2851 találat látható

Iratképző

Polgárdi R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1886-

Füle filiájából 1863-ban önállósuló lelkészség,
1886-tól plébánia

Diósd R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1921-

1921-ben megszervezett plébánia.
Korábban 1778-ig Érd, majd Nagytétény filiája volt, de 1854-től már önállóan anyakönyvezett.

Besnyő R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1896-tól

Göböljáráson 1896-ban Ráckeresztúr filiájaként megszervezett helyi káplánság, amely 1923-tól önállóan anyakönyvezett.
1943-tól lelkészség. 1955-től plébánia.
Templomának titulusa 1948-ban változott Magyarok Nagyasszonyára.
A település 1950-ben kapta a Besnyő nevet.

Rácalmás R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1848-

1848-ban megszervezett plébánia.
Korábban Adony, 1752-től Dunapentele filiája.

Úrhida R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1946-

1946-ban önállósuló lelkészség, 1950-től plébánia rangban.

Péceli Árpád-házi Szent Erzsébet Gyermekotthon

  • Szervezet/testület
  • 1909–1958

Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 700. évfordulóján, 1907-ben a magyar katolikus püspöki kar elhatározta, hogy országos gyűjtéssel egy katolikus gyermekotthont létesítenek Pozsonyban, amelyet a Szeretet Leányai Magyar Tartományára bíznak. Az otthon 1909-ben nyílt meg a Duna-parti Pálffy-kastélyban, amit erre a célra vásároltak meg. Az intézet első főnöknője Weiss Anna Candida nővér volt. Az intézetben a lányok 16 éves korukig voltak a nővérek nevelésére bízva, de azután is segítették továbbtanulásukat, elhelyezkedésüket. A rendes oktatás mellett házimunkákat, takarítást, főzést, vasalást, kézimunkázást is tanultak.

Miután 1918-ban Pozsony Csehszlovákia része lett, a csehszlovák hatóságok egy szlovák intézet gyerekeit is beköltöztették a magyar gyermekotthonba. A Szent Erzsébet Gyermekotthon Egyesület vezetői ezért 1922-ben az intézetet Cinkotára költöztették (Tabódy Ida korábbi pozsonyi tanítónőképezdei tanárnő, a cinkotai állami tanítóképző igazgatónője segítségével), és megvásárolták báró Korányi Sándor főorvos péceli nyaralóját, ahol a pozsonyihoz hasonló feltételeket tudtak biztosítani. Itt nem volt annyi képzési mód, mint Pozsonyban, de pl. a varróiskola eredményesen működött. A lelkinevelésben a nővérek segítségére volt Rajz Mihály péceli plébános (1944–1951) is. A jobb képességű leányok helyben is tovább tanulhattak, mert a nővérek 1926-ban fiú és leány polgári, 1927-ben pedig női felső ipariskolát indítottak Hannig Amália Kazimira irányításával. 1929-ben Mázy Teréz Engelberta vezetése alatt az iskola és az intézet vezetése egy kézbe került.

A második világháború alatt, 1944-ben két légitámadás érte az intézményt, de a bombák nem robbantak fel. A péceli szülők kérésére a nővérek az ő gyerekeiket is befogadták, és zsidó családokat bújtattak a padláson. A németek az egész épületet le akarták foglalni, Obetkó Elvira Lujza főnöknő azonban ellenállt. Így csak az épület egyes részein működött német és szovjet katonai kórház. 1946-ban – Rajz Mihály plébános kérésére – a nővérek megszervezték a községi általános iskolát is.

A felekezeti iskolák államosítását kimondó törvény értelmében 1948-ban a nővérek péceli iskoláit is államosították. Ezután iskoláskorú gyerekekkel nem foglalkozhattak tovább, azoknak fokozatosan távozniuk kellett. Helyettük kisebb fiúk és lányok kerültek az intézménybe, a nővérek pedig csecsemőgondozói végzettséget szereztek. 1950 júniusában egy leponyvázott autó érkezett a nővérekért, hogy internálótáborba vigye őket, de Nagy Gizella Mechtild főnöknő és nővértársai nem voltak hajlandók addig távozni, míg a rájuk bízott 100 apró gyermek gondozását valaki át nem veszi tőlük. Így helyükön maradhattak, de szerzetesi habitusaikat 1950. június 21-től nem hordhatták. Ehhez Velics Antónia Ferdinanda tartományi vizitátornő is hozzájárult. Az intézetet azonban államosították, és 1950 augusztuséban átköltöztették a péceli Vendéglősök Otthonába, amely lakásra teljesen alkalmatlan volt. A gyermekotthon eredeti épületében a Szemere Pál Általános Iskola működött ezt követően. A gyermekotthon vezetője 1952-ig Nagy Gizella Mechtild maradt, amikor is őt Vácra helyezték át kórházi szolgálatra, utódja Rév Miklósné lett. A nővérek többsége is kiköltözött, és a községben lakott, egy-egy szobában 5–6 fő. Az intézetet 1957-ben átköltöztették a Kossuth utcai pártiskola épületébe, amely a forradalom során megszűnt. 1958-ban azonban a pártiskola újraindult, így a hatóságok a gyermekotthont megszüntették. A gyerekek Zsámbékra és Nagykőrösre történő áthelyezésével az időközben visszahelyezett Nagy Gizella Mechtildet bízták meg. Ekkor 20 irgalmas nővér dolgozott az intézményben, akik részben követték növendékeiket, részben nyugállományba vonultak, részben budapesti kórházakban kaptak állást.

Intézeti főnöknők: Weiss Anna Candida (1909–1928); Haslehner Emma Hiacinta (1928–1929); Mázy Teréz Engelberta (1929–1939); Batizfalvy Janka Augusztina (1939–1942); Obetkó Elvira Lujza (1942–1946); Katona Erzsébet Blandina (1946–1947); Nagy Gizella Mechtild (1947–1952); Rév Miklósné (világi 1952–1953), Tükör János (világi, 1953–1958).

Páli Szent Vincéről nevezett Szeretet Leányai Társulata Magyar Tartománya

  • Szervezet/testület
  • 1905–2011

Vincent de Paul (magyarul Páli Szt. Vince), 1617-től a kelet-franciaországi Châtillon-les-Dombes plébánosaként, majd 1618-tól Párizsban, a Gondi család káplánjaként női Szeretet egyesületeket (Confrérie des Dames de la Charité) hozott létre, amelyek a szegények és betegek ápolásával foglalkoztak. Ezek irányításával 1629-ben egyik lelki vezetettjét, Louise de Marillac-ot (Marillac Szt. Lujza, 1591–1660), Antoine le Gras királynéi titkár özvegyét bízta meg. Az egyesületeknek eleinte csak házas asszonyok lehettek tagjai, de 1633-tól hajadonokat is fölvettek. Az első három jelöltet Szt. Lujza saját lakásában képezte Párizsban, a Saint-Nicolas du Chardonnet templom mellett, és 1634-ben fogadalmat tettek a szegények szolgálatára. A közösség anyaháza 1642-ben a Párizs Saint-Lazare külvárosba költözött, a szintén Páli Szt. Vince által alapított papi kongregáció (Congregatio Missionis, lazaristák) székháza mellé. Az első nővérek a párizsi ispotályban (Hôtel-Dieu) működtek és árvaházat hoztak létre, de később foglalkoztak mindenféle más karitatív munkákkal is, a kórházi és plébániai szolgálat mellett kisgyermekek oktatásával, otthon fekvő, szegény betegek és öregek, elmebetegek, sőt gályarabok gondozásával is.

A közösséget jogilag 1646-ban Jean François Paul de Gondi párizsi érseki helynök hozta létre, mint a Szeretet Szegényeinek Szolgálói (Servantes des pauvres de la Charité) nevű konfraternitást, majd azt 1655-ben, immár érsekként is (de száműzetésben, Rómában) megerősítette, és a lazaristák generálisának irányítása alá helyezte. Az alapítók eleinte el akarták kerülni a kongregáció elnevezést, mert féltek, hogy akkor klauzúrás kolostorba kényszíthetik a nővéreket, amely lehetetlenné tenné munkájukat. Miután azonban működésük több egyházmegyére is kiterjedt, kérniük kellett a pápai jóváhagyást. Ezt Louis de Vendôme bíboros, franciaországi pápai legátus által szerezték meg, aki 1668-ban jóváhagyta a „közösséget vagy kongregációt” és szabályzatát.

A Szeretet Leányai intézménye a 17–18. század során egész Franciaországban elterjedt, és a nővérek – általában a lazarista atyákat követve – eljutottak Lengyelországba, Németalföldre, Spanyolországba és más földrészeken vezetett missziókba. Ezen felül Páli Szt. Vince szellemében, de a párizsi anyaháztól és a lazaristáktól függetlenül működő női kongregációk is keletkeztek. Armand Gaston de Rohan-Soubise straßburgi püspök például 1734-ben az elzászi Zabern városában alapított egy új kongregációt, amelynek anyaháza 1823-ban Straßburgba költözött. Clemens August Droste münsteri püspöki helynök (később kölni érsek) 1808-ben akkori székvárosában szervezett „irgalmas nővéreket” (Barmherzige Schwester), akik elsősorban a Rajna-vidéken alapítottak új házakat. Elisa Bailey Seton 1809-ben hozta létre a Baltimore melletti Emmitsburgban a Szent József nővérek közösségét, akik a Szeretet Leányai szabályzatát követték és ruháját hordták. Szintén külön kongregáció indult 1821-től a tiroli Zams-ból, amelyet Nikolaus Schuler plébános kezdeményezett. Első tagjai Straßburgban kapták kiképzésüket, majd 1832-ben a bécsi Gumpendorf külvárosban is megtelepedtek, és ez lett a kongregáció anyaháza. (Itt kapták később kiképzésüket 1841/1842-ben az első szatmári irgalmas nővérek.) A straßburgi nővérek szintén 1832-ben telepedtek le Münchenben, majd onnét hívták őket 1841-ben Grazba.

A grazi közösségnek 1843-tól Josefa Lepoldine Brandis lett az elöljárója, akinek meggyőződésévé vált, hogy a közösség fejlődéséhez az szükséges, hogy lelki vezetésüket a lazarista atyákra bízzák. Ezért 1851-ben csatlakoztak a párizsi anyaházhoz. (Ebben az időben az irgalmas nővérek több közössége is így tett, így például az amerikai Szent József nővérek 1852-ben.) A nővérek egészségügyi ellátással (kórház, szegényház, elmegyógyintézet, öregotthon) és nevelés-oktatással (bölcsőde, óvoda, különféle leányiskolák) egyaránt foglalkoztak. Életük annyira hasznos és vonzó volt, hogy folyamatosan újabb helyekre hívták őket, és létszámuk is egyre nőtt. Első magyarországi házukat özv. Batthyány Miklósné Széchényi Franciska grófnő (Széchenyi István nővére) alapította 1853-ban a Vas megyei Pinkafőn, amelyhez kórház, iskola és óvoda is tartozott. (Miután az alapítás anyagi viszonyait rendezte, maga a grófnő is belépett a társulatba.) Ugyanebben az évben megtelepedtek a nővérek Kőszegen, ahol egy kórházat bízták rájuk, valamint a pesti Terézvárosban is, ahová Scitovszky János esztergomi érsek hívta őket. A további számos alapítás közül kiemelkedik az a hat iskolaközpont, amelyet Ranolder János veszprémi püspök (1849–1875) alapított a rend számára Veszprémben (1854, itt 1860-ban az angolkisasszonyok számára is alapított iskolát), Pápán (1864), Kaposváron (1872), Tapolcán (1873), a pesti Ferencvárosban (1875) és Keszthelyen (1882). Sajátos missziót teljesítettek a márianosztrai női fegyintézetben: házi-, kézi-, kerti munkára tanították a foglyokat, írni-olvasni az írástudatlanokat, segítették őket emberi méltóságtudatuk visszaszerzésében. A rendházak áttekintése nem egyszerű, mert a nővérek számos kis közösségben éltek és kisebb intézményeket vezettek, egy-egy városban akár többet is, többnyire csupán szerződéses alapon, amelyek néha meg is szűntek.

A Társulat a 19. század végére a világszerte és Magyarországon is a legnépesebb női szerzetes kongregációvá vált, és a 20. század végéig az is maradt. (1961-ben 45 540 tagja volt, 1994-ben 28 400, 2021-ben pedig közel 13 000, de akkor már a Don Bosco nővérek ezerrel többen voltak.) Az általános elöljáró Párizsban székel. A tartományi elöljárókat vizitátornőnek, a helyi elöljárókat szolgálónővérnek hívták. A rend tagjai a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség mellett a szegények szolgálatára tesznek fogadalmat, de mindig csak egy évre, amelyet évente Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (március 25.) újítanak meg. A Grazi Tartomány tagjai szürke ruhát (ezért „szürke nénéknek” is nevezték őket), valamint a rendre jellemző jellegzetes, szárnyas, fehér főkötőt („cornette”) viseltek, amely eredetileg a Párizs környéki parasztlányok viselete volt. (A cornette-et a II. Vatikáni Zsinatot követően, 1964-től cserélték le egyszerűbb fejkötőre.)

A 20. század elején a grazi tartományhoz 235 ház tartozott körülbelül 3000 nővérrel, amelyből 1905-ben 130 ház és 1640 nővér Magyarországon működött. (Ezenfelül két magyarországi kórházban, Nagybecskereken és Pancsován a Zágrábi Tartomány nővérei szolgáltak.) Ezért 1905-ben kivált a grazi tartományból az önálló magyar tartomány Fries Zoe Mária Cherubina vizitátornő (1905–1909) és a Medits Nándor CM igazgató vezetése alatt. A központi házat és a magyar nyelvű növendéknevelőt (szeminárium) ideiglenesen Piliscsaba-Klotildligeten hozták létre, (ahol 1899 óta lazaristáknak rendházuk működött). 1909-ben fölépült az új Központi Ház Budapesten, a Gellérthegy oldalában (Ménesi út 27.), így a nővérek Piliscsabáról oda költöztek.

Az első világháború okozta nehézségek miatt a Magyar Tartomány mérete jelentősen csökkent. Különféle okokból a nővéreknek 1914 és 1924 között 23 intézményt kellett elhagyniuk. A trianoni határváltozások során két Ausztriába csatolt rendház (Pinkafő, Felsőőr) 1922-ben a Grazi Tartomány része lett. Csehszlovákia területére 27 ház került, ezekből 1922-ben létrejött a Szlovák Tartomány, amelynek központi háza kezdetben rövid ideig Nyitrán, majd Nagyszombatban működött, míg 1925-től a Trencsén melletti lédeci kastélyt rendezték be erre a célra. Az 1939-ben Magyarországnak visszaadott csehszlovákiai területeken hat rendház működött (Kassa, Rimaszombat, Ipolyság, Alsószemeréd, Nagymegyer, Csicsó), ezek 1945-ig ismét a Magyar Tartományhoz tartoztak. A Romániához csatolt kilenc rendházból 1924-ben létrejött a Nagyváradi Tartomány, amely 1945-ig további 17 házzal gyarapodott, főként 1940 és 1945 között, amikor Észak-Erdély és a Partium Magyarországhoz tartozott. (Az akkor alapított 13 új ház közül azonban csak 6 maradt meg 1945 után is.)

