1938 találat látható

Közreműködő
Vallásalap
Szervezet/testület
Kolozsmonostori uradalom
Szervezet/testület

Az erdélyi római katolikus egyháznak egyik legrégibb, Báthory Istvánig visszavezethető birtoka volt a kolozsmonostori uradalom, amelyet még a jezsuiták kaptak meg és később a Tanulmányi Alap rendelkezésére állt. E birtok képezte az Erdélyi Katolikus Státus vagyonának alapját, amelynek jövedelméből tartották fenn a Státus intézményeit.

Erdélyi Katolikus Státus
Szervezet/testület

Évszázadok óta a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye szerves részét képezi az Erdélyi Római Katolikus Státus, vagy más nevén Egyházmegyei Tanács. A Státus szót az 1640-es évektől használták, amikor a katolikus főurak az erdélyi országgyűlésben ezen a néven terjesztették elő kéréseiket. A későbbiekben ez a katolikus önkormányzat sajátos intézménye lett, tekintettel arra, hogy bár a püspökség nem létezett, de a katolikusok mégis nem elhanyagolható szerepet töltöttek be Erdélyben. Létét az 1653-as erdélyi törvénykönyv az „Approbatae Constitutiones” megerősítette. A fejedelmi korszakban tehát az erdélyi egyházmegye autonómiáját testesítette meg, és mint egyházkormányzati testület 1690-ben szilárdult meg. A Státus gyűlései Erdély Habsburg kézre kerülése után is folytatódtak, bár jelentősége csökkent, hiszen a katolikusok poziciói a Guberniumban erősődtek. 1767-ben a kormányszék keretén belül külön katolikus bizottságot állítottak fel (Commissio Catholica), amelyet a Státus ellenzett, mert magát tartotta a katolikusok legitim képviselőjének. A Gubernium egyházügyi, alapítványi és tanügyi bizottságai foglalkoztak azokkal a kérdésekkel, amelyek a Státust érintették és később ezek anyagát, jogutódként megörökölték. A Státus régi jogai elvileg már 1848-ban, Erdély első úniójakor helyreálltak, s gyűlést is tartottak, de a szabadságharc leverése után ennek gyakorlati következmény nem lett. 1866-ban Fogarasy Mihály püspök újra összehívta a Státus közgyűlését és az uralkodó 1867. augusztus 19-én engedélyt adott a katolikus bizottság megszüntetésére és helyette megerősítette az Erdélyi Római Katolikus Státus új szervezetét és hatáskörét Működése során, többek között templomok-, plébániák-, egyházi intézmények építését, valamint szegényebb egyházközségek támogatását intézte, tanulmányi ösztöndíjakat és alapítványokat kezelt. A Státus Erdély romániához való kerülése után is tovább működött, bár az 1930-as évek második felében jelentős támadások érték, s ekkor nevét Egyházmegyei Tanácsra változtatta. A Tanács 1948-ig működött, majd Márton Áron püspök további működését felfüggesztette és a fennmaradt ügyek intézését az Igazgató Tanács irodájára bízta személyes felügyelete mellett. Érdekes, hogy ugyan hatáskör nélkül, de létét a kommunista diktatúra is megtűrte egy ideig, mert saját céljaira kívánta felhasználni. Éppen emiatt Márton Áron 1948. október 11-én kiadott körlevelében a papságot arra figyelmeztette, hogy „az Egyházmegyei Tanács (Katolikus Státus) gyűlését egyedül a püspök jogosult összehívni. A jelen körülmények közt a helyzet tisztázásáig nem szándékozom, és nem fogom összehívni a státusgyűlést, sem igazgatótanácsi gyűlést. Ebből nyilván következik, hogy senki katolikusnak nem szabad részt venni oly státusgyűlésen, amit nem maga a püspök személyesen hív össze. Ha valaki mégis megtenné, akár a legjobb szándékkal is, kifejezett írásbeli engedélyem nélkül, kénytelen volnék vele szemben a kánoni törvények szigorát alkalmazni.” A rendszerváltás után a Státus újjáalakult és napjainkban ismét működik.

Szervezet/testület

A visszaállított egyházmegyében viszonylag későn, Sztoyka Zsigmond püspöksége idején, 1753-ban nyílt meg az egyházmegyei szeminárium. Korábban az erdélyi papnövendékek Kassára, Nagyszombatba, vagy más már működő szemináriumokba mentek tanulni. Sokan jártak a jezsuiták kolozsvári akadémiájára is, ahol rövid ideig teológiai fakultás is működött. II. József 1783-ban feloszlatta a szemináriumot és a növendékek előbb Kolozsvárra, majd a pesti és később a pozsonyi generális szemináriumba kerültek. A jozefinizmus bukása után Batthyány Ignác püspök 1792 októberében újra megnyitotta a papneveldét, amely számára 1792-ben megvásárolta a volt trinitárius kolostort. 1819 után a szeminárium már az erdélyi minorita és ferences szerzetes növendékeket is fogadta. Érdekes adalék, hogy a végzős teológusokat 1822-től a kolozsvári líceumba küldték jogi képzésre. Az épületet 1877-ben Fogarassy Mihály püspök bővíttette az utcai oldalon. A szeminárium a 20. században is folyamatosan működött, a második világháború után szatmári, nagyváradi és más egyházmegyés növendékeket is fogadott.

Minorita rend
Szervezet/testület

A konventuális ferences, más néven minorita rend évszázadok óta működött Magyarországon. A ferencesek másik fő ágától (obszervánsok) a 15. században váltak szét, és a 17. század végén települtek meg Erdélyben. 1714-ben alakult meg a Szentháromságról nevezett erdélyi őrségük. Legfontosabb rendházaik és iskoláik Gyulafehérváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Besztercén, Nagyenyeden voltak. Rájuk vonatkozó iratok a püspöki levéltárban nagy számban találhatók, ebben az állagban csupán egy táblázatos kimutatást őrzünk.

