Az 1786. évi névtárban már létező espereskerületet 1810-től nevezik adonyinak.
Az egyházmegye belső igazgatási struktúrájának 1949. évi átszervezésekor megszűnt;
az 1993. évi egyházmegyei határrendezéskor más területi joghatósággal újjászervezett,
2004-ben megszüntetett espereskerület.
A kommunista diktatúra után újjáalakuló női szerzetesrendek újjászervezése során hamarosan kiderült, hogy szükség lenne tagjaik számára egy teológiai képzést biztosító főiskolára. Ezért a rendfőnöknők konferenciája és a püspöki titkárságon működő szerzetesiroda javaslatára 1994-ben Budapesten létrehozták a Sophia Teológiai Főiskolát, hivatalos nevén Hitoktatói- és Lelkipásztori Munkatársképző Főiskolát. Az intézmény Baternay Ágota RSCJ igazgatása alatt, a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, a pannonhalmi bencés Szent Gellért Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozataként működött. A tantervben a következő tárgyak szerepeltek: filozófia, lelkiség, biblikum, egyháztörténet, liturgika, musica sacra, pszichológia. Kurzusait a nővérek igényeihez igazították, így a tanítás tömbösített formában, téli és nyári bentlakásos intenzív kurzusokon folyt. Az első tanév 1994 július végén kezdődött Dobogókőn. Később a tanítás a Magyarok Nagyasszony Társaság kuruclesi épületében (Budapest, Szerb Antal utca 13–17.) folyt. Első évfolyama 1998-ban végzett.
Miután a magyarországi bencés, ferences és piarista rendek 2000-ben egyesítették teológiai főiskoláikat, és létrehozták a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, a Sophia, valamint a Ward Mária Hitoktatóképző is csatlakozott az új intézményhez. A Sophia képzései attól fogva a Sapientia keretében, de külön folytak. A lassú integráció megkezdődött, de a képzési struktúra a Magistra Hungarica Alapítvány támogatásával 2005-ig fennmaradt. A szerzetesnők a Sapientiára iratkoztak be, de az akkreditált képzések továbbra is a Sophián (Szerb Antal utca) folytak. A bolognai rendszer bevezetésével teljes egészében a Sapientiára került át a képzés. Az utolsó sophiás szakdolgozat megvédésére 2009-ben került sor.
A Sophia azonban Baternay Ágota RSCJ vezetése alatt, a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában tovább működött, mint továbbképző, illetve önképző intézmény. 2005 után csak olyan képzést indíthatott, amely nem volt akkreditáció-köteles. Ilyen volt a „stresszmentes teológiai kurzus” (B-kurzus, 2012-2016 között), a generációk együttélésével, rendi vezetéssel foglalkozó kurzusok, a „noviciátusi hét” spirituális-teológiai kurzus, valamint a Keresztény Női Felnőttképzési Egyesület (KNFE) tanfolyamai. Baternay Ágota halála után (2013.08.09.) a B-kurzus Midling Andrea szervezésében még folytatódott, és lezárult, majd 2016-ban a Sophia befejezte működését.
Igazgató: Baternay Ágota RSCJ 1994–2000 (†2013)
Tatabánya-Óváros Plébániához tartozó temploma 1931-ben már állt, de anyakönyvezése ekkor még Óvárosban zajlott.
1944-től önálló lelkészség.
Az egész városrészt azonban az alábányászás következtében kitelepítették, a lelkészséget is felszámolták.
1944 előtt Tatabánya-Óváros filiális egyházközsége volt, templomát 1934-ben magánházból alakították ki.
Utolsó önálló lelkipásztora Gombos Gyula Cézár bencés szerzetes volt.
1992-től Tatabánya-Felsőgalla látta el.
Az 1997-es névtárban már misézőhelyként sincs feltüntetve.
