3364 találat látható

Az evangélikus kántorképzésnek ma is helyet adó fóti villa eredetileg Mandák Mária fóti lakos, birtokos tulajdona volt, aki végrendeletben az evangélikus egyházra hagyta az épületet. Halála (1947. február 10.) után az épület egyházi kezelésbe került. Az intézmény többféle néven működött: Mandák (Mária) Otthon, Mandák Evangélikus Belmissziói Otthon, a Déli Evangélikus Egyházkerület Mandák (Mária) Intézete Kántorképző Intézet, jelenleg Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet. 1947 nyarától különböző jellegű alkalmakat, képzéseket rendeztek, eleinte külön-külön fiú, lány, asszony, női és férfi hallgatóknak (evangélizációk); vezetőképzés gyülekezeti munkaág vezetőknek (pl. vasárnapi iskola, gyermekbibliakör, belmisszió); konferenciák (pl. középiskolás leány- és fiúkonf., külmissziói, bibliaiskolai, férfi és asszony, népfőiskolások, ifjúsági vezetők, antialkoholista/iszákosmentő, családi) A Mandák mindinkább a belmissziói és a kántorképző tanfolyamok színhelyévé vált, konferenciaközpont-jellegéből veszített. 1957-től kifejezetten a kántorképzés lett a fő profilja. 1958-1961-ben három közös - evangélikus-református - alapfokú kántortanfolyamot tartottak, 1961-től az épületben csak evangélikus kántorképzés zajlik.

A Szentségi Jézus Szolgálóinak Kis Társaságát (Société des Servantes de Jésus au Trés Saint Sacrament, Institutum Famularum Jesu in SS. Eucharistiae Sacramento) Jeanne-Onesime Guibret (1828–1900) alapította, aki 1857 pünkösdjén a toulouse-i Notre-Dame de la Dalbade templomban szentáldozás után olyan élményben volt része, hogy életét az Oltáriszentség szolgálatára ajánlotta. Ugyanakkor, tőle függetlenül két barátnője is erre az elhatározásra jutott. Maria-Eustelle Harpain (1814–1842), az „Eukarisztia angyala” példájára úgy tervezték, hogy az Eukarisztia imádása és az engesztelés mellett külső munkát is végeznek, lehetőleg templomok körül, habitusuk nem lesz. A társaság közös életet élő belnővérekből, valamint a világban élő külnővérekből áll, akik ugyanolyan fogadalmat tesznek, végzik a kötelező imákat, rendszeresen körlevelet kapnak, részt vesznek a konferenciákon és lelkigyakorlatokon. Olyanok, akik nem tudtak vagy akartak szerzetesi fogadalmat tenni, affiliáltként csatlakozhattak. 1876-ban a Társaság megkapta az első pápai elismerést (decretum laudis), 1961-ben pedig a véglegeset. Időközben nevük az Eukarisztia Szolgálólányainak Társaságára (Congregation des Servantes de l’Eucharistie) változott.

Vaymár Gizella (1871–1950) budapesti postai tisztviselőnő 1923-ban egy lourdes-i zarándoklata során egy véletlen folytán Toulouse-ba érkezett, és onnét értesült a Társaság létéről. Annyira fölkeltette érdeklődését, hogy lelki atyja, Köhler Ferenc (1886–1962) lazarista tanácsával 1924-ben a rend tagja lett (Josepha néven). A noviciátus után visszatért Magyarországra, és közösséget gyűjtött maga köré, akik lakásán (Ferenciek tere) gyűltek össze. 1925-ben megkapták az esztergomi érsek jóváhagyását is.