A második világháború egyes helyeken menekülésre késztette a nővéreket, de intézményeikben számos üldözöttet bújtattak, budai anyaházukban például 50 zsidó felnőttet és 150 gyereket. 1948-ban a nővérek 88 intézményben végeztek betegápoló és gyermeknevelő szolgálatot. Ezeket 1948–1949 között, az iskolák, majd a kórházak államosítása során el kellett hagyniuk, majd 1950-ben a kommunista diktatúra betiltotta a rend működését. Ugyanez történt 1949-ben Romániában és 1950-ben Csehszlovákiában is. A több, mint 1400 magyar nővér közül sokan civilruhában folytatták kórházi vagy iskolai szolgálatukat, legtöbbször alacsony beosztásban. Az idősebbek az egyházi Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat által fönntartott otthonokba kerültek, legtöbbjük Bakonybélbe, ahol 1979-ig csak irgalmas nővérek éltek. 1979-ben ott halt meg Velics Antónia Ferdinanda vizitátornő is. Amikor 1983-ban fölmerült, hogy a kommunista hatalom ismét engedélyezné egy szociális-karitatív női szerzetesi közösség működését, akkor az irgalmas nővéreknek is fölajánlották a legális működés lehetőségét. Summer Katalin Marillac főnöknő azonban ezt nem vállalhatta, mert az engedélyezett közösség püspöki joghatóság alá került volna. (Helyette 1986-ban a Magyarok Nagyasszonya Társaság alakult meg.)

Az 1989-es rendszerváltás idején 355 irgalmas nővér élt Magyarországon. Közülük 63-an munkaképesek voltak, és többnyire plébániákon és szeretetotthonokban szolgáltak. 2000-re a létszám 180 főre csökkent, és csupán 9 fiatallal bővült a taglétszám. Régi rendházaik közül a Központi Házon kívül csupán a budapesti, keszthelyi, pápai, tapolcai és veszprémi és kaposvári Ranolder intézetek, a budapesti Szent Teréz, Simor és Szent Lujza intézetek, a váci Karolina intézet, az egri kórház, valamint a budaörsi, recski és klotildligeti üdülők voltak a rend birtokában, így 1990-ben, az egyházi ingatlanrendezéskor csak ezeket igényelhették. A korábban katonai célra használt Központi Házat 1995-ben kapták vissza, és ott rendezték be a Szent Lujza Szeretetotthont. Ezen kívül Pécelen (Szent Erzsébet) általános iskolát, Recsken (Mária Oltalma) leánynevelő otthont, Tapolcán (Szent Erzsébet) óvodát indítottak, Törökszentmiklóson öregek napközi otthonát vezették. A nővérek létszámának további csökkenése miatt a grazi és a salzburgi tartomány 2004-ben egyesült, majd az osztrák, a magyar és nagyváradi tartományok egyesülésével 2011-ben létrejött a Graz–Közép-európai Tartomány. Ekkor két közösségben 73 nővér élt Magyarországon (további 17 Romániában, 241 Ausztriában). A rend magyar tagjainak létszáma 2021-re 14 főre csökkent. Ekkor már csak a budapesti Szent Lujza Szeretetotthon és a tapolcai óvoda maradt a rend fönntartásában.

Tartományi igazgatók: Grazi [osztrák-magyar] tartomány: Maria Adolf Dominik Schlick CM (1853–1865); Wilhelm Müngersdorf CM (1865–1902); Josef Binner CM (1902–1905). – Magyar tartomány: Medits Nándor CM (1905–1915); Áronffy Ferenc CM (1915–1935); Keller Lajos CM (1935–1978); Tóth István CM (1978–1993). – Szlovák Tartomány: Danielik József CM (1922–?). – Nagyváradi Tartomány: Kovács Sándor CM (1924–1940†); Szedenik Nándor (1940–1983†)

Vizitátornők. Grazi [osztrák-magyar] tartomány: Maria Josefa Leopoldine Brandis (1851–1900); Maria Immaculata Brandis (1900–1905). – Magyar Tartomány: Fries Zoe Mária Cherubina (1905–1909); Sebők Mária Vilma (1909–1926); Proiszl Julianna Angela (1926–1938); Velics Antónia Ferdinanda (1938–1974); Summer Katalin Marillac (1974–1987); Ráth Magdolna Mária (1987–1994); Nagy Magdolna Filoména (1994–2004); Leitenbauer Rosina Rufina (2004–2010); Kiss Mariann Kornélia (2010–2011). – Szlovák Tartomány: Paczelt Gizella Agnella (1922–1923†) Lengyel Felícia (1923–?); Soldan Bertranda (?–1940†); Olsovszky Vincencia (1940–?). – Nagyváradi Tartomány: Smak Vinfrida (1924†); Keresztes Mária (1924-1925); Deáky Józefa (1925-1943†); Tullner Etelka Vincencia (1943–1972†); Ocskay Etelka Ferdinanda (1972–198?); Polmann Mária Lucianna (198?-199?); Peczkó Zsuzsanna Kinga (199?-2011?). – Graz–Közép-európai Tartomány, magyarországi képviselő: Kiss Mariann Kornélia (2011–).

A Grazi Tartomány házai Magyarországon, majd (1905-től) Magyar Tartomány házai: Pinkafő (Jézus Szíve intézet, 1853–1920>G); Budapest-Terézváros (Próféta utca, Szent Teréz intézet, bölcsőde, 1853–1950); Kőszeg (kórház, 1853–1950); Szeged (kórház, 1854–1861); Szekszárd (kórház, 1854–1950); Veszprém (kórház, 1854–1950); Veszprém (Ranolder intézet, 1854–1950); Pécs (kórház, belgyógyászati klinika, 1855–1950); Pécs (szegényház, 1855–1950); Székesfehérvár (kórház, 1856–1861); Gyöngyös (kórház, 1856–1950); Márianosztra (börtön, 1858–1949); Eger (Szent Anna intézet, Szent Vince kórház, 1858–1950); Nyitra (iskola, 1861–1922>S); Pápa (Ranolder-intézet, 1864–1950); Rajka (iskola, 1865–1942); Sárvár (iskola, 1865–1950); Budapest-Krisztinaváros (Gellérthegy utca, iskola, óvoda, 1868–1950); Gyöngyös (Mária Valéria intézet, 1868–1950); Budapest-Józsefváros (Nagytemplom utca, Simor intézet, 1869–1950); Besztercebánya (Szent Erzsébet intézet, 1870–1922>S); Kéthely (Somogy megye, iskola, 1870–1926); Budapest-Ferencváros (Bakáts tér, Knézich utca, Zichy-Metternich homeopátiás kórház, Erzsébet kórház) $1870–1949); Budapest-Ferencváros (Vendel utca, gyermekmenhely, 1872–1940); Kaposvár (Ranolder intézet, 1873–1950); Tapolca (Ranolder intézet, 1873–1950, 1993–); Léka (Mária iskola, 1874–1920); Morvaszentjános (Pozsony megye, iskola, 1874–1922>S); Gyula (Wenckheim árvaház, 1875–1937); Budapest-Józsefváros (Üllői út, egyetemi klinika, 1875–1949); Budapest-Ferencváros (Ranolder intézet, 1875–1950); Szécsény (Haynald intézet, 1875–1950); Tata (iskola, kórház, 1876–1950); Várpalota (Szent János intézet, 1876–1950); Kassa (kórház, 1877–1922>S>1939–1945>S); Ürmény (Nyitra megye, iskola, 1878–1922>S); Nagyvárad (Immaculata intézet, 1878–1924>N); Pécs (Matessa árvaház, Rudolfinum, 1878–1950); Perkáta (Nagyperkáta, Fejér megye, iskola, 1878–1950); Resicabánya (kórház, 1879–1923); Nagyvárad (Szent Vince intézet, 1879–1924>N); Nagyvárad-Velence (iskola, 1879–1924>N); Szeged (Berlini körút, szegényház, 1879–1950); Szegvár (Károlyi-Kornis intézet, 1879–1950); Törökszentmiklós (Pánthy intézet, 1880–1950); Vác (szegényház, óvoda, iskola, 1906-tól Karolina intézet, 1880–1950); Fiume (Mária intézet, 1881–1914); Hegybánya (Hont megye, iskola, 1881–1922>S); Nagyappony (iskola, 1881–1922>S); Zsolna (Wurm árvaház, 1881–1922>S); Bonyhád (Immaculata intézet, 1882–1950); Keszthely (Ranolder intézet, 1882–1950); Németbóly (iskola, 1882–1950); Hőgyész (Tolna megye, iskola, 1883–1903); Alsószemeréd (Hont megye, Mária ház, iskola, szegényház, 1883–1922>S>1939–1945>S); Martonvásár (Brunswick óvoda, 1883–1924); Budapest-Józsefváros (Üllői út, Stefánia szegénygyermek-kórház) $1883–1928); Csákvár (Eszterházy intézet, 1883–1950); Budapest-Angyalföld (Hungária körút, elmegyógyintézet, 1895–1950); Budapest-Ferencváros (Üllői út, Szent István Kórház, 1884–1919); Trencsén (Gyurcsek intézet, 1884–1921); Rimaszombat (kórház, 1884–1922>S>1939–1945>S); Budaörs (iskola, szegényház, 1884–1950); Budapest-Tabán (Árok utca, bölcsőde, 1884~1935); Gyoma (Wodianer árvaház, 1884–1950); Paks (iskola, 1884–1950); Rákospalota (Clarisseum iskola, hadikórház, nővérotthon, 1885–1919); Trencsén (kórház, 1885–1922>S); Gyöngyös (Fejérváry árvaház, 1885–1948); Esztergom (Vöröskereszt kórház, 1920-tól Simor-kórház, 1885–1950); Szob (Lujza intézet, 1885–1950); Gyöngyös (szegényház, 1886–1919); Nagyszombat (érseki árvaház, 1886–1922>S); Nagytapolcsány (Ágoston kórház, iskola, 1886–1922>S); Nyitra (püspöki árvaház, 1886–1922>S); Nagyvárad (Szent László árvaház, 1886–1924>N); Nagykanizsa (kórház, szegényház, 1886–1950); Esztergom–Szentgyörgymező (iskola, érseki árvaház, 1887–1920); Mihályi (Sopron megye, iskola, 1887–1936); Budapest–Erzsébetváros (Herminamező, Vakok intézete, 1887–1945); Nagyszombat (közkórház, 1888–1917); Anina (Krassó-Szörény megye, bányakórház, 1888–1923); Regöly (iskola, óvoda, 1888–1950); Nagykomlós (Torontál megye, San Marco intézet, 1889–1924>N); Malacka (iskola, 1889–1922>S); Budapest-Józsefváros (Szent Rókus kórház, 1890–1919); Csicsó (Komárom megye, iskola, 1890–1922>S>1939–1945>S); Németpróna (Venantinum, 1890–1922>S); Nagymányok (Tolna megye, Szentháromság intézet, 1890–1925); Lengyeltóti (iskola, 1890–1930); Bakóca (Baranya megye, Mailáth intézet, 1890–1950); Budapest-Józsefváros (Mosonyi utca, toloncház, rendőrkórház, 1890–1950); Szekszárd (óvoda, 1890–1950); Szentendre (Érseki intézet, 1890–1950); Zalaapáti (iskola, 1890–1950); Fehérvárcsurgó (iskola, óvoda, 1891–1926); Gyula (kórház, 1891–1949); Fót (Károlyi intézet, 1891–1950); Mesztegnyő (iskola, 1891–1950); Szombathely (Emberbaráti kórház, 1891–1950); Budapest-Erzsébetváros (Alsóerdősor utca, Erzsébet szegényház, 1892–1950); Budapest-Lipótmező (elmegyógyintézet, 1892–1950); Moson (Ostermayer óvoda, Hildegardeum, 1892–1950); Budapest-Erzsébetváros (Bethlen tér, Ferenc József kórház, 1893–1919); Nagyszombat (szegényház, 1893–1922>S); Pozsony (Mária Oltalma árvaház, 1893–1922>S); Budapest-Krisztinaváros (Attila út, szegényház/szeretetotthon, 1893–1940); Pécs (megyei árvaház, 1893–1950); Budapest-Ferencváros (Gyáli út, Szent László kórház és Szent Gellért járványkórház, 1894–1919); Nyitra (megyei kórház, 1894–1922>S); Újpest (Károlyi kórház, 1895–1950); Nagyszeben (elmegyógyintézet, 1896–1914); Budapest-Óbuda (Szent Margit kórház, 1897–1919); Nagytétény (Fehérkereszt árvaház, 1897–1948); Balassagyarmat (Mária Valéria közkórház, 1897–1950); Budapest-Kútvölgy (Új Szent János Kórház, 1898–1950); Mocsonok (Nyitra megye, iskola, 1898–1922>S); Nagyszombat (városi kórház, 1898–1922>S); Kaposvár (kórház, 1898–1950); Székesfehérvár (árvaház, 1921-től szegényház is, 1899–1949); Nagymegyer (Szt. Elzeár iskola, 1902–1922>S>1939–1945>S); Ipolyság (kórház, 1900–1922>S>1939–1945>S); Pozsony (polgári ápolda, 1900–1922>S); Budapest-Angyalföld (Hungária körút, Honvéd kórház, 1901–1949); Budapest-Óbuda (San Marco utca, irgalomház, 1900–1950); Nagyvárad (Apostolház, 1901–1923); Mosdós (Somogy megye, iskola, 1901–1928); Szekszárd (Augusz árvaház, 1901–1950); Besztercebánya (közkórház, 1902–1922>S); Pécs (Mária intézet/internátus, 1902–1924); Dunaföldvár (iskola, 1902–1950); Bélfenyér (iskola, 1903–1924>N); Pincehely (Szent József intézet, 1903–1950); Piliscsaba-Klotildliget (központi ház, 1909-től üdülőház, 1905–1950); Köpcsény (Batthyány magánkórház, 1906–1921); Nyitragerencsér (iskola, 1908–1920); Máriafölde (Nagyteremia, Torontál megye, San Marco intézet, 1908–1924>N); Pozsony (Szent Erzsébet Gyermekotthon, 1909–1922>Pécel); Budapest-Gellérthegy (Ménesi út, Központi ház, 1909–1950, 1995–); Keszthely (kórház, 1910–1937); Piskitelep (Hunyad megye, MÁV kórház, 1911–1919); Balatonalmádi (gyermekszanatórium, 1911–1915); Felsőőr (kórház, 1911–1920>G); Szentjobb (iskola, 1911–1924>N); Csíksomlyó (árvaház, tanítóképző, 1913–1924>N); Gödöllő (hadikórház, 1914–1918); Tapolca (kórház, 1914–1948); Debrecen (Péterfia utca, Zita árvaház, 1916–1929); Szany (Szent Vince árvaház, 1917–1935); Adony (iskola, óvoda, 1918–1950); Pécel (Szent Erzsébet gyermekotthon, Pozsony>1922–1958, 1993–); Nagylengyel (Strausz szeretetház/iskola, 1924–1933); Budapest-Kamaraerdő (szegényház, 1924–1949); Polgárdi (Ilona intézet, 1925–1950); Gyöngyös (karitász-ház, 1926–1950); Budapest-Terézváros (Podmaniczky utca, MÁV-kórház, 1927–1949); Pápa (szegényház, 1929–1950); Eger (Lujza-otthon, 1931–1950); Máriaremete (öregotthon, 1931–1950); Attala (Somogy megye, iskola, 1932–1950); Szöllősgyörök (óvoda, 1935–1938); Nagymaros (iskola, 1936–1946); Szeged -Újsomogyitelep (óvoda, 1939–1942); Kál (Heves megye, óvoda, 1939–1950); Csepel (menhely, 1940–1943); Tápiósáp (iskola, óvoda, 1940–1948); Gelse (Sellyey intézet, 1941–1948); Recsk (üdülőház, 1941–1950); Esztergom (óvoda, 1943–1948); Pápa (Széchényi utca, Szent Anna intézet, 1943–1950); Szeged (Londoni körút, árvaház, 1945–1948); Kaposvár (árvaház, 1945–1950).