(Tatabánya-)Alsógalla plébániájából önállósuló plébánia
Budapesten született 1924. szeptember 22-én. Apja Fabiny Tibor minisztériumi osztályfőnök. 1942–1946 között a Pázmány Péter Jog- és Államtudományi Egyetemen, 1949–1951-ben a Soproni Erzsébet Tudomány Egyetem Ev. Teológiai Karán, Pécsett, 1951–1953-ban a Budapesti Ev. Teológiai Akadémián tanult. 1946-ban államtudományi, 1972-ben egyháztörténeti egyetemi doktori címet, 1997-ben PhD átminősítést szerzett. 1972-től Ref. Doktorok Kollégiuma tagja. 1953–1954-ben ev. segédlelkész Pápán, 1954-től 1964-ig lelkész Csöglén, 1964-től 1968-ig Miskolcon. 1969 és 1999 között az Evangélikus Teológiai Akadémián az egyháztörténet és egyházjog tanszékvezető professzora, 2001-től emeritusz professzora. 1979-től az Evangélikus Országos Múzeum megalapítója, a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatának lovagja és káplánja. 1989-től tagja a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület elnökségének, az MTA Nemzetközi egyetemtörténeti albizottságnak, a Pápai Művelődéstörténeti Társaságnak, a Protestáns Missziótudományi Intézet kuratóriumának. A Pest-Budai Petőfi Egyesület kuratóriumának, az Evangélikus Gyűjteményi Tanácsnak elnöke. Egyháztörténeti, egyházjogi, muzeológiai kutatásokat végzett. Mintegy 250 cikke és tanulmánya jelent meg magyar, német, angol, spanyol és francia nyelven, részben társszerzőkkel, részben folyóiratokban. Díjai: 1979 Kiváló munkáért. 1984 Munka Érdemrend ezüst fokozata. 1990 Móra Ferenc Emlékérem. 1994 Köztársasági Érdemrend középkeresztje. 1997 Ezeréves magyar iskola ezüst emlékérem. 2003 Pázmány Péter-díj.
Budapesten hunyt el 2007. december 4-én.
Az Aurora Művészegyüttest 1954-ben alapította Vízvári László (1919–2003) piarista tanár, Balogh Beatrix (1924–1985) iparművész és Koós Iván (1927–1999) festőművész. Májusban együtt nézték meg Josef Skupa prágai bábszínházának budapesti előadását, és elhatározták, hogy ők is marionettszínházat csinálnak. Az együttes kezdetben, 1956-ig a budapesti Piarista Gimnázium bábszakköreként működött. Első tagjai Vízvári tanítványai, a Piarista Gimnázium diákjai közül kerültek ki, és a bábok a gimnázium ifjúsági műhelyében készültek. A gimnáziumban voltak első bábelőadásaik is (A csodatévő ócska ecset, A fából faragott királyfi). Idővel az együttes túlnőtt a Piarista Gimnázium keretein, amelynek műhelyét teljesen lefoglalták a bábszínházi feladatok. Ezért 1958-ban az Engels téri Kultúrotthonban, majd 1960-tól a IX. kerületi tanács Ráday utcai művelődési otthonának pincéjében kaptak próba- és játszóhelyet, műhelyüket pedig 1959-től a budai Vízivárosban (Csalogány utca 41.), egy alagsori bolthelyiségben rendezték be. Később ezt próbateremként is használták. Kezdetben az együttesnek marionett-, kézibáb-, árnyjáték- és pantomim- előadásai is voltak, de mivel a Ráday utcában épített új színpad kizárólag a bábjátékot szolgálta, Balogh Beatrix és mások, akik ragaszkodtak a pantomimhez, 1961 végén kiváltak az együttesből.
1962-ben az Aurora hivatalosan is megszűnt, de tagjainak egy része 1962-től Vízvári László vezetésével Astra néven folytatta a bábjátékot. A IX. kerületi tanács 1966-ben elvette tőlük a Ráday utcai (pontosabban Török Pál utcai) pinceszínházat, amelyet saját munkájukkal építettek ki, és szereltek föl, sőt felszerelésük egy részét (a kézibáb-előadások bábjait) sem vihették el. Állandó bábszínház híján áttértek a rövidzsinóros és rövidpálcás marionett technikára, amely lehetővé tette, hogy előadásaikat bárhol játsszák. Fenntartójuk 1966-tól a kispesti Ifjú Gárda Művelődési Otthon, 1967-től pedig a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház volt. Legjelentősebb előadásaikat Ősz Szabó Antónia (A bűvészinas 1966; Játsszunk bábcirkuszt! 1968-1972; Gyermekjátékok 1970; Don Quijote 1972; Búbos vitéz 1979) és Koós Iván (Ember a Holdon 1971; Haláltánc 1979; A kiskakas gyémánt félkrajcárja 1979; Varázsfuvola 1985; A kis Mukk 1989) tervezték. 1968-tól a Ki mit tud? televíziós vetélkedő révén országos ismertségre tettek szert, és előadásaikkal, amelyek a rövidpálcás marionett mellett a kézibáb és az árnyjáték technikákat alkalmazták, külföldre (Svájc, Franciaország, Belgium, Németország, Ausztria) is eljutottak.
