A váci egyházmegyét a hagyomány szerint Szent István király, újabb vélemények szerint Péter király (1039–1046) alapította a XI. században. Szűz Máriának szentelt székesegyházát I. Géza király (1074–1077) építtette, akit ott is temettek el. Az egyházmegye határai már ekkor is nagyjából Duna és Tisza közi területeket ölelték föl. Az öt főesperesség közül az egyiket pestinek nevezték, de maga a város az esztergomi érsek joghatósága alatt állt. 1241-ben a tatárok Vácot is feldúlták, de Báncsa nembeli István püspök (1239–1242) túlélte a tatárjárást, mivel IV. Béla számára teljesített diplomáciai szolgálatokat. A 15–16. század során Vácnak kiváló humanista püspökei voltak, köztük a könyvgyűjtő és művészetpártoló Báthori Miklós (1474–1507), valamint a történetíró Brodarics István (1537–1539).
Ezt követően azonban az egyházmegye teljes területe oszmán hódoltság alá került, a püspökök nem léphettek egyházmegyéjükbe. Pongrácz György (1669–1676) azonban 1675-ben az egyházmegyén kívül, Garamszentbenedeken már papi gyűlést tartott, Dvornikovich Mihály (1689-1705) pedig az 1684-ben fölszabadult Vácra költözött és ott 1700-ban visszaállította a káptalant. Ennek első prépostja Berkes András lett, aki ezután összesen négy püspöknek volt helynöke és nélkülözhetetlen munkatársa. A 18. század püspökeinek, főként Althan Mihály Frigyesnek (1718-1734) és unokaöccsének, Althan Mihály Károlynak (1734-1756) főként templomok, plébániák gyarapítása és a protestantizmus visszaszorítása volt a céljuk. A váci székesegyházat, a püspöki palotát és a szemináriumot Migazzi Kristóf püspök (1756-1757, 1762-1786) építtette.
A 19. században az egyházmegye plébániáinak száma 108-ról 122-re növekedett, de emellett a püspökök számos egyéb intézményt is létrehoztak. Nádasdy Ferenc (1823–1845) részletes egyházlátogatási jegyzőkönyveket vett föl az egész egyházmegyéről és rendezte a plébániák anyagi viszonyait. Peitler Antal József (1859–1885) egyházmegyei könyvtárat, Csáky Károly Emmánuel (1900–1919) pedig Borromaeum néven papi otthont alapított.
A 20. század jelentős püspöke volt Hanauer Árpád István (1919–1942), aki új szemináriumot építtetett, jelentősen fejlesztette a tanyák lelkipásztori ellátását és két egyházmegyei zsinatot is tartott. Az egyház 1945 utáni üldözésének azonban nem csak az egyházi intézmények, hanem maga Pétery József püspök (1942–1967) is áldozatul esett. 1953-ban letartóztatták, bántalmazták, majd per és ítélet nélkül haláláig Hejcén tartották fogva. Ezalatt Kovács Vince apostoli kormányzó (1953–1969), majd Bánk József püspök (1969–1975, 1978–1987), neves egyházjogász irányította az egyházmegyét. A kommunista pártállam bukása után újra megélénkült az egyházmegye hitélete, ismét működhetnek az egyesületek, egyházi iskolák. 1993-ban II. János Pál pápa módosította az egyházmegye határait. Délen Bács-Kiskun megyei részeit a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyéhez csatolta, északon viszont Esztergomtól Váchoz kerültek az Ipoly-völgyének települései.
1946-ban önállósuló lelkészség, 1950-től plébánia rangban.
Ülke első írásos említése 1550-ből származik, ekkor Wlke néven találkozunk vele az okiratokban. Ülkét a 17. századi, Rómába küldött jelentésekben is említik, mint Székelyszenttamás filiáját. 1638-ban Ilko névvel jegyzik fel. 1657-ben már Ülke néven tűnik fel mintegy 500 hívővel. Az ülkei katolikusok részére a rendszerváltás után építettek kápolnát Páduai Szent Antal tiszteletére, amelyet 1997-ben szenteltek fel. A kápolna szomszédságában területet is vásároltak, ahová az ülkei katolikus temetőt hozták létre. A ma 360 lelket számláló Ülkét Székelyszenttamásról látják el.
