2884 találat látható

1778-ig Perkáta, majd Sárosd filiája.
1928-ban helyi káplánság szerveződik,
1949-től plébánia.
A község nevét 1948-ban a belügyminisztérium változtatta meg Szolgaegyházáról Szabadegyházára.

Az evangélikus kántorképzésnek ma is helyet adó fóti villa eredetileg Mandák Mária fóti lakos, birtokos tulajdona volt, aki végrendeletben az evangélikus egyházra hagyta az épületet. Halála (1947. február 10.) után az épület egyházi kezelésbe került. Az intézmény többféle néven működött: Mandák (Mária) Otthon, Mandák Evangélikus Belmissziói Otthon, a Déli Evangélikus Egyházkerület Mandák (Mária) Intézete Kántorképző Intézet, jelenleg Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet. 1947 nyarától különböző jellegű alkalmakat, képzéseket rendeztek, eleinte külön-külön fiú, lány, asszony, női és férfi hallgatóknak (evangélizációk); vezetőképzés gyülekezeti munkaág vezetőknek (pl. vasárnapi iskola, gyermekbibliakör, belmisszió); konferenciák (pl. középiskolás leány- és fiúkonf., külmissziói, bibliaiskolai, férfi és asszony, népfőiskolások, ifjúsági vezetők, antialkoholista/iszákosmentő, családi) A Mandák mindinkább a belmissziói és a kántorképző tanfolyamok színhelyévé vált, konferenciaközpont-jellegéből veszített. 1957-től kifejezetten a kántorképzés lett a fő profilja. 1958-1961-ben három közös - evangélikus-református - alapfokú kántortanfolyamot tartottak, 1961-től az épületben csak evangélikus kántorképzés zajlik.

A Szűz Mária Látogatásáról nevezett Rendet (Ordo Visitationis Sanctae Mariae, vizitáció, szaléziánák, VSM, OVM) Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) és Chantal Szent Johanna Franciska (1572–1641) alapította, 1610-ben, Annecyben. Célját a Konstitúciók így fogalmazták meg: „Bensőséges életet élő lelkeket adni Istennek, akik az Urat lélekben és igazságban imádják.” Az Alapítók lehetőséget akartak adni a szerzetesi életre olyanok számára is, akik koruk, vagy gyengébb fizikumuk miatt más rendbe nem mehettek. Ezért nem a külső szigorra, hanem a belső önátadásra helyezték a hangsúlyt. Eleinte a nővérek szociális munkát is végeztek a szegényekhez, betegek fölkeresésével (innét kapta nevét a rend), de az Alapítók és V. Pál pápa úgy látták jónak, hogy 1618-tól a Vizitáció teljesen kontemplatív renddé alakuljon, az ágostonos regula követésével, pápai klauzúrával, ünnepélyes fogadalmmal. Csak egyes kolostorokban foglalkoznak a „kijáró nővérek” apostoli munkával is (a klauzúrán kívül, de lehetőleg a kolostor területén belül). 1640-től kezdve sok helyen leánynevelő internátusokat is nyitottak.

A Vizitáció szinte az egész világon elterjedt, az alapítónő halálakor már 87 rendház működött. Franciaországon kívül Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Angliában és, Írországban, Európán kívül pedig az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (Libanon) nyíltak rendházak. Az 1997-es adatok szerint 154 rendházban 2913 nővér élt. Az egyes rendházak önállóak, nincsen sem anyaház (bár Annecy, az első alapítás, szellemi központot jelent), sem általános főnöknő, sem rendtartományok. A rendházak federációkon keresztül tarják egymással a kapcsolatot, és segítik egymást.
Magyarországon a rend 1928-ban telepedett le. Az első nyolc nővér Thurnfeldből (Tirol) érkezett Böhm Margit Mária (1865–1948) anya vezetésével. A nővérek Érden, a régi Károlyi-kastélyban telepedtek le, amely előttük a jezsuiták noviciátusa is volt. Az alapító nővérekkel négy fiatal magyar nővér is érkezett, köztük a szentéletű Bogner Etelka, Mária Margit (1905–1933), nővér, aki még Thurnfeldben öltözött be, de Érden tette le az örökfogadalmat, és ott halt meg. Később Bécsből és Beuerbergből (Bajorország) is érkeztek nővérek, de kezdettől jelentkeztek magyarországi hivatások. A közösség 1940-ben Polgárdi-Ipartelepre költözött, ahol kápolnát, kolostort építettek, és leánynevelő intézetet (nyilvános jogú nyelviskolát) nyitottak. A háború alatt, 1944 októberében a heves harcok miatt a nővéreknek el kellett hagyniuk a kolostort. 1945 májusában visszatértek, és a háború rombolásai ellenére vállalták az újrakezdést. 1948 májusában a külföldi nővérek, köztük Anna Marguerite von Hartz főnöknő is kénytelen volt elhagyni az országot. Velük együtt távozott három magyar nővér is, akiket a párizsi rendház fogadott be. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1950-ben 30 nővérnek kellett elhagynia a kolostort, amelyből szociális otthon lett. (Néhányan továbbra is ott dolgoztak.) A szétszóratásban élő nővéreket Miklós Mária Filoména (1904–1994), majd 1985-től Őszi Mária Gertrúd (1927–2018) tartotta, össze. Közben kapcsolatba léptek a lengyelországi federációval, így Darók Mária Veronika 1967-ben a varsói kolostor tagja lett, ahonnét 1971-ben Claudia Niklewicz federális anya tanácsára tért vissza Magyarországra, hogy ápolónőként dolgozzon, és segítse a szerzetesi hivatást érző lányokat. Közülük hárman titokban öltöztek be.

A kommunizmus bukása után nyolc nővérrel kezdődött el újra a közös élet, 1991-ben Érd-Újtelepen, a plébániatemplom mellett, a sekrestyés számára épült házban. A közösség 1996-ban Budakeszire, a Kálvária mellé költözött, ahol házat vásároltak. 2001-ben 10 nővér élt benne (7-en pedig rendházon kívül).

Elöljárók: Böhm Laura / M. Mária 1928–1934; Hartz von, Karoline / Anna Marguerite 1934–1945; Varga Magdolna / M. Augusztina 1945–1950; Miklós Margit / M. Filoména 1950–1985; Őszi Valéria / M. Gertrúd 1985–1996; Darók Irén / M. Veronika 1996–

A veszprémi egyházmegyében 1720-ban alapított plébánia.
1993-tól a székesfehérvári egyházmegyéhez tartozik

A pápai jogú szerzetes kongregációt egy belgiumi születésű arisztokrata özvegy, Emilia d’Oultremont (szerzetesi nevén Marie de Jesus, 1818–1878) alapította 1857-ben Strasbourgban. A társaság életének sarokpontja az Oltáriszentség imádása lett, „hogy engesztelést nyújtsanak azokért a sérelmekért, amelyek az isteni Felséget és az Úr Jézust az Eucharisztiában érik”. Az eredeti célt a II. Vatikáni Zsinat után, 1984-ben elfogadott új szabályzat így fogalmazta meg: „Engesztelés mindenkiért és mindenütt, amennyire csak lehet. Így mindenkinek mindene leszünk, hogy megnyerjük őket Jézus Krisztusnak.” A karapácák (mère, mater) egymást váltva, naponta legalább egy órát töltöttek szentségimádással (emellett naponta Jézus Szívének zsolozsmáját mondták), a kisegítő nővérek (soeur, soror) pedig fél órát. Tevékenységükhöz tartoztak a különféle apostoli szolgálatok is, de a külső karitatív munkát csak az érettebb korú „kijáró nővérek” végezhettek. 1859-ben már néhány nővér Indiába indult misszióba. A kongregáció 1869-ben, szabályzata 1873-ban nyerte el a szentszéki jóváhagyást. Az alapító halálakor, 1878-ban Európa hat országában 18 házban mintegy 400 nővér élt. (Az alapítónő lelki tanácsadója Paul Ginhac SJ [1824–1895] volt, akinek biztatására 1864-ben egy másik kongregáció is létrejött, Marie-Thérèse Soubiran vezetésével Société de Marie Auxiliatrice néven.)

