Mostrando 3433 resultados

A Szent István által épített, a középkorban koronázások és gyakorta királyi temetések színhelyéül szolgáló templom egy társaskáptalan (kiváltságos prépostság) kezelésében volt, exempt jogállásban. Bár az épület jó része a török háborúk alatt és után elpusztult, a Mátyás sírját befogadó kápolna a 18. század végéig állt és istentiszteletek bemutatására alkalmas állapotban volt.

Kezdetben Tárnok filiája. 1947-től helyi káplánság.
1948-tól lelkészség, 1965-től plébánia.

Az esztergomi érsekek a 10. század legvégétől, a főegyházmegye alapításától kezdve Magyarország prímásaiként a hazai egyházi hierarchia csúcsán álltak. Titulusaik közé tartozott 1394-től a született apostoli követi cím, 1714-től pedig a birodalmi hercegi rang is. Szent Istvántól kezdve ők koronázták a magyar uralkodókat, továbbá főkancellárként, Esztergom vármegye örökös főispánjaként, a királyi tanács, a Helytartótanács, a Hétszemélyes tábla tagjaként, sőt bizonyos időszakokban helytartóként az ország világi kormányzatában és belpolitikai életében is meghatározó szerepet játszottak. Maga a főegyházmegye is hatalmas kiterjedésű volt. A középkor folyamán – a viszonylag kis terjedelmű nyitrai egyházmegye kivételével – felölelte az ország egész északnyugati részét, a Dunától északra és a Morvától keletre egészen a Szepességig és Gömörig. Ezenkívül az érsekséghez tartozott még számos exempt (a területileg illetékes püspök joghatósága alól kivett) plébánia és kolostor is Magyarország egész területén, Budától Nagyszebenig.

A püspöki székhely, Esztergom a középkorban Magyarország legfontosabb egyházi központja volt. A városban a főszékesegyházi káptalan mellett még három társaskáptalan, kilenc plébánia és három szerzeteskolostor működött. 1249-ben IV. Béla az addigi királyi várat is végleg az érsekségnek adományozta. A főegyházmegye területén Szepesvár alatt és Pozsonyban szintén társaskáptalanok működtek, sőt Pozsonyban Vitéz János érsek (1465–1472) 1467-ben rövidéletű egyetemet is alapított Academia Istropolitana néven.

Mikor 1543-ban az oszmán csapatok elfoglalták Esztergomot, a káptalan és az érsek Nagyszombatba települtek, amely a következő három évszázadban Esztergom szerepét vette át. Ott alapította például Oláh Miklós érsek (1553–1568) 1561-ben az első magyarországi jezsuita kollégiumot, majd 1566-ban az első szemináriumot, ott tartották a 16-17. században az egyházmegyei és egyháztartományi zsinatokat, és ott jelentek meg 1578-tól a katolikus megújulás első magyar nyomtatványai a Telegdi Miklós apostoli adminisztrátor (1573–1586) által létrehozott nyomdában. A 17. századtól az érsekek székhelye inkább az ország közigazgatási és politikai központjában, Pozsonyban volt, de a káptalani és iskolai központ továbbra is Nagyszombat maradt. Pázmány Péter érsek (1616–1637) 1635-ben a jezsuita kollégiumot egyetemmé fejlesztette, amelyhez 1667-től jogi, 1769-től pedig orvosi kar csatlakozott. A 17. század második felétől három szeminárium is működött a városban: az Oláh által létrehozott és Pázmány által továbbfejlesztett Stephaneum, a Lósy Imre (1637–1642), Lippay György (1642–1666) érsekek és mások alapítványaiból működő Collegium Rubrorum (Seminarium Generale, a későbbi pesti Központi Szeminárium), valamint a Szelepcsényi György érsek (1666–1685) alapította Marianum. Ezeken felül Pázmány 1619-ben Bécsben (Pazmaneum), Lósy Imre 1642-ben Pozsonyban (Emericanum), Széchényi György (1685–1695) pedig 1687-ben a fölszabadult Budán alapított szemináriumokat, utóbbit jezsuita kollégiummal és konviktussal együtt.