Az ezeréves erdélyi püspökség megalapítását követően, a 11–12. században az egyházmegye területi alegységei is körvonalazódtak. A püspökség területét tizenhárom főesperességre osztották, köztük tizedikként szerepelt a telegdi főesperesség három alesperességgel: a csíkivel, az erdőhátival (erdőlaki) és a marosival. A telegdi főesperesi kerület erdőháti (erdőlaki) alesperessége földrajzilag a korabeli Udvarhely- (telegdi) széknek felelt meg, amely a Biharban állomásozó katonarendű székelyeknek a Nagy-Küküllő völgyében történő letelepedésével jött létre a 12. század közepén, vagy legkésőbb a 13. század elején. Az egyházközségek magas számából is látható, hogy az egyházmegye legnagyobb főesperessége volt a telegdi főesperesség, amelynek erdőháti (erdőlaki) alesperessége tulajdonképpen a mai udvarhelyi főesperesi kerületnek felel meg. Ez az egyházigazgatási beosztás a középkorban is érvényes volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben az erdőháti esperesség 31 plébániával szerepel, amelyből már kikövetkeztethető a kerület földrajzi nagysága is.
A telegdi esperesség egyik legrégebbi időkből ránk maradt írott forrása 1280-ból származik, amely tulajdonképpen egy adásvételi szerződés. Itt az esperesi kerület dyocesis Thelegd néven fordul elő. Néhány évvel később, egy 1288-ban kelt, a gyulafehérvári káptalan által kibocsátott oklevélből megtudjuk az akkori telegdi főesperes nevét is, akit Kiliánnak hívnak és az oklevél értelmében zálogba vesz néhány Fehér megyei birtokot. 1293-ban másik két oklevél is említi ugyanezt a Kilián mestert, aki telegdi főesperes és a korábbi elzálogosított birtokokat kiváltás híján továbbra is bírja. A 14. század első negyedében, 1319-ben, egy szintén a gyulafehérvári káptalan által kiállított, birtokcseréről szóló oklevél ezt a területet Thylegh elnevezés alatt rögzíti, amikor a tulajdonosok elcserélte földterület határrészeit jelöli meg.
Az erdélyi püspökség egyházközségeinek és papjainak a Szentszék részére történő első, módszeres, írásos említését az 1332–1337 között, Erdélyben összegyűjtött adók kimutatásában találjuk. A pápai tizedszedők számadásaiban találkozunk először a telegdi főesperesség Benedek nevű főesperesével, aki tulajdonképpen a pénzösszegek behajtását is végzi a plébániákon – subcollector decimarum minőségben – ebben az időszakban (1332–1337). Telegd ezekben a kimutatásokban Tylega, Tylegd, Telegd neveken fordul elő. Az 1333. évi pápai adójegyzék szerint az erdőháti (Erdeuhath) esperességben a következő települések papjai fizettek tizedet a pápai udvarnak: Sancto Martino, Almas, Vduorhel, Sancto Georgio, Vyda, Sancto Thoma, Vorkad, Tortha, Jandalaka, Sancto Symone, Dalya, Dobov, Karachni, Sancto Spiritu, Zokaloka és Kanad. Az erdőháti és az erdőlaki helynevek máig nem tisztázottak. Amint az más szakirodalmi forrásokból is ismeretes, a földrajzi tájegység említése csak ebben a pápai adójegyzékben fordul elő Erdenbach, Erdeuhath nevek formájában. Fancsali Dániel egyháztörténész 1838-ban Erdőlaknak minősítette, míg jó másfél évszázaddal később egy másik egyháztörténész, Léstyán Ferenc, Erdőhátnak. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Erdőhát (Erdőlak) nem felel meg a ma hasonló néven ismert történelmi tájegységnek, Erdővidéknek sem. A ma is használatos földrajzi helynevek között nem találjuk meg sem Erdőhát, sem Erdőlak név alatt, sőt a hazai okleveles forrásokban sem fordul elő. A tizedszedők kimutatása 1334-ben 31 egyházközséget említ az erdőháti (erdőlaki) (Erdenbach) esperességben: Sancta Cruce, Sancto Spiritu, Almas, Sancto Thoma, Sancto Laurentio, Dobov, villa Galamb, Kanad, Sancto Martino, Daya, Buguz, Kurnud, Vriczheg, Oduorhel, Sancto Paulo, Ers, villa Eyanis, Zathalaka, Luce, Farchad, villa Tarka, Sancto Georgio, villa Karasun, villa Voygias, Sancta Elyzabeth, Busmend, Sancto Abraam, Jandlaka, villa Sancte Marie, Sancto Nycolao és Sancto Symone.
