Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan

A vasvári káptalan alapításának pontos dátuma nem ismert, létrejötte alighanem a 11. századi államszervezési tevékenységgel függ össze. A kialakuló vármegyék többsége ugyanis egyben egy egyházigazgatási egységet, főesperességet is alkotott, melyből felépültek maguk az egyházmegyék. így a Győri egyházmegyéhez tartozó Vas vármegye is egyetlen főesperességet alkotott, mely egy helyben lakó főesperes felügyelete alá tartozott. Az ő személye körül kialakult kisebb egyházi testület volt a vasvári káptalan, melynek létéről az első adatok a 12. század végéről vannak. A főesperes központi szerepét látszik megerősíteni a káptalan kialakulásában, hogy ezt a tisztet a főesperesség 1770-es felosztásáig mindvégig a prépost töltötte be.

Vasvár a középkorban a régió jelentősebb települései közé tartozott, melyet katonai-gazdasági kettős funkciójának köszönhetett: ellenőrizte egyrészt a környék legjelentősebb távolsági iitvonalát, a Katonák útját és annak hegyháti szakaszát védelmező Vasvári sáncot, valamint a nyugati határvidéken ebben az időszakban nagy mennyiségben előállított nyersvas begyűjtését, raktározását és elosztását. A település jelentőségét jelzi, hogy öt templom is állt a területén, melyek legnagyobbika a káptalan Szent Mihályról elnevezett háromhajós temploma volt. Ennek környékén alakult ki a káptalani településrész, Szentmihályfalva.
A káptalan korai működéséről keveset tudunk. Feltételezhetően – más kanonoki közösségekhez hasonlóan – a kanonokok közös házban, szerzetesek módján együtt laktak és étkeztek, valamint közös istentiszteleten vettek részt. A közös életforma azonban legkésőbb a 15. század elejére megszűnt. A közösségi élet a jelesebb napokon tartott közös étkezésekre, a káptalani misékre és a közös ügyek megtárgyalására korlátozódott. Ez a Szombathelyre költözést követően sem változott meg, ahol szintén valamennyi kanonoknak saját háza volt.

A vasvári káptalan életében fordulópontot jelentett az 1578-as év, amikor a török veszély miatt az országgyűlés úgy határozott, hogy „a vasvári káptalant, az ő pecsétjével és jegyzőkönyvével együtt Szombathelyre, mint biztosabb helyre áttegyék”. A költözés fontos szerepet játszott Szombathely fejlődésében, hiszen növelte központi helyzetét, és a káptalan jelenléte alighanem meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1777-ben Mária Terézia Szombathelyt választotta az új püspökség székhelyének. A költözés azonban nehézségekkel is járt: miközben ugyanis a káptalannak Vasváron saját temploma volt, addig Szombathelyen a plébániával kellett osztoznia a vártemplomon. Ez nem változott a Szombathelyi egyházmegye megalapítását követően sem, és saját templom helyett az újonnan felépült székesegyház falain belül alakították ki a Szent Mihály-kápolnát (a mai Madonna-kápolnát). Emellett a székeskáptalanná alakult testület saját sekrestyét kapott, melyben a káptalan ülésterme is volt.

A vasvári prépostot és a kanonokokat eleinte valószínűleg a püspök nevezte ki, idővel azonban (különösen a prépostok kinevezésébe) mind jobban megpróbált beleszólni a Szentszék, valamint Zsigmond király idejétől kezdve az uralkodó. A főkegyúri jog szigorú keresztülvitele azonban csak Mária Terézia nevéhez köthető: ettől kezdve a magyar királyok magukhoz vonták a kinevezés jogát, és a püspökök véleménye csak a hármas jelölés révén érvényesült. Ez lényegében az 1855-ös konkordátum után sem változott meg.

Új helyzetet az 1917-es egyházi törvénykönyv életbe lépése és az első világháború hozott: a főkegyúri jog szüneteltetése miatt a püspök javaslatára ismét a Szentszék joga lett a kinevezés. Ehhez a kommunista diktatúra idején (1957-től) még az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyására is szükség volt. Végül a II. Vatikáni Zsinat és az 1983-as törvénykönyv végleg a püspökök kezébe tette le a kanonokok kinevezési jogát, a testület meghallgatása mellett.