Gyulafehérvári Majláth gimnázium
Szervezet/testület

A gyulafehérvári római katolikus gimnázium Erdély egyik legrégibb katolikus középiskolája volt. Báthory István rendelkezése nyomán 1579-ben a jezsuiták kisgimnáziumot nyitottak a városban, amely 1588-ig működött. 1595-ben újra megnyílt, és ezúttal szünetekkel, de 1603-ig maradt fenn. Bethlen Gábor fejedelemsége idején 1615 novemberében a jezsuiták ismét megnyithatták iskolájukat és legalább 1653-ig újra működtették. Ezután hosszabb szünet következett és a városban már csak 1716-ban nyílt meg ismét a jezsuiták iskolája. A rend feloszlatása után állami katolikus gimnázium lett és működése 1848-ig folyamatos volt. A gimnázium épülete 1849-ben leégett, így újra csak 1853-ban nyílt meg immár nyolc osztályos főgimnáziumként. Az Erdélyi Katolikus Státus 1898-ban lebontatta az egykori domonkos, majd jezsuita templomot és 1899-re felépítették az új római katolikus főgimnáziumot. A gimnáziumot 1922-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökről nevezték el (Erdélyi Róm. Kath. Státus alba-iuliai-gyulafehérvári Majláth főgimnáziuma), és működését 1948-ig folytatta. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nagyhírű iskolát államosították.

Misszióspapok Társasága (lazaristák)
Szervezet/testület

A Misszióspapok Társasága (Congregatio Missionis, lazaristák) szerzetesi kongregációt Páli (de Paul) Szt. Vince (1581–1660) alapította Franciaországban. Magyarországon első önálló rendházukat 1898-ban Piliscsabán hozták létre, majd Budapesten nyitottak missziós házat. Erdélyben az I. világháború alatt Kolozsváron, Szamosfalván és Csíkszeredában végeztek lelkipásztori feladatokat. A levéltárban csupán néhány levelük maradt meg a két világháború közötti évekből.

Szervezet/testület

A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kongregációja 1858-ban telepedett meg Magyarországon, ahol a csanádi püspök segítségével Temesváron hozták létre anyaházukat. A rend különböző szintű tanítói tevékenységet végzett, így Erdélyben Kolozsváron és Désen. Irataik töredéke maradt meg az 1940-es évekből.

Szociális Testvérek Társulata
Szervezet/testület

A Szociális Testvérek Társulata 1923-ban alakult gyermek- és családvédelmi céllal. A két világháború között Aradon működtek, mindössze egy táblázatos kimutatás található a levéltárban.

Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek
Szervezet/testület

A Szent Családról elnevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek 1864-ben kerültek Erdélybe, ahol elsősorban szociális tevékenységre vállalkoztak. Rendházaik voltak Brassóban, Kolozsváron, Nagyszebenben és Petrozsényben. A nővérek vezetése alatt volt többek között a nagyszebeni püspöki nevelőintézet is. A kommunista diktatúra idején a rendet betiltották, de napjainkban újra működik Székelyudvarhelyen, Kézdiszentléleken, Déván és Csíkszépvizen.

Szatmári Irgalmas Nővérek Társulata
Szervezet/testület

A Szatmári Irgalmas Nővéreknek Hám János szatmári püspök 1843-ban alapította mint az irgalmas nővérek egyik önálló kongregációját. Mivel központjuk az I. világháború után Románia területére került, az erdélyi püspökkel való levelezésük megmaradt a levéltárban. Erdélyben is számos kórházban végeztek gyógyító tevékenységet.

Szervezet/testület

A Páli Szent Vincéről elnevezett Szeretet Leányai Társulata (amelynek tagjait Magyarországon irgalmas nővéreknek nevezték) az egyik legismertebb, és legelterjedtebb női szerzetesi kongregáció, amelyet 1629-től Párizsban alapítottak. Az elsősorban szociális tevékenységgel foglalkozó nővérek szegényházakban, öregotthonokban, gyermekotthonokban és főleg kórházakban tevékenykedtek. Magyarországra Grazból érkeztek 1852-ben, amikor első házukat a Vas megyei Pinkafőn megalapították. A 19. században szerte az országban elterjedtek, és rendkívül sok szociális és oktatási intézményben működtek. Gyulafehérváron Haynald Lajos erdélyi püspök idején, 1856-ban telepedtek le, és innen kezdve gyakran gyulafehérvári irgalmas nővéreknek is nevezték őket.

Szent Orsolya Rend nagyszebeni háza
Szervezet/testület

Az orsolyita nővérek rendházaikban gyermekneveléssel és beteggondozással foglalkoztak. Magyarországon már 1676-ban volt egy kolostoruk Pozsonyban, de inkább a 18. században erősödtek meg. Ekkor kerültek 1733-ban Erdélybe, megalapítva nagyszebeni rendházukat. Később ők kezelték az ottani Teréz Árvaházat, amelynek anyaga a levéltár más fondjaiban található. A levéltárban 19. századi levelezés és néhány 20. századi kimutatás maradt meg az orsolyiták anyagából.

Kolozsvári piarista rendház
Szervezet/testület

A Kegyes Iskolák Rendje (Ordo Scholarum Piarum) közismert nevén a piarista rend 1666-ban telepedett le Magyarországon, és viszonylag gyorsan elterjedt, az általa fenntartott, gimnáziumok iránti nagy igény következtében. Az elsősorban oktatással foglalkozó rend Erdélyben három helyen telepedett le a 18. században. Első rendházukat 1717-ben Besztercén, az egykori domonkos kolostor helyén állították fel, ahol 1878-ig vezették a gimnáziumot. Medgyesen 1741-ben nyílt meg redházuk és iskolájuk, amely 1789-ig működött. Legfontosabb és legjelentősebb központjuk Kolozsváron volt, ahová a jezsuita rend feloszlatása után kerültek 1776-ban. Mária Terézia rájuk bízta az akkor egyetemmé fejlesztett intézményrendszer gimnáziumi és filozófiai tagozatait, amelyeket egészen 1948-ig vezettek, tekintetbe véve, hogy a filozófiai (bölcsészeti) líceum 1850 után beolvadt a gimnáziumba, mint annak 7. és 8. osztálya. Az 1948. évi államosítás után a Kolozsváron maradt piaristák egyénileg, lelkipásztori, tudományos és magántanári munkával tartották fönn magukat.