1683-ban Esztergom is végleg fölszabadult az oszmán uralom alól, de a 19. század elejéig a káptalan továbbra Nagyszombatban működött, a prímások pedig elsősorban pozsonyi palotájukban laktak. Többük jelentősen hozzájárult Pozsony fejlesztéséhez. Esterházy Imre (1725–1745) például több templomot építtetett, az ottani reprezentatív érseki palota végleges formáját pedig Batthyány József (1776–1799) alakíttatta ki 1778 és 1781 között. Barkóczi Ferenc prímás (1761–1765) viszont 1763-ban komolyan megkezdte érsekség esztergomi székhelyének újjáépítését, de haláláig csak az épületek alapfalai készültek el.

Mivel az egyházmegye nagysága lelkipásztori szempontból is nehézségeket okozott, már Pázmány alatt tervezték területén újabb püspökségek fölállítását. Ezt végül Mária Terézia királynő tette meg, aki 1776-ban fölállította a besztercebányai, rozsnyói és szepesi püspökségeket. Egyidejűleg megszüntették az exemptiók túlnyomó részét is, de Esztergom még így is Európa egyik legnagyobb egyházmegyéje maradt.

1820-ban Rudnay Sándor érsek (1819–1831) elrendelte a káptalan és az érseki hivatal visszatérését Esztergomba, ahol 1822-ben Packh János terve szerint új székesegyház alapkövét tették le, amelyet Hild József módosított terve nyomán, több évtizedes munka után 1856-ban Scitovszky János (1849–1866) szentelt föl, de csak Simor János (1867–1891) alatt fejeztek be. A székesegyház építése mellett, ugyancsak Hild tervei szerint kezdték és a szeminárium és a kanonoki házak építését. 1842-ben nyílt meg az esztergomi érseki tanítóképző. Az addig Nagyszombatban működő két szeminárium közül a Stephaneum 1865-ben, a Marianum (a kisszeminárium) pedig 1885-ben költözött az új épületbe, amikor a kettő egyesült is. (A Stephaneum már 1850-től Esztergomban, a vízivárosi ferences zárdában működött). Az új prímási székhelyen 1853-ban készült el a Főszékesegyházi Könyvtár új épülete, 1882-re pedig a jezsuita kollégium helyén Simor érsek új érseki palotát építtetett, amely máig magába foglalja az általa összegyűjtött Keresztény Múzeumot is.

A 19. század második felétől új feladatot jelentett az egyházmegye számára a rohamosan fejlődő Budapest pasztorációja, ahol számos új plébánia és templom – köztük a lipótvárosi Szt. István bazilika – 1892-ben pedig önálló helynökség jött létre. 1918/1919-ben viszont az érsekek elvesztették egyházmegyéjük túlnyomó részét, ugyanis a trianoni béke következtében a Dunától és Ipolytól északra fekvő terület az országhatáron kívülre került. A területen eleinte apostoli adminisztratúra működött Nagyszombat székhellyel, majd ez 1937-től önálló érsekség lett.

A 20. század érsekei közül Serédi Jusztinián (1928–1945) elsősorban egyházjogászi tevékenységével alkotott maradandót, utóda, Mindszenty József (1945–1973) pedig a kommunista diktatúra elleni harc jelképévé vált. 1948-ban a kommunista hatóságok letartoztatták, koncepciós perben halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1956-ban kiszabadult a börtönből, majd a budapesti amerikai követségre menekült, ahonnét csak 1971-ben távozhatott nyugatra. (Hagyatékát a Magyarországi Mindszenty Levéltár őrzi.) Helyette az egyházmegyét apostoli kormányzók irányították. Csak Mindszenty fölmentése után kerülhetett sor Lékai László érsek (1976–1986) kinevezésére, aki a „puhuló” diktatúra lehetőségeit kihasználva újított meg és hozott létre új, kisebb egyházi intézményeket (templomok, leányfalui lelkigyakorlatos ház, farkasréti szeretetotthon). A kommunista rendszer megszűnte után azonban a főegyházmegye lehetőségei alaposan megváltoztak. Számos iskola és intézmény került vissza egyházi kézbe, vagy indult újra, köztük Esztergomban a szeminárium régi épülete és a Vitéz János Tanítóképző Főiskola.

