1786-ban még nem, 1791-ben már létező espereskerület.
Az egyházmegye belső igazgatásának 1949. évi átszervezése után is létezett.
Megszüntetése az 1993. évi egyházmegyei határrendezés utáni szervezeti átalakításkor történt.
1786-ban még nem, 1791-ben már létező espereskerület.
Megszüntetése az egyházmegye belső igazgatásának 1949. évi átszervezése kapcsán történt.
1869-ig védőszentje Szent Imre; a Székesfehérvári Középső kerület megszervezésekor történik titulusváltása
Az 1791. évi schematismusban már létező espereskerület.
Megszüntetése az egyházmegye igazgatásának 1949. évi átszervezésekor történt.
(Nem azonos, a szintén csákvári székhelyű 1993-2004 közt létező espereskerülettel.)
Az 1993. évi egyházmegyei határrendezést követően újjászervezett espereskerület.
1864-1869 között megszervezett espereskerület.
Az 1949. évi igazgatási reform után is létezik,
az 1993. évi egyházmegyei határrendezést követően számolták fel.
Alcsút Vértesacsa filiális települése volt 1788-ig, majd Felcsúthoz tartozott.
Lelkészségét 1945-ben szervezték meg, plébánia-rangra 1950-ben emelték.
Istentiszteleti helye 1880-tól a fõhercegi kastély kápolnája volt, temploma csak 1907-ben épült.
Alcsút polgári községet 1950-ben közigazgatásilag egyesítették Vértesdobozzal, 1957-ben az egyházigazgatás is megtette a lépést. (Vértesdoboz addig Tabajd filiája volt.)
A település kezdetben Bicske filiája.
Plébánia rangra 1788-ban emelték.
Középkori eredetű, a török után 1732-ben újjászervezett plébánia.
1749-ben alapított plébánia.
A községet korábban a simontornyai ferencesek látták el.
A Mezőszilas település 1942-ig Szilasbalhás néven szerepelt.
Egyházigazgatási szempontból 1935-től önálló plébánia, korábban Dég filiális települése.
A veszprémi egyházmegyéből 1993-ban csatolták a székesfehérvári egyházmegyéhez.
1778-ban megszervezett plébánia
Kezdetben Tárnok filiája, 1734-től helyben lakó lelkésszel.
1749-től önálló plébánia.
A település 1755-től Aba filiája, 1788-tól plébánia.
A település kezdetben Vajta filiája.
1770-től plébánia.
1944-ban mesterségesen kialakított lelkészség, 1948-tól plébánia Székesfehérvár belvárosában.
Temploma az egykor jezsuiták által épített Nepomuki Szent János templom,
melyet a rend feloszlatása után a pálosok,
1814-től a ciszterci rend pasztorált. Ekkor kapta ismertebb titulusát.
1950 után az egyházmegye igyekezett lehetőség szerint ex-ciszterciekre bízni a plébánia vezetését.
1995-től ismét a rend kezelésében van.
A váci egyházmegyét a hagyomány szerint Szent István király, újabb vélemények szerint Péter király (1039–1046) alapította a XI. században. Szűz Máriának szentelt székesegyházát I. Géza király (1074–1077) építtette, akit ott is temettek el. Az egyházmegye határai már ekkor is nagyjából Duna és Tisza közi területeket ölelték föl. Az öt főesperesség közül az egyiket pestinek nevezték, de maga a város az esztergomi érsek joghatósága alatt állt. 1241-ben a tatárok Vácot is feldúlták, de Báncsa nembeli István püspök (1239–1242) túlélte a tatárjárást, mivel IV. Béla számára teljesített diplomáciai szolgálatokat. A 15–16. század során Vácnak kiváló humanista püspökei voltak, köztük a könyvgyűjtő és művészetpártoló Báthori Miklós (1474–1507), valamint a történetíró Brodarics István (1537–1539).