Kolozsvári jezsuita kollégium
Szervezet/testület

A jezsuita rend Báthory István támogatásával 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron, amely rövidesen Kolozsvárra költözött, ahol 1581. május 12-én akadémiát alapítottak. 1579-től Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is jezsuita iskolák és rendházak nyíltak. 1588-ban a medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a jezsuitákat Erdélyből, de 1595 áprilisában visszatérhettek. A 15 éves háború után a kolozsvári országgyűlés 1607-ben a katolikus főurak tiltakozása ellenére újra kimondta a jezsuiták eltávolítását Erdélyből. 1614-ben Bethlen Gábor egy szerényebb méretű iskola működését újra engedélyezte Kolozsmonostoron, amely ettől kezdve 1660-ig a források tanúsága szerint folyamatosan működött. 1660 és 1667 között az iskolai forrásokban nincsenek új bejegyzések, de 1667 februárjában már bizonyosan folytatta tevékenységét. 1692-ben a jezsuiták Kolozsváron megkapták az óvári templomot és a volt unitárius kollégiumot, ahol 1698. november 17-én újra nyitották 1603 óta szünetelő akadémiájukat. 1692-ben iskolát alapítottak Nagyszebenben, 1713-ban Brassóban. 1711-ben kisgimnáziumot nyitnak Marosvásárhelyen, 1716-ban Gyulafehérváron. Székelyudvarhelyen 1625-től van adatunk a jezsuiták működésére, előbb kisgimnáziumot, majd 1736-tól hatosztályos nagygimnáziumot tartottak fenn a városban. A rendet 1773-ban Erdélyben is feloszlatták.

Szervezet/testület

A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.

Alvinci uradalom
Szervezet/testület

Az Alsó-Fehér megyében található Alvinc községben Mohács előtt a domonkosok építettek maguknak kolostort, amelyet 1550-ben Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök várkastéllyá alakíttatott át. Itt gyilkolták meg 1551. december 17-én. Később a kastély és az uradalom fejedelmi birtok lett. Erdélynek a Habsburg birodalomhoz csatolása után, a 18. század legelején az Alvinci Uradalom újra a római katolikus püspökség birtokába került. Itt tartotta székhelyét 1713–1715-ben Mártonfi György püspök mielőtt 1715-ben a püspökség visszakerült ősi székhelyére, Gyulafehérvárra. Az Alvinci Uradalom a 18. században az erdélyi székeskáptalan irányítása alá került.

Gyulafehévári Székeskáptalan
Szervezet/testület

A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.

Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.

Szervezet/testület

A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.

Gyulafehérvári (Erdélyi) Főegyházmegye
Szervezet/testület

A Szent István által alapított erdélyi egyházmegye élén 1009–1601 között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében „választott” püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696–1697-ig tartott. A katolikus restauráció 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik. A püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930–1991 között pedig a bukaresti római katolikus érsekség alá tartozott. 1932. március 22-én „erdélyi”-ről „gyulafehérvári”-ra változtatták a nevét. Ezen alárendeltsége 1991. augusztus 5-étől megszűnt, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte. Sem a név-, sem a jogállásban bekövetkezett változás miatt nem nyitottunk új fondot 1932-től, iilletve 1991-től, mivel az iratkezelésben és az irattározásban nem következett be változás.

Oroszlányi római katolikus plébánia
Szervezet/testület · 1952-

A kecskédi plébánia filiájából önállósult 1952-ben. 1993-ig a győri, 1993-tól a székesfehérvári püspökség területére esik.

Szervezet/testület

Az örmény katolikus egyházi igazgatás már az örmény katolikus uniót követően kialakult. Oxendio Virziresco püspök halála után a Szentszék püspök helyett 1716-ban Budakovich Lázárt nevezte ki az erdélyi örmények apostoli vikáriusává „cum iure ordinandi”, erdélyi örmény főesperessé és szamosújvári plébánossá, aki 1721-ig viselte ezeket a tisztségeket. 1721-ben rövid ideig Jónás szebasztei örmény katolikus püspök volt Mártonffy György erdélyi római katolikus püspök suffraganeusa és örmény vikáriusa. Távozása után Theodorovich Mihály lett az örmény apostoli vikárius és az erdélyi örmény főesperes egészen 1760. január 3-ig. III. Károly király 1738-ban engedélyezte az erdélyi örmény püspök választását, azonban a Szentszék és az örmények nem tudtak megegyezni. Róma végül 1741. augusztus 28-án elfogadta azt a kérést, hogy a négy örmény plébániát az erdélyi római katolikus püspök kormányozza. Mária Terézia Theodorovich Mihályt 1758-ban kinevezte örmény püspöknek, de a kinevezés végrehajtását Dániel Tódor királyi örmény tanácsos nem tette lehetővé.

A szamosújvári örmény apostoli kormányzóságot a román konkordátummal alapították meg 1930. június 5-én, és közvetlenül a Szentszéknek rendelték alá. A kommunista időben nem ismerték el az önálló örmény kormányzóságot, 1951. december 27-én megszüntették, de a plébániák a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye keretében továbbra is működhettek. Az örmény katolikus plébániákat Lengyel Zoltán apostoli kormányzó 1953. június 22-én adta át közigazgatásilag a gyulafehérvári római katolikus püspökségnek. A rendszerváltás után Bálint Lajos gyulafehérvári érsek kérésére a Szentszék 1991. június 13-án kinevezte dr. Jakubinyi György akkori segédpüspököt örmény apostoli kormányzónak, aki mindmáig képviseli az intézményt. Az örmény apostoli kormányóság ma is létezik egyházjogilag, államilag viszont – személyzet hiányában – nincs elismerve, így a négy örmény szertartású katolikus plébánia továbbra is a gyulafehérvári főegyházmegye keretében működik.

Szervezet/testület

Bár az első, Gyergyóban letelepedett örményekről nincsenek egyértelmű történeti forrásaink, Szongott Kristóf és Merza Gyula írásaiból arról értesülünk, hogy Gyergyószentmiklóson a két első örmény – a Hercz vezetéknevű Ázbej és Vártig testvérek – 1654-ben telepedett le. Más adatok szerint az örmények csoportosan 1688-ban érkeztek Gyergyószentmiklósra. Kezdetben bérbe vett magánházakban tartották az istentiszteleteket. Ferenczy György római katolikus főesperes–plébános 1613-ban egy régi kápolnánál az idegeneknek temetőt létesített, amelyet 1698-ban Szebelébi Bertalan püspöki helynök az örmények rendelkezésére bocsátott. A hozzá tartozó – 1450 körül épült - gótikus kápolnát 1712-ben 120 aranyforintért megvásárolták az örmények Mártonffy György erdélyi püspöktől. Helyére a gyarapodó örmény közösség számára egy nagyobb templomot építettek, de amikor ez is szűknek bizonyult, 1729-ben kijelölték az új templom helyét. A templom főbejáratának jobb oldalán örmény tábla jelzi, hogy az 1688-ban letelepedett gyergyószentmiklósi örmény közösség 1733-ban felépítette jelenlegi barokk stílusú templomát, amelyet 1772. augusztus 24-én szentelt fel Bajtay Antal erdélyi püspök Szűz Mária születésének tiszteletére. Az építkezéseket Theodorovics Simon helyettes főesperes, örmény szertartású plébános vezetésével végezték elsősorban a jámbor társulatok költségén. A templom körüli lőréses várfalban a tizenöt állomást ábrázoló keresztúti képeket helyezték el. A Petőfi tér 4. szám alatt áll a plébánia impozáns épülete, amelynek telkét az örmények 1768-ban vásárolták meg. A plébánia udvarán 1780-ban kántori lakást és a telek végén harangozói lakot építettek. A plébánián érdekes könyvtár, a templomban pedig számtalan műkincs bizonyítja az örmények vallásosságát és kultúra iránti szeretetét.