Az 1989. évi rendszerváltozás után az Astra együttes számára lehetővé vált a keresztény értékek közvetlen bemutatása is. Ezután elsősorban bibliai témájú darabokat játszottak. A Példabeszédek (1994) Jelenits István piarista ötletéből született, és magától Jézustól származó történeteket dolgozott föl. A Fiú születik… című betlehemes játék (1999) a lövétei betlehemes és két középkori misztériumjáték szövege alapján készült. Miután Vízvári László 2003-ban elhunyt, az együttes már csak korábbi darabjait játszotta. Utolsó előadásuk 2019-ben volt.
Vízvári László Szegeden született, 1919. szeptember 17-én. Édesapja, Vízvári Ernő mérnökként dolgozott a szegedi városházán. Első feleségének halála után, 1918-ban vette feleségül a nála 25 évvel fiatalabb Prágai Juliannát, aki férje első házasságából származó fiait, Vízvári Ernőt és Róbertet, valamint saját fiát, Lászlót is fölnevelte. A két nagyobbik fiú a Klauzál Gábor Gimnáziumban érettségizett, de László, akit anyja papnak szánt, 1929-től a szegedi piaristák diákja lett. Mivel piarista hittanárait, főként Weiner Ferencet , „rajongásig szerette”, érettségi után, 1938-ban belépett a piarista rendbe. A váci noviciátus után 1939-ben a rendi Kalazantinum főiskolán kezdte meg teológiai tanulmányait, az egyetemen pedig – elöljárói döntése alapján – biológiát és földrajzot tanult. 1943. szeptember 12-én szerzetesi örökfogadalmat tett, és 1944. október 15-én a budapesti piarista kápolnában boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök pappá szentelte. Budapest szovjet ostroma idején, 1944/1945 telén piarista növendéktársaival együtt a budai Szent János Kórházban teljesített vöröskeresztes szolgálatot, majd 1945 júliusában letette egyetemi szakvizsgáit.
Tanári munkáját 1945-ben a debreceni piarista gimnáziumban kezdte. Földrajzot, természetrajzot és hittant tanított, valamint osztályfőnök is volt, három év alatt három osztályban. Eközben 1946. szeptember 17-én a Debreceni Tanárvizsgáló Bizottság előtt megszerezte földrajz–természetrajz szakos tanári oklevelét. Ekkor építette cserkészeivel első bábszínházát. 1946 tavaszán mesejátékokat adtak elő az iskola pincéjében. Első darabjuk Arany János „Rózsa és Ibolya” című meséjének feldolgozása volt, majd Petőfi Sándor „János vitézét” állították bábszínpadra. Eközben tudták meg, hogy 1947 nyarán a franciaországi Moissonban tartott Cserkész Világdzsemborin a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége bábműsort szeretne bemutatni. Hogy kijussanak, a János vitézt Hankiss János francia műfordításában vitték színpadra. A pünkösdi hárshegyi próbatáborban (1947 májusában) sikert arattak vele, így Vízvári László vezetésével hat cserkész utazhatott Debrecenből Franciaországba. A dzsembori során naponta két előadást tartottak, és megismerkedtek a legjelentősebb párizsi bábművészekkel, köztük a magyar Blattner Gézával.