Ezt követően azonban az egyházmegye teljes területe oszmán hódoltság alá került, a püspökök nem léphettek egyházmegyéjükbe. Pongrácz György (1669–1676) azonban 1675-ben az egyházmegyén kívül, Garamszentbenedeken már papi gyűlést tartott, Dvornikovich Mihály (1689-1705) pedig az 1684-ben fölszabadult Vácra költözött és ott 1700-ban visszaállította a káptalant. Ennek első prépostja Berkes András lett, aki ezután összesen négy püspöknek volt helynöke és nélkülözhetetlen munkatársa. A 18. század püspökeinek, főként Althan Mihály Frigyesnek (1718-1734) és unokaöccsének, Althan Mihály Károlynak (1734-1756) főként templomok, plébániák gyarapítása és a protestantizmus visszaszorítása volt a céljuk. A váci székesegyházat, a püspöki palotát és a szemináriumot Migazzi Kristóf püspök (1756-1757, 1762-1786) építtette.
A 19. században az egyházmegye plébániáinak száma 108-ról 122-re növekedett, de emellett a püspökök számos egyéb intézményt is létrehoztak. Nádasdy Ferenc (1823–1845) részletes egyházlátogatási jegyzőkönyveket vett föl az egész egyházmegyéről és rendezte a plébániák anyagi viszonyait. Peitler Antal József (1859–1885) egyházmegyei könyvtárat, Csáky Károly Emmánuel (1900–1919) pedig Borromaeum néven papi otthont alapított.
A 20. század jelentős püspöke volt Hanauer Árpád István (1919–1942), aki új szemináriumot építtetett, jelentősen fejlesztette a tanyák lelkipásztori ellátását és két egyházmegyei zsinatot is tartott. Az egyház 1945 utáni üldözésének azonban nem csak az egyházi intézmények, hanem maga Pétery József püspök (1942–1967) is áldozatul esett. 1953-ban letartóztatták, bántalmazták, majd per és ítélet nélkül haláláig Hejcén tartották fogva. Ezalatt Kovács Vince apostoli kormányzó (1953–1969), majd Bánk József püspök (1969–1975, 1978–1987), neves egyházjogász irányította az egyházmegyét. A kommunista pártállam bukása után újra megélénkült az egyházmegye hitélete, ismét működhetnek az egyesületek, egyházi iskolák. 1993-ban II. János Pál pápa módosította az egyházmegye határait. Délen Bács-Kiskun megyei részeit a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyéhez csatolta, északon viszont Esztergomtól Váchoz kerültek az Ipoly-völgyének települései.
A váci egyházmegye központjának teljes kiépítése csak Szent László király idejében, a XI. század végén fejeződött be. Nyilván ekkor jött létre a váci székeskáptalan is, amelynek első oklevele említése azonban csak 1190-ből való. Hiteleshelyi kiadványait 1227-től ismerjük. A tatárjárás során, 1241-ben a káptalan épületei és tagjai is elpusztultak. A XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek szerint 12 oszlopos kanonok és 4 oltárigazgató alkotta a káptalant. Az oszmán háborúk során, 1540 és 1544 között Vác városát többször fölperzselték, ezért a káptalan Nógrád várába menekült, majd amikor 1544-ben az is török kézre került, a kanonkok szétszéledtek. Új kanonokokat nem neveztek ki, a káptalan vagyonát pedig I. Ferdinánd király a csábrági vár fenntartására rendelte.
Az oszmán hódoltság után I. Lipót király 1700-ban állította vissza káptalant. Engedélyezte hiteleshelyi működését, visszadta jogait és birtokainak egy réstét. Az első nagypréposttá Berkes Andrást váci plébánost nevezte ki. Rajta kívül a káptalannak öt kanonokja volt. Würth Ferenc éneklőkanonok 1762-ben egy újabb stallumra tett alapítványt, melyet Migazzi Kristóf püspök 1767-ben az alsóvárosi plébánossághoz kötött. Ugyanakkor Lauchas Ferenc olvasókanonok egy teológus stallumra tett alapítványt, melyhez a püspök a szemináriumi rektorságot kapcsolta. Migazzi Kristóf a püspöki javadalom terhére újabb 6 stallumot szervezett, de 1808-ben ezt a számot királyi engedéllyel négyre csökkentették. Ezzel a káptalan létszáma 12 fő lett.
A káptalan jelentősége a trianoni béke utáni években látványosan csökkent, és 1945 után szűnt meg véglegesen.