A Szlovákiai Tartomány házai (1922-től): Alsószemeréd (Hont megye, Mária ház, iskola, szegényház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Besztercebánya (közkórház, M>1922–1950?); Besztercebánya (Szent Erzsébet intézet, M>1922–1950?); Csicsó (Komárom megye, iskola, M>1922-1939>M>1945–1950?); Hegybánya (Hont megye, iskola, M>1922–1950?); Ipolyság (kórház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Kassa (kórház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Malacka (iskola, M>1922–1950?); Mocsonok (Nyitra megye, iskola, M>1922–1950?); Morvaszentjános (Pozsony megye, iskola, M>1922–1950?); Nagyappony (iskola, M>1922–1950?); Nagymegyer (Szt. Elzeár iskola, M>1922-1939>M>1945–1950?); Nagyszombat (érseki árvaház, M>1922–1950?); Nagyszombat (szegényház, M>1922–1950?); Nagyszombat (városi kórház, M>1922–1950?); Nagytapolcsány (Ágoston kórház, iskola, M>1922–1950?); Németpróna (Venantinum, M>1922); Nyitra (iskola, M>1922–1950?); Nyitra (megyei kórház, M>1922–1950?); Nyitra (püspöki árvaház, M>1922–1950?); Pozsony (Mária Oltalma árvaház, M>1922–1950?); Pozsony (polgári ápolda, M>1922–1950?); Rimaszombat (kórház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Trencsén (kórház, M>1922-1950); Ürmény (Nyitra megye, iskola, M>1922-1950); Zsolna (Wurm árvaház, M>1922-1950); Lédec (Trencsén megye, központi ház, 1925–1950

A Nagyváradi tartomány házai (1924-): Nagyvárad (Szent Vince intézet, M>1924-1949); Nagyvárad (Immaculata intézet, M>1924-1949); Nagyvárad-Velence (iskola, M>1924-1949); Nagyvárad (Szent László Árvaház, M>1924-1949); Nagykomlós (Torontál megye, iskola, M>1924-1949); Bélfenyér (iskola, M>1924-1949); Máriafölde (Nagyteremia, Torontál megye, San Marco intézet, M>1924-1949); Szentjobb (iskola, M>1924-1949); Csíksomlyó (árvaház, tanítóképző, M>1924-1949); Nagyvárad-Katalintelep (napközi, 1928-1949); Nagyvárad (Szent József kórház, 1931-1949); Zsombolya (Torontál megye, szegényház, 1932-1949); Zsombolya (Torontál megye, Szent Lujza otthon, 1938-1949); Marosvásárhely (kórház, 1940/1943-); Csíkszereda (állami kórház, 1940/1943-); Csíkszereda (Szent Vince kórház, 1940/1943-); Kolozsvár (szegényház, 1940-1945); Kolozsvár (Steiner-kórház, 1940-1945); Dés (állami kórház, 1940-1945); Nagykároly (állami kórház, 1940-1945); Kolozsvár (Charité-kórház, 1940-1949); Kolozsvár-Irisztelep (napközi, 1940-1949); Kolozsvár (Szent József konviktus, 1945-1949); Csíkszereda (internátusi konyha, 1945-1949); Székelyudvarhely (internátusi konyha, 1945-1949); Zilah (iskola, 1945-1949

A Zágrábi Tartomány magyarországi házai (1900 körül): Nagybecskerek (kórház); Pancsova (kórház).

Németh Károly (plébános)

  • Személy
  • 1934–2019

Németh Károly (1934–2019) Sárváron született 1934. dec. 30-án a református id. Németh Károly szabómester és a katolikus Kertész Erzsébet gyermekeként. Mivel apját többször is behívták a II. világháború idején, anyjának pedig a sárvári katonai ruhagyárban kellett dolgoznia, így nevelésében fontos szerepet játszott nagyanyja, aki rendszeresen magával vitte a templomba. Egyházi elemi iskolába járt, és rendszeresen ministrált az irgalmas nővérek (Szeretet Leányai) kápolnájában. 1949-től a szombathelyi kereskedelmi középiskolában folytatta tanulmányait, jelesre érettségizett, majd 1953-ban a szombathelyi egyházmegye papja lett. Tanulmányait Győrben végezte, Kovács Sándor szombathelyi püspök 1958. június 15-én szentelte pappá. 1958/1959-ben Nyőgéren, 1959/1960-ban Gyöngyösfalun, 1960–1972 között Nován volt káplán. Ebben az időben a papnövendékek közül sokan Lentiben töltötték sorkatonai szolgálatukat, és mivel ott nem mehettek be a plébániára, sokan jártak Novára. 1972–1989-ig Tótszentmártonban, 1989–2008 között Letenyén szolgált plébánosként. 1988-tól kerületi esperes, 2000-től tiszteletbeli kanonok volt. 2008-ban (aranymiséjét követően) nyugállományba vonult, a szombathelyi papi otthonba költözött, de kisegített a környék plébániáin, gyóntatott a székesegyházban.

Sárvári gyermekkora óta szoros kapcsolatot ápolt az irgalmas nővérekkel, és Társulatuk nagy tisztelője volt. Minden évben fölkereste a Bakonybélen élő nővéreket, és előadásokat, beszédeket tartott számukra Szent Vince szelleméről. Tótszentmártonban kezdte gyűjteni a nővérek történetére vonatkozó adatokat, mert látta, hogy a szerzetesnők az idő múlásával megöregszenek, meghalnak, és nem akarta, hogy feledésbe merüljön a tevékenységük. Emiatt több nővérrel is levelezett. 1977-re megírta a sárvári nővérek történetét, amely csupán gépelt kéziratként forgott. Hasonló módon dolgozta fel további 14 irgalmas rendi intézmény történetét (többnyire egy-egy évfordulóhoz kapcsolódóan), és az 1990-es években pedig egy rendtörténeti áttekintést is összeállított. Ezek közül nyomtatásban csupán a pápai Ranolder intézet története jelent meg 2008-ban a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár kiadásában.

Hűséges munkája elismeréséül a Misszióstársaság (lazaristák) affiliált, tiszteletbeli tagjává fogadta. 2019. márc. 21-én a szombathelyi Püspökvárban hunyt el, végakaratának megfelelően a tótszentmártoni temetőben helyezték végső nyugalomra.

Szent Orsolya Rend Magyar Tartománya

  • Szervezet/testület
  • 1913–

Az első Szent Orsolyáról nevezett társaságot (Compagna di S. Orsola) Merici Szt. Angéla ferences harmadrendi alapította 1535-ben Bresciában fiatal lányok számára, jámbor egyesületként. A társaság nagy népszerűségnek örvendett, és hamarosan Észak-Itália más városaiban is szerveztek hasonlókat. Tagjaik szüzességet fogadtak, és az egyéni és közös imádságok mellett betegeket ápoltak, és hittant tanítottak kislányoknak, sőt néhol közös életet kezdtek. Franciaországban a 17. század első felében nyolc különálló kolostorban élő orsolyita kongregáció jött létre, saját szabályzatokkal, amelyek többnyire lányok oktatásával foglalkoztak. Az egyik anyakolostort François d’Escoubleau bordeaux-i érsek alapította 1606-ban, majd az innét kibontakozó kongregáció tagjai Belgiumban és a Habsburg tartományok fővárosaiban is megtelepedtek (Prága, 1650; Bécs 1660; Pozsony 1676, stb.). A pozsonyi kolostort Habsburg Claudia császárné (I. Lipót császár felesége) alapította. A magyar püspökök, főurak és jezsuita lelki vezetőik által inspirált jómódú asszonyok segítségével az orsolyiták innét más magyarországi városokba is eljutottak: Kassa (1697), Varasd (1703), Nagyszombat (1724), Nagyszeben (1733). A győri (1726) és a soproni (1747) kolostorokat Bécsből, a nagyváradit (1774) pedig Kassáról népesítették be. Az egyes kolostorok önállóak voltak, de összefűzte őket a közös lelkiség, és élet, mivel mindenhol lányneveléssel foglalkoztak. A 19. század során oktatási kínálatuk követte az állami előírásokat, és az elemi mellett polgári iskolákat, tanítóképzőket, végül leánygimnáziumokat is vezettek.

XIII. Leó pápa 1900-ban egyesülésre hívta föl az orsolyita rendházakat. Az akkor létrehozott Római Unióhoz a hét magyarországi rendház közül kezdetben csak a pozsonyi és a nagyszombati csatlakozott. Ezek 1906-ban az Osztrák-Magyar Tartományba nyertek beosztást, de miután 1913-ban a győri orsolyiták is csatlakoztak az unióhoz, a Magyar Tartomány pozsonyi központtal önállósult. Az unióban a római általános főnöknő és tanácsa nevezte ki tartományfőnöknőket, az pedig a házfőnöknőket. Az új tagokat a tartományfőnöknő vette föl, és a tartomány közös noviciátust indított. Ezt eleinte pozsonyi régi házban rendezték be, de 1920-ben áttelepült a rendház hegyi pihenő fürdőházába, a Máriahonba. Az unió egyik következménye az lett, hogy a rend 1924-ben lemondott az ünnepélyes fogadalomról, mert az ezzel járó szigorú, pápai klauzúra szinte lehetetlenné tette a tanítással járó feladatokat, a tanfolyamokon, gyűléseken, kirándulásokon való részvételt.

A trianoni szerződés után kialakult helyzetben a pozsonyi, nagyszombati és modori rendházak 1928-ban az új csehszlovák rendtartományhoz csatlakoztak, amelynek első székhelye Pozsonyban volt. 1933-ban azután különváltak a cseh nővérektől, és létrejött a szlovákiai rendtartomány, amelybe 1934-ban a kassai nővérek is beléptek. Az újoncházat az 1930-ban vásárolt cíferi kastélyba, majd 1939-ben Batizfalvára (Batizovce) helyezték. A nővéreknek a tanítást szlovákul kellett folytatniuk.

A csonka Magyarország területén csak a győri és kisvárdai uniós, valamint az önálló soproni és (Kassáról 1915-ben alapított) dombóvári rendházak maradtak. Az uniós rendházak azonban tovább gyarapodtak a Bácsán (Győr m., 1922), Hevesen (1922) és Egerben (1928) alapított új intézményekkel. 1928-ban a magyar rendházakat a csehszlovákiaitól függő altartománnyá (viceprovincia) minősítették, de mivel Pichler M. Alfonza csehszlovák tartományfőnöknő nem tudott Magyarországra menni, 1929-ben tartományi rangot kapott. A magyar tartományi noviciátus már 1922 óta Győrben kapott helyet (1928-ban három hónapig Bácsán), de mivel a győri ház szűkösnek bizonyult, 1931-ben Eger-Hajdúhegyen vásároltak erre a célra egy papi nyaralót. A jelölteket (posztulánsok) eleinte az egyes házak vették föl, és sajátjukként küldték a győri noviciátusba, 1932-tól fogva azonban posztulát is Egerben működött.

A magyar uniós tartomány központját Horváth M. Alojzia tartományfőnöknő 1936-ban Budapestre költöztette, ahol a Stefánia úton (Stefánia út 57., 1940-től 63.) bérelt villát, amely tanulmányi házként és internátusként is szolgált. Szudey Orsolya tartományfőnöknő 1943-ban a Pincehelyhez tartozó Görbőn vásárolt egy magánszanatóriumnak épült házat, azzal a céllal, hogy a háború alatt oda menekíthessék a tanulmányi házat. Ez előrelátó lépésnek bizonyult, mert a Stefánia úti ház 1944-ben bombatalálatot kapott. A tanulmányi ház ezért 1945-től a Városligeti fasorban (Vilma királyné út 47.) működött, majd 1947-ben a rend a Németvölgyi úton (81. sz.) vásárolt egy villát. Görbőre pedig ugyanekkor a noviciátus költözött, mivel az egri Hajdúhegy az orosz katonák miatt nem volt biztonságos. Helyére 1948-ban a Hevest elhagyó orsolyiták költöztek.

A háború máshol is súlyos pusztításokat okozott az orsolyitáknak. Győrött egy orosz katona rálőtt Vátzy M. Terézia főnöknőre, aki egy juvenistát védelmezett, de a lövedék csak a homlokát súrolta.

Eközben négy kassai magyar orsolyita, akik nem akartak szlovákul tanítani, 1922-ben Budapesten, a Rózsadomb alján (Zivatar utca) alapítottak új rendházat és iskolát, amely 1929-re épült föl. Mivel közösségük nem gyarapodott kellő számú hivatással, Serédi Jusztinián érsek nyomására 1932-ben egyesültek a soproni rendházzal, és 1940-ben Szegeden alapítottak tanulmányi házat.

A Románia területére került nagyváradi orsolyiták, akik még 1917-ben beléptek az unió magyar tartományába, 1924-ben elszakadtak a Magyar Tartománytól, és 1927-ben a generális ház főhatósága alá kerültek. 1936-tól kénytelenek voltak románul tanítani, de 1940 és 1945 között ismét a magyar tartományhoz tartoztak. 1927-ben a varasdi ház is az uniót választotta, és a jugoszláv tartomány része lett.

A dombóvári ház sem maradt önálló, hanem 1946-ban a Római Unióhoz csatlakozott. Néhány nővér azonban, aki ezt ellenezte, Püspökszentlászlóra költözött, Virág Ferenc püspök nyaralójába (amelyet a háború alatt már menedékként használtak), ahol erdei iskolát is nyitottak. 1948-ban a soproniak is egyesülni szerettek volna, de uniójuk jogi hiányosságok miatt nem jött létre.