1927-ben öt nővér elhatározta, hogy közös életet kezd. Ezért 1928-ban létrehozták a Szent József Hospitium Egyesületet azzal a céllal, hogy a „szerény körülmények [között] levő úrinők hosszabb vagy rövidebb ideig pihenhetnek”, illetve „az önmagukkal meghasonlott egyének lelki és testi ápolásban részesüljenek”. Az Egyesület tulajdonképpen a Társaság „fedőintézménye” volt, hogy az „működését zavartalanul folytathassa és azért mégis titkos szerzetességét megőrizze”, mert annak „sajátságához a Sacrum Sacramentum példájára bizonyos elrejtettség, a titkosság is hozzátartozik”. A Szent József Hospitium kezdőbetűi megegyeztek a Societas Jesu Hostia (Jézus Oltáriszentség Társaság) név kezdőbetűivel. A tagok adományaiból és hitelből az Egyesület megvásárolt egy villát Klotildligeten (Béla király útja 72. később 96.). A hospitium 1929 nyarán nyílt meg, és benne nyilvános kápolnát is berendeztek. 1933–1937 között egy másik hospitiumot is nyitottak Fonyód-Bélatelepen, egy bérelt villában, 1936–1946 között pedig egy harmadikat a Kossuth Lajos utcában (1.sz. I. emelet) idősebb, egyedülálló hölgyek végleges befogadására. (Utóbbiba költözött 1947-ben az Új Ember szerkesztősége.)

A Szent József Hospitium Egyesületet 1950. jan. 6-án a belügyminiszter, mint fölöslegeset feloszlatta, és július 14-én vagyonát Pest Megyei Tanács vette át (jelenleg az IRMÁK Nonprofit Kft. Idősek Otthona működik benne). Ezzel végképp ellehetetlenült a rendi közösség működése, amelyhez akkor 13 belnővér, 38 külnővér és 11 affiliált tartozott. A Klotildligeten maradt belnővéreket aug. 1-én Zircre deportálták, majd mindenki visszatért családjához. A rend akkori elöljárója, Lingauer Erzsébet (aki noviciátusát szintén Franciaországban végezte) 1973-ban hunyt el. A rendszerváltozáskor a közösségnek már csak két tagja élt, Szmodics Irén Bernarda halálával (1995), pedig már csak egy, Maróthy Erzsébet Lucia.

Maróthy Erzsébet Lucia (1924–2017) négy polgárit végzett, és kendergyári tisztviselőként dolgozott, mielőtt 1949-ben Klotildligeten belépett a Társaságba. Miután hazatért Szegedre, 1949/1950-ben könyvelő tanfolyamot (majd 1963-ban esti közgazdasági technikumot) végzett. A Szent József Hospitium és a társaság államosítása, felszámolása után vállalati könyvelőként dolgozott Szegeden, utoljára a Vízműnél, ahonnét 1972-ben rokkantsági nyugállományba vonult. Ezután a szeged-petőfitelepi plébánia sekrestyéseként, végül pedig a püspöki palota portásaként működött. A rendszerváltás után ő lett a rend magyarországi megbízottja. A franciaországi elöljárókkal levelezés és alkalmi látogatások útján, tolmácsok segítségével tartotta a kapcsolatot, mert maga nem tudott franciául. A klotildligeti ingatlanért a Társaság 1997-ben 25 millió forint kárpótlást kapott, amelyet Maróthy Erzsébet a Szeged-Csanádi Egyházmegye által fenntartott Krízishelyzetmegoldó Szeretetotthon bővítésére ajánlott föl.

Etéd középkori katolikus lakói a reformáció alatt a református felekezethez csatlakoztak. A katolikus megújhodást követően a hívek egy 1725-ben, Keresztelő Szent János tiszteletére épített kápolnába jártak. A Firtos várában működő minoriták 1783-ban települtek át Etédre, ahol előbb imaházat és kápolnát (1794), majd plébániatemplomot (1875) építettek. Kis hívőszámú plébánia, 1882-ben 306 hívője volt, jelenlegi lélekszáma megközelítőleg 80. Ma Székelykeresztúrról látják el.