A nővérek kettős szerzetesi nevet vettek föl, de első nevük mindig Mária volt (pl. Marie de S. Maurice, Szt. Móricról nevezett Mária). A magyarországi gyakorlatban a „de” („nevezett”) kötőszót elhagyták, így a védőszent nevét személynévként használták (pl. Szt. Gergelyről nev. Mária helyett Mária Gergely vagy M. Gergely). Ezt a gyakorlatot a II. Vatikáni Zsinat után megszüntették, azóta a nővérek szerzetesi névként is keresztnevüket használják. Ruhájuk fehér volt, kék skapuláréval, amelyen elöl Jézus töviskoszorúval övezett, lángoló szívét ábrázoló jelvényt viseltek. A karapácák fátyla kék, a segítő nővéreké fehér volt. A Zsinat után a ruha egyszerűsödött, és teljes egyöntetűség helyett az egyes nővérekhez igazodott, de a kék ruha és fátyol mindenkinél megmaradt.

A kongregációt Budapestre a Központi Oltáregyesület hívta meg, azzal a céllal, hogy az építendő Örökimádás-templomban biztosítsák az állandó szentségimádást, és segítsék az egyesület munkáját. Az Oltáregyesület számára eredetileg az Anna de Meeûs (egyes szövegekben a „Mademoiselle” rövidítése alapján tévesen „Melle de Meeus”, 1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ által 1843-tól Belgiumban alapított örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) szolgált mintául. Ehhez kapcsolódóan Anna de Meeûs 1857-ben Brüsszelben szerzetesi kongregációt is alapított az Oltáriszentség Nővérei (Religieuses de l'Eucharistie) néven. Ez a kicsiny közösség azonban nem tudott szerzeteseket küldeni. Eközben, 1900-ban ismerte meg Pallavicini Edéné Mailáth Etelka, az Oltárgyesület elnöknője római zarándoklatuk során a Maria Reparatrix Társaságot, amelynek három tagja már a következő évben megérkezett Budapestre.

Első, ideiglenes lakóhelyüket és kápolnájukat 1901-ben, egy Oltáregyesület által bérelt ferencvárosi házban rendezték be (Rákos, később Hőgyes Endre utca 5.). Az első nővérek többsége belgiumi és franciaroszági kolostorokból érkezett, de voltak köztük németek is. A budapesti alapítás a rend belgiumi rendtartományához tartozott. 1905-ben, amikor már 14-en voltak, átköltöztek az Örökimádás templomhoz kapcsolódó házukba (Üllői út 75.). A templom 1908-ra készült el Aigner Sándor tervei szerint, neogótikus stílusban. Balról az Oltáregyesület lelkigyakorlatos háza és székháza (Üllői út 77.), jobbról pedig a nővérek rendháza csatlakozott hozzá. Emiatt Magyarországon „Örökimádó nővérek” néven váltak ismertté, noha a kongregáció eredeti célja ennél tágabb volt. Tagjai Budapesten kongregációs és patronázs (börtönpasztorációs és karitatív) csoportokat, lelkigyakorlatokat vezettek, gyerekeket készítettek föl elsőáldozásra, ostyát sütöttek, az első világháború alatt katonai kórházat működtettek, és ők vezették az Oltáregyesület központi irodáját.
A közösség létszáma az első világháború után már meghaladta a 40-et. Második magyarországi rendházuk 1937-ben létesült a Komárom megyei Neszmélyen, és részben nyaralóként, részben noviciátusi házként működött. 1947-ben Budapesten 39, Neszmélyen pedig 15 nővér és 10 novícia élt. Amikor a második világháború után a kommunista állam egyházellenes politikája miatt egyre inkább fenyegetve érezték magukat, az idegen ajkú és a fiatal nővérek közül többen Belgiumba távoztak. (Volt, aki már a háború alatt is így tett.)
Amikor 1950-ben elérkezett a szerzetesrendek feloszlatása, 70 nővérnek kellett elhagynia otthonát. Az Üllői úti ház kiürítési határideje október 20. volt, de az elhurcolástól való félelem miatt Verley Teréz M. Gilbert budapesti főnöknő a fiatalabb nővéreket már korábban kettesével-hármasával egyes családokhoz küldte. Ő maga 1951 végén távozott Magyarországról. Ekkor az addig vele együtt, egy Ráday utcai lakásban élő nővérek is máshová költöztek. A Magyarországon maradt rendtagok elöljárója a neszmélyi ház főnöknője, Sulek Júlia (M. Elek) maradt.

Megélhetésükről főként ostyasütéssel gondoskodtak. Azok, akik Wiesenberger M. Margit családjához, egy Attila úti lakásba kerültek a tabáni templomban (1958-ig), a Murányi utcában lakó nővérek a Haller téri templomban, illetve a Regnum Marianum templomban sütöttek. Utóbbi lerombolása után, 1951-ben az ottani nővérek is a Haller téren folytatták a munkát, ahol akkor összesen 12-en dolgoztak. 1958-ban a tabáni templom felújítása miatt az ottani ostyasütő üzem is a Haller téri templom sekrestyéje melletti helyiségbe került. Az esztergomi főegyházmegyei ostyaellátó ügyvezetői is a nővérek közül kerültek ki (Peller M. Anna 1950–1964, Sulek Júlia M. Elek, 1964–1977). A többi nővér között volt olyan, aki családok háztartását vezette, és gyermekekkel foglalkozott; voltak, akik iskolatakarítást, éttermi mosogatást végeztek, egyházi ruhák varrását vállalták, egyikük, Wiesenberger M. Margit pedig az Örökimádás templom orgonistája maradt egészen 1980-ig. A nővérek közül többen további meghurcoltatást is szenvedtek. 1956. április 14-én Bakó Sarolta (M. Magdolna) nővért Eglis István akkori tabáni káplánnal együtt elvitte az ÁVH a Gyorskocsi utcába, ahol 5 hónapig volt fogságban. Ügyében más rendtársait (Virág Irén M. Ápra, Puskás Teréz M. Zéna) is kihallgatták.
A diktatúra enyhülésével, 1972-től lehetővé vált, hogy a Belgiumban élő nővérek évről-évre meglátogathassák a Budapesten élő rendtársaikat, és évi rendszerességgel elöljárói látogatásokra is sor kerülhetett. A körülményeket látva a kongregáció tagjai már 1988-ban elkezdték előkészíteni a Magyarországon való újjáalapítást. Miután 1989-ben hivatalosan is lehetővé vált a szerzetesrendek működése, Borvölgyi Karola elöljáró kezdeményezésére „Örökimádó Nővérek Társaság” néven kerültek bejegyzésre, amelyet 1990 tavaszán az „Örökimádó Nővérek Maria Reparatrix” formára változtattak. Akkor 15 idős örökimádó nővér élt az országban, de a fiatalabbak (közülük négyen 1950 után, titokban tettek fogadalmat) elég erőt éreztek az újjákezdéshez.