A pápai adólajstrom utáni évtizedekben, eddigi ismereteink szerint, csupán egyszer tűnik fel a telegdi főesperes neve, László, egy 1359-ben keletkezett okmányban. A 15. századból ismeretes egy András nevű telegdi főesperes is, akiről egy 1443-ban kelt oklevél tesz említést. A pápai adólajstromban említett erdőháti egyházközségek többsége a 16. században a reformáció terjeszkedésével kiszakadt a katolikus egyházból, az addig apostoli hitvallású hívei református és unitárius hitre tértek, templomaikat pedig átadták az újonnan létesült egyházak képviselőinek.
Ebben az időszakban, a szekularizációt követően (1556) egészen a püspökség visszaállításáig (1713), az egyházmegyében a ferences és a jezsuita szerzetesrend tagjainak lelkipásztori tevékenysége tartotta fenn a katolikus hitéletet. Felszentelt papok hiányában egyes helyeken a plébániák adminisztrálását és a szentségek kiszolgáltatását licenciátusok végezték.
A 17. században több jelentést is küldtek Rómába a Hitterjesztési Kongregációhoz, amelyekben a ferences szerzetesek vázlatosan ugyan, de beszámolnak az erdélyi katolikus plébániák helyzetéről. Az egyik első ilyen ismert jelentés szerzője Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes, aki 1638-ban kelt felterjesztésében az udvarhelyi (Vduarhely) főesperességet is említi 13 plébániával. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a főesperesség székhelye folyamatosan Székelyudvarhely, ahol, ámbár van főesperes, a plébániákat licenciátusok vezetik. A kerület plébániái ekkor a következők: Udvarhely, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály (Oroszhegy és Diafalva filiákkal), Máréfalva, Remete, Lövéte, Oláhfalva és Olaszfalva egy helyre sorolva, Szenttamás (Ülke, Tibód, Kadicsfalva és Fancsal filiákkal), Szentlélek (Farkaslaka, Bogárfalva és Makfalva filiákkal), Vágás, Gagy, Korond, valamint Szombatfalva és Lengyelfalva szintén egy felsorolási pont alatt. Alig két évtizeddel később Damokos Kázmér ferences szerzetes 1657-ben kelt, hasonló jelentésében az udvarhelyi főesperesség 15 plébániával szerepel: Udvarhely, Szenttamás (Ülke és Tibód filiákkal), Szentlélek (Malomfalva, Farkaslaka és Bogárfalva filiákkal), Zetelaka (Fenyéd filiával), Lövéte, Remete, Máréfalva, Betlenfalva, Szombatfalva (Lengyelfalva filiával), Vágás, Szentkirály, Oroszhegy, Pálfalva, Atyha és Korond. Minden plébánia esetében a lélekszámot is feltüntették. Giulio Spinola bécsi nuncius erdélyi jelentésében, amelyet 1665-ben küldött fel Rómába, az udvarhelyi főesperességet nyolc plébániával jegyzi fel. Ezek a következők: Udvarhely, Szenttamás, Szentlélek, Zetelaka, Kadicsfalva, Szombatfalva, Vágás és Oroszhegy. Említést tesz arról is, hogy a kerületben egyaránt működnek a kálvinisták és a jezsuita rend tagjai is, valamint vannak még kisebb plébániák, melyeket licenciátusok látnak el. Damokos Kázmér, immár vikáriusi minőségében, 1668-ban a Hitterjesztési Kongregéciónak összeállított kimutatásában Udvarhelyszéken 14 plébániát említ, azok híveinek számadataival együtt: Lövéte, Remete, Máréfalva, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály, Szenttamás, Oroszhegy, Szentlélek (Farkaslaka és Malomfalva filiákkal), Atyha, Korond, Vágás, Lengyelfalva, Szombatfalva és Udvarhely. Ugyanő, két évvel később, 1670-ben az udvarhelyi főesperességben szintén 14 plébániáról tesz említést. Jelentéséből kiderül, hogy akkor ebben a főesperesi kerületben összesen hat pap és kilenc licenciátus tevékenykedett, kiknek neveit sajnos nem jelzi ebben a forrásban.