Az esztergomi érsekek a 10. század legvégétől, a főegyházmegye alapításától kezdve Magyarország prímásaiként a hazai egyházi hierarchia csúcsán álltak. Titulusaik közé tartozott 1394-től a született apostoli követi cím, 1714-től pedig a birodalmi hercegi rang is. Szent Istvántól kezdve ők koronázták a magyar uralkodókat, továbbá főkancellárként, Esztergom vármegye örökös főispánjaként, a királyi tanács, a Helytartótanács, a Hétszemélyes tábla tagjaként, sőt bizonyos időszakokban helytartóként az ország világi kormányzatában és belpolitikai életében is meghatározó szerepet játszottak. Maga a főegyházmegye is hatalmas kiterjedésű volt. A középkor folyamán – a viszonylag kis terjedelmű nyitrai egyházmegye kivételével – felölelte az ország egész északnyugati részét, a Dunától északra és a Morvától keletre egészen a Szepességig és Gömörig. Ezenkívül az érsekséghez tartozott még számos exempt (a területileg illetékes püspök joghatósága alól kivett) plébánia és kolostor is Magyarország egész területén, Budától Nagyszebenig.

A püspöki székhely, Esztergom a középkorban Magyarország legfontosabb egyházi központja volt. A városban a főszékesegyházi káptalan mellett még három társaskáptalan, kilenc plébánia és három szerzeteskolostor működött. 1249-ben IV. Béla az addigi királyi várat is végleg az érsekségnek adományozta. A főegyházmegye területén Szepesvár alatt és Pozsonyban szintén társaskáptalanok működtek, sőt Pozsonyban Vitéz János érsek (1465–1472) 1467-ben rövidéletű egyetemet is alapított Academia Istropolitana néven.

Mikor 1543-ban az oszmán csapatok elfoglalták Esztergomot, a káptalan és az érsek Nagyszombatba települtek, amely a következő három évszázadban Esztergom szerepét vette át. Ott alapította például Oláh Miklós érsek (1553–1568) 1561-ben az első magyarországi jezsuita kollégiumot, majd 1566-ban az első szemináriumot, ott tartották a 16-17. században az egyházmegyei és egyháztartományi zsinatokat, és ott jelentek meg 1578-tól a katolikus megújulás első magyar nyomtatványai a Telegdi Miklós apostoli adminisztrátor (1573–1586) által létrehozott nyomdában. A 17. századtól az érsekek székhelye inkább az ország közigazgatási és politikai központjában, Pozsonyban volt, de a káptalani és iskolai központ továbbra is Nagyszombat maradt. Pázmány Péter érsek (1616–1637) 1635-ben a jezsuita kollégiumot egyetemmé fejlesztette, amelyhez 1667-től jogi, 1769-től pedig orvosi kar csatlakozott. A 17. század második felétől három szeminárium is működött a városban: az Oláh által létrehozott és Pázmány által továbbfejlesztett Stephaneum, a Lósy Imre (1637–1642), Lippay György (1642–1666) érsekek és mások alapítványaiból működő Collegium Rubrorum (Seminarium Generale, a későbbi pesti Központi Szeminárium), valamint a Szelepcsényi György érsek (1666–1685) alapította Marianum. Ezeken felül Pázmány 1619-ben Bécsben (Pazmaneum), Lósy Imre 1642-ben Pozsonyban (Emericanum), Széchényi György (1685–1695) pedig 1687-ben a fölszabadult Budán alapított szemináriumokat, utóbbit jezsuita kollégiummal és konviktussal együtt.

1683-ban Esztergom is végleg fölszabadult az oszmán uralom alól, de a 19. század elejéig a káptalan továbbra Nagyszombatban működött, a prímások pedig elsősorban pozsonyi palotájukban laktak. Többük jelentősen hozzájárult Pozsony fejlesztéséhez. Esterházy Imre (1725–1745) például több templomot építtetett, az ottani reprezentatív érseki palota végleges formáját pedig Batthyány József (1776–1799) alakíttatta ki 1778 és 1781 között. Barkóczi Ferenc prímás (1761–1765) viszont 1763-ban komolyan megkezdte érsekség esztergomi székhelyének újjáépítését, de haláláig csak az épületek alapfalai készültek el.