A káptalan birtokhálózata fokozatosan alakult ki a középkor folyamán, mely később csak egy alkalommal, az egyházmegye megalakulásakor bővült nagyobb mértékben. Az első birtokadományok III. Béla nevéhez köthetők: ő adományozta Szentmihályfalvát, valamint a Kenéz és Megyehíd (ez alighanem a későbbi Zuggó prédium) körüli földeket. Az első ismert birtokösszeírás II. András idejéből, 1217-ből ismert, annak 1412-es Zsigmond-féle megerősítése révén. Eszerint a káptalan birtokai voltak Vasvár környékén az említett Szentmihályfalva mellett a szomszédos Pácsony és Lapsa, a távolabbi Szemenye és Jeli prédium, valamint Gönyök (ma Csehimindszent része). Emellett szőlővel rendelkezett még Szarakad (ma Olaszfa), Csehi, Dorog (ma Bérbaltavár) és Törböc (ma Gersekarát) településeken. A Rábán túl Kenéz és Megyehíd prédium mellett birtokolta még Miiek (később Lipárt, ma Vasszécseny része) és Musov prédiumot (ma Kenéz). A káptalannak több malma is volt, így Jelinél, Miieknél, Kenéznél és Megyehídnál. Végül már ekkor rendelkezett egy Vas vármegyén kívüli birtokkal a távoli Felső-Illmitz településen, Moson vármegyében, melyet Hercules prépost adományozott családi birtokából kanonokjainak.

A középkor folyamán számos további birtokkal gazdagodott a káptalan, nagy jelentőségű volt Pácsony 1224-es és a Vasvár melletti Zsidófölde 1294-es megszerzése. A káptalan királyi adományok mellett világi adományok révén, adásvétellel és cserével is gyarapította birtokait. 1298-ban magánadományból jutott hozzá olaszfai, karakói és szarakadi birtokrészeihez, emellett bővítette birtokait 1345-ben Kenéznél, 1465-ben pedig Miieknél is. A legnagyobb jelentőségű azonban Lipárt megszerzése volt 1383-ban, melyet a Niczky család tagjai adományoztak a káptalannak egy misealapítvány céljára. A középkor utolsó birtokszerzése Csipkerek volt 1493-ben, igaz csak 1506-ban jutott hozzá végleg. Emellett a 14. században a Zala vármegyei Vitenyédnél is birtokossá vált a káptalan.

A fentiekből jól látszik, hogy a káptalannak (nem számítva a távoli Illmitzet), alapvetően két, jól elhatárolható területen alakult ki összefüggő birtoka: Vasvár környékén a Hegyháton, valamint a Vép és Megyehíd közötti területen a Gyöngyös és a mai Kozár-Borzó patakok mentén. A két birtokrészt egészen a 18. század második feléig a Rábán Túli (Trans-Raba) és Inneni (Cis-Raba) birtokokként is különböztették meg.

A birtokhálózat később csak egy alkalommal bővült. A Szombathelyi egyházmegye 1777 évi létrejöttekor Mária Terézia Kemenesszentpétert, Pápóc egy részét és a Csonkás majort adományozta a székeskáptalannak.

A káptalan birtokigazgatása és pénzügyi gazdálkodása székeskáptalanná válását követően jelentős változásokon ment keresztül. Korábban minden gazdasági ügyet a dékán (jószágkormányzó) intézett, a 19. század elején azonban mellette megjelent a divisor (főpénztárnok) is. Noha a birtokigazgatás továbbra is az előbbi feladata volt, a két hivatal egymáshoz való pontos viszonya azonban további kutatásokat igényel. A hivatali változások mellett a 18. század végén alakult ki az a hármas uradalmi struktúra is, mely egészen az államosításig meghatározó maradt: ez a három uradalom a vasvári (vagy szentmihályfalvai), a lipárti és a szentpéteri volt. A birtokstruktúra Somogy Lipót 1815-ös vizitációja szerint a következőképpen nézett ki. A vasvári uradalomhoz tartozott Szentmihályfalva, Zsidófölde, Olaszka, Pácsony (Újmajor) és Csipkerek, valamint Csehi, Oszkó, Mindszent és a zalai Vitenyéd. Majorjai voltak Lapsa, Kisés Nagy-Hencse, Várpácsony, Szentpál és Jeli. A szentpéteri uradalomhoz tartozott Szentpéter, Pápóc és Csonkás major. Végül a lipárti uradalomhoz tartozott Miiek, Kenéz, valamint Sárd és Zuggó major. Emellett a káptalan tulajdonát képezte még a Moson vármegyei Illmitz. Malmai voltak Sárd, Csernec, Miiek és Zuggó.