A debreceni piarista bábszínház fejlődésének az egyházi iskolák 1948. évi államosítása vetett véget. Vízvári Lászlót a Békés megyei Endrődre helyezték, mint hitoktatót és plébániai segédlelkészt. Bár 1948 novemberében a kis ministránsfiúkkal is előadták a János vitézt, a kommunista hatóságok nyomása miatt be kellett fejezni a bábjátékot. Három év múlva, 1951-ben Sík Sándor tartományfőnök visszahívta a „rendi keretbe”, hogy a budapesti piarista gimnázium tanára legyen. Főként biológiát és földrajzot tanított, de Balogh Ferenc igazgató hamar felismerte gyakorlatiasságát, és – a közoktatási rendszer változó igényeit követve – egy sor gyakorlati tantárgyat is rábízott, amelyek közelebb álltak érdeklődéséhez. 1952 és 1956 között légoltalmi ismereteket tanított, 1954 és 1956 között rendkívüli tárgyként műszaki rajzot. 1964-től, Huber István rajztanár végleges nyugdíjba vonulása után ő vette át a rajz tanítását, különböző neveken: ipari rajz (1964–1966), rajz (1966–1980), műszaki rajz (1968–1971), műalkotások elemzése (1973–1975). Mivel a gimnázium biztosította diákjainak, hogy egyes szakmákból minősítő vizsgát tegyenek, a jelentkezők számára 1962 és 1968 között géplakatos ismereteket is tanított.
A tanítás mellett Budapesten is folytatta a bábjátékot. Családi kapcsolatai révén megismerkedett Koós Iván festőművésszel, valamint Balogh Beatrix iparművésszel. 1954 májusában együtt nézték meg a prágai Josef Skupa bábszínházának budapesti előadását, és elhatározták, hogy marionettszínházat csinálnak. Megalakították az Aurora Művészegyüttest, amely kezdetben a piarista gimnázium bábszakköreként működött. Vízvári László a gimnázium „ifjúsági műhelyét” is szinte teljesen a bábszakkör szolgálatába állította. Első nyilvános marionett-előadásuk, „A csodatevő ócska” ecset című kínai mesejáték volt, amelyet 1956. február 18-án mutattak be a piarista gimnáziumban, mint „kísérleti stúdiumdarabot”. Ezt követte 1956. szeptember 22-én Balázs Béla „A fából faragott királyfi” című táncjátéka, Bartók Béla zenéjével, marionett-figurákkal, amely nagy sikert aratott. Az Aurora ki is nőtte a piarista gimnáziumot. Az együttes 1958-tól az Engels téri Kultúrotthonban, majd 1960-tól a IX. kerületi tanács Ráday utcai művelődési otthonának pincéjében kapott próba- és játszóhelyet. Emellett 1959-ban a vízivárosi Csalogány utában is kaptak egy műhelynek használt alagsori bolthelyiséget. Az Aurora marionett-, kézibáb-, árnyjáték- és pantomim-előadásokat is tartott, de mivel a Ráday utcában épített új színpad kizárólag a bábjátékot szolgálta, Balogh Beatrix és mások, akik ragaszkodtak a pantomimhez, kiváltak az együttesből. 1962-ben az Aurora hivatalosan is megszűnt. Tagjainak egy része Vízvári László vezetésével Astra néven folytatta a bábjátékot. Első előadásuk az „Álomcirkusz” című marionett-esztrádműsor volt, amelynek első felét 1962. december 26-án mutatták be (ez volt a Ráday/Török Pál utcai pinceszínház hivatalos avatása), majd második részével együtt 1963. május 12-én kezdték játszani. Később legjelentősebb előadásaikat Koós Iván és Ősz Szabó Antónia tervezték. Mivel 1966-ban a IX. kerületi Tanács elvette az Astrától a pinceszínházat (és bábjaik jelentős részét), az együttes fenntartását a kispesti Ifjú Gárda Művelődési Otthon, 1967-től pedig a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház vállalta. 1968-tól – elsősorban a Ki mit tud? televíziós vetélkedő révén – országos ismertségre tettek szert, és előadásaikkal, amelyek a rövidpálcás marionett, a kézibáb és az árnyjáték technikákat alkalmazták, külföldre (Svájc, Franciaország, Belgium, Németország, Ausztria) is eljutottak.