A kommunista diktatúra mindenhol államosította az orsolyiták intézményeit. Miután Magyarországon 1948-ban államosították az iskolákat, 33 orsolyita távozott, akik főként Franciaországban találtak új munkát. A soproni nővérek közül néhányan a Bécshez tartozó Strebersdorfban vezették a keresztény iskolatestvérek intézetének háztartását, rendházuk 1958-tól csatlakozott a Római Unió osztrák tartományához.

A romániai nővérek házainak (Nagyvárad, Nagyszeben) fölszámolására 1949-ben került sor. Az orsolyiták ezután varrásból, kerti munkából éltek vagy sekrestyésként dolgoztak. Sipos Edmunda megjárta a Duna-delta kényszermunkatáborait, Hajdu Gabriella pedig 1961-ben hitoktatásért börtönbüntetést kapott, és két év múlva ott hunyt el. Csehszlovákiában 1950-ben az orsolyita nővéreket is gyűjtőtáborokba internálták, a fiatalabbakat textilgyárakban dolgoztatták, mások fogyatékos gyerekek tanítását vállalták. Magyarországon 1950 nyarán szintén deportálás várt a nővérekre. A győrieket például Szécsénybe, majd Újszászra, a dombóváriakat Máriapócsra vitték, a kisvárdai kolostor pedig gyűjtőhellyé vált. Volt, aki hitoktatásért börtönbüntetést kapott (Hopp Felicitász, 1961).

A kommunista diktatúra után a nővérek Szlovákiában, Magyarországon és Horvátországban ismét megkezdték közösségi életüket és nevelő munkájukat. A szlovákiai tartomány nővérei Pozsonyban, Nagyszombatban iskolákat, Kassán internátust nyitottak. Az 1990-es években a magyar tartomány is visszakapta egykori iskoláinak többségét, de azokat az más egyházi szervek tartják fönn: Győrben és Sopronban a győri egyházmegye, Budapesten (Szent Angéla iskola) a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Kisvárdán a debrecen-nyíregyházi egyházmegye, Nagyváradon a váradi egyházmegye, Dombóváron pedig a pécsi egyházmegye. Utóbbit 2021-ben a győri és egri leány kollégiumokkal (diákotthonokkal) együtt a győri bencés perjelség vette át. Viszont 2017-ben Kisvárdán ismét megtelepedtek a Kassáról érkező orsolyita nővérek.

Kolostorok (rendházak): [Bécs (1660)] > Pozsony (1676–, RU 1900)#, Győr (1726–, RU 1913), Sopron (1747–, RU 1991)##; # > Kassa (1697–, RU 1934)###, Varasd (1703–, RU 1927), Nagyszombat (1724–, RU 1900), Nagyszeben (1733–1949); ## > Szeged (1940–1950); ### > Nagyvárad (1774–, RU 1917), Dombóvár (1915, RU 1946)####, Budapest-Rózsadomb (1922–1950, unió Sopronnal 1932); #### > Püspökszentlászló (1946–1950)

A Római Unió Magyar Tartományához (1914) tartozó házak: Pozsony (RU 1900–1928), Nagyszombat (RU 1900–1928), Modor (1903–1928), Szárazpatak (Suchá nad Parnou, 1910–1928), Győr (RU 1913–); Nagyvárad (RU 1917–1924, 1940–1945), Kisvárda (1918–1950), Heves (1922–1948), Bácsa (1923–1950), Eger (1928–), Eger-Hajdúhegy (1931–1950), Budapest (tartományi és tanulmányi ház, 1936–1950), Pincehely (1943–1950), Ménfőcsanak (Győr m., 1944–1950), Sopron (RU 1991–). – Szlovák Tartomány (1928): Pozsony (RU 1900–), Nagyszombat (RU 1900–), Modor (1903–), Szárazpatak (Suchá nad Parnou, 1910–1930, 1941–), Osgyán (1934–1949), Cífer (1930–1938), Nagylévárd (1930. k.–1949), Kassa (RU 1934–), Batizfalva (1939–1950)

A Magyar Tartomány főnöknői: Irtzing M. Ignácia (Pozsony) 1914–1926 generális asszisztensnő lett; Pichler M. Alfonza (Pozsony) 1926.10.21–1929; Horváth M. Alojzia (Eger) 1929–1937; Szudey M. Orsolya (Kisvárda) 1937–1946; Köbli M. Ignácia 1946–1979†; Molnár Márta M. Mechtild 1979–1994; Ruttmayer Terézia M. Paula 1994–2003; Bernik M. Rozália 2003–2009; Matkovics M. Emerica 2009–

Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata Magyar Tartománya

  • Szervezet/testület
  • 1923–

A Páli Szt. Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulatát Hám János szatmári püspök (1828–1857) alapította, aki a Bécs melletti gumpendorfi vincés (irgalmas) nővérekhez hat jelöltet küldött, akiket ott tanításra és betegápolásra képeztek. 1842-ben a püspök öt jelöltje és három bécsi nővér kezdte meg szerzetesi életét Strasser Xavéria főnöknő vezetésével Szatmárnémetiben, a püspök által, Hild József terve szerint épített rendházban, templomban és iskolában. Elsősorban lányneveléssel foglalkoztak, az óvodától egészen a tanítónőképzésig, de az 1848/1849. szabadságharc idején tábori kórházakban is ápolták a beteg katonákat. A pápai jóváhagyást 1845-ben kapták meg. (Ez volt az első magyar alapítású szerzetesi kongregáció.)

Haynald Lajos erdélyi püspök 1858-ban Gyulafehérváron is letelepítette őket, ahol 1864-ben egy kórházat is vezetésükre bízott. 1859-ben Ungváron, 1864-ben Székesfehérváron, 1865-ben Szcitovszky János érsek alapításából Esztergom-Vízivárosban, 1867-ben Selmecbányán is megtelepedtek. 1918-ban már 58 fiókházuk volt az ország egész területén, sőt 1902-ben kilenc nővér Braddock-ban (Pennsylvania) nyitott missziós iskolát, amelyből egy külön észak-amerikai ág fejlődött ki., amely 1938-ban ez beolvadt a pittsburghi irgalmas nővérek rendjébe.

Magyarország trianoni felosztása után, 1923-ban három rendtartományt hoztak létre. A romániai házak központja Szatmárnémeti maradt, a csehszlovákiaiaké 1928-tól Rozsnyó lett, a magyarországiaké pedig Esztergom (eleinte vikariátus volt, majd 1937-től rendtartomány). A magyarországiak 1918 ás 1948 között 27 új intézményt hoztak létre, és 1933-ban a ferencesek kérésére bekapcsolódtak a kínai misszióba is, Paoking városában.

A kommunista diktatúrák hatalomra jutásával a rendet a négy országban feloszlatták. Erre Romániában 1949-ben került sor, Csehszlovákiában és Magyarországon 1950-ben. A nővérek szétszóródtak, és a lehetőségek szerint tanítónőként, sekrestyésként, varrónőként próbáltak munkát keresni. Romániában Marosán M. Leonarda főnöknő és titkárnője, majd utódja, Both M. Klára a börtönt is megjárták. Csehszlovákiában a rozsnyói központi házból szerzetesi koncentrációs táborként működött, de kisebb, „törvényen kívüli” közösségeik továbbra is együtt maradtak, és új hivatásokkal gyarapodtak. Kínából is 1949-ben utasították ki a nővéreket. egy részük Taiwanon folytatta a munkát, ahol Pákozdi M. Juvencia új kongregációt alapított, mások az Egyesült Államokba keleti partjára költöztek (Hewitt, Trento NJ), ahol kórházban és plébániákon találtak munkát.

A közép-európai diktatúrák megszűnésével a rend nehezen indult újra. 1991-ben a szlovák nővérek Rózsahegyen visszavették régi iskolájukat, magyarok pedig Esztergomban középiskolai kollégiumot nyitottak, majd 2001-ben visszakapott épületükben szakközépiskolát és gimnáziumot. Az 1991-ben megtartott káptalanon Raškovska M. Benedicta szlovák tartományfőnöknőt választották generálissá, így a rend székhelye Rózsahegyre került.

Főnöknői: Strasser Xavéria 1842–1868†; Engl M. Emiliána 1868–1875; Eötvös M. Szalézia 1875; Lukász M. Regisz 1875–1881; Schwarcz M. Crescentia 1881–1897; Woelfle M. Afra 1897–1922; Doleschall M. Editha 1922–1936: Marosán M. Leonarda 1936–1959†; Both M. Klára 1959–1991†; Raškovska M. Benedicta 1991–2003; Múdra M. Ružena 2003–2009; Hriňová M. Ignácia, 2009–2015; Draganova Jana M. Pavla 2015–

Magyar tartományfőnöknők: Bolgárfalvi M. Alerina 1937–1948; Nagy M. Angréda 1948–1954†; Sikora M. Andrea, 1956–1969†; Csatári M. Ligouria 1970–1990; Zalán Katalin M. Luciána 1990–2002; Veszely Zsuzsanna M. Caritas 2002–

Eukarisztia Szolgálólányai Társasága

  • Szervezet/testület
  • 1925–2017

A Szentségi Jézus Szolgálóinak Kis Társaságát (Société des Servantes de Jésus au Trés Saint Sacrament, Institutum Famularum Jesu in SS. Eucharistiae Sacramento) Jeanne-Onesime Guibret (1828–1900) alapította, aki 1857 pünkösdjén a toulouse-i Notre-Dame de la Dalbade templomban szentáldozás után olyan élményben volt része, hogy életét az Oltáriszentség szolgálatára ajánlotta. Ugyanakkor, tőle függetlenül két barátnője is erre az elhatározásra jutott. Maria-Eustelle Harpain (1814–1842), az „Eukarisztia angyala” példájára úgy tervezték, hogy az Eukarisztia imádása és az engesztelés mellett külső munkát is végeznek, lehetőleg templomok körül, habitusuk nem lesz. A társaság közös életet élő belnővérekből, valamint a világban élő külnővérekből áll, akik ugyanolyan fogadalmat tesznek, végzik a kötelező imákat, rendszeresen körlevelet kapnak, részt vesznek a konferenciákon és lelkigyakorlatokon. Olyanok, akik nem tudtak vagy akartak szerzetesi fogadalmat tenni, affiliáltként csatlakozhattak. 1876-ban a Társaság megkapta az első pápai elismerést (decretum laudis), 1961-ben pedig a véglegeset. Időközben nevük az Eukarisztia Szolgálólányainak Társaságára (Congregation des Servantes de l’Eucharistie) változott.

Vaymár Gizella (1871–1950) budapesti postai tisztviselőnő 1923-ban egy lourdes-i zarándoklata során egy véletlen folytán Toulouse-ba érkezett, és onnét értesült a Társaság létéről. Annyira fölkeltette érdeklődését, hogy lelki atyja, Köhler Ferenc (1886–1962) lazarista tanácsával 1924-ben a rend tagja lett (Josepha néven). A noviciátus után visszatért Magyarországra, és közösséget gyűjtött maga köré, akik lakásán (Ferenciek tere) gyűltek össze. 1925-ben megkapták az esztergomi érsek jóváhagyását is.

1927-ben öt nővér elhatározta, hogy közös életet kezd. Ezért 1928-ban létrehozták a Szent József Hospitium Egyesületet azzal a céllal, hogy a „szerény körülmények [között] levő úrinők hosszabb vagy rövidebb ideig pihenhetnek”, illetve „az önmagukkal meghasonlott egyének lelki és testi ápolásban részesüljenek”. Az Egyesület tulajdonképpen a Társaság „fedőintézménye” volt, hogy az „működését zavartalanul folytathassa és azért mégis titkos szerzetességét megőrizze”, mert annak „sajátságához a Sacrum Sacramentum példájára bizonyos elrejtettség, a titkosság is hozzátartozik”. A Szent József Hospitium kezdőbetűi megegyeztek a Societas Jesu Hostia (Jézus Oltáriszentség Társaság) név kezdőbetűivel. A tagok adományaiból és hitelből az Egyesület megvásárolt egy villát Klotildligeten (Béla király útja 72. később 96.). A hospitium 1929 nyarán nyílt meg, és benne nyilvános kápolnát is berendeztek. 1933–1937 között egy másik hospitiumot is nyitottak Fonyód-Bélatelepen, egy bérelt villában, 1936–1946 között pedig egy harmadikat a Kossuth Lajos utcában (1.sz. I. emelet) idősebb, egyedülálló hölgyek végleges befogadására. (Utóbbiba költözött 1947-ben az Új Ember szerkesztősége.)

A Szent József Hospitium Egyesületet 1950. jan. 6-án a belügyminiszter, mint fölöslegeset feloszlatta, és július 14-én vagyonát Pest Megyei Tanács vette át (jelenleg az IRMÁK Nonprofit Kft. Idősek Otthona működik benne). Ezzel végképp ellehetetlenült a rendi közösség működése, amelyhez akkor 13 belnővér, 38 külnővér és 11 affiliált tartozott. A Klotildligeten maradt belnővéreket aug. 1-én Zircre deportálták, majd mindenki visszatért családjához. A rend akkori elöljárója, Lingauer Erzsébet (aki noviciátusát szintén Franciaországban végezte) 1973-ban hunyt el. A rendszerváltozáskor a közösségnek már csak két tagja élt, Szmodics Irén Bernarda halálával (1995), pedig már csak egy, Maróthy Erzsébet Lucia.

Maróthy Erzsébet Lucia (1924–2017) négy polgárit végzett, és kendergyári tisztviselőként dolgozott, mielőtt 1949-ben Klotildligeten belépett a Társaságba. Miután hazatért Szegedre, 1949/1950-ben könyvelő tanfolyamot (majd 1963-ban esti közgazdasági technikumot) végzett. A Szent József Hospitium és a társaság államosítása, felszámolása után vállalati könyvelőként dolgozott Szegeden, utoljára a Vízműnél, ahonnét 1972-ben rokkantsági nyugállományba vonult. Ezután a szeged-petőfitelepi plébánia sekrestyéseként, végül pedig a püspöki palota portásaként működött. A rendszerváltás után ő lett a rend magyarországi megbízottja. A franciaországi elöljárókkal levelezés és alkalmi látogatások útján, tolmácsok segítségével tartotta a kapcsolatot, mert maga nem tudott franciául. A klotildligeti ingatlanért a Társaság 1997-ben 25 millió forint kárpótlást kapott, amelyet Maróthy Erzsébet a Szeged-Csanádi Egyházmegye által fenntartott Krízishelyzetmegoldó Szeretetotthon bővítésére ajánlott föl.

Szent Erzsébetről nevezett Betegápoló Nővérek (Buda)

  • Szervezet/testület
  • 1785–2021

A betegápolással foglalkozó Erzsébet nővérek budai kolostorát és női kórházát II. József hozta létre 1785-ben a kapisztránus (korábban boszniai) rendtartományhoz tartozó horvát ferencesek megszüntetett vízivárosi kolostorában. Fönntartására a Vallásalapból évi 4000 forintot, a bécsi kolostorból pedig minden budai nővérnek évi 150 forintot rendelt. A ferences kolostor szükséges átalakítását, a 20 fős kórterem kialakítását a feloszlatott budai Szentháromság Társulat vagyonának terhére végezte el Tallherr József kamarai építész. Az első 18 apáca 1785 őszén Bécsből érkezett, Anger Mária Klára vezetésével, akit még elindulásuk előtt elöljárójukká választottak.