1990 februárjában a rend elfogadta a Széll család váci házát (Attila utca 17.), amelyben korábban Széll József és Kálmán váci kanonokok laktak. Ezt még abban az évben felújítottak, és megkezdték a közös életet. A rendház alapításáról és működéséről az 1990 és 2010 között többek által vezetett krónika (2: Kéziratok, 10), illetve Varga Margit Júlia naplója (2: Kéziratok, 9), tájékoztat.

Eközben, 1990 júniusában a rend európai provinciálisainak találkozóján úgy döntöttek, hogy a magyarországi újraindulás iránti felelősségét a belga provinciától a közép-spanyolországi (később déli-középső) provincia veszi át. Az átadás a gyakorlatban 1991 nyarán valósult meg, majd 1991 Magyarországra költözött Maria Teresa Zatarain nővér, aki 2001-től a váci ház elöljárójaként fogta össze a rend magyarországi működését. A rend 1994-ben visszakapta és ismét használatba vette a neszmélyi házat, ahol lelkigyakorlatokat vezettek, gyerekeket üdültettek. A budapesti Örökimádás templom melletti házukba nem költöztek vissza, ott csupán Tóth Mária (†2005) működött sekrestyésként. A hivatások hiánya miatt 2005-ben a váci közösségben már csak Maria Teresa Zatarain és az idős Borvölgyi Karola maradtak, így a rend 2006 nyarán elhagyta az épületet. (Helyükre Tímár Ágnes nyugalmazott kismarosi ciszterci apátnő és a történeti dokumentációs gyűjteménye költözött.) Ugyanakkor a neszmélyi lelkigyakorlatos ház működtetését a Chemin Neuf közösség vette át.
Budapesti főnöknők: Maria de Notre Dame de La Salette (1901–1909); Marie de Jerusalem (1909–1924); Maria de B. Joanne Damasceno (1924–1933); Maria de Notre Dame de Montaigu (1934/1935–1947/1948); Verley Teréz M. de B. Gilberto (1947/1948–1951)

Budapesti templomigazgatók (az Oltárgyesület ügyvezető igazgatói): Kánter Károly (1908–1920); Babura László (1927?–1929); Mátrai Gyula (1930–1942); Kiss István (1943–1944); Keil Mihály (1945–1953)

Az Örökimádás-templom igazgatói: Tiefenthaler József (1911–1915); Gamauf István (1915–1916); Horváth Rezső (1916–1920); Mátrai Gyula (1920–1942); Kiss István (1942–1944); Szüllő Rezső (1944–1945); Kiszner József (1945–1945); Keil Mihály (1945–1953)

A budapesti ház rendes gyóntatói: Esterházy Jenő SJ (1901/1902); Riesz Ferenc SJ (1904–1911); Hanauer Árpád István (1912–1918); Várkonyi Fidél OCist (?–1927); Tiefenthaler József (1928–1946); Weber Bernárd OFM (1946–1950).

Neszmélyi főnöknő: Sulek Júlia / M. Elek (1937–1950)

Magyarországi/váci elöljárók: Borvölgyi Karola (1985–1992); Solymár Rózsi (1992.02.08–1993); Sándor Mária (1993–1995); Bató Mária (1995–2001); Maria Teresa Zatarain (2001.07.16–2010)

Az első örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) 1843-tól hozta létre Belgiumban Anna de Meeûs (1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ. Ez szolgált mintául a budapesti Oltárgyesületnek, amely 1859-ben az angolkisasszonyok templomában alakult meg Trautwein János piarista és gróf Cziráky Jánosné vezetésével. 1898-ban Kanter Károly, a budai királyi palota plébánosa került az Oltáregyesület élére, aki Pallavicini Edéné Mailáth Etelka elnöknő segítségével megvalósította azt a tervet, hogy Budapesten is legyen az Eukarisztia folyamatos tiszteletét biztosító templom, amely egyben a meggyilkolt Erzsébet királyné emlékét is ápolja. Ebből a célból hívták 1901-ben Budapestre a Mária Reparatrix Társaság nővéreit (ld. II.9), akik számára kibérelték a Rákos (később Hőgyes Endre) utca 5. sz. alatti házat. Az Aigner Sándor által tervezett templom (valamint a hozzá csatlakozó zárda és az oltáregyleti székház) alapkövét az Üllői út 75-77. alatti területen I. Ferenc József apostoli király jelenlétében 1904 őszutóján tették le, és épületek 1908-ra készültek el. A templomnak 1911-ig nem volt saját lelkésze, csak misézői. Az első lelkészt 1911-ben nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Tiefenthaler József személyében. Ugyanakkor viszont a nővérek „templomigazgatója” Kanter Károly, majd Babura László, az Oltáregyesület igazgatói maradtak. A kétféle templomigazgatóság csak 1930-ban egyesült Mátrai Gyula személyében. A Budapesti Központi Oltáregyesületet, mint társadalmi szervezetet 1949-ben belügyminiszteri rendelettel feloszlatták, épületeit államosították. A rendházat katonai szállóvá, a központi házat tiszti lakásokká alakították.

Csepel-Belváros plébánia területén jött létre. 1946-ban helyi káplánság, 1947-től lelkészség, lazarista atyák vezetése alatt. 1949-ben a rendtagokat a rendőrség kiutasította a városból. 1969-ig egyházmegyés papok önállóan pasztorálták, majd Csepel-Belváros látta el. Megszűnése fokozatos volt: 1969-ig anyakönyvezett külön, 1984-ig önálló költségvetése volt. Egyházmegyei névtárakban utolsó feltűnése 1988.

A csepeli bencés rendház által 1948 nyarán létrehozott lelkészség. Ősszel a rendtagok többségét a rendőrség kiutasította a városból. 1949-ig egyházmegyés papok önállóan pasztorálták, majd Csepel-Belváros látta el. Megszűnése fokozatos volt: 1969-ig anyakönyvezett külön, 1984-ig önálló költségvetése volt. Egyházmegyei névtárakban utolsó feltűnése 1988.

Füle filiájából 1863-ban önállósuló lelkészség,
1886-tól plébánia

1921-ben megszervezett plébánia.
Korábban 1778-ig Érd, majd Nagytétény filiája volt, de 1854-től már önállóan anyakönyvezett.

Göböljáráson 1896-ban Ráckeresztúr filiájaként megszervezett helyi káplánság, amely 1923-tól önállóan anyakönyvezett.
1943-tól lelkészség. 1955-től plébánia.
Templomának titulusa 1948-ban változott Magyarok Nagyasszonyára.
A település 1950-ben kapta a Besnyő nevet.

1848-ban megszervezett plébánia.
Korábban Adony, 1752-től Dunapentele filiája.

1946-ban önállósuló lelkészség, 1950-től plébánia rangban.

1943-ban önállósuló lelkészség, 1962-től plébánia.

A törökök kiverése után újjászervezett plébánia, 1773-ig jezsuita plébánosokkal.

Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 700. évfordulóján, 1907-ben a magyar katolikus püspöki kar elhatározta, hogy országos gyűjtéssel egy katolikus gyermekotthont létesítenek Pozsonyban, amelyet a Szeretet Leányai Magyar Tartományára bíznak. Az otthon 1909-ben nyílt meg a Duna-parti Pálffy-kastélyban, amit erre a célra vásároltak meg. Az intézet első főnöknője Weiss Anna Candida nővér volt. Az intézetben a lányok 16 éves korukig voltak a nővérek nevelésére bízva, de azután is segítették továbbtanulásukat, elhelyezkedésüket. A rendes oktatás mellett házimunkákat, takarítást, főzést, vasalást, kézimunkázást is tanultak.

Miután 1918-ban Pozsony Csehszlovákia része lett, a csehszlovák hatóságok egy szlovák intézet gyerekeit is beköltöztették a magyar gyermekotthonba. A Szent Erzsébet Gyermekotthon Egyesület vezetői ezért 1922-ben az intézetet Cinkotára költöztették (Tabódy Ida korábbi pozsonyi tanítónőképezdei tanárnő, a cinkotai állami tanítóképző igazgatónője segítségével), és megvásárolták báró Korányi Sándor főorvos péceli nyaralóját, ahol a pozsonyihoz hasonló feltételeket tudtak biztosítani. Itt nem volt annyi képzési mód, mint Pozsonyban, de pl. a varróiskola eredményesen működött. A lelkinevelésben a nővérek segítségére volt Rajz Mihály péceli plébános (1944–1951) is. A jobb képességű leányok helyben is tovább tanulhattak, mert a nővérek 1926-ban fiú és leány polgári, 1927-ben pedig női felső ipariskolát indítottak Hannig Amália Kazimira irányításával. 1929-ben Mázy Teréz Engelberta vezetése alatt az iskola és az intézet vezetése egy kézbe került.

A második világháború alatt, 1944-ben két légitámadás érte az intézményt, de a bombák nem robbantak fel. A péceli szülők kérésére a nővérek az ő gyerekeiket is befogadták, és zsidó családokat bújtattak a padláson. A németek az egész épületet le akarták foglalni, Obetkó Elvira Lujza főnöknő azonban ellenállt. Így csak az épület egyes részein működött német és szovjet katonai kórház. 1946-ban – Rajz Mihály plébános kérésére – a nővérek megszervezték a községi általános iskolát is.

A felekezeti iskolák államosítását kimondó törvény értelmében 1948-ban a nővérek péceli iskoláit is államosították. Ezután iskoláskorú gyerekekkel nem foglalkozhattak tovább, azoknak fokozatosan távozniuk kellett. Helyettük kisebb fiúk és lányok kerültek az intézménybe, a nővérek pedig csecsemőgondozói végzettséget szereztek. 1950 júniusában egy leponyvázott autó érkezett a nővérekért, hogy internálótáborba vigye őket, de Nagy Gizella Mechtild főnöknő és nővértársai nem voltak hajlandók addig távozni, míg a rájuk bízott 100 apró gyermek gondozását valaki át nem veszi tőlük. Így helyükön maradhattak, de szerzetesi habitusaikat 1950. június 21-től nem hordhatták. Ehhez Velics Antónia Ferdinanda tartományi vizitátornő is hozzájárult. Az intézetet azonban államosították, és 1950 augusztuséban átköltöztették a péceli Vendéglősök Otthonába, amely lakásra teljesen alkalmatlan volt. A gyermekotthon eredeti épületében a Szemere Pál Általános Iskola működött ezt követően. A gyermekotthon vezetője 1952-ig Nagy Gizella Mechtild maradt, amikor is őt Vácra helyezték át kórházi szolgálatra, utódja Rév Miklósné lett. A nővérek többsége is kiköltözött, és a községben lakott, egy-egy szobában 5–6 fő. Az intézetet 1957-ben átköltöztették a Kossuth utcai pártiskola épületébe, amely a forradalom során megszűnt. 1958-ban azonban a pártiskola újraindult, így a hatóságok a gyermekotthont megszüntették. A gyerekek Zsámbékra és Nagykőrösre történő áthelyezésével az időközben visszahelyezett Nagy Gizella Mechtildet bízták meg. Ekkor 20 irgalmas nővér dolgozott az intézményben, akik részben követték növendékeiket, részben nyugállományba vonultak, részben budapesti kórházakban kaptak állást.

Intézeti főnöknők: Weiss Anna Candida (1909–1928); Haslehner Emma Hiacinta (1928–1929); Mázy Teréz Engelberta (1929–1939); Batizfalvy Janka Augusztina (1939–1942); Obetkó Elvira Lujza (1942–1946); Katona Erzsébet Blandina (1946–1947); Nagy Gizella Mechtild (1947–1952); Rév Miklósné (világi 1952–1953), Tükör János (világi, 1953–1958).

Vincent de Paul (magyarul Páli Szt. Vince), 1617-től a kelet-franciaországi Châtillon-les-Dombes plébánosaként, majd 1618-tól Párizsban, a Gondi család káplánjaként női Szeretet egyesületeket (Confrérie des Dames de la Charité) hozott létre, amelyek a szegények és betegek ápolásával foglalkoztak. Ezek irányításával 1629-ben egyik lelki vezetettjét, Louise de Marillac-ot (Marillac Szt. Lujza, 1591–1660), Antoine le Gras királynéi titkár özvegyét bízta meg. Az egyesületeknek eleinte csak házas asszonyok lehettek tagjai, de 1633-tól hajadonokat is fölvettek. Az első három jelöltet Szt. Lujza saját lakásában képezte Párizsban, a Saint-Nicolas du Chardonnet templom mellett, és 1634-ben fogadalmat tettek a szegények szolgálatára. A közösség anyaháza 1642-ben a Párizs Saint-Lazare külvárosba költözött, a szintén Páli Szt. Vince által alapított papi kongregáció (Congregatio Missionis, lazaristák) székháza mellé. Az első nővérek a párizsi ispotályban (Hôtel-Dieu) működtek és árvaházat hoztak létre, de később foglalkoztak mindenféle más karitatív munkákkal is, a kórházi és plébániai szolgálat mellett kisgyermekek oktatásával, otthon fekvő, szegény betegek és öregek, elmebetegek, sőt gályarabok gondozásával is.

A közösséget jogilag 1646-ban Jean François Paul de Gondi párizsi érseki helynök hozta létre, mint a Szeretet Szegényeinek Szolgálói (Servantes des pauvres de la Charité) nevű konfraternitást, majd azt 1655-ben, immár érsekként is (de száműzetésben, Rómában) megerősítette, és a lazaristák generálisának irányítása alá helyezte. Az alapítók eleinte el akarták kerülni a kongregáció elnevezést, mert féltek, hogy akkor klauzúrás kolostorba kényszíthetik a nővéreket, amely lehetetlenné tenné munkájukat. Miután azonban működésük több egyházmegyére is kiterjedt, kérniük kellett a pápai jóváhagyást. Ezt Louis de Vendôme bíboros, franciaországi pápai legátus által szerezték meg, aki 1668-ban jóváhagyta a „közösséget vagy kongregációt” és szabályzatát.