A templom teljes felújítását 1889-ben végezték. Görög Joachim kanonok–plébános nevéhez fűződnek a templom festett üvegablakai, a pneumatikus rendszerű orgona beszerzése és felszerelése, az örmény temető gondos elrendezése és a plébánia felújítása a 19. század utolsó évtizedében.

A gyergyószentmiklósi örményeknek külön iskolájuk is volt, 1794-ben külön gimnáziumot tartottak fenn. Ebben az iskolában tanult Ákoncz-Kövér István, aki később a velencei mechitarista rend érsek–főapátja lett. A fokozatos elnéptelenedés miatt az örmény iskola az 1880-as évek elejére teljesen megszűnt.

A gyergyószentmiklósi örmény közösség életébe 2003-ban új lendületet hozott Puskás Attila örmény katolikus papi működése. Az elhanyagolt plébániaépület és a melléképületek korszerű tatarozását is ekkor végezték el. Leltározás és könyvtári feldolgozás alá került a plébánia régi könyvállománya. A levéltárat ekkor különítették el a könyvszekrények alsó részébe és egy önálló üveges almáriumba.

Szépvízi örmény katolikus plébánia
Szervezet/testület

A szépvízi örmény plébánia a legújabb keletű valamennyi örmény plébánia között. Merza Gyula szerint 1768-ban Moldvában az orosz–török háborúk miatt nagy éhínség tört ki, amelynek következtében több száz apostoli örménynek kellett elhagynia a területet és így települtek le Szépvízen, ahol önálló Örmény Compániát hoztak létre. Uniáltatásukat Bajtay Antal püspök Karácsonyi János erzsébetvárosi főesperesre bízta. Kezdetben egy fakápolnában miséztek, a jelenlegi örmény katolikus templomot 1763–1785 között építették, melyet 1785-ben szenteltek fel Szentháromság tiszteletére. A szépvízi örmény rítusú egyházközség 1786-ig az erzsébetvárosi örmény főesperes–plébános jogkörébe tartozott, ekkortól pedig a felcsíki főesperesi kerületbe sorolták, ahová mindmáig tartozik. Az 1882-es évi sematizmus szerint a szépvízi örmény katolikus plébánia 202 lélekszámmal rendelkezett. A szépvízi örmény katolikus templomot az 1925–1926 közötti felújítás során újrafestették, két mellékoltárát kicserélték, új ablakokkal szerelték fel és új szobrokkal díszítették belsejét. A romos plébániaépületet és a kántor–harangozói lakást 1995-ben vásárolta meg a Csibész Alapítvány. A plébániát felújították és 1997-ben a mallersdorfi ferences nővérek gyermekotthont nyitottak meg benne, amely mindmáig működik. A helyi örmény iskola 1890-ig működött, majd beolvadt az állami magyar iskolába. Fakultatív módon ezután is tanították a magyar iskolában az örmény írást és olvasást, a szükséges örmény tankönyveket az erzsébetvárosi mechitaristák szolgáltatták.

Szervezet/testület

Ebesfalván – a későbbi Erzsébetvárosban – az első örmények szintén a 17. század második felében jelentek meg. II. Apafi Mihály fejedelem 1696-ban Ebesfalvát az erdélyi örmények közigazgatási székhelyévé minősítette, kiváltságlevelében bíróválasztási jogot adott a helyi örményeknek és meghatározta az örmények bírájának hatáskörét. A katolikus egyházzal való uniót követően az örmények 1708-ban örmény szertartású plébániát szerveztek, Első templomukat 1725-ben építették Szentháromság tiszteletére. Ezt a templomot fekvése miatt kétszer is árvízkárosodás érte (1763, 1773). Megszületett az igény egy tágasabb és biztonságosabb földrajzi téren építendő templomra. Így épült fel az Issekutz Vártántól és Manótól megvásárolt központi fekvésű telken az új és impozáns megjelenésű templom. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. Főhomlokzata számos vonásban hasonlóságokat mutat a kalocsai székesegyház homlokzatával. A mechitarista szerzeteseknek a városba való letelepedését követően, 1753-tól ismert Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomuk illetve rendházuk. A 19. század első évtizedeiben felújított és átalakított templomukat a 20. században a római katolikusok megvásárolták és mindmáig használják. A városban összesen kilenc örmény kápolna és templom épült a hívek jóvoltából az elmúlt évszázadokban.

Szervezet/testület

Szamosújvár városát (Armenopolis) az örmények alapították a 17. század végén a régi római castrum és a Martinuzzi Fráter György által 1540-ben építtetett vár közötti területen. Az örmények I. Lipót beleegyezésével 1700-ban megvásárolták a szamosújvári vártól délre eső részt, ide telepedtek le a szászok által 1713-ban Besztercéről elűzött örmények is. majd később Gyergyószentmiklósról és a Szépvízről is kerültek ide örmény családok. A város alapkövét 1700-ban tették le, nem sokkal a terület megvásárlása után. A város felépítése közel 15 évig tartott Oxendio Virziresco püspök vezetésével, aki I. Lipóttól kapott engedélyt az építkezésre. Szamosújvár 1786-ban II. József császártól szabad királyi városi rangot nyert. Szamosújvár ma is álló legkorábbi örmény katolikus kőtemploma az 1723–1724 között épült Salamon-templom, amely nevét építtetőjéről kapta (Simai Salamon és neje építtette). A kicsinek bizonyuló Salamon-templom egy nagyobb templom építését tette szükségessé. Az örmény székesegyház építését 1748-ban kezdték el a négyszögű főtér déli oldalán. A szentély 1759-re készült el, az első szentmisét ekkor tartották benne. A Szentháromság tiszteletére épített templomot 1804. június 17-én szentelte fel Mártonffy József püspök. Ugyanez év augusztus 2-án a templom tornyát villám sújtotta, a torony leégett és a nagy harang eltört.

