fondcsoport II - Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan magánlevéltára

53,54 ifm

A káptalan okleveleit a középkorban valószínűleg a vasvári templom sekrestyéjének egy külön kamrájában őrizték, ahol a hiteleshelyi és a magánlevéltár anyagát együtt, de feltehetően külön kezelve tárolták. A levéltár a 13-14. század fordulóján többször is kárt szenvedett háborús események miatt: a templomot 1289-ben és 1311-ban is felégették.

A káptalan 1578-as Szombathelyre költözését követően a levéltár a vártemplom tornyában kapott helyet, majd később részben a sekrestyében. A Szombathelyi egyházmegye létrehozását és a régi vártemplom 1791-es lebontását követően az iratok ideiglenesen a szeminárium épületébe kerültek, majd a székesegyház elkészülését követően a káptalani sekrestye fölött kialakított helyiségben nyertek végleges elhelyezést. A hiteleshelyi levéltár egészen az 1961-ig volt itt, ekkor átszállították a megyei levéltárba. A magánlevéltárat végül 2009-ben költöztették át mai helyére, az egykori nagypréposti palotában, az Eölbey-házban kialakított Szombathelyi Egyházmegyei Levéltárba.

A magánlevéltár első leltározásáról 1631-ből van adatunk, melyet Sennyei István győri püspök utasítására végeztek, az első rendezésre azonban csak a 18-19. század fordulóján került sor. Miután Kuchinka Imre és Holosovszky Ferenc az 1780-as évek végére befejezték a hiteleshelyi levéltár rendezését, sor kerülhetett a magánlevéltár rendbe tételére is. Ennek kezdetét nem ismerjük, de alighanem 1781-re fejezték be, ez a dátum szerepel ugyanis az első fennmaradt elenchuson. Az ekkor kialakított úgynevezett Ladula sorozatot rövid ideig még folytatták, de legkésőbb 1821-re lezárták, s ekkor készült egy második elenchus is (az iratgyarapodást azonban az első elenchusba is bevezették). A Ladula sorozat elsősorban a birtokokra vonatkozó iratokat tartalmazza, melyet két részre osztottak: a 17 század végéig kelt iratokat a Ladula 1-3, a 18. századi (de a 19. századba is átnyúló) iratokat a Ladula A-G tartalmazza. Előbbi esetében az iratokat először időrendbe rakták, összesen 16 fasciculusba, majd ezeket felbontva birtokok szerint helyezték el őket. Ezzel szemben az utóbbi esetében a rendezés már eleve birtokok szerint történt, majd ezen belül kerültek kronologikus rendbe. A fentieken túl az elenchusokban lajstromozták a káptalan peres ügyeit tartalmazó köteteket is.

A 19. század folyamán a polgárosodás és a polgári állam kiépülésével több jelentős változás is érte a káptalani levéltárakat, így a Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan levéltárát is. Ez természetesen elsősorban hiteleshelyi tevékenységét érintette, mely az 1874. évi XXXV közjegyzői törvény meghozását követően végleg megszűnt. Ennek ellenére a hiteleshelyi levéltárak továbbra is fontos közfunkciót láttak el az általuk őrzött iratok miatt, ami magával vonta az állam mind nagyobb érdeklődését. Az Országos Levéltár 1888-ban felmérést végzett a hiteleshelyi levéltárak jövőbeni kezelése és törvényi rendezése érdekében. Ebből kiderül, hogy a Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan levéltára ekkor a már említett helyén, vagyis a székesegyház sekrestyéje feletti teremben volt elhelyezve, mely az őrkanonok felügyelete alatt állt: oda jelenléte és engedélye nélkül elvileg senki be nem léphetett. Segédet vagy külön levéltárost a káptalan azonban nem alkalmazott, az esetleges kéréseket a káptalan ügyésze teljesítette. Nem meglepő módon a közjegyzői törvényt követően a hiteleshelyi ügyforgalom rendkívül csekéllyé, évi 2-3 darabra csökkent. Emellett kutatók is csak ritkán keresték fel, igaz ebből a szempontból a levéltár elhelyezése nem volt éppen ideális, mivel a kutatás csak úgy volt lehetséges, ha a kért iratanyagot egy másik helyiségbe átvitték.