A Szeretet Leányai intézménye a 17–18. század során egész Franciaországban elterjedt, és a nővérek – általában a lazarista atyákat követve – eljutottak Lengyelországba, Németalföldre, Spanyolországba és más földrészeken vezetett missziókba. Ezen felül Páli Szt. Vince szellemében, de a párizsi anyaháztól és a lazaristáktól függetlenül működő női kongregációk is keletkeztek. Armand Gaston de Rohan-Soubise straßburgi püspök például 1734-ben az elzászi Zabern városában alapított egy új kongregációt, amelynek anyaháza 1823-ban Straßburgba költözött. Clemens August Droste münsteri püspöki helynök (később kölni érsek) 1808-ben akkori székvárosában szervezett „irgalmas nővéreket” (Barmherzige Schwester), akik elsősorban a Rajna-vidéken alapítottak új házakat. Elisa Bailey Seton 1809-ben hozta létre a Baltimore melletti Emmitsburgban a Szent József nővérek közösségét, akik a Szeretet Leányai szabályzatát követték és ruháját hordták. Szintén külön kongregáció indult 1821-től a tiroli Zams-ból, amelyet Nikolaus Schuler plébános kezdeményezett. Első tagjai Straßburgban kapták kiképzésüket, majd 1832-ben a bécsi Gumpendorf külvárosban is megtelepedtek, és ez lett a kongregáció anyaháza. (Itt kapták később kiképzésüket 1841/1842-ben az első szatmári irgalmas nővérek.) A straßburgi nővérek szintén 1832-ben telepedtek le Münchenben, majd onnét hívták őket 1841-ben Grazba.

A grazi közösségnek 1843-tól Josefa Lepoldine Brandis lett az elöljárója, akinek meggyőződésévé vált, hogy a közösség fejlődéséhez az szükséges, hogy lelki vezetésüket a lazarista atyákra bízzák. Ezért 1851-ben csatlakoztak a párizsi anyaházhoz. (Ebben az időben az irgalmas nővérek több közössége is így tett, így például az amerikai Szent József nővérek 1852-ben.) A nővérek egészségügyi ellátással (kórház, szegényház, elmegyógyintézet, öregotthon) és nevelés-oktatással (bölcsőde, óvoda, különféle leányiskolák) egyaránt foglalkoztak. Életük annyira hasznos és vonzó volt, hogy folyamatosan újabb helyekre hívták őket, és létszámuk is egyre nőtt. Első magyarországi házukat özv. Batthyány Miklósné Széchényi Franciska grófnő (Széchenyi István nővére) alapította 1853-ban a Vas megyei Pinkafőn, amelyhez kórház, iskola és óvoda is tartozott. (Miután az alapítás anyagi viszonyait rendezte, maga a grófnő is belépett a társulatba.) Ugyanebben az évben megtelepedtek a nővérek Kőszegen, ahol egy kórházat bízták rájuk, valamint a pesti Terézvárosban is, ahová Scitovszky János esztergomi érsek hívta őket. A további számos alapítás közül kiemelkedik az a hat iskolaközpont, amelyet Ranolder János veszprémi püspök (1849–1875) alapított a rend számára Veszprémben (1854, itt 1860-ban az angolkisasszonyok számára is alapított iskolát), Pápán (1864), Kaposváron (1872), Tapolcán (1873), a pesti Ferencvárosban (1875) és Keszthelyen (1882). Sajátos missziót teljesítettek a márianosztrai női fegyintézetben: házi-, kézi-, kerti munkára tanították a foglyokat, írni-olvasni az írástudatlanokat, segítették őket emberi méltóságtudatuk visszaszerzésében. A rendházak áttekintése nem egyszerű, mert a nővérek számos kis közösségben éltek és kisebb intézményeket vezettek, egy-egy városban akár többet is, többnyire csupán szerződéses alapon, amelyek néha meg is szűntek.

A Társulat a 19. század végére a világszerte és Magyarországon is a legnépesebb női szerzetes kongregációvá vált, és a 20. század végéig az is maradt. (1961-ben 45 540 tagja volt, 1994-ben 28 400, 2021-ben pedig közel 13 000, de akkor már a Don Bosco nővérek ezerrel többen voltak.) Az általános elöljáró Párizsban székel. A tartományi elöljárókat vizitátornőnek, a helyi elöljárókat szolgálónővérnek hívták. A rend tagjai a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség mellett a szegények szolgálatára tesznek fogadalmat, de mindig csak egy évre, amelyet évente Gyümölcsoltó Boldogasszony napján (március 25.) újítanak meg. A Grazi Tartomány tagjai szürke ruhát (ezért „szürke nénéknek” is nevezték őket), valamint a rendre jellemző jellegzetes, szárnyas, fehér főkötőt („cornette”) viseltek, amely eredetileg a Párizs környéki parasztlányok viselete volt. (A cornette-et a II. Vatikáni Zsinatot követően, 1964-től cserélték le egyszerűbb fejkötőre.)

A 20. század elején a grazi tartományhoz 235 ház tartozott körülbelül 3000 nővérrel, amelyből 1905-ben 130 ház és 1640 nővér Magyarországon működött. (Ezenfelül két magyarországi kórházban, Nagybecskereken és Pancsován a Zágrábi Tartomány nővérei szolgáltak.) Ezért 1905-ben kivált a grazi tartományból az önálló magyar tartomány Fries Zoe Mária Cherubina vizitátornő (1905–1909) és a Medits Nándor CM igazgató vezetése alatt. A központi házat és a magyar nyelvű növendéknevelőt (szeminárium) ideiglenesen Piliscsaba-Klotildligeten hozták létre, (ahol 1899 óta lazaristáknak rendházuk működött). 1909-ben fölépült az új Központi Ház Budapesten, a Gellérthegy oldalában (Ménesi út 27.), így a nővérek Piliscsabáról oda költöztek.

Az első világháború okozta nehézségek miatt a Magyar Tartomány mérete jelentősen csökkent. Különféle okokból a nővéreknek 1914 és 1924 között 23 intézményt kellett elhagyniuk. A trianoni határváltozások során két Ausztriába csatolt rendház (Pinkafő, Felsőőr) 1922-ben a Grazi Tartomány része lett. Csehszlovákia területére 27 ház került, ezekből 1922-ben létrejött a Szlovák Tartomány, amelynek központi háza kezdetben rövid ideig Nyitrán, majd Nagyszombatban működött, míg 1925-től a Trencsén melletti lédeci kastélyt rendezték be erre a célra. Az 1939-ben Magyarországnak visszaadott csehszlovákiai területeken hat rendház működött (Kassa, Rimaszombat, Ipolyság, Alsószemeréd, Nagymegyer, Csicsó), ezek 1945-ig ismét a Magyar Tartományhoz tartoztak. A Romániához csatolt kilenc rendházból 1924-ben létrejött a Nagyváradi Tartomány, amely 1945-ig további 17 házzal gyarapodott, főként 1940 és 1945 között, amikor Észak-Erdély és a Partium Magyarországhoz tartozott. (Az akkor alapított 13 új ház közül azonban csak 6 maradt meg 1945 után is.)