Szervezet/testület

A szamosújvári fiúárvaház alapítása Lukácsi Kristóf örmény katolikus plébános tevékenységéhez kötődik. Az árvaház tulajdonképpeni megvalósítása Lukácsi Kristóf 4000 forintos személyes adományával kezdődött 1860-ban, 4 árva gondozásával. Az árvaház alapítóinak sorába csatlakoztak Ákoncz János, Moldován Simon, Csomák Emánuel és Kapatán Márton. A plébános életében a felvett árvafiúk örmény családoknál voltak elszállásolva és csak Lukácsi Kristóf 1876-ban bekövetkezett halála után kezdődött el az intézetnek egy új épületbe való áthelyezése, amely végül 1877-ben az iskolakezdéskor következett be. A fiúárvaház egy újabb, 35.000 forintos alapítványi összeget örökölt Czetz Gergely gimnáziumi tanár halála után 1893-ban, amelyből egy új épület kivitelezését tudták fedezni Zotti Lorenzo építész tervei alapján, és így ettől az évtől már 18 árváról tudtak gondoskodni. Az árvaházi jótevő Czetz Gergely földi maradványait is az új intézet kápolnájába helyezték át, az új árvaházépületet Bárány Lukács plébános s igazgató szentelte fel.

Cameller Alapítvány (Erzsébetváros)
Szervezet/testület

A Cameller Alapítványt Cameller (Kamelller) György Erzsébetvárosból elszármazott örmény bevándorló hozta létre, aki a bécsi főtörvényszéken tevékenykedett hivatalos keleti tolmácsként a. 1838. február 3-án kelt végrendeletében az erzsébetvárosi örmény szertartású plébániára hagyta bécsi lakóháza eladási összegének kamatját, általános örökösének pedig az erzsébetvárosi Örmény Kompániát tette meg. Az alapítvány kezelésére a plébánia egy tizenkét tagú igazgatótanácsot választott. A hagyaték jövedelmének háromnegyedét az erzsébetvárosi örmény gyermekek taníttatására, örmény özvegyek és árvák támogatására, valamint jó erkölcsű, de szegényebb sorsú leányok kiházasítására fordították. A jövedelem fennmaradó egynegyed részét kezelési költségekre szánták. Az alapítvány igazgatására a városi testület 1840-ben az egyházközség második nagy jótevőjét, Kábdebó Simont kérte fölt, aki betegsége miatt nemsokára lemondott. Cameller bécsi házát 1872-ben eladták, az így nyert összeget a tizenkét tagú igazgatótanács a fentnevezett célokra fordította.

Belső-Szolnoki főesperesség
Szervezet/testület

A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein. A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső-szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja. Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak. A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja, a főesperességi hivatal a besztercei plébánián található.

Erzsébetvárosi főesperesség
Szervezet/testület

Az erdélyi örmény katolikus plébániák két és fél évtizedig, 1762–1786 között két külön örmény rítusú főesperesség alá tartoztak. Az egyik főesperes Szamosújváron, a másik Erzsébetvárosban működött, és ők voltak egy személyben ezen települések örmény plébánosai is voltak. Ebből az évkörből azonban nem létesült külön főesperességi fond egyik plébánia esetében sem. A két külön szertartású (latin és örmény) ebesfalvi plébánia 1753-ban és az 1761-es egyházmegyei összeírásban a küküllei főesperesi kerület része volt. Az erzsébetvárosi örmény katolikus főesperesi kerület 1762-ben jött létre és két örmény szertartású plébánia tartozott hatáskörébe: Erzsébetváros és Gyergyószentmiklós. A szamosújvári örmény katolikus plébánia is külön főesperesi kerületet alkotott ekkor. Az erzsébetvárosi főesperesség még 1782-ben is létezett és három örmény katolikus plébánia tartozott az illetékességi körébe: Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szépvíz. Az erzsébetvárosi latin szertartású plébánia ugyanebben az időszakban a küküllői főesperesi kerületbe volt sorolva. A szamosújvári örmény katolikus egyházközség egyben külön főesperességet is alkotott, egyetlen egy plébániával.

Mivel Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök az örmény főesperességeket 1786-ban megszűntette és az örmény rítusú egyházközségeket a latin szertartású főesperesi kerületekbe osztotta, így az 1788-as sematizmusban az örmény plébániákat nem sorolták külön örmény főesperességbe. Az erzsébetvárosi főesperességet Almakerék, Ebesfalva (Erzsébetváros), Sárpatak és Segesvár plébániák alkották. Főesperese Erzsébetváros plébánosa volt. 1846-ra az erzsébetvárosi főesperesség Kiskapus és Medgyes plébániákkal bővült, a sematizmus Erzsébetváros mindkét rítusú egyházközségét tárgyalja. Ez a főesperesi kerület 1884-től az ekkor alapított bólyai plébániával együtt nyolc egyházközségből állt. Jelenleg az erzsébetvárosi kerület Bólya, Erzsébetváros (latin), Kiskapus, Medgyes és Segesvár plébániákból áll, főesperese egyben a szeben–fogarasi kerület főesperese.

Zetelaki római katolikus plébánia
Szervezet/testület

Zetelakát a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban. Középkori temploma a falu régi helyén állott. Erről a középkori templomról tanúskodik a mai templomtorony emeletén őrzött gótikus stílusú ablaktöredék. A település több fejedelmi kiváltságban részesült, az első kiváltságlevelet Bethlen Gábortól nyerte 1622-ben. Zetelaka egyházáról a fejedelemség idején is tesznek említést a források. Francesco Leone da Modica ferences szerzetes 1638-ban kelt jelentésében Szetalaka néven említi önálló plébániaként, felszentelt pap nélkül, ahol egy Benederium nevű licenciátus szolgáltatja ki a szentségeket és két filiája is van (Fenyéd és Küküllőkeményfalva). Közel két évtizeddel később, 1657-ben 500 hívővel jegyzik fel egy szintén Rómába küldött jelentésben. Damokos Kázmér 1668-ban Zotlaka néven említi, 1300 hívővel, 1670-ben pedig már Zetelaka néven terjeszti fel Rómába jelentését. Ekkor Zetelakát 1131 lélekszámmal jelöli. A falu második temploma a mai templom helyén épült 1615-ben. A tatárjárást követően, 1666-ban feljavították, 1755-ben pedig a templomhajót újították fel. A templomot 1852–1856 között kibővítették. Zetelaka jelenlegi templomát 1912–1923 között építették a régi templom titulusát megőrizve, Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A templomtól nyugatra elhelyezkedő Kisboldogasszony kápolna építési időpontja tisztázatlan, 1772-ből származó források azonban Szeredai Veronika költségén történt felújítását említik. Mostani plébániaépülete az új templommal egy időben épült.