Az Országos Levéltárral való szorosabb kapcsolat és a hiteleshelyi levéltár használhatóbbá tétele a későbbiekben is napirenden maradt. Előbbi esetében a káptalan az indexek lemásolását javasolta, valamint felvetette egy szakértő leküldését a levéltár megvizsgálására és az esetleges teendők megvitatására (természetesen állami költségen). A magyarországi hiteleshelyi levéltárak kérdése azonban végül rendeleti úton, egységesen lett rendezve, mely közvetve érintette a káptalanok magánlevéltárait is. Még 1891-ben a Belügyminisztérium (BM) készített egy szabályzattervezetet egy központi felügyelet szervezésére, melyet megküldött a káptalanoknak is véleményezésre. A Vasvár-Szombathelyi Székeskáptalan jóllehet az elképzelést alapvetően nem kifogásolta, azt viszont igen, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) helyett a BM hatáskörébe került volna a felügyelet (igaz, az Országos Levéltáron keresztül). Ezt az országban több helyen is kritizálták, így a VKM végül saját hatáskörében szervezte meg a felügyeletet, melynek tervezetét jóllehet már 1901-ben megküldte a káptalanoknak, a végleges szabályzat csak 1906-ban lett kiadva. A felügyeletnek alapvetően három célja volt: a megfelelő elhelyezésnek, az iratanyag rendezettségének, valamint kutathatóságának ellenőrzése. Ennek érdekében a VKM egy főfelügyelőt és egy felügyelőt nevezett ki három évre. Végül minden káptalan köteles volt egy főt megbízni a levéltár gondozásával, illetve mellé egy megfelelően képzett káptalani levéltárost kinevezni.

A rendelkezés az eddigi gyakorlatot annyiban módosította, hogy a káptalan immár kénytelen volt egy levéltárost alkalmazni. A felügyelő továbbra is a mindenkori őrkanonok volt, a levéltáros kinevezése körül azonban több probléma is felmerült. Kollányi Ferenc országos felügyelő első, 1907-es vizsgálata idején még nem volt állandó levéltáros, az esetleges kéréseket Desics Ignác árvaszéki irattáros teljesítette a székeskáptalan hozzájárulásával. Desics felkészültségével kapcsolatban azonban számos kifogás felmerült, így mindenekelőtt forrásolvasási képességeit és latin nyelvtudását illetően. Átmeneti időre, míg megfelelő levéltárost nem találtak (melyre egyébként mind a szabályzat, mind pedig Kollányi egy fiatalabb papot vagy szeminaristát javasolt), Desics mellé Tóth József kanonok lett kirendelve segítségül. A Desics ellen emelt kifogások ellenére végül mégis őt nevezték ki levéltárosnak 1909 októberében 40 korona tiszteletdíj ellenében. Desics kiválasztásában nagy valószínűség szerint szerepet játszott, hogy minden hiányossága ellenére jól ismerte a levéltárat, mivel 1894-ben részt vett a magánlevéltár rendezésében. A levéltártörténetbe azonban ezzel kapcsolatban két téves információ is szívósan beivódott: egyrészt kizárólag neki tulajdonítja a rendezést, másrészt tévesen ettől az időponttól számítja a káptalani levéltárosi tisztségét. Ez minden bizonnyal két forráson alapult: egyrészt a rendezést követően készült indexen Desics neve és az 1894-es dátum olvasható, másrészt a Géfin Gyula-féle egyházmegye- monográfiához készült, a káptalan történetéről szóló írásában Desics is magának tulajdonítja a rendezést. Desics azonban csak 1909-től volt kinevezett káptalani levéltáros, az 1894-es rendezést pedig nagy valószínűség szerint Balogh Gyula vármegyei levéltáros vezetésével végezte. Jóllehet az erre való megbízás nem került elő, a kifizetett munkaköltség azonban árulkodó: eszerint 1894-ben a rendezést elsősorban Balogh Gyula vármegyei főlevéltáros végezte, aki ezért 200 forintos javadalmazásban részesült, míg „Desics Ignác allevéltárnoknak a levéltár rendezéséért segédmunkálat fejében [...] 30 ftot szavazott meg [a káptalan].”