A második világháború egyes helyeken menekülésre késztette a nővéreket, de intézményeikben számos üldözöttet bújtattak, budai anyaházukban például 50 zsidó felnőttet és 150 gyereket. 1948-ban a nővérek 88 intézményben végeztek betegápoló és gyermeknevelő szolgálatot. Ezeket 1948–1949 között, az iskolák, majd a kórházak államosítása során el kellett hagyniuk, majd 1950-ben a kommunista diktatúra betiltotta a rend működését. Ugyanez történt 1949-ben Romániában és 1950-ben Csehszlovákiában is. A több, mint 1400 magyar nővér közül sokan civilruhában folytatták kórházi vagy iskolai szolgálatukat, legtöbbször alacsony beosztásban. Az idősebbek az egyházi Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat által fönntartott otthonokba kerültek, legtöbbjük Bakonybélbe, ahol 1979-ig csak irgalmas nővérek éltek. 1979-ben ott halt meg Velics Antónia Ferdinanda vizitátornő is. Amikor 1983-ban fölmerült, hogy a kommunista hatalom ismét engedélyezné egy szociális-karitatív női szerzetesi közösség működését, akkor az irgalmas nővéreknek is fölajánlották a legális működés lehetőségét. Summer Katalin Marillac főnöknő azonban ezt nem vállalhatta, mert az engedélyezett közösség püspöki joghatóság alá került volna. (Helyette 1986-ban a Magyarok Nagyasszonya Társaság alakult meg.)

Az 1989-es rendszerváltás idején 355 irgalmas nővér élt Magyarországon. Közülük 63-an munkaképesek voltak, és többnyire plébániákon és szeretetotthonokban szolgáltak. 2000-re a létszám 180 főre csökkent, és csupán 9 fiatallal bővült a taglétszám. Régi rendházaik közül a Központi Házon kívül csupán a budapesti, keszthelyi, pápai, tapolcai és veszprémi és kaposvári Ranolder intézetek, a budapesti Szent Teréz, Simor és Szent Lujza intézetek, a váci Karolina intézet, az egri kórház, valamint a budaörsi, recski és klotildligeti üdülők voltak a rend birtokában, így 1990-ben, az egyházi ingatlanrendezéskor csak ezeket igényelhették. A korábban katonai célra használt Központi Házat 1995-ben kapták vissza, és ott rendezték be a Szent Lujza Szeretetotthont. Ezen kívül Pécelen (Szent Erzsébet) általános iskolát, Recsken (Mária Oltalma) leánynevelő otthont, Tapolcán (Szent Erzsébet) óvodát indítottak, Törökszentmiklóson öregek napközi otthonát vezették. A nővérek létszámának további csökkenése miatt a grazi és a salzburgi tartomány 2004-ben egyesült, majd az osztrák, a magyar és nagyváradi tartományok egyesülésével 2011-ben létrejött a Graz–Közép-európai Tartomány. Ekkor két közösségben 73 nővér élt Magyarországon (további 17 Romániában, 241 Ausztriában). A rend magyar tagjainak létszáma 2021-re 14 főre csökkent. Ekkor már csak a budapesti Szent Lujza Szeretetotthon és a tapolcai óvoda maradt a rend fönntartásában.

Tartományi igazgatók: Grazi [osztrák-magyar] tartomány: Maria Adolf Dominik Schlick CM (1853–1865); Wilhelm Müngersdorf CM (1865–1902); Josef Binner CM (1902–1905). – Magyar tartomány: Medits Nándor CM (1905–1915); Áronffy Ferenc CM (1915–1935); Keller Lajos CM (1935–1978); Tóth István CM (1978–1993). – Szlovák Tartomány: Danielik József CM (1922–?). – Nagyváradi Tartomány: Kovács Sándor CM (1924–1940†); Szedenik Nándor (1940–1983†)

Vizitátornők. Grazi [osztrák-magyar] tartomány: Maria Josefa Leopoldine Brandis (1851–1900); Maria Immaculata Brandis (1900–1905). – Magyar Tartomány: Fries Zoe Mária Cherubina (1905–1909); Sebők Mária Vilma (1909–1926); Proiszl Julianna Angela (1926–1938); Velics Antónia Ferdinanda (1938–1974); Summer Katalin Marillac (1974–1987); Ráth Magdolna Mária (1987–1994); Nagy Magdolna Filoména (1994–2004); Leitenbauer Rosina Rufina (2004–2010); Kiss Mariann Kornélia (2010–2011). – Szlovák Tartomány: Paczelt Gizella Agnella (1922–1923†) Lengyel Felícia (1923–?); Soldan Bertranda (?–1940†); Olsovszky Vincencia (1940–?). – Nagyváradi Tartomány: Smak Vinfrida (1924†); Keresztes Mária (1924-1925); Deáky Józefa (1925-1943†); Tullner Etelka Vincencia (1943–1972†); Ocskay Etelka Ferdinanda (1972–198?); Polmann Mária Lucianna (198?-199?); Peczkó Zsuzsanna Kinga (199?-2011?). – Graz–Közép-európai Tartomány, magyarországi képviselő: Kiss Mariann Kornélia (2011–).