Az Erzsébet-nővérek rendjének alapítója Apollonia Rademecher (Radermacher, 1571–1626), volt, aki Szent Ferenc világi rendjének tagjaként szegényeket és a betegeket gondozott a németalföldi Hertogenboschban, majd szülővárosában, Aachenben. Ebből a célból 1626-ban ferences világi szerzetesközösséget alapított, amelyet Szent Erzsébetről nevezett el. A nővérek munkájára nagy szükség volt, így a vesztfáliai béke utáni években – elsősorban jómódú hölgyek – újabb kolostorokat és kórházakat alapítottak számukra a közeli városokban, majd pedig a Habsburg Birodalom és Bajorország legjelentősebb központjaiban (Graz, 1690; Bécs, 1710; Prága, 1719; Boroszló, 1736; Pozsony, 1738; Linz, 1745; Brünn, 1754; München, 1754).

Az Erzsébet-nővérek kolostorai önállóak voltak, és az illetékes megyéspüspökök felügyelete alatt álltak, így külön-külön egyházmegyei jogú szerzetesrendeknek minősültek. A budai nővérek fölött az esztergomi érsek felügyeleti jogát egy általa kinevezett megbízotton keresztül gyakorolta, akinek komoly beleszólása volt a rend anyagi és lelki ügyeinek irányításába Némelykor vizitátornak, 1928-tól pedig rendi igazgatónak nevezték. A megbízottak eleinte a budai plébánosok, 1908-tól többnyire a ferencesek közül kerültek ki, az első igazgató pedig Pokorny Emánuel, a budai Érseki Gimnázium igazgatója volt. 1941-től kapucinusok látták el ezt a tisztséget.

A budai kolostor (és egyben önálló rend) élén főnöknő állt (Oberin), akit a nővérek anyának (Mutter) hívtak, és három vagy hat évre választottak, de az első négy főnöknő többször újraválasztva, haláláig viselte tisztségét. A rend tagjainak száma a 20. században 40 és 60 között mozgott. A rendbe belépők keresztnevük helyett háromtagú szerzetesi nevet kaptak. Első nevük Mária, a második egy hagyományos női név (női szent neve), a harmadik pedig – a reformált koraújkori rendek gyakorlatát követve – egy hittitok volt (pl. Maria Theresia vom Heiligen Geist). Utóbbit azonban még a hivatalos iratokban sem használták. Az első budai főnöknőt például, családi nevén Catharina Angernek hívták, rendi neve „Maria Clara vom Hochwürdigsten Gut” volt, leveleit pedig „Clara Angerin” néven írta alá. Az 1840-es évektől szokásba jött, hogy a Maria mellett még két nevet választottak, és a harmadik név az esetek többségében Josepha volt (pl. Maria Filomena Josepha von Jesu). Az 1890-es évek elején azonban, amikor a rendi anyakönyv magyar nyelvűvé vált, ezt a gyakorlatot elhagyták. Kezdetben a nővérek nagyobbik részét karnővérként (Chorschwester), kisebbik részük laika nővérként (Layschwester) vették föl. Utóbbiak főként főzéssel és mosással foglalkoztak. 1928-tól ez a különbség megszűnt.

A nővérek elsődleges feladata a (női) betegek szolgálata volt. A kórház központi részét a nagy, közös kórterem alkotta, amelyben oltárt is fölállítottak. A kórházhoz gyógyszertár (patika) is tartozott. Az orvosságok egy részét maguk a nővérek készítették. A nővérek között voltak képzett sebésznők (Chirurgin), később pedig műtősök, laboránsok és röntgen-asszisztensek. A kórház mellett Marczibányi István 1804/1805-ben idős asszonyok ápolására szolgáló „lábadozók házát” (Reconvalescentenhaus) építtetett, és látott el alapítvánnyal. A nővérek a budai női kórház mellett 1941 és 1944 között működtek az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Újvidéken, majd 1945-től az újpesti városi kórházban, és 1941-ben külön noviciátusi házat nyitottak a svábhegyi Alkony úton.

A rendet 1950-ben a kommunista diktatúra feloszlatta, ingatlanait államosították, a nővérek pedig szétszóródtak, és egészségügyi vagy egyházi állásokban dolgoztak. Az utolsó elöljáró, Turek Anna M. Aloysia 1980. márc. 6-án Verőcén hunyt el. Megbízásából a megőrzött krónika vezetését és a szeretetotthonokban élő nővérekkel való kapcsolattartást a Budapesten élő Kovách Hildegárd M. Ágota nővér végezte.

Amikor a szerzetesrendek a diktatúra végén ismét működési engedélyt kaptak, a még élő 18 nővér ismét összejött, és 1989. ápr. 2-án főnöknőt választottak Kovách Hildegárd M. Ágota személyében. Utódját, Sümegh Erzsébet M. Fortunátát 1992-ben szintén rendi káptalan választotta meg. Mivel 1993-tól a rend megkapta ingatlanjainak egyikét, a Fő utcai Marczibányi-menházat, ő már beköltözött oda. Miután 1997-ben lemondott, Paskai László esztergomi érsek Balázs Irma M. Ambrózia nővért nevezte ki utódjául. Bár az újrainduláskor még élt Medgyesi Dezső kapucinus, az utolsó rendi igazgató, de kora (87 éves volt) miatt rendtársa, Ámon Otmár lett a rend igazgatója, akit 1991-től Sörédi Arnold, majd 1994-től Pacsay Fidél követett. Ők indították meg a rendi ingatlanok visszaszerzésének hosszú folyamatát. Elsődleges céljuk az volt, hogy a különféle állami intézmények által használt Fő utcai épületegyüttes birtokába kerüljenek, ezért a svábhegyi és Budakeszi úti ingatlanokat elcserélték, illetve eladták.
A rend hosszú viták után 2000-re valóban visszakapta Fő utcai épületeit, ám közben nyilvánvalóvá vált, hogy ezek működtetésében a fogyatkozó számú nővérek nem tudnak érdemi munkát végezni. Ezért a rend az északi részt (Marczibányi-menház) a budapesti német katolikus lelkészség, a déli részt pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével működtette. A Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes szerint „a Szeretetszolgálat tekintélye, kapcsolatrendszere és intézmény-működtetési tapasztalata segítette át az akkori kritikus helyzeten a Rendet” (2011. okt. 18., b.4.4: A Fő utca 41-43. sz. ingatlanok használatba adásának és elajándékozásának iratai). Kozma Imre lett 2003-tól egyben a rend kinevezett igazgatója is. Rávette Balázs Irma M. Ambrózia főnöknőt arra, hogy 2005. dec. 27-én a teljes Fő utcai ingatlant (a templom kivételével) a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Alapítványnak ajándékozza. Ehhez a kánonjog szerint az esztergomi érsek és a Szentszék jóváhagyása lett volna szükséges, a magyar polgári jog szerint azonban az ajándékozás érvényes volt. Az ingatlant 2006-ban telekkönyvileg átírták, de ez kívülállók számára csak akkor derült ki, amikor egy 2010. dec. 15-én megkötött újabb megállapodás szerint (amelyet rend részéről egyedül Kozma Imre írta alá) a Gondviselés Háza fenntartását is egyedül a Máltai Szeretetszolgálat vette át.
Ennek következtében Erdő Péter érsek 2010. dec. 22-én fölmentette Kozma Imrét a rendi igazgatói tisztségből, és Szerencsés Zsolt soroksári plébánost nevezte ki a rend képviselőjének. A következő hónapokban mind a rendi képviselő, mind Süllei László esztergom-budapesti érseki helynök kérte Kozma Imrét, hogy az alapítvány adja vissza az ingatlant, illetve a kórházi részt adja át másik egyházi intézménynek. Kozma Imre utóbbira az irgalmas rendet javasolta, de vissza- vagy átadásra nem került sor. Viszont a rendi képviselő 2014. jún. 30-án átadta a Marczibányi-ház (Fő utca 43.) addig a rend által használt részét a Máltai Szeretetszolgálat Alapítványnak, de megállapodott, hogy a rend megtarthatja Balázs M. Ambrózia főnöknő lakását (élete végéig), valamint egy irodát, egy lakrészt és egy parkolóhelyet (korlátlan időre). Miután Balázs M. Ambrózia nővér 2017. dec. 25-én elhunyt, a rendi képviselő az irodáról is lemondott.

Időközben a nővérek száma lassan elfogyott, 2010-re már Balázs M. Ambrózia főnöknő maradt a rend utolsó tagja. Azonban 1995-től létrejött Budapesten a nővérek aacheni ágához tartozó Erzsébetnővérek Szerzetesközössége is, Fehér Anna vezetésével, akik látássérült gyerekek nevelésével foglalkoztak. E közösség akkori mindhárom tagja 2013. nov. 19-én Erdő Péter érsek engedélyével átlépett a Szent Erzsébetről nevezett Betegápoló Nővérek rendjébe. Az átlépett nővérek közül 2016-ban egyet elbocsátottak, így Balázs M. Ambrózia halálával (2017. dec. 25.) a rendnek még két tagja maradt. Azonban 2020. márc. 6-án elhunyt Trunkhahn Judit nővér, majd pedig 2021. január 13-án koronavírus okozta betegségben Fehér Anna nővér is. Így a rend működése megszűnt, és Erdő Péter érsek az utolsó rendi képviselőt, Kocsis István svábhegyi plébánost is fölmentette tisztségéből.

Főnöknők: Anger M. Klára 1785–1814†; Loybl M. Benedikta 1814–1823†; Vogl M. Ágnes 1823–1829†; Lenauer M. Pulcheria 1829–1831†; Glaser Katalin M. Angelina 1831–1837; Fink Erzsébet Mária (von Jesu) 1837–1840; Glaser Katalin M. Angelina 1840–1843; Fink Erzsébet Mária 1843–1855†; Benda Anna M. Klementina 1855–1861; Führinger Aloysia M. Hedvig Jozefa 1861–1879; Pauer Franciska M. Ignatia 1879–1891; Pachler Terézia M. Emerica Jozefa 1891–1904; Ziegler Jozefa M. Jozefa Erzsébet 1904–1910; Klement Emília M. Dionysia Jozefa 1910–1916; Schwendtner Mária M. Annunciata Jozefa 1916–1928.; Boldizsár-Szalay Júlia M. Ágnes 1928–1937; Czehe Xénia M. Xavéria 1938–1941; Ackerl Stefánia M. Hyacintha 1941–1944; Boldizsár-Szalay Júlia M. Ágnes 1944–1945; Sántha Margit M. Richárda 1945–1948; Turek Anna M. Aloysia 1948– 1980 (†); Kovách Hildegárd M. Ágota 1989–1992; Sümegh Erzsébet M. Fortunáta 1992–1997; Balázs Irma M. Ambrózia 1997–2017.

Rendi felügyelők, vizitátorok, igazgatók: Richard József felsővízivárosi plébános (superior monialium) 1785–1803; Majsch Jakab budavári plébános, 1842–1843; Rudolf Vince vörös csillagos keresztes kanonok, budai királyi palotai plébános 1849.02.22-1865 (†); Hoffmann Móric vörös csillagos keresztes kanonok, budai királyi palotai plébános 1865–1882; Cselka Nándor óbudai plébános 1882–1890; Bogisich Mihály budavári plébános 1890–1894.01.05; Cselka Nándor budapesti érseki helytartó 1894–1897†; Bogisich Mihály budavári plébános (érseki vizitátor) 1897–1903; Nemes Antal budavári plébános (érseki vizitátor) 1903–1908; Kaiser Nándor OFM (1908–1910); Tálos Gyula felsővízivárosi plébános (érseki biztos), 1910–1911†; Kaiser Nándor OFM 1911–1913; Paár Anaklét OFM (érseki vizitátor) 1913–1915; Scheirich Bonaventura OFM 1915–1928; Pokorny Emánuel hittanár (rendi igazgató) 1928–1939; Zsigovits Béla hittanár (rendi igazgató) 1939–1941; Medgyesi Imre Dezső OFMCap (rendi igazgató) 1941–2001†; Ámon Ágoston Otmár OFMCap (rendi igazgató) 1989–1991; Sörédi András Arnold OFMCap (rendi igazgató) 1991–1994†; Pacsay Fidél OFMCap (rendi igazgató) 1994–2003; Kozma Imre OH (rendi igazgató) 2003–2010; Szerencsés Zsolt soroksári, majd dorogi plébános (rendi képviselő, lelki igazgató) 2011–2019; Kocsis István svábhegyi plébános (rendi képviselő, lelki igazgató) 2019–2021.