Vízvári László gimnáziumi osztályfőnökként Budapesten négy osztályt vezetett el az érettségiig (1954, 1965, 1969, 1975). Tanári munkáját az 1979/1980. tanév végén fejezte be, amikor saját kérésére, hallásának megromlása miatt Varga László tartományfőnök nyugállományba helyezte. „Szerettem tanítani. Általában mindig szerettem azt, amit csináltam. És amit csináltam, az uralkodóan három területen zajlott: a tanítás, a lelkipásztori munka és a bábjáték” – írta önéletrajzában. A három közül a lelkipásztorkodást az 1950-es években a Szent István Bazilikában, majd 1959-től a pesthidegkúti templomban végezte, ahová vasárnaponként rendszeresen misézett és prédikált.
Nyugalomba vonulása után még több ideje nyílt a bábjátékra. Szinte minden szabad idejét a Csalogány utcai műhelyben töltötte. A kommunista diktatúra megszűnése után az Astra együttes már nyíltan mutathatott be keresztény értékeket. Attól fogva elsősorban bibliai témájú darabokat játszottak: A „Példabeszédek” (1994) Jézustól származó történeket dolgozott föl, ma „Fiú születik” (1999) pedig a betlehemi történetet.
Vízvári László halálát gyerekkora meglévő szívbetegsége okozta. Barátai 2003. szeptember 19-én ünnepelték 84. születésnapját, majd másnap váratlanul elhunyt. Temetése, 2003. október 7-én volt az Új köztemető szerzetesi parcellájában (154. parcella).
Született 1910. október 23-án. A Magyar Állami Földtani Intézet /MÁFI/ könyvtárosa volt 1949. február 14-től, majd nyugdíjba vonulása után, 1983. október 15-től 1994 végéig az Unitárius Egyház könyvtárosaként működött.
Született 1945.01.27-én Óbudaváron. Meghalt 2011.10.26-án Budapesten. Történész kandidátus, író, publicista [Szülei: Lipcsey Ákos jogtanácsos és Román Berta könyvtáros]. Elvált. Miskolcon érettségizett (1963), majd az ELTE BTK román-történelem szakán tanári oklevelet szerzett (1970). 1972-ben doktorált, a történelemtudomány kandidátusa 1989-ben. Az MTA Történettudományi Intézete Könyvtárának munkatársa (1970–1981), a Tudományos Információs, ill. a Historiográfiai és Információs Osztály tud. munkatársa, román referense (1981–1992). A Miniszterelnöki Hivatal közép- és kelet-európai nemzetbiztonsági szakértője (1992–2001). A Nemzetbiztonsági Hivatal Főiskoláján a Magyarország története c. tárgy előadója (1992-től). Románia és az erdélyi magyarság 19–20. sz.-i történetével, a két vh. közötti román pártok nemzetiségpolitikai programjának elemzésével, általános biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Jelentős eredményeket ért el 20. sz.-i és kortárs román történészek, írók és publicisták – Nicolae Iorga, Alexandru Dimitrie Xenopol, Constantin Dobrogeanu-Cherea stb. – magyarságképének feltárása, valamint az erdélyi magyarság nemzetiségtudatának tanulmányozása terén. Nicolae Iorga és az erdélyi magyarok c. műve német nyelvű kéziratával elnyerte a heidelbergi nemzetközi történeti pályázat első díját (1981). Az 1980-as években több – belső használatra készített – tanulmányt írt a romániai magyarság helyzetéről, az 1990-es évektől különböző országgyűlési bizottságok felkérésére háttértanulmányokat állított össze nemzetiség- és biztonságpolitikai témában. Önéletrajzi regénye (Nemzedéksirató, 2004) fontos kordokumentum. A Román–Magyar Történész Vegyes Bizottság tagja (1982-től). Az Erdélyi Világszövetség tudományos csoportjának vezetője (1990–1992), az Erdélyi Szövetség (1988. nov. 29-én alapították) alelnöke (1998–2003), elnöke (2002. június 7-től haláláig). A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) tud. tanácsadója. 