A Grazi Tartomány házai Magyarországon, majd (1905-től) Magyar Tartomány házai: Pinkafő (Jézus Szíve intézet, 1853–1920>G); Budapest-Terézváros (Próféta utca, Szent Teréz intézet, bölcsőde, 1853–1950); Kőszeg (kórház, 1853–1950); Szeged (kórház, 1854–1861); Szekszárd (kórház, 1854–1950); Veszprém (kórház, 1854–1950); Veszprém (Ranolder intézet, 1854–1950); Pécs (kórház, belgyógyászati klinika, 1855–1950); Pécs (szegényház, 1855–1950); Székesfehérvár (kórház, 1856–1861); Gyöngyös (kórház, 1856–1950); Márianosztra (börtön, 1858–1949); Eger (Szent Anna intézet, Szent Vince kórház, 1858–1950); Nyitra (iskola, 1861–1922>S); Pápa (Ranolder-intézet, 1864–1950); Rajka (iskola, 1865–1942); Sárvár (iskola, 1865–1950); Budapest-Krisztinaváros (Gellérthegy utca, iskola, óvoda, 1868–1950); Gyöngyös (Mária Valéria intézet, 1868–1950); Budapest-Józsefváros (Nagytemplom utca, Simor intézet, 1869–1950); Besztercebánya (Szent Erzsébet intézet, 1870–1922>S); Kéthely (Somogy megye, iskola, 1870–1926); Budapest-Ferencváros (Bakáts tér, Knézich utca, Zichy-Metternich homeopátiás kórház, Erzsébet kórház) $1870–1949); Budapest-Ferencváros (Vendel utca, gyermekmenhely, 1872–1940); Kaposvár (Ranolder intézet, 1873–1950); Tapolca (Ranolder intézet, 1873–1950, 1993–); Léka (Mária iskola, 1874–1920); Morvaszentjános (Pozsony megye, iskola, 1874–1922>S); Gyula (Wenckheim árvaház, 1875–1937); Budapest-Józsefváros (Üllői út, egyetemi klinika, 1875–1949); Budapest-Ferencváros (Ranolder intézet, 1875–1950); Szécsény (Haynald intézet, 1875–1950); Tata (iskola, kórház, 1876–1950); Várpalota (Szent János intézet, 1876–1950); Kassa (kórház, 1877–1922>S>1939–1945>S); Ürmény (Nyitra megye, iskola, 1878–1922>S); Nagyvárad (Immaculata intézet, 1878–1924>N); Pécs (Matessa árvaház, Rudolfinum, 1878–1950); Perkáta (Nagyperkáta, Fejér megye, iskola, 1878–1950); Resicabánya (kórház, 1879–1923); Nagyvárad (Szent Vince intézet, 1879–1924>N); Nagyvárad-Velence (iskola, 1879–1924>N); Szeged (Berlini körút, szegényház, 1879–1950); Szegvár (Károlyi-Kornis intézet, 1879–1950); Törökszentmiklós (Pánthy intézet, 1880–1950); Vác (szegényház, óvoda, iskola, 1906-tól Karolina intézet, 1880–1950); Fiume (Mária intézet, 1881–1914); Hegybánya (Hont megye, iskola, 1881–1922>S); Nagyappony (iskola, 1881–1922>S); Zsolna (Wurm árvaház, 1881–1922>S); Bonyhád (Immaculata intézet, 1882–1950); Keszthely (Ranolder intézet, 1882–1950); Németbóly (iskola, 1882–1950); Hőgyész (Tolna megye, iskola, 1883–1903); Alsószemeréd (Hont megye, Mária ház, iskola, szegényház, 1883–1922>S>1939–1945>S); Martonvásár (Brunswick óvoda, 1883–1924); Budapest-Józsefváros (Üllői út, Stefánia szegénygyermek-kórház) $1883–1928); Csákvár (Eszterházy intézet, 1883–1950); Budapest-Angyalföld (Hungária körút, elmegyógyintézet, 1895–1950); Budapest-Ferencváros (Üllői út, Szent István Kórház, 1884–1919); Trencsén (Gyurcsek intézet, 1884–1921); Rimaszombat (kórház, 1884–1922>S>1939–1945>S); Budaörs (iskola, szegényház, 1884–1950); Budapest-Tabán (Árok utca, bölcsőde, 1884~1935); Gyoma (Wodianer árvaház, 1884–1950); Paks (iskola, 1884–1950); Rákospalota (Clarisseum iskola, hadikórház, nővérotthon, 1885–1919); Trencsén (kórház, 1885–1922>S); Gyöngyös (Fejérváry árvaház, 1885–1948); Esztergom (Vöröskereszt kórház, 1920-tól Simor-kórház, 1885–1950); Szob (Lujza intézet, 1885–1950); Gyöngyös (szegényház, 1886–1919); Nagyszombat (érseki árvaház, 1886–1922>S); Nagytapolcsány (Ágoston kórház, iskola, 1886–1922>S); Nyitra (püspöki árvaház, 1886–1922>S); Nagyvárad (Szent László árvaház, 1886–1924>N); Nagykanizsa (kórház, szegényház, 1886–1950); Esztergom–Szentgyörgymező (iskola, érseki árvaház, 1887–1920); Mihályi (Sopron megye, iskola, 1887–1936); Budapest–Erzsébetváros (Herminamező, Vakok intézete, 1887–1945); Nagyszombat (közkórház, 1888–1917); Anina (Krassó-Szörény megye, bányakórház, 1888–1923); Regöly (iskola, óvoda, 1888–1950); Nagykomlós (Torontál megye, San Marco intézet, 1889–1924>N); Malacka (iskola, 1889–1922>S); Budapest-Józsefváros (Szent Rókus kórház, 1890–1919); Csicsó (Komárom megye, iskola, 1890–1922>S>1939–1945>S); Németpróna (Venantinum, 1890–1922>S); Nagymányok (Tolna megye, Szentháromság intézet, 1890–1925); Lengyeltóti (iskola, 1890–1930); Bakóca (Baranya megye, Mailáth intézet, 1890–1950); Budapest-Józsefváros (Mosonyi utca, toloncház, rendőrkórház, 1890–1950); Szekszárd (óvoda, 1890–1950); Szentendre (Érseki intézet, 1890–1950); Zalaapáti (iskola, 1890–1950); Fehérvárcsurgó (iskola, óvoda, 1891–1926); Gyula (kórház, 1891–1949); Fót (Károlyi intézet, 1891–1950); Mesztegnyő (iskola, 1891–1950); Szombathely (Emberbaráti kórház, 1891–1950); Budapest-Erzsébetváros (Alsóerdősor utca, Erzsébet szegényház, 1892–1950); Budapest-Lipótmező (elmegyógyintézet, 1892–1950); Moson (Ostermayer óvoda, Hildegardeum, 1892–1950); Budapest-Erzsébetváros (Bethlen tér, Ferenc József kórház, 1893–1919); Nagyszombat (szegényház, 1893–1922>S); Pozsony (Mária Oltalma árvaház, 1893–1922>S); Budapest-Krisztinaváros (Attila út, szegényház/szeretetotthon, 1893–1940); Pécs (megyei árvaház, 1893–1950); Budapest-Ferencváros (Gyáli út, Szent László kórház és Szent Gellért járványkórház, 1894–1919); Nyitra (megyei kórház, 1894–1922>S); Újpest (Károlyi kórház, 1895–1950); Nagyszeben (elmegyógyintézet, 1896–1914); Budapest-Óbuda (Szent Margit kórház, 1897–1919); Nagytétény (Fehérkereszt árvaház, 1897–1948); Balassagyarmat (Mária Valéria közkórház, 1897–1950); Budapest-Kútvölgy (Új Szent János Kórház, 1898–1950); Mocsonok (Nyitra megye, iskola, 1898–1922>S); Nagyszombat (városi kórház, 1898–1922>S); Kaposvár (kórház, 1898–1950); Székesfehérvár (árvaház, 1921-től szegényház is, 1899–1949); Nagymegyer (Szt. Elzeár iskola, 1902–1922>S>1939–1945>S); Ipolyság (kórház, 1900–1922>S>1939–1945>S); Pozsony (polgári ápolda, 1900–1922>S); Budapest-Angyalföld (Hungária körút, Honvéd kórház, 1901–1949); Budapest-Óbuda (San Marco utca, irgalomház, 1900–1950); Nagyvárad (Apostolház, 1901–1923); Mosdós (Somogy megye, iskola, 1901–1928); Szekszárd (Augusz árvaház, 1901–1950); Besztercebánya (közkórház, 1902–1922>S); Pécs (Mária intézet/internátus, 1902–1924); Dunaföldvár (iskola, 1902–1950); Bélfenyér (iskola, 1903–1924>N); Pincehely (Szent József intézet, 1903–1950); Piliscsaba-Klotildliget (központi ház, 1909-től üdülőház, 1905–1950); Köpcsény (Batthyány magánkórház, 1906–1921); Nyitragerencsér (iskola, 1908–1920); Máriafölde (Nagyteremia, Torontál megye, San Marco intézet, 1908–1924>N); Pozsony (Szent Erzsébet Gyermekotthon, 1909–1922>Pécel); Budapest-Gellérthegy (Ménesi út, Központi ház, 1909–1950, 1995–); Keszthely (kórház, 1910–1937); Piskitelep (Hunyad megye, MÁV kórház, 1911–1919); Balatonalmádi (gyermekszanatórium, 1911–1915); Felsőőr (kórház, 1911–1920>G); Szentjobb (iskola, 1911–1924>N); Csíksomlyó (árvaház, tanítóképző, 1913–1924>N); Gödöllő (hadikórház, 1914–1918); Tapolca (kórház, 1914–1948); Debrecen (Péterfia utca, Zita árvaház, 1916–1929); Szany (Szent Vince árvaház, 1917–1935); Adony (iskola, óvoda, 1918–1950); Pécel (Szent Erzsébet gyermekotthon, Pozsony>1922–1958, 1993–); Nagylengyel (Strausz szeretetház/iskola, 1924–1933); Budapest-Kamaraerdő (szegényház, 1924–1949); Polgárdi (Ilona intézet, 1925–1950); Gyöngyös (karitász-ház, 1926–1950); Budapest-Terézváros (Podmaniczky utca, MÁV-kórház, 1927–1949); Pápa (szegényház, 1929–1950); Eger (Lujza-otthon, 1931–1950); Máriaremete (öregotthon, 1931–1950); Attala (Somogy megye, iskola, 1932–1950); Szöllősgyörök (óvoda, 1935–1938); Nagymaros (iskola, 1936–1946); Szeged -Újsomogyitelep (óvoda, 1939–1942); Kál (Heves megye, óvoda, 1939–1950); Csepel (menhely, 1940–1943); Tápiósáp (iskola, óvoda, 1940–1948); Gelse (Sellyey intézet, 1941–1948); Recsk (üdülőház, 1941–1950); Esztergom (óvoda, 1943–1948); Pápa (Széchényi utca, Szent Anna intézet, 1943–1950); Szeged (Londoni körút, árvaház, 1945–1948); Kaposvár (árvaház, 1945–1950).