1993-ban került sor az egyházmegye határainak újabb rendezésére II. János Pál pápa Hungarorum gens kezdetű apostoli konstituciójával. A csonka egyházmegye lemondott szigetközi és nógrádi plébániáiról, viszont megkapta az időközben megnövekedett Budapest teljes területét, valamint az Esztergom és Budapest közötti területeket. Ezzel együtt a főegyházmegye nevébe is fölvette az esztergomi mellé a „budapesti” elnevezést, központja pedig a budai érseki palotába költözött.

A váci egyházmegyét a hagyomány szerint Szent István király, újabb vélemények szerint Péter király (1039–1046) alapította a XI. században. Szűz Máriának szentelt székesegyházát I. Géza király (1074–1077) építtette, akit ott is temettek el. Az egyházmegye határai már ekkor is nagyjából Duna és Tisza közi területeket ölelték föl. Az öt főesperesség közül az egyiket pestinek nevezték, de maga a város az esztergomi érsek joghatósága alatt állt. 1241-ben a tatárok Vácot is feldúlták, de Báncsa nembeli István püspök (1239–1242) túlélte a tatárjárást, mivel IV. Béla számára teljesített diplomáciai szolgálatokat. A 15–16. század során Vácnak kiváló humanista püspökei voltak, köztük a könyvgyűjtő és művészetpártoló Báthori Miklós (1474–1507), valamint a történetíró Brodarics István (1537–1539).

Ezt követően azonban az egyházmegye teljes területe oszmán hódoltság alá került, a püspökök nem léphettek egyházmegyéjükbe. Pongrácz György (1669–1676) azonban 1675-ben az egyházmegyén kívül, Garamszentbenedeken már papi gyűlést tartott, Dvornikovich Mihály (1689-1705) pedig az 1684-ben fölszabadult Vácra költözött és ott 1700-ban visszaállította a káptalant. Ennek első prépostja Berkes András lett, aki ezután összesen négy püspöknek volt helynöke és nélkülözhetetlen munkatársa. A 18. század püspökeinek, főként Althan Mihály Frigyesnek (1718-1734) és unokaöccsének, Althan Mihály Károlynak (1734-1756) főként templomok, plébániák gyarapítása és a protestantizmus visszaszorítása volt a céljuk. A váci székesegyházat, a püspöki palotát és a szemináriumot Migazzi Kristóf püspök (1756-1757, 1762-1786) építtette.

A 19. században az egyházmegye plébániáinak száma 108-ról 122-re növekedett, de emellett a püspökök számos egyéb intézményt is létrehoztak. Nádasdy Ferenc (1823–1845) részletes egyházlátogatási jegyzőkönyveket vett föl az egész egyházmegyéről és rendezte a plébániák anyagi viszonyait. Peitler Antal József (1859–1885) egyházmegyei könyvtárat, Csáky Károly Emmánuel (1900–1919) pedig Borromaeum néven papi otthont alapított.