Pesti szervita konvent

  • Szervezet/testület
  • 1689-1950

Szűz Mária Szolgáinak Rendje (Ordo Servorum Mariae) egy firenzei remeteközösségből nőtt ki, amely az ágostonos regulát követte. A Habsburg Birodalomban a rend reformált ága, a „német obszervancia” az 1613-ban alapított innsbrucki kolostorból terjedt el. 1633-tól külön rendtartományt alkotott (Provincia Germaniae), amely 1714-ből egy cseh, 1756-ban pedig egy tiroli provincia vált ki. A maradék osztrák-magyar provinciában akkor 11 konvent maradt.
A szerviták Pesten a város töröktől való felszabadulása után telepedtek meg, miután Ludovicus M. Mainkhor tartományfőnök (prior provincialis) kérésére, Széchényi György esztergomi érsek támogatásával 1688-ban megkapták a Váci kapu közelében álló „Szépmecsetet” (a később Invalidus-ház, illetve Városháza helyén), valamint a vele szemben álló házat (amelyet a johanniták egykori kórházának gondoltak, a későbbi szervita templom szentélye helyén), a hozzá tartozó telkekkel. Az első három szervita Strukliz M. Imre vezetésével 1689-ben érkezett meg Pestre. A mecsetet Szent Anna tiszteletére szentelt templomnak, az ispotályt pedig kolostoruknak rendezték be. Utóbbi mellé (délkeletre) 1711-ben Hölbling János budai hadmérnök egy külön refektóriumot épített. Ebben az évben azonban a pestijárvány során a konvent hat tagja közül négy meghalt.
A „Szépmecsetet” és környékét Pest városa 1715-ben elcserélte a szervitákkkal a másik telküktől délre eső területre. A megszerzett telken építette föl a város Széchényi György alapítványából az Invalidus-palotát, a szerviták számára pedig kialakult a Szervita tér, Úri (Herrengasse, később Petőfi Sándor) utca, Zsibárus (Trödlergasse, később Párizsi) utca és Gránátos (később Városház) utca által határolt „sziget”. Ennek északi részén épült föl 1717 és 1722 között a kétszintes kolostor, majd 1727 és 1732 között a templom, amelyet valószínűleg Hölbling János építőmester tervezett. Hogy biztosítsák templomuk homlokzatához a kellő teret, a rend 1726-ban megvásárolta az előtte húzódó kis után túl fekvő háromszög alakú, alig beépített telket is, azzal a feltétellel, hogy üresen marad. Így alakult ki a Szervita tér, amelyen 1729-ben közadakozásból Mária-oszlopot emeltek. 1737-től az addigi rezidencia konventi rangot kapott, így elöljáróját, Krauscher M. Adalbertet már nem superior-nak, hanem priornak nevezték.
II. József reformjai ugyan megkímélték a kolostort a feloszlatástól, sőt a 18. század végén benne lakott a pesti egyetem három exjezsuita tanára is. Mivel azonban a szerviták telke a város fejlesztésének útjában állt, a következő évtizedekben többször is fölmerült a rend kiköltöztetése valamelyik külvárosba, az épületek iskolává, illetve a kert közparkká alakítása. Végül utóbbi 1870-ben a rend a telek déli részét a Magyar Királyi Posta számára adta el. A megállapodás arról is intézkedett, hogy az ott fölépítendő központi postaház és a szervita kolostor hasonló külsőt kapnak, és „kötelesek lesznek a szerviták építkezésüket oly magasságban, s lehetőleg oly külalakkal foganatosíttatni, mint ez a postaházzal történend”. A Koch Henrik által tervezett postaház 1873-ra készült el, a kolostort pedig Diescher József 1874-re építette föl neoreneszánsz stílusban. Az építkezés során Diescher a templom homlokzatát is átalakította. A templom keleti (Városház utcai) oldalara bazársor, a kolostor és a postaház közé pedig bérház épült.
Az első világháború során, 1914-1919 között Casari József prior a rendház ebédlőjében hadikórházat rendezett be, és tartott fönn. A háború után a rend komoly fejlődésnek indult Magyarországon. Az addigi két kolostor (Eger, Pest) mellett Shvoy Lajos székesfehérvári püspök 1928-ban a szervitákra bízta a máriaremetei kegyhelyet, majd a rend megtelepedett Makkosmárián (1938), Makón (ahol a Szent Gellért Fiúnevelő Intézetet vezették 1939-től), Csatkán (1940) és Törökszentmiklóson (1948). A magyarországi kolostorok 1928-ban önálló rendtartományt alkothattak.
A második világháború során, 1944/1945-ben a pesti szervita épületek komoly károkat szenvedtek. A templom keleti fala egy helyen ledőlt, de a Fővárosi Műemlék Felügyelőség 1947-re helyreállíttatta. A kolostor és a bérház viszont olyan súlyos károkat szenvedett, hogy 1947-ben le kellett bontani, csak a földszinti üzletek maradtak meg. Helyükre Schall József tervezett modern, pavilonos rendszerű új épületeket (miközben a postaépület helyén közpark létesült volna), ez azonban már nem valósulhatott meg. A kommunista hatalom 1950-ben a szervita rendet is feloszlatta. A feloszlatáskor a magyar rendtartománynak 41 fogadalmas tagja volt, a harmadrendhez pedig országszerte 1200-an tartoztak. Az utolsó tartományfőnök, Ángyán M. Fülöp külföldre menekült, és Rómában hunyt el 1950 végén.
A lebontott és államosított szervita kolostor és bérház helyén építette a Magyar Posta 1974 és 1976 között a Belvárosi Távbeszélő Központot Jeney Lajos és Bán Ferenc (BUVÁTI) tervei szerint. A 21. század elejére azonban a kommunikációs technológia fejlődésével a központ fölöslegessé vált, így a Magyar Telekom eladta. Helyén, a vasbeton szerkezet részleges megőrzésével 2017 és 2020 között épült föl az Emerald Residence szállodával kombinált luxuslakóház, amelyet Peschka Alfréd, Nemes Bertalan és Csernik Tamás (Óbuda Építész Stúdió) terveztek. Közben a Szent Anna templom homlokzata is többször megújult: 1961 és 1966 között Pfannl Egon terve szerint, majd 2014-ben Kelecséri Gergely irányításával.

Sophia Teológiai Főiskola

  • Szervezet/testület
  • 1994-2009

Az újjáalakuló női szerzetesrendek 1994-ben hozták létre fiatal növendékeik számára Budapesten a Sophia Teológiai Főiskolát, amely a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, a pannonhalmi bencés Szent Gellért Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozataként működött 2000. január 1-ig. A főiskola tömbösített formában, téli és nyári bentlakásos intenzív kurzusokkal működött a Magyarok Nagyasszony Társaság kuruclesi épületében (Budapest, Szerb Antal utca 13–17.). Első évfolyama 1998-ban végzett. Miután a magyarországi bencés, ferences és piarista rendek egyesítették teológiai főiskoláikat, és létrehozták a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, ahol 2000 szeptemberétől kezdődött meg a képzés, a Sophia Teológiai Főiskola képzései a Sapientia keretében, de külön folytak. A lassú integráció megkezdődött, de a képzési struktúra a Magistra Hungarica Alapítvány támogatásával 2005-ig fennmaradt. A szerzetesnők a Sapientiára iratkoztak be, de az akkreditált képzések továbbra is a Sophián (Szerb Antal utca) folytak. A bolognai rendszer bevezetésével teljes egészében a Sapientiára került át a képzés. Az utolsó sophiás szakdolgozat megvédésére 2009-ben került sor.
Az újjáalakuló női szerzetesrendek 1994-ben hozták létre fiatal növendékeik számára Budapesten a Sophia Teológiai Főiskolát, amely a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, a pannonhalmi bencés Szent Gellért Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozataként működött 2000. január 1-ig. A főiskola tömbösített formában, téli és nyári bentlakásos intenzív kurzusokkal működött a Magyarok Nagyasszony Társaság kuruclesi épületében (Budapest, Szerb Antal utca 13–17.). Első évfolyama 1998-ban végzett. Miután a magyarországi bencés, ferences és piarista rendek egyesítették teológiai főiskoláikat, és létrehozták a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, ahol 2000 szeptemberétől kezdődött meg a képzés, a Sophia Teológiai Főiskola képzései a Sapientia keretében, de külön folytak. A lassú integráció megkezdődött, de a képzési struktúra a Magistra Hungarica Alapítvány támogatásával 2005-ig fennmaradt. A szerzetesnők a Sapientiára iratkoztak be, de az akkreditált képzések továbbra is a Sophián (Szerb Antal utca) folytak. A bolognai rendszer bevezetésével teljes egészében a Sapientiára került át a képzés. Az utolsó sophiás szakdolgozat megvédésére 2009-ben került sor.
A Sophia mint továbbképző, illetve önképző intézmény működött tovább a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, Baternay Ágota RSCJ vezetése alatt. 2005 után csak olyan képzést indíthattak, amely nem volt akkreditáció-köteles. Ilyen volt a „stresszmentes teológiai kurzus” (B-kurzus, 2012-2016 között), a generációk együttélésével, rendi vezetéssel foglalkozó kurzusok, a „noviciátusi hét” spirituális-teológiai kurzus, valamint a Keresztény Női Felnőttképzési Egyesület (KNFE) tanfolyamai. Baternay Ágota halála után (2013.08.09.) a B-kurzus még Midling Andrea szervezésében még folytatódott és lezárult, majd 2016-ban a Sophia befejezte működését.
Igazgató: Baternay Ágota RSCJ 1994–2000 (†2013)

Magistra Hungarica Alapítvány

  • 1993-2021

Az alapítványt formailag a Pannonhalmi Szent Benedek Rend (képviselője Várszegi Asztrik OSB püspök-főapát), valamint Csillag Gabriella, Rubovszky Rita és Szentgyörgyváry Tamásné Rónaszéki Katalin hívták életre az 1993. június 3-án kelt alapító okiratban, 70 ezer Ft kezdő tőkével, azzal a céllal, hogy biztosítsa a szerzetesnők, novíciák, jelöltek és a szerzetesi hivatás után érdeklődők képzését, továbbképzését, ideértve a képzés ideje alatti létfenntartás biztosítását és a képzést szolgáló intézmény fenntartását is. Az öttagú kuratórium tagjait 5 évre választották. Első ízben Locker M. Margit SSND látta el az elnöki teendőket, melyről lemondási szándékát már 2002 áprilisában kifejezésre juttatta, egyúttal utódának Baternay Ágota RSCJ kuratóriumi tag kinevezését javasolta. Lemondási nyilatkozatát októberben be is nyújtotta, noha javasolt utódját az alapítók már egy hónappal korábban kinevezték. Baternay Ágota RSCJ 2013. augusztus 1-én egészségi állapota megromlását is figyelembe véve köszönt le a kuratórium vezetéséről, majd augusztus 9-én el is hunyt.
Az alapítvány támogatta a Sophia Teológiai Főiskolán folyó oktatást, nem csak 2000. január 1-ig, annak a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alá történő betagozódásáig, hanem folytatólagosan annak 2005–2009 közötti fokozatos integrálásáig. Azt követően a Sophia neve alatt meghirdetett nem akkreditációköteles képzéseket támogatta. 2013-tól már csak azt az összeget használta fel az alapítvány, ami az addigi adományokból összegyűlt. Így a 2011. januárban indított vizsgamentes, ún. B teológiai kurzust 2016. júniusban forrás és újabb jelentkezők hiányában a kurátorok egyhangú döntése alapján lezárták. Baternay Ágota RSCJ halálát követően a külföldi kapcsolatok és támogatások is megszűntek. Az alapítvány számlája gyakorlatilag kiürült. Rauscher Dóra OP kuratóriumi elnök 2016. október 23-án a kuratórium nevében indítványozta az alapítóknak az alapítvány megszüntetését. Ennek oka, hogy céljának megvalósítása lehetetlenné vált, a cél módosítására vagy más az alapítvánnyal való egyesülésre nincs mód, és már nem folytat érdemi tevékenységet. A megszüntetési folyamat végére 2021 elején került pont.
Kuratóriumi elnökök: Locker M. Margit SSND 1993–2002, Baternay Ágota RSCJ 2002–2013, Rauscher Dóra OP 2013–2021

Iskolafenntartó Szerzetesrendek Konferenciája

  • Szervezet/testület
  • 1997–2004

Az MKPK Titkársága 1996 júliusában tájékoztatta az iskolafenntartó szerzetesrendeket az iskolaügy felügyeletének átszervezéséről, kérték 1-1 férfi és női tag delegálását az MKPK-nak Pápai Lajos győri megyéspüspök elnöklete alatt álló Iskolabizottságába (IB). Az iskolafenntartó rendeknek arról is dönteniük kellett, hogy feljebbviteli fórumként ezt a bizottságot fogadják-e el, vagy sajátot hoznak létre. A szerzeteselöljárók utóbbi mellett döntöttek. Az iskolafenntartó férfi és női szerzetesrendek képviselői 1996. szeptember 20-án találkoztak egymással először a Margit körúti ferences rendházban. Ezt megelőzően már szeptember 11-én volt ez ügyben konzultáció a püspöki kar és a szerzeteselöljárók között. Végül 1996. december 18-án döntöttek az ISZK megalapításáról. Az 1997. február 20-i alakuló ülésen 19 iskolafenntartó szerzetesrend vett részt, továbbá Berkecz Franciska, az MRK elnöknője, valamint a MKPK IB-be delegált Hargitai M. Magna SDR és Hegedűs Kolos OFM. Egyhangúlag elfogadták Zakar Polikárp OCist szabályzattervezetét. A plenáris ülésen egy évre megválasztották az Állandó Bizottságot, ami ezt követően megválasztotta az elnökséget. 2004. április 27-én a plenáris ülésen az ISZK tagjai a működés szüneteltetéséről döntöttek, de abban az évben még kétszer üléseztek, és november 12-én az Állandó Bizottság új elnökséget választott. Az ISZK működésének utolsó eseménye a 2004. november 29-én megtartott plenáris ülés volt.
Elnökök: Kállay Emil SchP (tartományfőnök: 1995–2003) 1997–2001, Pekó M. Adrien SSND (tartományfőnöknő: 1997–2005) 2001–2004, Urbán József SchP (tartományfőnök: 2003–2011) 2004

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

  • Szervezet/testület
  • 1995–

Az 1991-ben megalakult Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) ügyintézéséhez, az ingatlanügyek és támogatások intézéséhez kezdettől fogva irodára volt szükség. Kálmán Orsolya SSS 1989 áprilisától a Bajzáth Ferenc józsefvárosi plébánostól kapott helyiségben „szerzetesi reorganizációs irodát” nyitott, amely Takács Nándor Jusztin OCD püspöknek, a MKPK szerzetesügyi referensének is segítségére volt, és hetente kétszer (hétfőn és szombaton) fogadta a nővéreket. 1990 szeptemberétől az írásos ügyeket a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkárságának keretében működő Szerzetesi Iroda (Budapest, Ferenciek tere 4-8; Károlyi utca 4-6.) intézte, a reorganizációs iroda pedig megszűnt. A püspökkari titkárságot 1990-ben szervezte meg Várszegi Asztrik OSB esztergomi segédpüspök, a MKPK titkára, és ő kérte föl szerzetesi referensnek Belle Éva RSCJ nővért, aki 1991-től a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke is volt. Segítségére volt önkéntesként Kálmán Orsolya SSS, az MRK alelnöke is. A nővérek tehát tulajdonképpeni titkári szerepben segédkeztek Takács Nándor OCD püspök, a püspöki kar szerzetesügyi referense mellett. Belle Éva betegsége miatt 1991 végétől 1996-ig Kálmán Orsolya vezette az irodát, 1992 augusztusától rendtársa, Berkecz Franciska segítségével.
Az MRK és az FSZK 1995 végén „közös titkárságot” (vagy „központot”) hozott létre a budai ferences kolostor melléképületében (Rómer Flóris u. 4.), egy félállásban működő titkárral, mert a püspökkari titkárság Szerzetesi Irodája már nem tudta megoldani a konferenciák növekvő feladatait. Utóbbi attól fogva csak a püspökkari résztől felmerülő szerzetesi ügyeket intézte (statisztikai adatszolgáltatás az állami és egyházi főhatóságok felé, szabályzatok őrzése, stb.). Az új irodát Angelo Acerbi nuncius szentelte meg 1996. január 5-én. Attól fogva ott tartotta üléseit az MRK elnöksége és az FSZK állandó bizottsága is. Az iroda működését elsősorban az MRK vezetői biztosították.
A közös irodát a két szerzetesi konferencia 2013. december 1-vel átköltöztette a pesti piarista rendházba (egyben Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, Piarista köz 1.) Először az 1. emeleten a Katolikus Iskolák Diák Sportegyesületével (KIDS) közös irodát használt, majd 2018-tól a piarista épületkomplexum egy másik pontján, gimnáziumi szárny (Budapest, Piarista utca 1.) 5. emeletén rendezkedett be. A sokasodó feladatai miatt (képzések szervezése, pályázatok, adatbázisok, honlap, sajtó- és nemzetközi kapcsolatok,. stb.) 2013-ban az iroda szervezeti körülményei is megváltoztak. Élére Ulrik M. Monika SSND személyében irodavezetőt neveztek ki, majd további alkalmazottakra is szükség volt. 2018-től Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája (MSZKI) néven a Magyar Katolikus Egyház önálló, az FSZK és az MRK által közösen létrehozott belső jogi személyévé vált.
Irodavezetők: Ulrik M. Monika SSND (tartományfőnöknő, 2005–2013) 2013–2016 (visszahívva renden belüli szolgálatra); Kiss Didák OFM 2016–