Vágási római katolikus plébánia
Szervezet/testület

A pápai tizedjegyzék a szomszédos Székelydobó plébániáját említi, Vágás település azonban nem szerepel az 1332–1337 közötti adójegyzékben. Ekkor Béta és Vágás vagy nem léteztek még, vagy valamelyik falu (Dobó vagy Farcád) leányegyházai. Hosszútövis települései, Béta, Dobó és Vágás falvak mai egysége a reformáció után alakulhatott ki. A Vágást említő első írásos forrás 1444-ből származik, amelyben az akkori vágási pap, mint a Keresztelő Szent János templom papja folyamodik a pápához, hogy a papi rendeket felvehesse. (Elképzelhető, hogy a plébánia historia domusában említett trinitárius rend felvételéről van szó. A fogolykiváltó trinitáriusok középkori jelenléte Erdélyben se levéltári forrásokkal, se régészeti ásatásokkal nem tisztázódott még.) Középkori templomáról azt tudjuk, hogy Keresztelő Szt. János tiszteletére volt szentelve, és a mai templom helyén vagy ennek közvetlen környezetében állhatott. A reformáció idején a templom a reformátusok kezére került, Dobó és Béta lakóinak nagy része az új hitre tért. A templomért folytatott küzdelemben Brandenburgi Katalin 1630-ban a többségben lévő katolikusok javára ítélte meg a templomot. Az egyházközség középkori emlékei közé tartozik a szentély keleti falában elhelyezett 15. századi szentségtartó fülke, valamint a 2014 nyarán előkerült, szintén 15. századi Mária-szobor.

A másfél évszázadig püspök nélkül maradt egyházmegye csekély számú pappal rendelkezett, így Vágásnak csak 1714-ben lett állandó világi papja. A megrongálódott templom helyére 1779-ben újat építettek, mely költségeihez nagyobbrészt Székely János, tekerőpataki plébános járult hozzá. Az elkészült templomot 1783-ban szentelte fel Batthyányi Ignác püspök. A félévszázados használattól tönkrement templom helyén emelkedik mai temploma, amelyet 1843–1847 között építettek és 1851-ben szenteltek fel. Vágás egyik leányegyházközségében, Bétában, a 20. század első éveiben kezdeményezik először kápolna építését, melynek tervrajzai 1909-ből épen fennmaradtak a plébánia levéltárában. A világháború miatt a terv meghiúsult, a kápolnaépítésre különböző adományokból összegyűlt összeg elértéktelenedett. Hosszas huzavona után, az 1957. évi alapkőletételt követően, nagy nehézségek árán, Béta filiában végül 1976-ban sikerült a katolikusoknak templomot építeni.

Dobóban 1903-ra készül el az akkori római katolikus népiskola, amelynek néhány ügyirata megtalálható a plébánia iskolai iratanyagában.

Ülkei római katolikus filia
Szervezet/testület

Ülke első írásos említése 1550-ből származik, ekkor Wlke néven találkozunk vele az okiratokban. Ülkét a 17. századi, Rómába küldött jelentésekben is említik, mint Székelyszenttamás filiáját. 1638-ban Ilko névvel jegyzik fel. 1657-ben már Ülke néven tűnik fel mintegy 500 hívővel. Az ülkei katolikusok részére a rendszerváltás után építettek kápolnát Páduai Szent Antal tiszteletére, amelyet 1997-ben szenteltek fel. A kápolna szomszédságában területet is vásároltak, ahová az ülkei katolikus temetőt hozták létre. A ma 360 lelket számláló Ülkét Székelyszenttamásról látják el.

Szovátai római katolikus plébánia
Szervezet/testület

Szováta első telepeseinek írásos említése a 16. század utolsó évtizedeiben kelt fejedelmi levelekben történik. Báthori Kristóf 1578-ban kelt kiváltságlevelében a szovátai sóbánya őreit kiváltságokban részesíti. Ebben az adómentességet biztosító oklevélben a település Zovatha néven szerepel. Feltételezzük, hogy az akkori Szováta falu katolikus lakosainak lelki gondozásáról is gondoskodtak. Stefano a Lopara obszerváns ferences szerzetes 1654-ben kelt, erdélyi misszióról szóló jelentésében, amelyet a Hitterjesztési Konregációnak küldött Rómába szerepel Szováta is. A falunak ekkor már Szent Kereszt titulussal fatemploma van, egy oltárral és egy haranggal. A jelentésből azt is megtudjuk, hogy az atyák itt minden ünnepnap miséztek, továbbá olyankor, amikor hívják őket. Három évvel később Szováta újra felbukkan a Rómába küldött jelentésekben: Damokos Kázmér, az erdélyi ferences őrség őre, 1657-ben kelt jelentésében Szovátát, mint a marosi főesperesi kerület részét említi, ahol 37 katolikus család él. Ugyanebben az évben Szováta Nyárádköszvényes filiájaként jelenik meg a forrásokban. 1670-ben az egyébként szovátai születésű Damokos Kázmér OFM püspöki helynök jelenti a Kongregációnak, hogy Szováta egyházközsége nemrég tért vissza a kálvinizmusból, javait is visszakapta, az akkor 327 lelkes közösséget pedig licenciátus vezeti.

A paphiány miatt a licenciátusok egészen 1732-ig vezették a szovátai plébániát, majd 1733-ban a falu Halmágyi Mózes személyében helyben lakó papot kapott. A 18-19. századi püspöki vizitációkban Szovátáról, mint régi egyházközségről tesznek említést. Szováta plébániája a 18. század végén még mindig a marosi főesperesi kerülethez tartozott, az 1844-es sematizmusban azonban már az udvarhelyi kerületben találjuk. A régi templom leomlása után az 1822-ben épült templomtornyot 1888 őszén bontották le. A néhány évtizedig templom nélkül maradt egyházközségnek a katolikus iskolában miséztek. Szováta ma is álló templomának felépítését Czifra Ferenc építőmester kivitelezte 1870–1878 között, Heigel József kolozsvári mérnök tervei alapján, Sebestyén Gábor plébános kezdeményezésére és anyagi támogatásával.

Az 1870-es évek végére természeti csoda révén kialakult Medve-tó hozzájárult a település rohamos fejlődéséhez. A falut 1952-ben várossá nyilvánították. A Fürdőtelepen az 1940-es években, Fülöp Mihály plébánossága alatt épült fel a Jézus Szíve tiszteletére szentelt templom.