Az erdélyi katolikus egyházmegye újraélesztése csíkszentgyörgyi Ilyés András püspöki kinevezésével kezdődött 1696-ban, majd csíkkarcfalvi báró Mártonffy György Gyulafehérváron történt püspöki beiktatásával folytatódott 1716-ban. Az udvarhelyi főesperesség területén a licenciátusok több plébániát is adminisztráltak, ahová a Székelyudvarhelyen 1592-ben letelepedett jezsuita atyák nem érhettek el. A licenciátusok jelenléte az udvarhelyi főesperesi kerületben még a 18. század negyedik évtizedében is kimutatható (pl. Bözödújfalu esetében). A plébániákra csak fokozatosan kerültek felszentelt papok a 18. században, akik aztán sorra átvették a licenciátusok helyét.
Az erdélyi püspökség visszaállítását követő első években összeállított jegyzékek szerint az udvarhelyszéki plébániák közül csak néhány rendelkezett pappal. 1716-ban mindössze öt plébánián szolgált felszentelt pap: Gergelyfi Ferenc udvarhelyi főesperes és Zetelakán plébános, Andrási István Székelyszentléleken, Vass János Székelyszenttamáson, Kari Miklós Vágáson és Fejérvári György Lövétén, mint plébánosok. Rá egy évre, 1717-ben már Korondnak is helyben lakó papja volt. Az említett összeírásban nem főesperesi kerületek szerepelnek, hanem székek és vármegyék. Az udvarhelyszéki, világi papok által adminisztrált és működő plébániák száma ekkor, a 18. század második-harmadik évtizedeiben, nyolc volt (Korond, Szentlélek, Szenttamás, Szentkirály, Zetelaka, Vágás, Vécke, Lövéte, Máréfalva). Szovátát ugyanekkor Marosszék részeként tartották nyilván.
A székelyudvarhelyi főesperesség az 1761-es évi egyházmegyei sematizmusban tizenhét plébániával szerepel: Székelyszentlélek, Székelyudvarhely, Máréfalva, Székelyszenttamás, Lövéte, Zetelaka, Székelyvécke, Székelyszentkirály, Korond, Farkaslaka, Bözödújfalu, Szentdemeter, Vágás, Oroszhegy, Homoródkarácsonyfalva, Atyha és Parajd. Székelyvécke és Szentdemeter plébániái később átkerültek a küküllői főesperesi kerületbe. Oláhfalu a felcsíki kerülethez tartozott. Ugyanez a felépítés egy évvel később, az 1762. évi lélekösszeírásban is érvényben volt.
Az erdélyi püspökség legelső nyomtatásban is megjelent, sematizmushoz hasonló kimutatása, a Batthyány Ignác püspök idejében kiadott 1782. évi kalendárium szerint az udvarhelyi főesperesi kerületet 24 plébánia alkotta: Oroszhegy, Udvarhely, Zetelaka, Atyha, Bardos, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Gyalakuta, Karácsonyfalva, Korond, Lengyelfalva, Máréfalva, Lövéte, Pálfalva, Parajd, Sárpatak, Szentlélek, Szentkirály, Szenttamás, Szitáskeresztúr, Vágás, Vécke, Zsombor. Jelenleg néhány egyházközség ezek közül más főesperesi kerületbe van sorolva: Bordos, Gyulakuta és Székelyvécke a küküllői főesperesi kerület részei, míg Sárpatak az erzsébetvárosi főesperesi kerülethez tartozik Segesvár filiájaként.