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája

  • Szervezet/testület
  • 1991–

A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) a II. Vatikáni Zsinat ajánlásának megfelelően (Perfectae caritatis, 23) 1991. május 14-én, a Huba utcai kármelita rendházban jött létre. Magyarországon ez volt az első ilyen típusú szervezet. „Az idő betelt, hogy az egész világegyházban már honos szerzetes-konferenciák Magyarországon is megalakuljanak” – mondta a jelenlévőknek Takács Nándor OCD püspök, a szerzetesek püspökkari referense … jövőbe tekintő jogi, egyházjogi esemény zajlik itt le, amely remélhetőleg jó irányba szabja meg a mi női közösségeink jövőbeli útját” (1: Értekezletek, gyűlések iratai, 1a). Az alakuló ülésen a jelentkező 38 szerzetesrend közül 36-nak a képviselője volt jelen, és azonnal megválasztották az elnökséget alkotó tisztségviselőket (elnök, alelnök, pénztáros, főtitkár, főtitkár-helyettes). A konferencia – az egy hónappal később létrejött Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájához hasonlóan – azt tűzte ki célul, hogy segítse az egyes intézményeket jellegük, lelkiségük követésében; továbbá, hogy megtárgyalhassák az összes intézmények számára közös egyházi és polgári jellegű ügyeket; hogy előmozdítsa az intézmények együttműködését a püspöki konferenciával és az állami szervekkel (vö. MRK Szabályzat). Az elnökség tisztségviselőinek mandátuma véget ér, amennyiben saját rendjükön belül megszűnik elöljárói tisztségük, vagy lemondanak, vagy elhunynak. A kitöltött mandátum 3 évre szól, idő elött beálló üresedés esetén a hátralévő időre történik a tisztség betöltése. A kitöltött mandátum 3 évre szól, idő elött beálló üresedés esetén a hátralévő időre történik a tisztség betöltése.
Az MRK szabályzatával ellentétben az első két elnök nem volt rendjének nagyobb elöljárója, „mert a nagyobb elöljárók teljes erőbedobással dolgoztak saját rendjük újjászervezésén, és senki nem vállalta el az MRK elnöki posztját és a titkárit sem” (Berkecz Franciska levele, 2021. márc. 23.). Erre a Szentszéktől felmentést is kaptak átmenetileg. Az első elnök, Belle Éva RSCJ rendi ügyvivő a rendszerváltás idején, az szerzeteség újraindulásának egyik koordinálója volt. Betegsége miatt 1991 végétől Kálmán Orsolya SSS alelnök helyettesítette az MRK élén. Miután 1993-ban Belle Éva lemondását elfogadták, ügyvivőként vezette a konferenciát az Állandó Bizottság helyébe lépő Előkészítő Bizottságban, egészen a 1994. év eleji választásig, amikor elnökké választották. Az első MRK-elnöknő, akit a szabályzatnak megfelelőn a nagyobb elöljárók közül plenáris ülésen választottak meg 1997-ben, Berkecz Franciska SSS volt. Őt Pekó M. Adrien SSND követte az elnöki poszton, a 3 évet kitöltötte, az utolsó évben azonban már nem rendje elöljáróként állt annak élén. Utódai két-két ciklus erejéig Sztrilich Ágnes SSS, majd Deák Hedvig OP voltak. Előbbi elöljárói megbízatása megszűnte miatt nem is volt újraválasztható az MRK elnöknőjévé. A 2018-ban elnöknővé megválasztott és saját rendjén belül 2013 óta tartományfőnöknői posztot betöltő Lobmayer M. Judit megbízatása mindkét esetben 2021 elején lejárt. A 2019 végén megjelent új koronavírus világjárvány következtében tartományfőnöknői megbízatását rendje általános főnöknője, Roxanne Schares SSND 2021. nyaráig meghosszabbította, így az MRK tisztújításának elhalasztásáig továbbra is elláthatta az MRK-elnöknői teendőit is. 2021 júniusában végül mindkét megbízatása ténylegesen is lejárt, utódává Németh Emma SSS került megválasztásra, aki addig a Miniszterelnökségnek a kormányzati szervek és az egyházak közötti kapcsolatért felelős miniszteri biztosaként látott el közfeladatot. Utóbbiról rendje kerületi elöljárójává, majd MRK-elnöknővé történő megválasztását követően összeférhetetlenségi okokból mondott le.
Az MRK 1995 végén a Férfi Szerzeteselöljárók konferenciájával (FSZK) közös titkárságot szervezett a budai ferences kolostorban (Rómer Flóris utca 4.), ahol az adminisztráció túlnyomó részét az MRK vezetői végezték. 2013-tól az adminisztrációt a pesti piarista rendházban újjászervezett Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája (MSZKI) végzi.
Elnöknők: Belle Éva RSCJ 1991.05.14–1993.06.08 lemondott; Kálmán Orsolya SSS (kerületi elöljáró 1981–1992) 1994–1997; Berkecz Franciska SSS (kerületi elöljáró: 1996–2003) 1997–2003; Pekó M. Adrien SSND (tartományfőnöknő: 1997–2005) 2003–2006; Sztrilich Ágnes SSS (kerületi elöljáró: 2004–2012) 2006–2012; Deák Hedvig OP (általános főnöknő: 2010–) 2012–2018; Lobmayer M. Judit SSND (tartományfőnöknő: 2013–2021) 2018–2021; Németh Emma SSS (kerületi elöljáró 2021–) 2021–

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája

  • Szervezet/testület
  • 1991–

A II. Vatikáni Zsinat szellemében, mely szerint „támogatni kell a nagyobb szerzetes elöljárók Szentszék által fölállított tanácsait vagy konferenciáit” (Perfectae caritatis, 23; ld. még Codex Iuris Canonici, 1983, 708—709) az 1989-től ismét szabadon működő férfi szerzetesrendek hosszú előkészület után, 1991. június 10-én alakították meg állandó szervezetüket, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciáját. (A női szerzetesrendek hasonló szervezete, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája egy hónappal korábban alakult meg.) A konferencia célja, hogy segítse az egyes intézményeket jellegük, lelkiségük követésében; továbbá, hogy megtárgyalhassák az összes intézmények számára közös egyházi és polgári jellegű ügyeket; hogy előmozdítsa az intézmények együttműködését a püspöki konferenciával és az állami szervekkel (vö. FSZK Szabályzat). Az öttagú Állandó Bizottság (amelyben 1 fő a monasztikus rendeket, 3 fő a kolduló- és papi rendeket, 1 fő az újabb kongregációkat képviseli) ezután fél évvel, 1992. január 28-án választotta meg az első elnökséget. Az elnökség tisztségviselőinek mandátuma véget ér, amennyiben saját rendjükön belül megszűnik elöljárói tisztségük, vagy lemondanak, vagy elhunynak. A kitöltött mandátum 3 évre szól, idő elött beálló üresedés esetén a hátralévő időre történik a tisztség betöltése.
Az FSZK első elnöke Kerekes Károly OCist 1994-ben az elnökségről lemondott, arra hivatkozva, hogy a ciszterci renden belül megnőtt feladatai miatt nem tudná kellően ellátni az elnökséget. Az Állandó Bizottság saját soraiból az addigi alelnököt, Jelenits Istvánt SchP választotta elnökké, az ő mandátuma a következő évben tartományfőnöki megbízatása lejárta következtében szűnt meg. Utóda, Várnai Jakab OFM kétszer lett újraválasztva, 2003-ban tartományfőnöki és elnöki mandátuma is együttesen járt le. Zakar Polikárp OCist egy ciklusban állt az elnökség élén, utódai, Várszegi Asztrik OSB és Labancz Zsolt SchP két-két ciklusban. Az őt 2018-ban követő Dobszay Benedek OFM mandátuma tartományfőnöksége lejártával megszűnt, ekkor az Állandó Bizottság Szilvásy Lászlót SchP választotta meg. Ő 2020-ben lemondott a tartományfőnökségről, így elnöki tisztsége is megszűnt. A következő tisztújításig Balogh Piusz OPræm látta el az FSZK vezetését.
Elnökök: Kerekes Károly OCist (zirci prézes apát, 1987–1996) 1992–1994 lemondott; Jelenits István SchP (tartományfőnök, 1985–1995) 1994–1995; Várnai Jakab OFM (tartományfőnök, 1994–2003) 1995–2003; Zakar Polikárp OCist (zirci prézes apát, főapát, 1996–2010) 2003–2006; Várszegi Asztrik OSB (pannonhalmi főapát-püspök, 1991–2018) 2006–2012; Labancz Zsolt SchP (tartományfőnök, 2011–2019) 2012–2018; Dobszay Benedek OFM (tartományfőnök, 2014–2020) 2018–2020; Szilvásy László SchP (tartományfőnök, 2019–2020 lemondott) 2020; Balogh Piusz OPræm (gödöllői apát, 2018–) 2020–2021; Hortobágyi Cirill OSB (pannonhalmi főapát, 2018–) 2021–

Ercsi R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1715-

A plébánia megszervezésének időpontja vita tárgya. Bosnyák ferencesek már a török hódoltság alatt megkezdik a helyiek lelkigondozását, Hermann István disszertációja a 18. század 1. évtizedében létező plébániaként tekint rá, anyakönyvezése 1715-ben indul.
A települést ferencesek pasztorálják 1762-ig, később veszprémi, majd 1777-től székesfehérvári egyházmegyés plébánosok látják el.

Mezőkomárom R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1920-

A veszprémi egyházmegyében 1720-ban alapított plébánia.
1993-tól a székesfehérvári egyházmegyéhez tartozik

Dég R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1781-től

A veszprémi egyházmegyében 1781-ben alapított plébánia. (Anyakönyvet 1764-től kezdve vezet)
1993-ban átcsatolva a székesfehérvári egyházmegyéhez

Magyar Unitárius Egyház

  • Szervezet/testület
  • Magyar Unitárius Egyház

Az unitárizmus a 16. században az akkori erdélyi fejedelemség területén, Kolozsváron keletkezett (az 1568-as tordai és az 1571-es marosvásárhelyi országgyűlések törvényesítették). Kezdetben Erdélyben terjedt el, majd a vele szomszédos alföldi területeken (Nagyvárad, Simánd, Belényes, Temesvár, Debrecen, Békés, Gyula, Hódmezővásárhely, Makó, Szeged), később Pécs központtal a távoli Baranyában is követőkre talált. Ezek az egyházközségek azonban az ellenreformációs törekvések következményeként a 17. század végéig elpusztultak.

Újabb – és azóta is folyamatosan élő – unitárius egyházi szervezkedés a 19. század második felében, azután kezdődött a mai Magyarország területén, hogy az 1848. év XX. tc. és az ezt megerősítő kiegyezés az unitárius vallást törvényesen bevett vallásfelekezetnek nyilvánította, és az ország valamennyi történelmi egyházával egyenrangúvá tette. Előbb a fővárosban, majd több vidéki helyen alakult unitárius gyülekezet, amelyek szervezetszerűen az erdélyi anyaegyházhoz csatlakoztak. 1902-ben az új gyülekezetekből megalakult a kolozsvári püspökség IX. (Duna-Tiszamenti) esperessége, és ez változó elnevezéssel ugyan, de napjainkig összefogója maradt az unitárius egyháznak Magyarországon.

Az I. világháború után, 1923-ban a IX. esperesi kör önálló egyházzá, püspöki vikáriátussá alakult át. 1940-45 között újra Kolozsvárhoz csatolták, majd 1947-től újra megalakult a magyarországi unitárius egyházkör püspöki helynöksége.1971-ben az Elnöki Tanács jóváhagyásával az egykori esperesség unitárius egyházzá alakult, élén püspökkel és főgondnokkal.

Velence R.K. Plébánia

  • Szervezet/testület
  • 1788-tól

A török után Pázmánd filiájaként újjaéledő település 1774-től rendelkezett helybenlakó lelkésszel.
Plébániarangot 1778-ban ért el.