A Szentháromság titulusú katolikus templommal szemben lévő új plébániaépület 1986–1988 között készült el.

Szombatfalvi római katolikus plébánia
Szervezet/testület

Szombatfalva első írásos említése 1497-ből ismeretes. Középkori temploma a falutól északra fekvő magaslaton, a mai temető helyén állt. A reformációt követően Lengyelfalva rövid ideig filiája volt Szombatfalvának. Ez időben a híveket licenciátusok gondozták. A legújabb történeti sematizmus szerint, a szombatfalvi plébánia önállósága 1638-ban szűnt meg, amikor a székelyudvarhelyi jezsuitákat felkérték az egyházközség ellátására. A jezsuita rend feloszlatása után továbbra is a székelyudvarhelyi Szent Miklós plébánia filiája maradt. Mindezeknek azonban ellene mondanak a korabeli írott források. Damokos Kázmér 1657-ben összeállított jelentéséből kitűnik, hogy az önálló Szombatfalvának nincs papja, híveinek száma körülbelül 250, Lengyelfalva pedig továbbra is filiája. Szombatfalvát önálló plébániaként 1665-ben és 1668-ban is említik a Rómába felterjesztett jelentések. Az 1711. évi püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyvben Szombatfalva még mindig önálló plébániaként szerepel, amelyet Bereczky Péter licenciátus adminisztrál. Itt említik még létező, Szent György titulusú templomát is. Az 1721. évi canonica visitatio feljegyzései szerint, Szombatfalva egyházközségét a székelyudvarhelyi jezsuiták vezetik. Korábbi licenciátusa ekkor kántori minőségben működik, ugyanitt. A későbbi, 18. századi canonica visitatiok is Székelyudvarhely filiájaként írnak róla. A történeti írott források alapján következtethetünk arra, hogy Szombatfalva önállósága valamikor a katolikus restaurációt (1716) követő első években szűnt meg, Mártonffy György püspöki kinevezése (1713) után nem sokkal. Mai temploma 1796-ban épült, a középkori templom védőszentje, Szent György tiszteletére. A jelenleg 1500 lelket számláló Szombatfalva önálló egyházközségként 2003-ban alakult újjá.

Tibódi római katolikus filia
Szervezet/testület

A falu első írásos említése 1566-ban történik. Tibód Székelyszenttamás filiája. Ez az állapot a 17. században is fennállt már, melyről a Rómába küldött jelentésekből értesülünk. 1638-ban Francesco Leone da Modica ferences szerzetes Tálold néven említi. Két évtizeddel később, 1657-ben Damokos Kázmér Rómába küldött felterjesztésében Tibob néven jegyzi fel 25 katolikus családdal. A település katolikus híveit nem érintette a reformáció, megmaradtak hitükben. Szent Erzsébet tiszteletére épített barokk stílusú kápolnája Török Pál költségén készült el. Ma Tibódon 120 katolikus él, kápolnájának védőszentje Sarlós Boldogasszony.

Szervezet/testület

Szentkeresztbánya ma Szentegyházasfalu egyik városrésze, amely a 19. század első felében létesült, amikor a Gyertyánffy család 1836–1837-ben megalapította a vashámort és a vasércbányát magába foglaló gyártelepet. Az ide települt lakosságnak 1927-től szentmisét tartottak az iskola épületében, majd 1935-ben kápolnát építettek, amelyet aztán 1984-ben kibővítettek. Szentkeresztbányán 1941-ben szerveződött külön helyi lelkészség. A kommunizmus első éveiben azonban a helyi lelkészt elűzték, ezért néhány évtizedig Szentegyházáról gondozták a lelkészség híveit. 1990-ben alakult önálló plébániává.

Szervezet/testület

A Szászzsombor néven ismert falu eredetileg szász telepítésű volt, azonban egy pestisjárvány következtében elnéptelenedett, továbbá a török-tatár betörés is megtizedelte az itt élő szász lakosságot. Ezt követően homoródalmási és homoródszentmártoni székelyek telepedtek a szászok helyére. A reformáció idején a lakosság többségében az evangélikus felekezetre tért át. Glacz András római katolikus kőhalmi királybíró és Mihálcz István SJ közbenjárására a katolikusok részére 1772-ben a katonaság épületében alakítottak ki egy misézőhelyet és a jezsuita atyának egy lakhelyet. Egy évtizeddel később külön templom- és plébániaépítésre kérnek engedélyt, a templom építését Mária Terézia is támogatta. Székelyzsombor mindvégig szórványegyházközségnek számított – 1882-ben csak 84 katolikus hívő élt itt. A falu szülöttjeinek leghíresebbje Nyírő József író. Székelyzsombor 1783-ban épült templomának védőszentje Avilai Szent Teréz. A faluban ma mindössze csak 30 katolikus él.

Szervezet/testület

Az 1859-ben alapított székelyudvarhelyi leányiskola iratanyaga mennyiségével és összetételével lehetővé teszi, hogy a tanintézmény története rekonstruálható lehessen a meglévő források alapján. Az iskola iratgyűjteménye és az iskolaszéki iratok együttes kutatásával a helyi katolikus felekezeti oktatástörténet hitelesen feldolgozható. Az iktatott iratsorozat mellett fennmaradt a tanintézet első bizottmányi jegyzőkönyve 1859-től kezdődően – amelyből a leánynevelő intézet alapításának körülményeiről értesülhetünk –, valamint az új iskola építési tervrajzai is.

Szervezet/testület

Székelyvarság egy több hegyi tanyából álló erdei település, amely 77 km² felületen terül el. Létrejöttétől Oroszhegy filiája volt – lakosai is onnan települtek ide –, majd 1902-ben szervezték önálló plébániává. Templomát 1902–1904 között építették Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére.