Mivel az egyházmegye nagysága lelkipásztori szempontból is nehézségeket okozott, már Pázmány alatt tervezték területén újabb püspökségek fölállítását. Ezt végül Mária Terézia királynő tette meg, aki 1776-ban fölállította a besztercebányai, rozsnyói és szepesi püspökségeket. Egyidejűleg megszüntették az exemptiók túlnyomó részét is, de Esztergom még így is Európa egyik legnagyobb egyházmegyéje maradt.

1820-ban Rudnay Sándor érsek (1819–1831) elrendelte a káptalan és az érseki hivatal visszatérését Esztergomba, ahol 1822-ben Packh János terve szerint új székesegyház alapkövét tették le, amelyet Hild József módosított terve nyomán, több évtizedes munka után 1856-ban Scitovszky János (1849–1866) szentelt föl, de csak Simor János (1867–1891) alatt fejeztek be. A székesegyház építése mellett, ugyancsak Hild tervei szerint kezdték és a szeminárium és a kanonoki házak építését. 1842-ben nyílt meg az esztergomi érseki tanítóképző. Az addig Nagyszombatban működő két szeminárium közül a Stephaneum 1865-ben, a Marianum (a kisszeminárium) pedig 1885-ben költözött az új épületbe, amikor a kettő egyesült is. (A Stephaneum már 1850-től Esztergomban, a vízivárosi ferences zárdában működött). Az új prímási székhelyen 1853-ban készült el a Főszékesegyházi Könyvtár új épülete, 1882-re pedig a jezsuita kollégium helyén Simor érsek új érseki palotát építtetett, amely máig magába foglalja az általa összegyűjtött Keresztény Múzeumot is.

A 19. század második felétől új feladatot jelentett az egyházmegye számára a rohamosan fejlődő Budapest pasztorációja, ahol számos új plébánia és templom – köztük a lipótvárosi Szt. István bazilika – 1892-ben pedig önálló helynökség jött létre. 1918/1919-ben viszont az érsekek elvesztették egyházmegyéjük túlnyomó részét, ugyanis a trianoni béke következtében a Dunától és Ipolytól északra fekvő terület az országhatáron kívülre került. A területen eleinte apostoli adminisztratúra működött Nagyszombat székhellyel, majd ez 1937-től önálló érsekség lett.

A 20. század érsekei közül Serédi Jusztinián (1928–1945) elsősorban egyházjogászi tevékenységével alkotott maradandót, utóda, Mindszenty József (1945–1973) pedig a kommunista diktatúra elleni harc jelképévé vált. 1948-ban a kommunista hatóságok letartoztatták, koncepciós perben halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1956-ban kiszabadult a börtönből, majd a budapesti amerikai követségre menekült, ahonnét csak 1971-ben távozhatott nyugatra. (Hagyatékát a Magyarországi Mindszenty Levéltár őrzi.) Helyette az egyházmegyét apostoli kormányzók irányították. Csak Mindszenty fölmentése után kerülhetett sor Lékai László érsek (1976–1986) kinevezésére, aki a „puhuló” diktatúra lehetőségeit kihasználva újított meg és hozott létre új, kisebb egyházi intézményeket (templomok, leányfalui lelkigyakorlatos ház, farkasréti szeretetotthon). A kommunista rendszer megszűnte után azonban a főegyházmegye lehetőségei alaposan megváltoztak. Számos iskola és intézmény került vissza egyházi kézbe, vagy indult újra, köztük Esztergomban a szeminárium régi épülete és a Vitéz János Tanítóképző Főiskola.

1993-ban került sor az egyházmegye határainak újabb rendezésére II. János Pál pápa Hungarorum gens kezdetű apostoli konstituciójával. A csonka egyházmegye lemondott szigetközi és nógrádi plébániáiról, viszont megkapta az időközben megnövekedett Budapest teljes területét, valamint az Esztergom és Budapest közötti területeket. Ezzel együtt a főegyházmegye nevébe is fölvette az esztergomi mellé a „budapesti” elnevezést, központja pedig a budai érseki palotába költözött.

Esztegár László ügyvéd, Takarékpénztár Rt. igazgatója, Szolnok–Doboka vármegye és Szamosújvár város képviselője volt. Több tanulmánya jelent meg az Armenia havi szemlében.