A Szlovákiai Tartomány házai (1922-től): Alsószemeréd (Hont megye, Mária ház, iskola, szegényház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Besztercebánya (közkórház, M>1922–1950?); Besztercebánya (Szent Erzsébet intézet, M>1922–1950?); Csicsó (Komárom megye, iskola, M>1922-1939>M>1945–1950?); Hegybánya (Hont megye, iskola, M>1922–1950?); Ipolyság (kórház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Kassa (kórház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Malacka (iskola, M>1922–1950?); Mocsonok (Nyitra megye, iskola, M>1922–1950?); Morvaszentjános (Pozsony megye, iskola, M>1922–1950?); Nagyappony (iskola, M>1922–1950?); Nagymegyer (Szt. Elzeár iskola, M>1922-1939>M>1945–1950?); Nagyszombat (érseki árvaház, M>1922–1950?); Nagyszombat (szegényház, M>1922–1950?); Nagyszombat (városi kórház, M>1922–1950?); Nagytapolcsány (Ágoston kórház, iskola, M>1922–1950?); Németpróna (Venantinum, M>1922); Nyitra (iskola, M>1922–1950?); Nyitra (megyei kórház, M>1922–1950?); Nyitra (püspöki árvaház, M>1922–1950?); Pozsony (Mária Oltalma árvaház, M>1922–1950?); Pozsony (polgári ápolda, M>1922–1950?); Rimaszombat (kórház, M>1922-1939>M>1945–1950?); Trencsén (kórház, M>1922-1950); Ürmény (Nyitra megye, iskola, M>1922-1950); Zsolna (Wurm árvaház, M>1922-1950); Lédec (Trencsén megye, központi ház, 1925–1950

A Nagyváradi tartomány házai (1924-): Nagyvárad (Szent Vince intézet, M>1924-1949); Nagyvárad (Immaculata intézet, M>1924-1949); Nagyvárad-Velence (iskola, M>1924-1949); Nagyvárad (Szent László Árvaház, M>1924-1949); Nagykomlós (Torontál megye, iskola, M>1924-1949); Bélfenyér (iskola, M>1924-1949); Máriafölde (Nagyteremia, Torontál megye, San Marco intézet, M>1924-1949); Szentjobb (iskola, M>1924-1949); Csíksomlyó (árvaház, tanítóképző, M>1924-1949); Nagyvárad-Katalintelep (napközi, 1928-1949); Nagyvárad (Szent József kórház, 1931-1949); Zsombolya (Torontál megye, szegényház, 1932-1949); Zsombolya (Torontál megye, Szent Lujza otthon, 1938-1949); Marosvásárhely (kórház, 1940/1943-); Csíkszereda (állami kórház, 1940/1943-); Csíkszereda (Szent Vince kórház, 1940/1943-); Kolozsvár (szegényház, 1940-1945); Kolozsvár (Steiner-kórház, 1940-1945); Dés (állami kórház, 1940-1945); Nagykároly (állami kórház, 1940-1945); Kolozsvár (Charité-kórház, 1940-1949); Kolozsvár-Irisztelep (napközi, 1940-1949); Kolozsvár (Szent József konviktus, 1945-1949); Csíkszereda (internátusi konyha, 1945-1949); Székelyudvarhely (internátusi konyha, 1945-1949); Zilah (iskola, 1945-1949

A Zágrábi Tartomány magyarországi házai (1900 körül): Nagybecskerek (kórház); Pancsova (kórház).

Németh Károly (1934–2019) Sárváron született 1934. dec. 30-án a református id. Németh Károly szabómester és a katolikus Kertész Erzsébet gyermekeként. Mivel apját többször is behívták a II. világháború idején, anyjának pedig a sárvári katonai ruhagyárban kellett dolgoznia, így nevelésében fontos szerepet játszott nagyanyja, aki rendszeresen magával vitte a templomba. Egyházi elemi iskolába járt, és rendszeresen ministrált az irgalmas nővérek (Szeretet Leányai) kápolnájában. 1949-től a szombathelyi kereskedelmi középiskolában folytatta tanulmányait, jelesre érettségizett, majd 1953-ban a szombathelyi egyházmegye papja lett. Tanulmányait Győrben végezte, Kovács Sándor szombathelyi püspök 1958. június 15-én szentelte pappá. 1958/1959-ben Nyőgéren, 1959/1960-ban Gyöngyösfalun, 1960–1972 között Nován volt káplán. Ebben az időben a papnövendékek közül sokan Lentiben töltötték sorkatonai szolgálatukat, és mivel ott nem mehettek be a plébániára, sokan jártak Novára. 1972–1989-ig Tótszentmártonban, 1989–2008 között Letenyén szolgált plébánosként. 1988-tól kerületi esperes, 2000-től tiszteletbeli kanonok volt. 2008-ban (aranymiséjét követően) nyugállományba vonult, a szombathelyi papi otthonba költözött, de kisegített a környék plébániáin, gyóntatott a székesegyházban.

Sárvári gyermekkora óta szoros kapcsolatot ápolt az irgalmas nővérekkel, és Társulatuk nagy tisztelője volt. Minden évben fölkereste a Bakonybélen élő nővéreket, és előadásokat, beszédeket tartott számukra Szent Vince szelleméről. Tótszentmártonban kezdte gyűjteni a nővérek történetére vonatkozó adatokat, mert látta, hogy a szerzetesnők az idő múlásával megöregszenek, meghalnak, és nem akarta, hogy feledésbe merüljön a tevékenységük. Emiatt több nővérrel is levelezett. 1977-re megírta a sárvári nővérek történetét, amely csupán gépelt kéziratként forgott. Hasonló módon dolgozta fel további 14 irgalmas rendi intézmény történetét (többnyire egy-egy évfordulóhoz kapcsolódóan), és az 1990-es években pedig egy rendtörténeti áttekintést is összeállított. Ezek közül nyomtatásban csupán a pápai Ranolder intézet története jelent meg 2008-ban a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár kiadásában.

Hűséges munkája elismeréséül a Misszióstársaság (lazaristák) affiliált, tiszteletbeli tagjává fogadta. 2019. márc. 21-én a szombathelyi Püspökvárban hunyt el, végakaratának megfelelően a tótszentmártoni temetőben helyezték végső nyugalomra.