Szervezet/testület

A történelmi sematizmusok Szentegyháza plébániájának alapítását 1360-ra teszik. A település nevének első említésével egy 1406-ban kelt oklevélben találkozunk, amelyben feltűnik Lőrinc nevű papjának neve is, aki egyben Csíknagyboldogasszonyban plébános. Egyháztörténeti művekből tudjuk, hogy a középkorban, a reformáció előtti időszakban – ahogy régen nevezték – Szentegyházasoláhfalu a csíki főesperesi kerülethez tartozott. A falu a székely katonai összeírásokban 1566-ban Oláhfalu, 1567-ben Szentegyházasoláhfalu, 1576-ban Túlsó-Oláhfalu néven fordul elő. Később a Szentegyházasoláhfalu településnév terjed el. Az 1968-ban, több szomszédos településsel egyesítve várossá nyilvánított Vlahica jelenlegi temploma 1756–1760 között épült, Szent András apostol tiszteletére. 1822-ben egy új szentéllyel bővítették ki. 1985-ben az orgonát és a kórust tűzkárosodás érte. Szentegyházasfalu a csíki főesperesi kerületből a 18. század első felében került át az udvarhelyi főesperesi kerületbe. 1735-ben a csíkiak még mindig protestálnak ez ellen. Szentegyháza 1838-ig Kápolnásfaluval egy plébániát alkotott. A két Oláhfalu lakóit Erdély fejedelmei és a Habsburg-ház uralkodói számos kiváltságlevéllel látták el. A város elnevezését a rendszerváltás után, 1990-ben változtatták vissza Vlahicáról Szentegyházára. 1760-ban alapított iskoláját 1948-ban államosították. Fennmaradt iskolai iratanyaga az 1898–1948 közötti időszakra vonatkozik.

Szervezet/testület

Feltételezhetően már a 13. században állt egy, a székelyudvarhelyi Szent Miklós tiszteletére szentelt plébániatemplom, melynek papjáról a pápai tizedjegyzék tesz említést. Ebben Udvarhelyt a telegdi főesperességben tűntetik fel, amelyet három alesperesség alkotott: a marosi, a csíki és az erdőháti (erdőlaki). Ez utóbbi alesperességben említik Udvarhelyt. 1592 karácsonyán érkezett a városba Mediomontanus János jezsuita, akinek a nevéhez fűződik az első udvarhelyi középfokú tanintézet alapítása. Őt követte Marovásárhelyi Gergely jezsuita hitszónok, aki tudásával és kiváló hitszónoki képességével 250 lelket térített vissza a katolikus hitre. A reformáció idején templom nélkül maradt katolikusoknak a piac téri iparosok sátrában miséztek. A plébános is a bethlenfalvi leányegyházban székelt. 1612-ben a katolikus templomot birtokba vették a reformátusok és csak 1633-ban, fejedelmi rendeletre adták azt vissza. A hívek ez idő alatt Bethlenfalvára jártak szentmisére. A korszakra jellemző felekezetközi vitákat és ellentéteket több oklevél is tanúsítja. A 17. században a város lakossága vallásilag nagyjából egyforma arányban oszlott meg. 1646-ban, a gyulafehérvári káptalan által kiállított oklevél szerint, a város római katolikus lakossága kiegyezett a református résszel, hogy a bíróságot ezután felváltva viseljék: egyik évben a katolikusok, a másik évben a reformátusok. Megállapodtak abban is, hogy a tanácsban fele-fele arányban vesznek részt, és a bevételekből egyformán részesülnek.

1651-ben Sámbár Mátyás jezsuita atya a megrongált plébániaépület és templom felújításába kezdett, de komolyabb építkezésre csak az 1661-es török hadjárat után kerülhetett sor. Ez a templom a jelenleg plébániaként működő egykori jezsuita rendház és a mai templom közötti virágoskert helyén állt. Romjai 1989-ben bukkantak elő, a kőrisfagyökerek kiásásakor. Ebből a templomból egy gazdagon díszített, 1679-ben készült ajtókeret maradt fenn, amely a jelenlegi templom oldalkápolnájának keleti bejáratát keretezi.

Új templom építésére az 1780-as években került sor a jezsuitából világi pappá lett Kadicsfalvi Török Ferenc főesperes működése alatt. Schmidt Pál marosvásárhelyi tervező 1782-ben készítette el az új székelyudvarhelyi templom terveit, amelyek mindmáig megőrződtek a plébánia tervtárában. A háromhajós templom építésének irányítását 1788-tól Türk Antal vette át. Az építkezést 1793-ban fejezték be, a templomot Batthyány Ignác püspök szentelte fel.

A várossal a 16. század végén összeépült hajdani Gyárosfalva területén áll a Jézus kápolna. Építési idejét a 2011-ben végzett régészeti ásatások tisztázták. Eszerint, a kápolna a 15. század vége és a 17. század közepe között épült.

A fejedelemség idején a városközpontban létezett egy Szent Anna kápolna is, amelyet az első református templom építésekor bontottak le valamikor az 1633-as évi rendeletet követően. Az új reforomátus templom már nem a kápolna közvetlen helyére épült, hanem annak szomszédságába. A kápolna pontos építési idejét és létezését a régészeti ásatások, illetve további történeti írott források kutatása tisztázhatná.

Udvarhelyszék első középiskoláját a jezsuita szerzetesek alapították 1593-ban Székelyudvarhelyen. A reformáció idején Erdélyből többször kitiltott jezsuiták 1652-ben tértek vissza a városba és az általuk alapított iskolát 1652–1736 között kisgimnáziumként működtették. 1736-tól ez az intézmény teljes fokozatú gimnáziumként működött. Ebből az iskolából alakult ki a későbbi katolikus gimnázium, vagyis a jelenlegi Tamási Áron Gimnázium.

Szervezet/testület

Székelyszenttamás egyházközségét a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban – a telegdi (udvarhelyi) főesperesség egyik legrégebbi plébániája. A falu középkori templomát 1555-ben javították ki Izabella királynő támogatásával, szentélyét is ekkor építették. A tatárjárás idején a templomot lerombolták. A reformáció korában katolikus lakói megtartották hitüket – felszentelt pap hiányában a híveket ekkor licenciátusok gondozták. 1638-ban Székelyszenttamásnak négy filiája volt még: Ülke, Fancsal, Tibód és Kadicsfalva. 1657-ben a mintegy 60 katolikus családból álló egyházközséget úgy jegyzik fel, mint ahol pap is van . Ekkor Székelyszenttamásnak két filiája volt: Ülke és Tibód. Egy szűk másfél évtizeddel későbbi, 1670-ben összeállított jelentésből megtudjuk, hogy a kerületi főesperes Székelyszenttamáson székel, a falu katolikus hívőinek száma pedig 782 lélek. Az 1882. évi sematizmus szerint a faluba 1708-ban került felszentelt pap, addig licenciátusok és az udvarhelyi jezsuiták felváltva adminisztrálták. Jelenlegi templomát 1820–1821 között építették a régi templom helyén, szintén Szent Tamás apostol tiszteletére. 1881-ben esett át nagyobb mértékű felújításokon. Gótikus templomából egy kőfaragványt és egy szenteltvíztartót mentettek át az új templomba.