Eschenbach János (†1830) tanár Marosvásárhelyen (1799-től), Nagyszeben (1801-től), majd plébános, gimnáziumigazgató, címzetes prépost, tiszteletbeli kanonok, 1819-től Kolozsváron főesperes plébános.

Ebesfalván – a későbbi Erzsébetvárosban – az első örmények szintén a 17. század második felében jelentek meg. II. Apafi Mihály fejedelem 1696-ban Ebesfalvát az erdélyi örmények közigazgatási székhelyévé minősítette, kiváltságlevelében bíróválasztási jogot adott a helyi örményeknek és meghatározta az örmények bírájának hatáskörét. A katolikus egyházzal való uniót követően az örmények 1708-ban örmény szertartású plébániát szerveztek, Első templomukat 1725-ben építették Szentháromság tiszteletére. Ezt a templomot fekvése miatt kétszer is árvízkárosodás érte (1763, 1773). Megszületett az igény egy tágasabb és biztonságosabb földrajzi téren építendő templomra. Így épült fel az Issekutz Vártántól és Manótól megvásárolt központi fekvésű telken az új és impozáns megjelenésű templom. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. Főhomlokzata számos vonásban hasonlóságokat mutat a kalocsai székesegyház homlokzatával. A mechitarista szerzeteseknek a városba való letelepedését követően, 1753-tól ismert Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomuk illetve rendházuk. A 19. század első évtizedeiben felújított és átalakított templomukat a 20. században a római katolikusok megvásárolták és mindmáig használják. A városban összesen kilenc örmény kápolna és templom épült a hívek jóvoltából az elmúlt évszázadokban.

Az erdélyi örmény katolikus plébániák két és fél évtizedig, 1762–1786 között két külön örmény rítusú főesperesség alá tartoztak. Az egyik főesperes Szamosújváron, a másik Erzsébetvárosban működött, és ők voltak egy személyben ezen települések örmény plébánosai is voltak. Ebből az évkörből azonban nem létesült külön főesperességi fond egyik plébánia esetében sem. A két külön szertartású (latin és örmény) ebesfalvi plébánia 1753-ban és az 1761-es egyházmegyei összeírásban a küküllei főesperesi kerület része volt. Az erzsébetvárosi örmény katolikus főesperesi kerület 1762-ben jött létre és két örmény szertartású plébánia tartozott hatáskörébe: Erzsébetváros és Gyergyószentmiklós. A szamosújvári örmény katolikus plébánia is külön főesperesi kerületet alkotott ekkor. Az erzsébetvárosi főesperesség még 1782-ben is létezett és három örmény katolikus plébánia tartozott az illetékességi körébe: Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szépvíz. Az erzsébetvárosi latin szertartású plébánia ugyanebben az időszakban a küküllői főesperesi kerületbe volt sorolva. A szamosújvári örmény katolikus egyházközség egyben külön főesperességet is alkotott, egyetlen egy plébániával.

Mivel Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök az örmény főesperességeket 1786-ban megszűntette és az örmény rítusú egyházközségeket a latin szertartású főesperesi kerületekbe osztotta, így az 1788-as sematizmusban az örmény plébániákat nem sorolták külön örmény főesperességbe. Az erzsébetvárosi főesperességet Almakerék, Ebesfalva (Erzsébetváros), Sárpatak és Segesvár plébániák alkották. Főesperese Erzsébetváros plébánosa volt. 1846-ra az erzsébetvárosi főesperesség Kiskapus és Medgyes plébániákkal bővült, a sematizmus Erzsébetváros mindkét rítusú egyházközségét tárgyalja. Ez a főesperesi kerület 1884-től az ekkor alapított bólyai plébániával együtt nyolc egyházközségből állt. Jelenleg az erzsébetvárosi kerület Bólya, Erzsébetváros (latin), Kiskapus, Medgyes és Segesvár plébániákból áll, főesperese egyben a szeben–fogarasi kerület főesperese.