2005–2010 között médiumok kuratóriumi tagja. Elismerései: Heidelbergi Történészdíj (1981), Ránki György-díj (1992). Az Erdélyi Magyarság (az Erdélyi Szövetség égisze alatt az Erdélyi Magyarságért Alapítvány folyóirata, alapítva 1990-ben, megszűnt 2008-ban) c. folyóirat főszerkesztője (1996–2007) majd az Erdélyi Szövetség (2008-tól az Erdélyi Magyarság jogutódja, 2011-ben megszűnt) c. folyóirat főszerkesztője (2008–2011). A Hungarica (MTA Történettudományi Intézet belső kiadványa) szerkesztője. Főbb publikációi (benne 17 önálló kötet): Nicolae Iorga és az erdélyi magyar kultúra. (Kortárs, 1976), Alexandru Dimitrie Xenopol. Életrajz, bibliográfia, szemelvények. (Világtörténet, 1979), Nicolae Iorga és az erdélyi magyarok (díjnyertes pályamunka német nyelven, 1981), A MADOSZ és az Ekésfront – Frontul Plugarilor. (Történelmi Szemle, 1982), Constantin Dobrogenau-Cherea. (Világtörténet, 1983), Az 1944. aug. 23-i romániai fegyveres felkelés hatása a magyarság háborúellenes mozgalmaira Erdélyben. Román nyelven. (Timpuri, 1984), Réczey László feljegyzései az 1845. márciusi megbeszéléseiről. (Történelmi Szemle, 1984), „Nyílt ésszel…” Az Arany Jánost ünneplő Petru Groza. (Kortárs, 1984), Groza Péter emlékére. Dokumentumok. Vál., szerk. Sipos Attilával. (Bp., 1984), Petru Groza emlékezete. (Életünk, 1985), Egy sorsfordító nap krónikája. 1944. aug. 23., szerda. (Világtörténet, 1985), A Romániai Magyar Népi Szövetség. (Történelmi Szemle, 1985), A nemzeti kérdés a Kommunisták Romániai Pártja politikájában. 1921–1933. (Világtörténet, 1987), Kurkó Gyárfás emlékére. Szemelvények beszédeiből, cikkeiből és a róla szóló írásokból. Szerk. (Bp., 1987), Cselekvő magyar ifjúság a Duna-medencében. A vásárhelyi találkozó évfordulóján. (Társadalmi Szemle, 1987), A román fasizmus sajátosságai. A Vasgárda. (Társadalmi Szemle, 1988), A Román Kommunista Párt nemzetiségi politikája. A Magyar Népi Szövetség. 1944–1953.Kand. értek. (Bp., 1988), A román nemzetiségi politika négy évtizede. (Külpolitika, 1989; angolul, franciául és németül is), Fejezetek a Kolozsvári Tudományegyetem történetéből. (Napóra, 1989), Decentralizáció és önkormányzat. Autonómia az RMDSZ programjában. – Az autonómia Erdély történetében. (Rubicon, 1990), Erdélyi autonómiák. Történeti tanulmányok. (Bp., 1990), A független Erdély alkotmánya. (Erdélyi Magyarság, 1991), Fejezetek Besszarábia múltjából. (Világtörténet, 1992), Székely kulturális autonómia. (Confessio, 1992), Románia. 1989–1992. (Nemzetbiztonsági Szemle, 1992), A besszarábiai és az erdélyi kérdés összefüggései. (Nemzetbiztonsági Szemle, 1993), Az RSZDP és a kisebbségi kérdés. (Múltunk, 1993), Magyarok a szomszédos országokban. Burgenland, Kárpátalja, Kis-Jugoszlávia, Románia, Szlovákia. Főisk. jegyz. (Bp., 1993), Ukrajnai változások. 1990–1993. Főisk. jegyz. (Bp., 1994), Korszakok, pártok, irányzatok Romániában és az erdélyi kérdés. 1920–1989. Benyújtott doktori értek. is. (Bp., 1994), Páskándi Géza. Háttérvázlat. Egy történész széljegyzetei. [Máramarosi Iza álnéven.](Bp.–Ungvár, Primor-Intermix K., 1994), A transzszilvanizmus, mint politikai koncepció. (Honismeret, 1996), A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem. (Az erdélyi magyar felsőoktatásévszázadai. Kiállítás és konferencia. Bp., 1996), A magyar–román viszony alakulása 1937–1940 között. 1–2. (Korunk, 1997), Az MNSZ, a romániai magyarság politikai és érdekvédelmi szervezete. (Múltunk, 1997), Corneliu Coposu élete. – Az erdélyi Román Nemzeti Párt képviselőinek nemzeti mozgalma és parlamenti tevékenysége. – 1956. A robbanás román, jugoszláv és szovjet visszhangja. (Klió, 1998), Nicolae Iorga és az erdélyi magyarok. Monográfia. (Bp., 1998), A Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján. 1944–1953.