A rendezésre ekkor már nagy szükség volt, mivel a ladulás kezelés megszüntetését követően (mely maga is hiányos volt) nem alakult ki új iratkezelési rendszer. A levéltárba került iratokat nagy valószínűség szerint egyszerűen csak letették, és csupán nagy vonalakban voltak tematikusán elkülönítve. Erre utal maga a Balogh-Desics-féle rendezés is, mely egészen a mai napig meghatározta a levéltár struktúráját. Balogh Gyula és Desics Ignác ugyanis tényleges iratrendezést valószínűleg nem végzett, pusztán sorban haladva a talált iratokat egyszerűen csomókba fogták anélkül, hogy előzőleg bármiféle egységes tematikus és/vagy kronologikus rendet kialakítottak volna. Ezt követően aztán Desics készített egy indexet, mely azonban az egyes csomók tartalmát pusztán nagy vonalakban, tárgyszavak szintjén írja le, azok belső struktúrájáról, nagyságáról, sok esetben még évköréről sem árul el semmit. Éppen ezért a Desics-index leginkább a levéltár nagyfokú rendezetlenségének a látlelete, mintsem egy tényleges iratrendezés végeredménye. Az indexben összesen 115 fasciculus található, 1894-ben azonban feltételezhetően ennél még kevesebb létezett (valószínűleg csak 79), s a többi később lett kialakítva, főleg gyarapodás révén. A 115 fasciculusból csak 79-hez tudott Desics többé-kevésbé egyetlen témát rendelni, 29 esetben jóllehet le volt írva a csomó tartalma, de lényegében vegyes volt, 6 fasciculus mellé egyszerűen a „miscellanea”, 1 mellé pedig a „fragmenta” felirat került. Emellett a tárgyszóval ellátott csomók közül is sok lényegében vegyes volt (főleg a birtokokra vonatkozó iratok esetében), melynek pontos tartalmáról csak feltételezéseink lehetnek. Végül a rendszer jellegéből adódott, hogy az egyes csomók ad hoc módon követték egymást, terjedelmük jelentős különbséget mutatott, valamint az egy témához tartozó iratok a koronként eltérő iratkezelés, valamint a beérkezés időpontja miatt egymástól sokszor távol eső csomókba lettek besorolva. így például a birtokiratok vagy egy-egy pénztár és alapítvány számadásai sokszor 2-3 vagy akár több különböző fasciculusba kerültek. Nem véletlen, hogy maga Desics is a teljes magánlevéltárhoz készült mutatóra a következő címet írta fel: „Vegyes iratok indexe”.

A levéltári felügyelet kiépítése és a rendszeres ellenőrzések következtében még egy kisebb rendezésre is sor került a magánlevéltárban. Az államot a hiteleshelyi iratok mellett ugyanis elsősorban a középkori oklevelek állapota és elhelyezési körülményei érdekelték. Utóbbi tekintetében Kollányi Ferenc komoly kritikákat fogalmazott meg. Jóllehet a káptalani levéltár székesegyházi helyiségét ideálisnak tartotta, az oklevelek tárolásával szemben azonban kifogásokat emelt: „az okiratok 10-30 darabonkint, durvább minőségű csomagoló papirosba takarva, erősen át vannak kötve; mert az egyes oklevelek szélét a kötés nem csak meghajlítja, hanem meg is töri, meg is rongálja. Ugyancsak ezen kifogás alá eső kezelés következménye az is, hogy az egyes, már szakadozott állapotban lévő oklevelek összetartozó részei nem mindig találhatók egymás mellett.”

A kritikák eredményeképpen került sor az úgynevezett Bertalanffy-féle rendezésre 1908-1909 folyamán, melyről Kollányi a későbbiekben elismerően nyilatkozott. Ennek magánlevéltári vonatkozása a Ladula 1-3 újrarendezése volt, mely során Bertalanffy Gyula őrkanonok megszüntette a ladulás kezelést és visszaállította a 16 fasciculus eredeti kronologikus rendjét.

A káptalani levéltár későbbi történetében csak kisebb törést jelentett az 1919-es év, mikor a Tanácsköztársaság idején államosították. A két háború között jelentősebb esemény vagy rendezés nem történt, az iratanyagok elhelyezése a kialakított rendszeren belül, beérkezés szerint, a fasciculusok számának folyamatos bővítése révén történt. Az állam szerepét az 1929. évi XI. törvénycikk lényegében a korábbi állapotoknak megfelelően rögzítette: a felügyeletet továbbra is a VKM látta el, s azt az 1922-ben létrehozott Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsán keresztül gyakorolta. A levéltárral kapcsolatban egyébként a legnagyobb kifogás továbbra is a megfelelő kutatóhelyiség hiánya volt, illetve szintén problémaként merült fel, hogy Desics Ignác 1937-es visszavonulását, majd halálát követően a káptalan nem nevezett ki utódot a levéltárosi pozícióra.