Az 1788-as sematizmusban az erdélyi egyházmegyének egy érdekes felosztásával találkozunk. Az akkori egyházmegye főesperesi kerületei (archidaconatus) a maguk rendjén kisebb kerületekre (districtus), alesperességekre tagolódtak. Az egyházmegye ekkor 14 főesperesi kerületből állt. Közvetlen a székeskáptalan tagjainak felsorolása és a püspöki kancellária alkalmazottjai után a sematizmusban a Szent József helynökség következik, amely a maga rendjén három kerületre van osztva: szebeni, hunyadi és zalatnai kerületekre. Ezután következnek az erzsébetvárosi, a küküllői, a kolozsi és a szamosújvári főesperességek. A kolozsi főesperességet ekkor három kerület alkotta: a felső-kolozsi, az alsó-kolozsi és a szolnoki. A sorra következő marosi főeperesi kerület két kerületből állt: a szintén marosinak nevezett és a nyárádi kerületekből. A marosit követik a tordai, az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói főesperesi kerületek. Ezek közül csak a felcsíki oszlik tovább két kerületre, a Kőd alatti és a Kőd feletti districtusokra. Ebben a sematizmusban az udvarhelyi főesperesi kerületet négy kisebb kerület alkotja: a Nagy-Küküllő menti (Udvarhely, Zetelaka, Lengyelfalva, Máréfalva, Szentkirály, Szenttamás, Vágás plébániákkal), a Kis-Küküllő menti (Atyha, Bözödújfalu, Bardos, Egrestő, Etéd, Gyalakuta, Szitáskeresztúr, Vécke, Zsákod egyházközségekkel), a Fehér Nyikó menti (Oroszhegy, Farkaslaka, Korond, Pálfalva, Parajd, Szentlélek plébániákkal) és a Homoród menti districtus (Lövéte, Oláhfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Zsombor egyházközségekkel). Az udvarhelyi után említik a miklósvári főesperesi kerületet, amely a fogarasival van egyesítve, majd az alsó-háromszéki és (a szintén a miklósvári főesperességgel egyesített) felső-háromszéki districtusokra bontott háromszéki főesperességet, majd a kászonit. Ebben az időszakban az udvarhelyi főesperesi kerületben számos olyan plébániát találunk, amelyek később a küküllői főesperesi kerület beosztásába kerülnek át, mint például Bordos, Egrestő, Gyulakuta, Vécke vagy Magyarzsákod. A felsorolásban azonban olyan plébánia is szerepel, amely a mai sepsi–barcasági főesperesi kerülethez tartozik, mint például Kőhalom.
Az udvarhelyi főesperességet 1844-ben 27 plébánia alkotta: Atyha, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Fenyéd, Homoródremete, Kadicsfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Korond, Lengyelfalva, Lövéte, Máréfalva, Oláhfalu (Szentegyházas), Oláhfalu (Kápolnás), Oroszhegy, Pálfalva, Parajd, Szászzsombor, Székelykeresztúr, Szentkirály, Szentlélek, Szenttamás, Szováta, Udvarhely, Vágás és Zetelaka. Ugyanez az összeállítás 1870-ben is érvényben volt. Az 1870-es évek végétől Kőhalom átkerült a sepi–miklósvári főesperesség alárendeltségébe, így az udvarhelyi főesperesi kerület egyházközségeinek száma 26-ra csökkent. Az 1894-ben alapított küküllőkeményfalvi plébánia a zetelaki egyházközségből szakadt ki.