Az így kialakult uradalmi struktúrában a 19. század folyamán nagyobb változás nem történt, mindössze néhány birtokrész eladására került sor. Ezek közül a legjelentősebb Illmitz volt az 1870-es években, de a századfordulón a káptalan sorra megvált malmaitól és a kisebb, félreeső birtokrészeitől (így többek közt Zuggótól, Csehitől, Oszkótól, Mindszenttől és Jelitől). Jelentősebb változás a birtokigazgatásban csak az első világháborút követően történt. Mivel a káptalan gazdasági élete az 1920-as évek elején súlyos válságba jutott, 1927 és 1933 között egy nagyobb átszervezésre került sor.

A káptalan birtokait végül az 1945-ös földosztás során vették el, melyek ekkor a következők voltak: Lipárt, Kenéz, Vasvár, Pácsony, Győrvár, Olaszka, Kemenesszentpéter, Pápóc és Vág. Noha a káptalan minden kanonokja számára 100 hold földet igényelt és további 50-50 holdat a Niczkyféle misealapítvány és a székesegyházi zenealap számára (vagyis összesen 700 holdat), végül csak 100 hold szántót kapott Pácsony és 2 hold szőlőt Olaszfa mellett. Ezeket 1952-ben államosították, egy évvel később pedig a kanonokok szombathelyi házait is elvették.

A káptalannak a birtokok mellett még számos egyéb jövedelme is volt. A középkorban és a kora újkorban ide tartozott az egyházi tizedből való részesedés, valamint a hiteleshelyi tevékenységből származó jövedelmek, a 18. század végétől pedig elsősorban a különböző alapítványok kezelése után befolyt járandóságok.

A káptalan legfontosabb világi funkcióját a középkortól kezdve a hiteleshelyi tevékenységében lehet megragadni. A 13. század elejétől már bizonyíthatóan hiteleshelyként működött, s a 18. században élt utolsó virágkorát követően ezen funkciója fokozatosan visszaszorult, majd az 1850-es évektől lényegében megszűnt. Fő működési területe ugyan Vas vármegye volt, de (különösen a középkorban) Sopron és Zala vármegye határos területeiről is sokan fordultak hozzá.

A káptalan hiteleshelyi tevékenysége helyébe a 18. század végétől egy egészen másfajta funkció lépett: a pénzügyi kezelés és az intézményi felügyelet. Ezt jól jelzi, hogy a magánlevéltár több, mint harmada nem más, mint a különböző egyházmegyei intézmények, valamint egyházmegyei és magánalapítványok felügyeletéből és kezeléséből keletkezett iratok. A változásban meghatározó szerepet játszott az egyházmegye megalakítása. Az ennek nyomán létrejövő új intézmények pénzügyi, gazdasági felügyelete ugyanis a székeskáptalan hatáskörébe került, de gyakran működésükben is jelentős szerephez jutott. így mindenekelőtt ide tartozott a szeminárium, a kőszegi Kelcz-Adelffy Árvaház, a papi nyugház (Deficientia) és a székesegyház, valamint a hozzá tartozó zenekar. Ezek mellett a 19. század második felében az 1872-ben alapított püspöki elemi iskola, a szintén 1872-ben létrehozott Szent Imre Papi Nyugdíjegyesület, majd az egyházmegyei nyomda és ezen belül a Szombathelyi Újság gazdasági felügyelete került a káptalanhoz.

A különböző intézmények mellett a 18. század végétől kezdve nagyszámú alapítvány kezelését is végezte a káptalan, így lényegében az összes egyházmegyei alapét és számos magánalapítványét. Előbbiek elsősorban különböző segély- és nyugdíjalapokat jelentettek. Már a 19. század elején létrejött az Egyházmegyei Alap, a Szűkölködő Káplánok Segélyalapja, a Szűkölködő Papok Alapja és az Egyházmegyei Nyugdíjalap, melyek mellett a századfordulón az Egyházmegyei Szegényalap kezelését is a káptalan végezte. Emellett a magyar szokásjog szerint a káptalan feladata volt a püspöki törzsvagyon kezelése is. A káptalannak a püspökség pénzügyi életében betöltött meghatározó szerepe természetesen nem kevés konfliktusforrást jelentett a testület és a megyéspüspökök között, melyek közül a legszélsőségesebb és legismertebb Mikes János megyéspüspök esete.