(Bp., Possum Lap- és Könyvkiadó, 1998), Szovjet katonai közigazgatás. (Erdély a históriában. Szerk. Bárdi Nándor. Bp., 1998), Adalékok a magyar–román külkapcsolatok történetéhez. 1945–1955. (Külpolitika, 1999), A román kultúr-nacionalizmus. (Klió, 1999), A CASBI*. A magyar vagyonok államosítása Romániában 1945 után. (Bp., Possum Lap-és Könyvkiadó, 2001), Napjaink liberális román értelmisége és az erdélyi kérdés. (Klió, 2001), Történetírás és nyelvészet Romániában az 50-es években. (Klió, 2002), A Patrascanu-per felülvizsgálata Romániában. (Múltunk, 2002), Az önismeret írója. Beke György, a romániai magyarság szociográfusa. (A hűség vallomásai. Megemlékezés B. Gy. 75. születésnapján, a Budapesti Székely Házban. Bp., 2002), Egy román pártfunkcionárius visszaemlékezései. (Múltunk, 2003), Gheorghiu-Dej és a rendőrállam. 1948–1965. (Klió, 2004), Magyar–román kapcsolatok. 1956. jan.–1958. jan. Dokumentumok. Vál., összeáll. Pál Lajossal, Vida Istvánnal. (Iratok a magyar diplomácia történetéhez. 1956–1989. B sorozat. Bp., 2004), Sznagovi feljegyzések. (Múltunk, 2005), Romania and Transylvania in the 20th Century. Monográfia. Művei bibliográfiájával. (Buffalo–Toronto, 2006)(lásd: Corvinus Library virtuális könyvtárban: Hungarian History, http://www.hungarianhistory.com/lib/lipcsey), Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében. Kézikönyv. (megjelent angolul 1996-ban, majd kibővítve Budapesten 1998-ban és 2008-ban) 103 nap. Budapest román megszállása. 1919. aug. 4.–1919. nov. 14. (Bp., 2009), Mártírsorsok Közép-Európában. (Tanulmányok, dokumentumok) Bp. 2011., Olvasónapló (recenziók, elemzések) Bp. 2011.; Az Erdélyi Szövetség Műhelyében c. sorozat 1-3. részeként (2011): Felelősségünk a máért, a holnapért, felelősségünk Trianonért (Cikkek, tanulmányok, beszélgetések 1), Arcképvázlatok (Cikkek, tanulmányok, beszélgetések 2), Szomszédolás (Cikkek, tanulmányok, beszélgetések 3). Irodalmi művei: Nemzedéksirató: emlékirat-kísérletek (Pomáz, Kráter K. 2004.) (Önéletrajzi esszé- és vallomásgyűjtemény), [Kövesligeti Román Berta]: Családom regénye, Anyám regénye, Szövöm már a szemfedőm: versek 1970–2008. (Pomáz, Kráter K. 2009.). Kéziratban: Transylvania, 1918–1920. (Erdély 1918–1920). Önéletrajza szerint az alábbi álneveket, ill. írói neveket használta: Auchstein Hilda, Bornemisza Karola, Drágffy Kamilla, Kövesligeti Román Berta, Máramarosi Iza, Papp Anna, Pribála Karola, Román Ildikó. Temetésére 2011. november 9-én 15 órakor a Farkasréti temetőben (Ho. parcella) került sor. Nekrológ: báró Atzél Ferenc (Erdélyi Magyarságért Alapítvány)
Dr. Nyiredy Szabolcs Budapesten, 1922. április 23-án született és ugyanitt 2005. augusztus 23-án hunyt el. Okleveles vegyészmérnök, címzetes egyetemi docens, a kőbányai Gyógyszerárugyár műszaki tanácsadója, mint ilyen szakíró volt. Egyházi tevékenysége keretében a 345. számú János Zsigmond unitárius cserkészcsapat parancsnoka, a Dávid Ferenc Egylet elnöke volt. A MUE-ban főgondnoki tisztet töltött be
Bencze Márton (Homoródkeményfalva, 1919.02.22. – Budapest, 2003.07.08.) Püspök. 1931-től 1939-ig Székelykeresztúron tanult, 1939-től 1943-ig Kolozsvárott az Unitárius Teológia hallgatója volt, 1943-tól a budapesti Misszióházban segédlelkészi, majd 1944-től rendes lelkészi minősítéssel szolgált. 1957-től 1968-ig a Duna-Tiszaközi szórvány lelkésze, 1988-tól Hőgyes utcai lelkész, egyházi főjegyző volt. 1994-ben püspöknek választották.