A második világháború és az azt követően kiépülő kommunista diktatúra több szempontból is korszakhatárnak tekinthető a káptalani levéltár életében. A mi szempontunkból a legfontosabb Szombathely 1945. március 4-i bombázása, mikor találatot kapott a székesegyház, valamint a püspöki palota északi szárnya a levéltári helyiség szomszédságában. Jóllehet a legértékesebb iratokat már 1944 decemberében a székesegyház északnyugati, Szent Márton oltár alatti kriptájába menekítették (elsősorban a hiteleshelyi levéltárat), nagyobb részük azonban a régi helyén maradt, így szinte a teljes magánlevéltár. A bombatalálat következtében a mennyezet beszakadt, ami alatt az állványok súlyosan megrongálódtak, a légnyomás pedig számos iratot szétszórt, néhány meg is égett. A pusztítás eredményeképpen a korábbi Desics-féle rend részben menthetetlenül felbomlott. Március 6. és 10. között a délnyugati kriptába szállítottak le újabb iratokat az esetleges további pusztulást megelőzendő, így a háború hátralévő részét és a szovjet bevonulást épségben átvészelte a levéltár.

A háborút követően megkezdődött a kármentés, de a szétszóródott levéltár rendezésére nem volt mód. 1948-50-ben Ila Bálint vezetésével lezajlott az Országos Levéltár számára az elsősorban a hiteleshelyi, a középkori és bizonyos újkori anyagra vonatkozó mikrofilmezés. Szintén ebben az időben (1950-1951) készítette el Házi Jenő soproni levéltáros a káptalan középkori okleveleinek átiratait, melyek egy részét 1967 és 1981 között publikálta is a Vasi Szemlében is.

A levéltárügyről szóló 1947 évi XXI. törvénycikk a káptalani és konventi hiteleshelyi levéltárakat közlevéltáraknak minősítette (2. §.), majd az 1950. évi 29 tvr. 4. §. és 12. §. meg is szüntette őket és elrendelte az állami kerületi levéltárakba való beszállításukat, esetünkben a Vas Megyei Állami Levéltárba. Egyben elrendelte azt is, hogy a korábbi tulajdonos köteles egy éven belül alapleltárt, öt éven belül pedig ismertető leltárt készíteni. Az egyházi levéltárakat és irattárakat egyúttal közérdekű irattárakká (levéltárakká), a hiteleshelyi levéltárakat pedig nemzeti érdekű magánlevéltárakká minősítették.

Az új jogszabályok bejelentési kötelezettséget is róttak az egyházi levéltárak állapotáról az államnak. Ebből kiderül, hogy a káptalan magánlevéltárának Desics-féle rendje menthetetlenül felbomlott, a fasciculusok majd fele szétszóródott és összekeveredett, a kármentés során többet nem is sikerült megtalálni. Az esetleges rendezést pedig nehezítette a jelzetek hiánya, valamint az, hogy a rendelkezésre álló index is „csak nagy tételekben öleli fel az anyagot”. Emiatt a szétszóródott iratok helyének beazonosítása sok esetben nem is volt lehetséges. Éppen ezért az Ort János és Horváth Ferenc, a Vas Megyei Levéltár levéltárosai által 1951- ben elkészített alapleltár is csak nagy vonalakban tudta ismertetni az egyes csomókat.

A fenti jogszabályoknak két további következménye is volt. Egyrészt kettős kezelést vezettek be, vagyis a területi állami levéltár is kulccsal rendelkezett a püspöki és a káptalani levéltárhoz, melyet csak 1961-ben szüntettek meg. A másik a hiteleshelyi levéltár államosítása, melyet 1961-ben szállítottak át a Vas Megyei Levéltárba, ahol a mai napig található.

Az 50-es évek eleje után a káptalan magánlevéltárában, részben a megfelelő feltételek hiányában, egészen 1988-ig nagyobb rendezési munkák nem történtek. így a Koltai Jenő által készített 1971-es fondjegyzék és a Magyarországi egyházi levéltárak fondjegyzékei című sorozatban 1983-ban publikált fondjegyzék is csak egy elnagyolt, vázlatos képet adott az iratanyagról. Ezek ráadásul valójában pusztán elméleti rendszerezések voltak, vagyis az iratanyagot soha nem rendezték ezek alapján. Végül 1988-1990 között egy minisztériumi pályázatnak köszönhetően lehetőség nyílt arra, hogy megkíséreljék a magánlevéltár anyagának rendbe tételét. Ennek során Sill Aba Ferenc, Kiss Mária és Feiszt György a Desics-féle rendszert próbálták helyreállítani, a 113 fasciculus rekonstruálása azonban végül csak korlátozott mértékben sikerült, melynek okai alapvetően ugyanazok, mint korábban. A problémát jól jelzi, hogy a rendezés végén a vegyes és összevont csomók száma még a korábbiakhoz képest is tovább növekedett, ráadásul jelentős mennyiségű iratanyagot nem is sikerült besorolni. Ugyanakkor nagy eredmény, hogy ahol lehetett, legalább a főbb tematikus csomók helyre lettek állítva, és bedobozolásra került az iratanyag, melyhez készült egy jegyzék is. Emiatt azonban a Kiss Mária és Cselenkó Borbála által 2008-ban elkészített legutóbbi fondjegyzék is a korábbiakhoz hasonlóan mindössze egy elméleti rendszerezést adott.