Erzsébetbánya korábbi neve Oláhláposbánya volt, ahol a 18. században indult be az aranybányászat. A helységben a római katolikusok lelki gondozását az ungurfalvi görög katolikus plébánia végezte a 18. században, majd az erzsébetbányaiak 1769–1772 között templomot építettek maguknak a Szentháromság tiszteletére. A plébániát 1787-ben alapították. A templom 1814 decemberében leégett, majd a királyi kincstár hozzájárulásával új templomot építettek, amelyet a görög katolikusokkal közösen használtak 1948-ig.

Erőss Lajos (Csíkborzsova, 1919. okt. 10.–2004 dec. 30. Gyulafehérvár) nagyprépost. Tanulmányait 1938-tól a gyulafehérvári, majd 1940-től a kolozsvári Hittudományi Főiskolán végezte. 1943-ban Márton Áron szentelte pappá. Káplánként működik (1943-45) Nagykászonban, Csíkszentgyörgyön, majd 1945-től Brassóban. Szórványlelkész Bodzafordulótól Feketehalomig, később kolozsvári belvárosi segédlelkész (1948-tól). Kétévi kényszermunkára ítélték 1951-ben az állami békepapi mozgalom elleni szervezkedés vádjával. Kiszabadulása után (1953-tól) ismét segédlelkész Kolozsváron, továbbá a titkos egyházkormányzat képviselője. Torockószentgyörgyön kényszerlakhelyes (1954-től), továbbá titkos lelkigyakorlatot szervez. 1954-től a Securitate foglya Kolozsváron. 1956-ban hat évre elítélték titkos iratok terjesztésének és titkos papokhoz való tartozás vádjával, majd Baraganon kényszerlakhelyes (1960-tól). Szabadulását követően plébános lett Csíktaplocán (1965-től), püspöki irodaigazgató 1972–1985 között Gyulafehérváron.

Erős Sándor (1785–1848) plébános Tövisen (1812-től), Borbándon (1823-tól), majd 1823-tól Tordán tiszteletbeli esperes lett, 1834-től gyulafehérvári kanonok.

Érd (Hamzsabég) település ősi, bosnyák ferencesek által megszervezett plébániája.
Területén 1943-1958 között a település növekedése miatt 5 új plébánia is létesült.

Erdőszentgyörgy középkori alapítású plébániája és temploma a reformáció idején reformátussá lett, és a rövid unitárius időszakot leszámítva mindmáig az is maradt. Az erdőszentgyörgyi katolikusok a reformáció után Bözödújfalu anyaegyházhoz tartoztak, egészen annak 1989-es évi elárasztásáig. Ekkor a bözödújfalvi plébániahivatal híveivel együtt Erdőszentgyörgyre költözött. Erdőszentgyörgyön 1943-tól egy magánházból kialakított kápolnában miséztek. Jelenlegi temploma a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére épült, 2004-ben.

Erdőcsinád 1846-ban Székelykál filiája volt, jelenleg is Kálhoz tartozik.

Az 1791. évi névtár szerint már létező espereskerület.
Az egyházmegyei igazgatás 1949. évi átszervezése nem érinti,
az 1993. évi egyházmegyei határrendezésig áll fenn.
Nem azonos az 1993-ban megszervezett, Szent Gellértről elnevezett espereskerülettel.