A 20. század jelentős püspöke volt Hanauer Árpád István (1919–1942), aki új szemináriumot építtetett, jelentősen fejlesztette a tanyák lelkipásztori ellátását és két egyházmegyei zsinatot is tartott. Az egyház 1945 utáni üldözésének azonban nem csak az egyházi intézmények, hanem maga Pétery József püspök (1942–1967) is áldozatul esett. 1953-ban letartóztatták, bántalmazták, majd per és ítélet nélkül haláláig Hejcén tartották fogva. Ezalatt Kovács Vince apostoli kormányzó (1953–1969), majd Bánk József püspök (1969–1975, 1978–1987), neves egyházjogász irányította az egyházmegyét. A kommunista pártállam bukása után újra megélénkült az egyházmegye hitélete, ismét működhetnek az egyesületek, egyházi iskolák. 1993-ban II. János Pál pápa módosította az egyházmegye határait. Délen Bács-Kiskun megyei részeit a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyéhez csatolta, északon viszont Esztergomtól Váchoz kerültek az Ipoly-völgyének települései.

A 10. század legvégén Géza fejedelem által alapított egyházmegye széles sávban húzódott keresztül a Dunántúlon a Drávától egészen a Dunáig. Területe a középkorban magában foglalta Somogy, Zala, Veszprém és Fejér megyéket, valamint a később megszűnt Pilis megyét. A püspökség több szállal kötődött a magyar királynékhoz. Veszprém, már Géza fejedelem felesége, Sarolt óta a „királynék városa” volt. Az egyházmegye főpásztorának volt joga a királynék megkoronázása, s egyben ők lettek a mindenkori királyné kancellárjai. Az uralkodók gyakran bíztak rájuk diplomáciai szolgálatokat. A diplomata-püspökök sorában a legismertebb a Mátyás király idején élt Vetési Albert (1458–1486) volt. A 15. század második felétől egyre több püspök kényszerült katonai feladatok felvállalására is, mint például a híres törökverő Beriszló Péter (1512–1520).

A 16. század török hódításai nem kímélték az egyházmegye területét sem. A Balatontól délre és keletre elterülő védtelenebb területek már a hódítás első évtizedeiben az oszmánok kezére kerültek, de maga a püspöki székhely, Veszprém sem volt biztonságban. Emiatt 1544-ben mind a káptalan, mind a püspök úgy döntöttek, hogy elhagyják a várost. A káptalan Sopronba, a püspök pedig védettebb várába Sümegre költözött. Magát Veszprémet első ízben 1552-ben foglalták el a török csapatok másfél évtizedre. Ezen kívül még további két alkalommal került a törökök kezébe a tizenötéves háború harcaiban, 1593 és 1598 között; illetve egy rövid időre 1683-ban. E néhány év kivételével magyar (és német) végvári katonaság uralta a települést. A Sümegen élő vagy országos politikai feladatokkal megbízott püspököknek kevés lehetőségük nyílt az egyházmegyéjükben élő hívek lelkigondozására. A káptalan már 1630-ban visszaköltözött vissza a városba, a püspök visszatérésére pedig még egy évszázadot kellett várni.

A 18. század elejétől az egymást követő püspökök, főként Volkra Ottó János (1710–1720), Acsády Ádám (1725–1744) és Padányi Bíró Márton (1745–1762) nagy eréllyel láttak hozzá az újjászervezéshez. Az elpusztult templomok, plébániák felújítása és újjászervezése, a protestánsok áttérítése, valamint a papnevelés újjáélesztése mellett gondot fordítottak az egyházi fegyelem megszilárdítására is. Erre az időszakra esik az egyházmegye területének első nagy átszervezése is. 1777-ben Fejér megye területén létrehozták a székesfehérvári püspökséget, a vasi és nyugat-zalai plébániákat pedig az újonnan alapított szombathelyi püspökséghez csatolták. Ugyanekkor került át a pápai főesperesség a győri püspökségtől a veszprémihez. Az egyházmegye 19. századi főpásztorai közül Kopácsy József (1825–1842) a nemzeti ügy támogatójaként 1833-ban elrendelte a magyarnyelvű anyakönyvvezetést, 1834-ben tanítóképzőt alapított, Ranolder János (1849–1875) pedig elsősorban az az irgalmas nővérek számára alapított lányiskoláival (a Ranolder-intézetekkel) tette emlékezetessé nevét.