A káptalan magánlevéltára a 2010-es évekig meglehetősen rendezetlen állapotban maradt fenn. Ez három fő okkal magyarázható: a káptalani iratkezelési és irattárolási rendszer hiányosságaival, az ezt rögzítő Balogh Gyula és Desics Ignác által kialakított fasciculus-rendszerrel, végül pedig a második világháborús pusztítással, mely egyben a jelen rendezés számára is a legnagyobb kihívást jelentette. Ezek miatt a későbbi rendezési kísérletek, melyek az 1894-es rendszert akarták rekonstruálni, eleve kudarcra voltak ítélve. Ez hamar kiderült, mikor jelen rendezési folyamat kezdetét vette 2017 legelején. Ekkor Rétfalvi Balázs levéltárvezető megbízásából, Janzsó Miklós végezte el az iratanyag felmérését, részben a Desics-index, részben az 1990-es dobozjegyzék alapján. Ennek során nemcsak a húsz évvel ezelőtti rendezés hiányosságai és a jegyzék pontatlanságai váltak nyilvánvalóvá, hanem az is egyértelművé vált, hogy nemcsak lehetetlen, de valójában értelmetlen is lenne ismét megkísérelni az 1894-es rendszer alapján a levéltári anyag további rendezését. Ezért az a döntés született, hogy a fasciculus-rendet teljesen megszüntetve, tematikus alapon kerül az iratanyag újrarendezésre.

A munkába 2017 második felében Tangl Balázs is bekapcsolódott. Más káptalani levéltárak állapota után tájékozódva megállapította, hogy célszerű a magánlevéltár egyetlen óriásfondját felbontani. A magániratoktól érdemes elválasztani a gazdasági iratokat és a káptalan által kezelt alapítványok, ritkább esetben (ahol ez jelentősebb méretű iratanyagot ad) az intézmények iratait. Annál is inkább, mivel a magánlevéltár fogalma alatt korábban lényégében minden nem hiteleshelyi tevékenységből származó iratot értettek, ezek azonban nem kizárólag a káptalan belső működéséből, hanem a különböző (elsősorban pénzügyi) felügyeleti, kezelői funkciójából is származtak.

Az előmunkálatokat követően magát a rendezést és a végleges fondjegyzék összeállítását már Tangl Balázs végezte el, mivel Janzsó Miklós 2018 elején elhagyta a levéltárat. A rendezés során mindenekelőtt tudomásul kellett venni és szem előtt tartani a levéltár alapvetően pertinencia jellegét, a segédletek hiányát, a jelentős mennyiségű vegyes iratcsomó meglétét és mindenekelőtt a háborús pusztítás okozta iratkeveredést. Bizonyos esetekben ráadásul a korábbi rendezések is nehézségeket okoztak. így például nem volt szerencsés döntés, hogy az 1988-90-es rendezést követően sor került néhány fasciculus darabszintű rendezésére. Az egyes fondok és azon belül az állagok elsősorban a káptalan különböző működési területei szerint lettek kialakítva. Ahol lehetett és fennmaradt valamilyen régi elenchus, ott megpróbálta helyreállítani az eredeti iratsorozatot. A legnagyobb kihívást a hatalmas mennyiségű, jelzet nélküli iratanyag szétválasztása és besorolása jelentette, melyet csak nehezített, hogy nemcsak segédletekből, de káptalani jegyzőkönyvekből is erős hiány mutatkozott: a káptalan ülések jegyzőkönyvei 1799 és 1855 között például hiányoznak, a dékáni hivatal pedig három rövid időszaktól eltekintve nem is vezetett jegyzőkönyvet. Emellett a gazdasági irányítás tekintetében – amint azt az intézménytörténetnél már jeleztem – jelenleg is sok fehér folt van.