Takáts Sándor

  • Személy
  • 1860–1932

Komáromban született 1860. dec. 7-én. Apja, Takács János, akit korán elvesztett, vagyonos fakereskedő volt, anyja Eiselt Anna, a város egyik régi polgári családjából származott. (A család nevét 1887-ig „Takács” formában használták, akkor tértek át a „Takáts” írásmódra.) Születésekor a Vágduna soron, később a Barátok utcájában (Széchenyi utca) laktak, az egykori ferences (később helyőrségi) templommal szemben. Idősebb testvérei voltak József (szül. 1856. dec. 12.) és Anna (szül. 1859. máj. 9.), aki később Stindl Károlyhoz ment feleségül.
(Családja)
Húga, Vilma (1862. febr. 24– 1936. jan. 10.) 1884-től a Szent Szív Társaságban lett szerzetesnővér. Noviciátusát 1884. jan. 20-án kezdte meg a voralbergi Riedenburgban, első fogadalmát 1886. okt. 1-én tette le. 1886/1887-ben Budapesten, 1890-től Riedenburgban és Pressbaumban tartózkodott, ahol 1894. febr. 4-én letette örökfogadalmát. 1896/1897-ben Budapesten, 1897/1898-ban Bécsben, 1898/1899-ben Kienzheim-ban (Elzász), 1899-től Budapesten tanított. 1905-től Írországba helyezték, ahol legtöbbet a Dublin melletti Mount Ainville-ben, de 1913 és 1915 között Roscrea-ben és 1922-ben Newcastle-ban (Skócia) tartózkodott. 1922 és 1932 között ismét Budapesten élt, majd utolsó éveit Pressbaum-ban (Bécs mellett) töltötte. Elsősorban nyelveket (német, magyar) tanított, de tartott kézimunka-tanfolyamot, működött sekrestyésként, portásként, és a szegények iskolájában is, főként Budapesten.
Sándor öccse, Ernő (szül. 1863. jan. 14.) Lenk Paulát vette feleségül, egyik fiuk, Takáts Ernő (1896. máj. 4.–1951. aug. 17.) pedig esztergomi főegyházmegyés pap lett. A nagyszombati kisszemináriumban, majd a bécsi Pázmáneumban tanult, 1919-től a Ferencvárosban működött káplánként, és biblikus tudósként a Szentírás új magyar fordításán dolgozott, majd 1929-től a Szent István Társulatot irányította igazgatóként. Élete végén a Hittudományi Kar újszövetségi tanszékének professzora volt.
(Tanulmányai)
Takács Sándor a gimnázium első négy osztályát a helyi bencés kisgimnáziumban, a négy felső osztályt Pozsonyban, a királyi főgimnáziumban végezte, majd miután 1880-ban érettségizett, a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, és ott történelmet, magyart és latint hallgatott. Elsőéves bölcsészhallgatóként lépett be 1881-ben a piarista rendbe, nem azért, mert a szerzetesi élet iránt hajlandóságot érzett volna, hanem elsősorban azért, mert „megtudta, hogy több mint 300 tanárjelölt keres állást” (Nagy Miklós). Korának azon szabadelvű piaristái közé tartozott tehát, akik papi, illetve szerzetesi mivoltuknál sokkal fontosabbnak tartották tanári, tudományos és közéleti szereplésüket. Később – elsősorban a rendi elöljárókkal történt nézeteltérései miatt – többször föl is merült benne, hogy elhagyja a rendet, de hivatalosan élete végéig piarista maradt.
Piarista növendékként a váci noviciátus után két évet Nyitrán tanult teológiát, majd 1884-től Budapesten folytatta az egyetemet. 1885. okt. 22-én tett örökfogadalmat, majd 1886. júl. 13-án pappá szentelték, és a nyitrai gimnáziumba küldték tanítani. Már nyitrai tanárként kapta meg doktori diplomáját 1887. márc. 19-én. Magyar, latin és történelem szakos középiskolai tanári vizsgáját 1888. dec. 3-án tette le. Eközben 1887/88-ban rendkívüli hallgatóként római jogi és egyházjogi előadásokra is járt Budapestre. Nyitrai működése alatt a gimnázium értesítőjében két részben megjelent pedagógiai tanulmánya (A pedagógiai büntetések philosophiája, 1888-1889). Ennek és kibonatkozó történettudományi munkásságának köszönhette, hogy 1889-ben tartományfőnöke a rend budapesti gimnáziumába helyezte.
(Történészi pályakezdése)
Első történeti tanulmányai még egyetemi hallgató korában, 1884-től jelentek meg, és ezek szülővárosa, Komárom történetével foglalkoztak. Doktori disszertációjának is ez volt a témája (Lapok egy kisváros múltjából, Komárom, 1886). Helytörténeti munkássága korán megbecsülést szerzett neki. „Legújabban T. S. kegyesrendi tanár, szintén városunk szülötte, ifjúi munkakedvvel és szülővárosunknak múltja iránt érzett igazi lelkesedéssel keresi fel a történelem mezején azokat az adalékokat, melyek a város megírandó történetéhez becses anyagot szolgáltatnak” – írta a Komáromi Lapok 1884. nov. 15-én (1884:46). Az 1890-as évek elején a város hivatalosan is megbízta történetének megírásával. Ehhez „temérdek adatot is gyűjtött és egyes fejezeteket meg is írt” (Komárom megye monographiája, szerk. Borovszky Samu, [Bp., 1907], 364), de az összefoglaló munka végül nem készült el, csupán egyes értékes részlettanulmányok (például a vizahalászatról, a harmincadosokról). Miután 1887-ben közzétette Péczeli József (1750–1792) komáromi református lelkész életrajzát, érdeklődése a felvilágosodás kori magyar irodalom- és művelődéstörténet felé fordult. 1890-ben Péteri Takáts József (1767–1821) győri költőről írt életrajzot, és e korszakkal kapcsolatban kezdte meg piarista rendtörténeti kutatásait is, amelynek legfontosabb eredménye a komáromi születésű Benyák Bernátról készült oktatásügyi monográfia (1891), majd Pállya István életrajza (1894), és végül a pesti piarista gimnázium története (1895) volt. Mindezek mellett 1891-től a nagykárolyi piaristák fölkérésére az ottani gimnázium történetének megírásán is dolgozott, de ezzel 1895-ben végleg fölhagyott (ld. Vanke Józseffel folytatott levelezését: Levelezés, 18. tétel; PMKL, IV.48: Vanke József hagyatéka). Viszont eközben ismerkedett meg 1892-től a Károlyi család pesti nemzetségi levéltárával és vezetőjével, Éble Gáborral.
(Bécsi kutatómunkája)
A pesti piaristák és Komárom történetének kutatása céljával jutott el (a szintén komáromi Szinnyei József ajánlólevelével) Takáts Sándor a Monarchia bécsi központi levéltáraiba is. Bécsben szoros barátságba került Thallóczy Lajossal, az Udvari Kamarai Levéltár igazgatójával (tőle kapta Tyatya becenevét) és Károlyi Árpáddal, az Udvari, Házi és Állami Levéltár aspiránsával (később szintén igazgatójával). Az 1890-es évek közepétől évente több hetet is Bécsben töltött.
Ebben az időben komoly tárgyalások folytak a Monarchia közös pénzügyminisztériumának felügyelete alatt álló Udvari Kamarai Levéltár (Hokammerarchiv) szétosztásáról Ausztria és Magyarország között, mivel Pauler Gyula, az Országos Levéltár főigazgatója meg akarta szerezni annak Magyarországra vonatkozó anyagát. Ez végül az osztrák kormány ellenállása miatt nem valósult meg, de az előkészület érdekében a magyarok elhatározták, hogy megvizsgáltatják a szétválasztandó anyagot, és részletes jegyzéket készíttetnek a magyar vonatkozású iratokról. Ezzel a munkával Thallóczy és Pauler javaslatára 1898-ban magyar kormány Takáts Sándort bízta meg, részben alapos szakismerete miatt, részben pedig azért, mert ő piarista tanárként úgy dolgozhatott a levéltárban, „mintha csak kutató volna, mit róla igen, az országos levéltár valamely tisztviselőjéről el nem hinnének” (Szűcs László, Adalékok a bécsi központi levéltári anyag Ausztria és Magyarország közötti felosztásának történetéhez, 1875-1918, in Levéltári Közlemények 33[1962], 27-42: 37). A kormány tehát kikérte őt a rendtől, és 1898. július 1-től Bécsben megkezdte a jegyzékelést. Lakása Thallóczy Lajos otthonában (Traungasse 1.) volt.
Bécsi tartózkodása alatt, elsősorban Károlyi Árpád hatására fordult Takáts Sándor érdeklődése a 16-17. századi magyar történelem addig ismeretlen területei felé. „Teljesen elmerült – hivatalos órákon túl is – az Udvari Kamarai Levéltár hatalmas magyar anyaga búvárlásában, s óriási mennyiségű jegyzetei, másolatai, kivonatai alapján (melyeket udvari, állami és budapesti országos levéltárakból stb. kiegészített) készültek cikkei és könyvei a XVI. és XVII. századok magyar művelődés- és gazdaságtörténetéből, majd a hadi történelem köréből” – írta róla Károlyi Árpád (Friedreich Endrének, 1932. dec. 28.: PMKL, IV.104: Friedreich Endre hagy., Levelezés). Írásai többnyire nagyszerű, addig ismeretlen forrásanyagot tártak föl, élvezetes, közérthető stílusban, mégis németellenes elfogultsága, gyakran pongyola forráskritikája, és az a rossz szokása, hogy sem a szakirodalmat, sem a kiadott forrásokat nem olvasta, gyakran téves következtetésekhez vezették. Ehhez az is hozzájárult, hogy – mint Horánszky Lajos írta róla – „ritka különc jellem volt, komor, visszahúzódó, érzékeny lélek, a középkori krónikaíró barátok típusa. Kedélyvilága az érzelmek szélső pontjai között mozgott, s ezzel a mértékkel mérte alakjait is, sokszor önmagát legyőzni nem tudó makacs egyoldalúsággal. Nem az átfogó, nagyobb vonalú történetírásnak volt művelője, hanem a részletek rajzolója, de ebben mesteri kézzel dolgozott” (Horánszky Lajos, Magyarok Bécsben: Károlyi Árpád és Thallóczy Lajos köre, Bp., 1941 [A Thallóczy Lajos-társaság kiadványai, 10], 28). Viszont emiatt műveit sokan szívesen olvasták, köztük magyar írók is. Mikszáth Kálmán (A fekete város, Csász. kir. bor, Aranyos csikó), Herczeg Ferenc (Fogyó hold, amelyben egy Takátsdeák Sándor is szerepel) és mások egyes művei Takáts írásai és a vele folytatott beszélgetések alapján keletkeztek.
Mivel a kamarai levéltári munka nem túlságosan jól fizetett, más megbízásokat is vállalt. 1901/1902-ben Éble Gábor neve alatt (és kutatásai alapján) megírta a Dessewffy család történetét, 1901-től pedig a földművelődésügyi minisztériumtól is kapott évi 1000 koronát a magyar marhatenyésztésre vonatkozó kutatásokra. Emellett kutatásokat folytatott különféle ausztriai és németországi levéltárakban és könyvtárakban is (Graz, Laibach, Augsburg, München, Nürnberg, Würzburg).
(Az Országgyűlés levéltárosaként)
A kamarai jegyzékeléstől Takáts Sándor 1903. április 1-vel megvált. (A munkát Hodinka Antal folytatta, közös munkájuk eredménye: MNL OL, Magyar Kamara archívuma, E 239: A bécsi udvari kamarai levéltárban őrzött iratok segédletei és másolatai), mert komolyabb (és több fizetést ígérő) állást kapott: a magyar országgyűlés megbízta az 1790 és 1861 közötti országgyűlési iratok összegyűjtésével és sajtó alá rendezésük előkészítésével. E munkája mellett ismét szívesen tanított volna csökkentett óraszámmal a budapesti piarista gimnáziumban, de Magyar Gábor tartományfőnök úgy vélte, hogy „nincs szükségünk féltanárokra.” Ezért a budapesti rendházba sem költözött vissza, hanem a budai Duna-parton álló Fiume Szállóban bérelt szobát, idejének jelentős részét pedig továbbra is Bécsben töltötte, mert az országgyűlésekre vonatkozó források többsége ott volt. (Az általa kiválogatott és lemásoltatott, összesen 11331 másolatból álló iratgyűjtemény: MNL OL, Regnicolaris levéltár, N 119: Takáts Sándor országgyűlési iratgyűjteménye). Az országgyűléstől más feladatokat is kapott. 1914-től a Pragmatica Sanctio 200. évfordulóján (1923) kiadandó forráskiadványt kellett előkészítenie, 1916 és 1918 között pedig az általa gyűjtött levéltári anyag alapján megírta a magyar királykoronázások történetét. A Monarchia bukása miatt egyik munka sem jelent meg, és kéziratuk is elveszett. 1911. júl. 1-én hivatalosan is kinevezték a képviselőház levéltárosának, majd 1918. máj. 21-től főlevéltárosának. Emellett folytathatta a 16. századi művelődés- és hadtörténeti kutatásait, nemcsak Bécsben, hanem egyes családi levéltárakban, például a Zay család ugróci, illetve főként a Batthyány család körmendi levéltárában, ahol 1906-tól kezdve évente akár néhány hetet is eltöltött. 1927-ban az ottani tisztviselők egy levelükben „a legszorgalmasabb körmendi kutatónak” nevezték”. Nyári szabadságát mindig a komáromi Erzsébet-szigeten töltötte, ahol nevezetes, maga gondozta rózsás és gyümölcsös kertjei voltak.
Az első világháború és a Monarchia bukása az ő életét is jelentősen megváltoztatták. 1918 májusában utoljára kutatott Bécsben, mert a háborús „szállodai és élelmezési viszonyok”, majd a forradalmak után erre már nem volt módja (ld. jelentését a képviselőház elnökének, 1918. máj. 13.: Iratok, 1. tétel: Személyes iratok). Az országgyűlési iratok gyűjtését azontúl elsősorban az Országos Levéltár budapesti anyagából folytatta. 1918 végén (Friedreich Endre rendtársa közbenjárására) visszaköltözött a budapesti piarista rendházba (a II. emelet 8-9. sz., Dunára néző szobáiba), ahol a Tanácsköztársaság alatt ő is kénytelen volt aláírni azt a (később természetesen visszavont) nyilatkozatot, hogy „az egyházi pályát elhagyom”. A csehszlovák megszállás miatt lassanként elmaradtak komáromi nyaralásai, helyette inkább a Margitszigetre járt ki. Az 1920-as évektől alig mozdult ki Budapestről. Viszont minden délelőtt bejárt hivatalába, az Országházba, még a Tanácsköztársaság hónapjaiban is, sőt vasárnaponként is, mert sajnálta volna, ha odaszoktatott galambjai nem kapnak eledelt. A délutánokat többnyire othon töltötte, ahol gyakran fölkeresték őt barátai. Évente bekapcsolódott a rendház lelkigyakorlataiba is. (PMKL, Pesti rendház levéltára, Historia domus 1864-1961, p. 330).
Újabb levéltári kutatások helyett inkább addigi jegyzeteit dolgozta föl. Régebbi és újabb tanulmányait kötetekbe rendezte, amelyeket 1921-től a Genius kiadó jelentetett meg. Miután 1927-ben a bécsi szocialista zavargás alkalmával az osztrák igazságyügyi palotát (Justizpalast) fölgyújtották, és az ott őrzött titkosrendőrségi jelentések több mint fele megsemmisült, másik fele pedig hosszú évekre hozzáférhetetlenné vált (a megmaradt iratok mai jelzete: Österreichisches Staatsarchiv, Allgemeines Verwaltungsarchiv, Inneres Polizeihofstelle), Takáts Sándor megkezdte ott készült korábbi jegyzeteinek feldogozását is, a reformkori országgyűlésekről írott tanulmányok formájában. Életében megjelent utolsó két könyve kizárólag ilyen tanulmányokat tartalmazott (Kémvilág Magyarországon, I-II, a III. kötet halála miatt kéziratban maradt).
(Elismertsége)
Munkája elismertségét jelezte, hogy 1906. márc. 23-án a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává (székfoglaló beszédét 1908. máj. 3-án tartotta), majd 1925. máj. 7-én rendes tagjává válaszotta. Élete végén a kitüntetések sem kerülték el. 1927. márc. 10-én a kormányzótól II. osztályú Magyar Érdemkeresztet kapott, 1929-ben pedig a csonkaországi Komárom város díszpolgárává választotta. Hetvenedik életévéhez közeledve kezdett romlani egészségi állapota, bár leszokott a szivarozásról, és a rendházi ebéd nehezebb fogásai helyett is karfiolt és gyümölcsöt evett. 1932. dec. 21-én hunyt el a budapesti piarista rendházban. Két nap múlva a Kerepesi úti temetőben, a rend budapesti újabb (511/A-512/A számú) sírboltjába temették.
Takáts Sándor szerzői jogait még életében átruházta unokaöccsére, Takáts Ernő (1896–1951) prelátusra, a Szent István Társulat későbbi igazgatójára, aki után azt húga, Takáts Margit budapesti tanítónő örökölte, tehát a jogok nem a piarista rendé voltak (Tóth Gedeon ügyvéd levele Sík Sándor tartományfőnöknek, 1957. dec. 23.: PMKL, I.1: Magyar tartományfőnökség, c: Harmadik korsza, Vegyes ügyek, A piarista rend örökösödési jogával kapcs. iratok [N 1272/8a]).

1-50 találat a 2851 találat közül