A 20. század elején Hornig Károly püspök (1888–1917) a magyar püspökök közül elsőként adatta ki a püspökség római okmánytárát, 1907–1910 között pedig neoromán stílusban „restauráltatta” a székesegyházat. A század második fele azonban ismételt megpróbáltatásokat hozott úgy az ország, mint az egyház életébe. A második világháború alatt volt az egyházmegye püspöke Mindszenty József (1944–1945), a későbbi prímás, akit akkor a nyilas diktatúra zárt börtönbe. Egyik utódja, Badalik Bertalan (1949–1965) domonkos szerzetes a kommunista diktatúra alatt, 1957-től főpásztori idejének második felét, hejcei magányban, egyházmegyéjétől távol volt kénytelen tölteni. A rendszerváltozást követően, 1993-ban újabb szervezeti átalakuláson esett át az egyházmegye. A Balatontól délre eső Somogy és Zala megyei területekből II. János Pál pápa létrehozta a kaposvári püspökséget, s ezzel együtt Veszprémet érseki rangra emelte.

A Dunántúl észak-keleti részét magában foglaló székesfehérvári egyházmegye nem tartozik az ország legősibb egyházmegyéi közé. A püspökséget 1777-ben VI. Pius pápa és Mária Terézia alapította. (Területe korábban a veszprémi püspökséghez tartozott, székvárosa pedig, mint királyi koronázó- és temetkezőhely, kivételezett (exempt) jogállású terület volt. A Szent István által alapított fehérvári társaskáptalan ugyanis közvetlenül az esztergomi érsek alá volt rendelve. Középkori virágzásának a török hódítás vetett véget 1543-ban. 145 évi oszmán uralom után, a 17. század végétől a város újjáéledt, de a külföldi származású prépostok nem tudták visszaállítani a káptalan régi fényét. Az 1770-es években Mária Terézia királynő kormányzata nagyszabású egyházigazgatási reformot kezdett Magyarországon. Ennek során 1777-ben feldarabolták a hatalmas veszprémi püspökséget, és Székesfehérvárt is püspöki székhellyé tették. Ugyanakkor a püspök mellé új székeskáptalant is szerveztek, de úgy, hogy az nem lett jogutódja a megszüntetett prépostságnak.)
A püspökség fennhatósága a veszprémi egyházmegye Fejér és Pilis megyei részeire terjedt ki, székvárosának plébániái pedig korábban az esztergomi érseknek voltak alárendelve. Első főpásztora Séllyei Nagy Ignác (1777–1789) lett. A püspökség gazdasági alapjait területének tizedjövedelmei, a budai tizedek, valamint a korábbi társaskáptalan és a megszűnt fehérvári jezsuita kollégium birtokai jelentették, de összjövedelme a legcsekélyebb volt az ország püspökségei közül. Ennek ellenére ezen egyházmegye élére került a 20. századi katolicizmus legnagyobb hatású személyisége, Prohászka Ottokár püspök (1905–1927).
A székesfehérvári egyházmegyéhez kezdetben mindössze 62 plébánia tartozott, de a hívek száma rohamosan gyarapodott. Mélyreható egyházigazgatási változások azonban csak Shvoy Lajos püspöksége (1927–1968) idején következtek be. A püspök tudatosan végiglátogatta a legkisebb filiákat is, és ennek nyomán nagyszabású templomépítési és plébánia-, illetve lelkészségalapítási mozgalom bontakozott ki.
A püspökség területe története során egyetlen egy alkalommal változott. 1993-ban II. János Pál pápa rendelkezése nyomán az egyházmegye elveszítette – a Csepel-szigetiek kivételével – fővárosi és dunakanyari plébániáit, de megkapta Budaörsöt az esztergomi főegyházmegyétől, Tatabánya és Oroszlány környékét a győri, valamint Enying és Lepsény térségét a veszprémi egyházmegyétől.