A rendezés során az iratanyag időrendi tagolását alapvetően szükségtelennek tartotta, elsősorban azért, mivel azokban éles törések nem tapasztalhatók. Ez alól egyedüli kivételt talán a hivatalos levelezés jelentett. Az iratok elhelyezése 1855-től ugyanis a káptalani jegyzőkönyvek szerint történt, melyből az iktatási rend is kinőtt. Egyébiránt sokkal inkább azt a szerves fejlődést próbáltm figyelembe venni, mely az iratokból a rendezés során kirajzolódott.

A fentieken túl szintén a rendezés során derült ki, hogy az idők folyamán jelentős mennyiségű idegen iratanyag is belekerült a magánlevéltárba, melyeket ki kellett emelni. A legnagyobb csoportot azok a hiteleshelyi levéltárhoz tartozó iratok képezték, melyek még az 1894-es rendezés során lettek felvéve a magániratok közé. Alapvetően három sorozatról van szó: Requisitoriae, Fassiones és Attestatoriae. Ezenkívül szintén kiemelésre kerültek azon hiteleshelyi anyagra vonatkozó levelezések, genealógiai jegyzetek, melyek Desics Ignác működése során keletkeztek. A hiteleshelyi iratok azonosításában és különválasztásában Kóta Péternek, a Vas Megyei Levéltár igazgatóhelyettese, a hiteleshelyi levéltár referense nyújtott segítséget.

A másik két idegen iratcsoport az intézményi iratok közül került elő. Az egyik a Szombathelyi Karmelita Női Rend iratai, melyeket a második világháborút követően, az 1950-es megszüntetésükkor mentettek be letétként. A másik a szeminárium 1920 utáni (elsősorban gazdasági jellegű) iratai, melyeket megfelelő intézménytörténet hiányában az 1988-1890-es rendezés során kevertek bele a káptalan iratanyagába. Ezeket alighanem a szeminárium 1952-es megszüntetését követően Géfin Gyula mentette be, mivel azonban a káptalan minden felügyeleti joga megszűnt 1920-ban, így ezek nem tartoznak ide. A térképekből és a tervrajzokból már korábban önálló tematikus sorozatokat hoztak létre, melyeket (a kis számban előkerült továbbiakkal együtt) a rendezés során a levéltár térkép- és tervtárába kerültek elhelyezésre. Végül pedig készült egy konkordanciajegyzék is az egykori Desics-jegyzékhez, mely a levéltárban érhető el.

Az iratanyag állapota miatt sajnos néhány állag esetében csak a nagyobb tematikus egységet sikerült létrehozni, a végleges belső rendet és az iratok pontos helyét csak a darabszintű rendezés során lehet megnyugtatóan kialakítani. Másrészt még mindig fennmaradt mintegy ötdoboznyi (kb. 0,63 ifm) vegyes irattöredék, melyeket egyelőre nem sikerült besorolni. Ezeket egyenként kell áttekinteni és beazonosítani a helyüket. Ennek egy jelentős része azonban valószínűleg a későbbiekben alighanem beilleszthető az egyes állagokba.

Végezetül említést kell tenni három érdekes leletről, melyek a káptalan rendezése során kerültek elő. Az egyik Szombathely város 1607 évi privilégiumlevele, mely a káptalan előzetes felmérése során került elő még 2017 elején, s mely 2018-ban át lett adva a Vas Megyei Levéltárnak. Már a rendezés alatt került elő egy eddig ismeretlen, 1510-es keltezésű középkori oklevélre. A rajta lévő régi jelzet alapján ez a Ladula sorozat része volt, és alighanem még a 19. század folyamán keveredhetett el. Végül szintén a rendezés alatt kerültek elő a szombathelyi származású Bárdossy László, 1946-ban kivégzett magyar miniszterelnök kéziratai, melyek a szeminárium egyik 19. századi birtokszámadásába voltak becsomagolva. Az amerikai fogságban tett két vallomásának, az elsőfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondani tervezett beszédének kéziratát, a vádirat szövegét (rajta Bárdossy megjegyzéseivel), valamint néhány jegyzetpapírt valószínűleg Werner Alajos juttatta el Szombathelyre és Géfin Gyula rejtette el azokat. (Werner Alajos végezte el az egyházi szertartásokat Bárdossy kivégzésekor, melyre Géfin Gyula kérte fel.) A kéziratok mellé egyébként mellékelve volt a két angol szöveg fordítása is, melynek készítőjéről legfeljebb csak találgathatunk.

Tangl Balázs, 2019