ifj. Gidó (Gvidó) Béla, id. Gidó (Gvidó) Béla fia, szül. Dicsőszentmártonban 1922.11.17. Jogász, vámtiszt, szolgálati helye Tormanádas, majd Eger volt. Kolozsvárott a Dávid Ferenc Egylet, Budapesten a Brassai Sámuel Ifjúsági Egyesület elnöki tisztét töltötte be
Özv. dr. Josipovich Istvánné, mint a győri 1. sz. Áll. Tanítónőképző Intézet tanára, Győrben 56 éves korában hunyt el. Hívő unitárius volt, vagyonát egy ifjú unitárius párra hagyományozta.
Gidó (Gvidó) Béla szül. Szőkefalván (Kisküküllő vármegye) 1893.08.14-én, elhunyt 1961.12.06-án. Hírlapíró, miniszterelnökségi sajtóelőadó. A Hargita székelyház igazgatósági tagja volt. 1941-benvitézzé avatták. Nemzetvédelmi kereszttel tüntették ki. A Hőgyes utcai egyházközség gondnoka, köri tanácsi tag.1940-41-ben a magyarkúti konferencia előadója volt. Szentábrahámi Mihályról szóló előadását a köri tanács pályadíjjal jutalmazta
dr. Jakab Jenő (1914–1996) lelkész, a Magyarországi Unitárius Egyház jogtanácsosa
Huszti János (Üllő, 1924.05.26. – Budapest, 1993.08.02.) teológiai tanulmányai után Budapesten 1950-ben szentelték fel. Szolgált 1946-tól segédlelkészként Kocsordon, Dunapatajon, a Hőgyes Endre utcai gyülekezetben és 1971-iga pestszentlőrinci egyházközségnél, majd a Nagy Ignác utcai egyházközség lelkésze lett. Lelkészi tevékenysége mellett az Állami Biztosítónál az egyházi épületek biztosításával foglalkozott. 1988-ban püspökké szentelték. 1954-ben nősült, felesége Árkosi Ilona. 1978-ban a békemozgalomban végzett munkájáért Emléklappal tüntették ki. Akarata ellenére nyugdíjazták
Filep Elek mezőgazdász Filep György jogász és Filep Aladár orvos apja. Filep Aladár Nagyszebenben 1896.07.04-én született és 1987.04.20-án Budapesten hunyt el, egyetemi magántanárként
Gyallay Pap Zsigmond (1919.06.07. – Helsinki, 1975.05.01.) újságíró. Kolozsvárott és Besztercén tanult 1927-ben érettségizett. A második világháborúban hadapródként szolgált. A Bólyai Kör Kultúrbizottságának volt tagja. Faluszemináriumokon előadó volt. 1937/38-ban tanulmányutat tett Dániában. 1940 után finn feleségével (Hilkka) Helsinkibe költözött. Az értelmiség és a falusi nép együvé tartozásának volt hirdetője
Gyallay Pap Domokos dr. követségi titkár, a bukaresti magyar politikai misszió tagja. 1941-ben Kolozsvárott avatták doktorrá. A magyar-román barátság ápolásáért Románia Csillaga-érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki. Svédországban, majd az USA-ban telepedett le. Neje: Brónéder Emma (megh. 1981). A családi levelekben Dénes néven írt alá