A 20. században az udvarhelyi főesperesi kerület több új plébániával bővült. 1902-ben önállósodott a varsági plébánia és vált külön az addigi oroszhegyi anyaegyháztól. Nem sokkal később, 1908-ban önállósodott a nyikómalomfalvi plébánia is, amely a székelyszentléleki egyházközségtől vált külön. A reformációkor megszűnt erdőszentgyörgyi katolikus plébánia Bözödújfalu 1989. évi elárasztásakor éledt újjá. Templomát 2004-ben építették. Szentkeresztbánya 1941-től helyi lelkészségként működött és csak 1990-től lett külön plébánia. A 20. század közepén, 1948-ban jött létre a pálpataki plébánia. A korábban Korondról ellátott plébánia templomát 1994-ben építették Szent Péter és Pál tiszteletére. Az 1988-ig Zetelakához tartozó Zeteváralja önállósodása szintén új egyházközség létrejöttét feltételezte. Templomát néhány évvel korábban alakították ki egy műhelyépületből 1984–1985 között, melyhez 1998-ban tornyot is építettek. Innen gondozzák a sikaszói, a libáni és az ivói híveket is. Mindhárom filia kápolnával is rendelkezik. Székelyudvarhely Bethlen negyedében (a hajdani Bethlenfalvának megfelelő területen) 1995-ben alapították a Lisieux-i Kis Szent Teréz plébániát, temploma pedig 1997–2001 között épült. Az udvarhelyi főesperesség 21. századi bővülését nyugtázza a bögözi plébánia alapítása is 2003-ban. Templomát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték. A székelyudvarhelyi városrész, Szombatfalva egykori középkori egyházközsége csak jóval a rendszerváltást követően, 2003-ban alakult újjá plébániaként. Szent György titulusú temploma a 18. század végén épült. Az udvarhelyi főesperesi kerületet ma 32 plébánia és 57 leányegyházközség alkotja.
A falu első okleveles említése 1366-ból származik. Középkori katolikus hívei a hitújítás idején lutheránusok lettek. A jezsuiták 1752-ben kezdték el a térítést Brassó központból, és kápolnát is építettek. Ezt a közösséget Sztoyka Zsigmond püspök plébániává nyilvánította 1755-ben. A kápolnát 1766-ban viharkárosulások érték, így a plébánialakban miséztek egészen 1770-ig. Ekkor Batthyányi Ignác püspök támogatásával templomot építettek.
A pápai tizedjegyzékben (1332) említik Tür plébániáját is. 1350-ben Tyr–ként jelenik meg a forrásokban. A hitújításkor reformátussá vált közösségben a katolikus plébánia 1827-ben alakult újjá. Templomát 1830–1832 között építették. 1833-ban katolikus elemi iskolát is építettek.
Turcsa Mihály segédlelkész volt Szamosújváron.
Középkori templomát román stílusban építették 1293 előtt. A másik tövisi templomot Hunyadi János építtette 1449-ben, és a templom melletti kolostorba obszerváns ferenceseket telepített. Az obszervánsok 1551-ben, vagy mások szerint 1554-ben, a reformáció és a török támadások következtében a kolostor és a templom elhagyására kényszerültek. A törökök a kolostort lerombolták, de a templomot megkímélték. Báthori Zsigmond fejedelem 1598-ban a minoritákat költöztette be Francesco Passis atya vezetésével, akik csak rövid ideig voltak itt. 1603-ban Basta György idejében a templom a kolostorral együtt leégett. A reformáció idején a katolikus lakosság nagy része református lett, de továbbra is maradtak katolikusok 1615 után is, amikor Bethlen Gábor a katolikusok részére a templomot meghagyta. A reformációkor a katolikus plébánia azonban megszűnt. Mindkét templom fedetlenül maradt. A Hunyadi templomot gróf Apor István erdélyi kincstárnok javíttatta ki 1701-ben saját költségén a katolikusok részére, akárcsak a régi templomot a reformátusok részére. A felújításkor az épületegyüttest barokk boltozatokkal födette be. A korábbi állapotoktól eltérően az emeletes kolostorszárnyakat egyszintesre alakíttatta. A pálos rend feloszlatása után (1786) egyházmegyés papok gondozták a plébániát. Kenderesi Szabó Béla kanonok–plébános halálát követően, 1996-tól Nagyenyedről látják el.