Évszázadok óta a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye szerves részét képezi az Erdélyi Római Katolikus Státus, vagy más nevén Egyházmegyei Tanács. A Státus szót az 1640-es évektől használták, amikor a katolikus főurak az erdélyi országgyűlésben ezen a néven terjesztették elő kéréseiket. A későbbiekben ez a katolikus önkormányzat sajátos intézménye lett, tekintettel arra, hogy bár a püspökség nem létezett, de a katolikusok mégis nem elhanyagolható szerepet töltöttek be Erdélyben. Létét az 1653-as erdélyi törvénykönyv az „Approbatae Constitutiones” megerősítette. A fejedelmi korszakban tehát az erdélyi egyházmegye autonómiáját testesítette meg, és mint egyházkormányzati testület 1690-ben szilárdult meg. A Státus gyűlései Erdély Habsburg kézre kerülése után is folytatódtak, bár jelentősége csökkent, hiszen a katolikusok poziciói a Guberniumban erősődtek. 1767-ben a kormányszék keretén belül külön katolikus bizottságot állítottak fel (Commissio Catholica), amelyet a Státus ellenzett, mert magát tartotta a katolikusok legitim képviselőjének. A Gubernium egyházügyi, alapítványi és tanügyi bizottságai foglalkoztak azokkal a kérdésekkel, amelyek a Státust érintették és később ezek anyagát, jogutódként megörökölték. A Státus régi jogai elvileg már 1848-ban, Erdély első úniójakor helyreálltak, s gyűlést is tartottak, de a szabadságharc leverése után ennek gyakorlati következmény nem lett. 1866-ban Fogarasy Mihály püspök újra összehívta a Státus közgyűlését és az uralkodó 1867. augusztus 19-én engedélyt adott a katolikus bizottság megszüntetésére és helyette megerősítette az Erdélyi Római Katolikus Státus új szervezetét és hatáskörét Működése során, többek között templomok-, plébániák-, egyházi intézmények építését, valamint szegényebb egyházközségek támogatását intézte, tanulmányi ösztöndíjakat és alapítványokat kezelt. A Státus Erdély romániához való kerülése után is tovább működött, bár az 1930-as évek második felében jelentős támadások érték, s ekkor nevét Egyházmegyei Tanácsra változtatta. A Tanács 1948-ig működött, majd Márton Áron püspök további működését felfüggesztette és a fennmaradt ügyek intézését az Igazgató Tanács irodájára bízta személyes felügyelete mellett. Érdekes, hogy ugyan hatáskör nélkül, de létét a kommunista diktatúra is megtűrte egy ideig, mert saját céljaira kívánta felhasználni. Éppen emiatt Márton Áron 1948. október 11-én kiadott körlevelében a papságot arra figyelmeztette, hogy „az Egyházmegyei Tanács (Katolikus Státus) gyűlését egyedül a püspök jogosult összehívni. A jelen körülmények közt a helyzet tisztázásáig nem szándékozom, és nem fogom összehívni a státusgyűlést, sem igazgatótanácsi gyűlést. Ebből nyilván következik, hogy senki katolikusnak nem szabad részt venni oly státusgyűlésen, amit nem maga a püspök személyesen hív össze. Ha valaki mégis megtenné, akár a legjobb szándékkal is, kifejezett írásbeli engedélyem nélkül, kénytelen volnék vele szemben a kánoni törvények szigorát alkalmazni.” A rendszerváltás után a Státus újjáalakult és napjainkban ismét működik.

Erdély István (1911–1988) piarista tanár. Dobóban (később Hargita megye) született, a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumból lépett 1928-ban a piarista rendbe, majd román nyelv és filozófia szakos diplomát szerzett a kolozsvári egyetemen. 1937-ben kezdett tanítani a temesvári (akkor román tanítási nyelvű) piarista gimnáziumban. Az egyházi iskolák 1948. évi államosítása után a temesvári piarista templom lelkésze volt, egészen nyugalomba vonulásáig, 1981-ig. Utolsó éveit rokonainál, Marosvásárhelyen töltötte. – Műve: Barázda sírjába vetett mag [szentbeszédek], Kolozsvár, 2000.

A plébánia megszervezésének időpontja vita tárgya. Bosnyák ferencesek már a török hódoltság alatt megkezdik a helyiek lelkigondozását, Hermann István disszertációja a 18. század 1. évtizedében létező plébániaként tekint rá, anyakönyvezése 1715-ben indul.
A települést ferencesek pasztorálják 1762-ig, később veszprémi, majd 1777-től székesfehérvári egyházmegyés plébánosok látják el.

1841-ben megszervezett plébánia,
korábban Mezőkomárom filiája
1993-ban a veszprémi püspökségtől csatolták a székesfehérvári egyházmegyénkhez.