A magánalapítványok nagyobb részt egyházi, kisebb részt világi személyek által tett különböző ösztöndíjalapok, tanítói alapok, szegényalapok, misealapítványok és intézményi alapok voltak. Külön kell szólni a misealapítványokról, melyek közül a legősibb a már említett Niczky-féle misealapítvány 1383-ból, illetve 1395-ből. Ezeknek két fajtája volt: a fogadott misék (missae votivae), melyeket a káptalan kegyeletből vállalt, illetve az alapítványi misék (missae fundatae), melyeknek végzésére az alapítók természetben vagy pénzben alapítványokat tettek. A kezelt alapítványok táblázatát rendszerint a vizitációk is közölték.

Végül a káptalan az egyházigazgatásban is fontos szerepet játszott. Nemcsak fontos pozíciókat töltöttek be a kanonokok az egyházmegyében, de a püspöknek számos egyházigazgatási ügyben ki kellett kérnie a káptalan véleményét, tanácsát.

A hagyomány szerint a káptalannak a megalakulását követő korai időszakában 12 tagja volt, ez azonban forrásokkal nem igazolható. A kanonokok száma rendszerint 4-5 között mozgott: a három oszlopos kanonok (prépost, éneklőkanonok és őrkanonok) mellett általában még kettő kanonoki méltóság volt. A hiteleshelyi tevékenység és a káptalani oktatástörténet szempontjából is érdekes körülmény, hogy olvasókanonokkal először csak a 17 században lehet találkozni. A káptalan tagjainak létszáma végül a Szombathelyi egyházmegye létrehozásakor állandósult, így a székeskáptalannak hat tagja volt: nagyprépost, olvasókanonok, éneklőkanonok, őrkanonok, pápóci perjel és a hatodik stallumot betöltő kanonok. A stallumok között az előrelépés fokozatos volt. A káptalan jövedelmeiből a kanonokok egyenlő arányban részesültek, kivéve a nagyprépostot, aki kettős részt kapott. Házaikat jövedelmeikből maguknak kellett fenntartani.
A káptalan élén álló prépost ellenőrizte a kanonokokat és azok munkáját, intézte a hivatalos ügyeket, összehív8 ta a káptalani gyűléseket, melyeken ő elnökölt. Emellett főesperesként a középkorban és a kora újkorban széles egyházkormányzati jogkörökkel is rendelkezett. Felügyelte kerülete papságát, plébánosokat iktathatott be, végezte az egyházlátogatásokat, rendezte a papok és a hívek között felmerült esetleges vitákat. A főesperesek széles jogköreiket azonban a 18. század második felére fokozatosan elvesztették.

A kanonoki stallumok viselői egyben az új egyházmegye főesperesei is voltak. Mint arról már volt szó, korábban a prépost volt a Győri Egyházmegye vasvári főesperese. 1770- ben négy vasi főesperességet hoztak létre, melyek élén a négy oszlopos kanonok állt: a nagyprépost volt a szombathelyi, az olvasókanonok a németújvári, az éneklőkanonok a sárvári, az őrkanonok pedig az őrségi főesperes. 1777 után a két új kanonok a két zalai főesperességet kapta: a pápóci perjel a zalaegerszegit, a hatodik stallum pedig az alsólendvait.

A prépost után rangban az olvasókanonok (lector) következett. Elvben ő volt a káptalani iskola vezetője, esetünkben azonban csak az 1600-as évektől kezdve találkozunk vele. A neki járó részen felül 1778-tól a pápóci javadalamból kapott 200 Ft-ot. Az ő kötelessége volt az oklevelek átnézése, aláírása, valamint felügyelete alatt írta a jegyző a jegyzőkönyveket. A következő a sorban az éneklőkanonok (cantor) volt, akiről már a 13. századból is van adatunk. Ő irányította az istentiszteleti cselekményeket, a szentmiséket és a zsolozsmát, felügyelte a székesegyház zenészeit, ő végezte az új káptalani tagok beiktatását és jelentős szerepet játszott a klerikusok képzésében. A részén felül 500 forintot kapott Pázmándi Ferenc alapítványából. Az őrkanonok (custos) felügyelt a káptalani levéltárra, a káptalani pecsétekre, a liturgikus könyvekre, az egyházi edényekre és ruhákra. Egyben ő vezette a levéltár tartalmi mutatóit, az elenchusokat is. Munkájáért kapta a Jeli prédium jövedelmét, melyet ezért Kustos-földnek is neveztek. Ennek 1908-as eladását követően a főpénztárból kapott 150 forintot. Az ötödik stallumot a pápóci perjel foglalta el, neki nem volt semmi rendkívüli feladata. Végül az hatodik stallumot betöltő kanonok jegyzőként működött a káptalani összejöveteleken.

Tangl Balázs, 2019