A Magyar Sacré Cœur Alapítványt Dr. Csoboth Györgyné hívta életre azzal a céllal, hogy a 40 éves szétszóratás után újrainduló Szent Szív Társaság munkáját támogassa elsősorban az ifjúság valláserkölcsi nevelése és a közművelődés fejlesztése terén. Az alapítvány székhelye a Sacré Cœur zugligeti rendháza lett (1121 Budapest, Zugligeti út 87), céljai az 1992. június 15-én kelt alapító okirat szerint 1) a Szent Szív Társaság magyarországi újraalapításának elősegítése; 2) a rend képzési centrumának kialakítása, fejlesztése és támogatása; 3) az ifjúság valláserkölcsi nevelése és pályaválasztási irányítása; 4) fiatal leányoknak, elsősorban a volt Sacré Cœur növendékek gyermekeinek vallási és kulturális fejlesztése és támogatása (ösztöndíjak, pályázatok külföldi nyelvtanulmányok céljára, stb.); 5) oktatási, nevelési és művelődési intézmények létesítése. Az Alapítványt a Fővárosi Bíróság 1992. június 22-én 3259. sorszám alatt vette nyilvántartásba.
Az Alapítvány hét tagú kuratóriumának elnöke a Rend osztrák-magyar tartományának mindenkori főnöknője volt (létrehozásakor Hannelore Woitsch RSCJ). Az elnök bízta meg az Alapítvány titkárát, akinek feladata a kuratórium üléseinek és döntéseinek előkészítése, az ülésekről jegyzőkönyv készítése, valamint az elnök megbízásából az Alapítvány képviselete. A kuratórium tagjai az Alapítvány létrehozójától kapják megbízásukat, 1992-ben ők a következők voltak: Baternay Ágota RSCJ, P. Horváth József (Szombathely, Szent Kereszt lelkészség), Kozma Imre OH, Lukács László SchP, Prohászka Ilona RSCJ, Szalai Lajosné Kohl Éva, Woitsch Hannelore RSCJ. A kuratórium tagjai megbízásukat társadalmi munkában látják el. Legfőbb feladatuk az Alapítvány vagyonának lehető leghatékonyabb működtetése, vagyis a 150 000 forintos induló vagyon gyarapítása és a felhasználása. Az Alapítvány nevében az aláírási és képviseleti jogot – elnöki felhatalmazás alapján – kezdetben a kuratórium két rendi tagja, Prohászka Ilona és Baternay Ágota gyakorolta. Az alapító okirat később többször is módosításra került (1997, 1999, 2001, 2010, 2014). A kuratórium tagjai és az Alapítvány képviselői is többször változtak.
A Magyar Sacré Cœur Alapítvány 2013-ig működött, ekkor az alapító, Dr. Csoboth Györgyné kezdeményezte felszámolását. Az indoklás szerint az alapítványi célok közül az a Szent Szív Társaság magyarországi újraalapítása megtörtént, a Rend tanulmányi háza felépült, azonban a „felnőttképzési és kulturális programok szervezése”, valamint a „a leányifjúság vallási és kulturális nevelése”, illetve „oktatási, nevelési és művelődési intézmények létesítése” lehetetlenné vált, mivel az Alapítványnak nem maradt szabadon felhasználható vagyona. Az Alapítvány megszűnését kimondó bírósági végzés 2015. febr. 27-én kelt, és 2017. április 25-én emelkedett jogerőre. Ezzel az Alapítvány végleg megszűnt, vagyonát – az alapító szándéka szerint – a Szent Szív Társaság kapta meg.
A két budapesti Sacré Cœur intézet 1948-ban történt államosítása és a nővérek elüldözése olyan ellenállást szült a volt növendékekben, mely az összetartozás érzését 40 éven át ébren tartotta. Így a Sophianum és a Philippineum volt növendékei továbbra is kapcsolatban maradtak egymással. A külföldön élők egy magát föderációként meghatározó szervezetbe tömörültek, melynek tagjai leginkább levelezés útján tartották egymással a kapcsolatot, de az egy országban élők igyekeztek személyesen is találkozni egymással. Amikor 1965-ben megalakult a volt Sacré Cœur növendékek nemzetközi szövetsége, az AMASC (Association Mondiale des Anciennes du Sacre Cœur), a magyar ancienne-ek három világrészre (Európa, Amerika, Ausztrália) kiterjedő szervezete rögtön kérte felvételét.
Az itthon maradt volt növendékek a kommunista diktatúra éveiben is tartották a kapcsolatot és amikor lehetett, találkoztak egymással, például a rend nagyobb ünnepein: május 25-én, Barat Szent Magdolna Zsófia ünnepén és december 8-án. Az összetartozás ébren tartásában kulcsszerepet játszott Dr. Csapody Vera, a Sophianum utolsó igazgatója, aki mindig szívesen fogadta a volt növendékeket. 75. születésnapján, 1965-ben több mint száz volt Sacré Cœur növendék kereste fel otthonában – amihez abban az időben nem kis bátorság kellett. A diktatúra enyhülésével az összetartozást a nyilvánosság előtt is egyre inkább fel lehetett vállalni. Erre először 1988-ban kerülhetett sor, amikor a Magyarországon élő volt növendékek 100 fős csoportja közös zarándoklatra indulhatott Rómába Philippine Duchesne RSCJ szentté avatása alkalmából (1988. július 1. és 8.). Ez az utazás hozta össze először a Dürer sori és a Mikszáth téri intézetek volt növendékeit nemcsak egymással, hanem a külföldre szakadt magyar növendékekkel és az AMASC-kel is. Ezen a zarándoklaton merült fel egy kiállítás gondolata, amely a következő évben meg is valósult. A Sophianum 75 éves jubileumához kapcsolódóan, 1989. szeptember 23-án egy ünnepi megemlékezés keretében – az egykori iskolaépületben – megnyílt a „Szent Szív Társaság Magyarországon” című kiállítás. A megnyitón több mint 400-an vettek részt. Ez az esemény tekinthető egy szabályos, jogilag elismert és hivatalosan bejegyzett egyesület megalakítása előzményének, mely a következő évben, a rendszerváltozás évében meg is valósult.
A Magyar Sacré Cœur Növendékek Egyesülete (MSCNE) 1990. jan. 19-én alakult meg. (A megalakulást megelőző vitákról, egyeztetésekről bővebben lásd: „Geschichte” der SC-Vereinigung in Ungarn, 1988–1989: MSZKL, II.14: Magyar Sacré Cœur Növendékek Egyesülete iratai, 1: Általános iratok és körlevelek). A cégbíróság 1990. március 7-i hatállyal jegyezte be. Hivatalos postacíme a VIII. kerületi Krisztus Király Plébánia (Reviczky utca 9.) lett, az egykori Sophianum szomszédságában. Ekkor összesen több mint 600 volt Sacré Cœur növendék élt, közülük 400 felett volt az itthon maradottak száma és közel 200 a külföldön élőké. Az Egyesület taglétszáma az első év végére elérte az 500-at. Az Alapszabály négy pontban foglalta össze az Egyesület célkitűzéseit: 1) ápolja és szilárdítsa a Sacré Cœur intézetek hagyományos szellemiségét; 2) segítse a volt Sacré Cœur növendékek közötti kapcsolatok fenntartását és elmélyítését; 3) közreléresítsen kapcsolatot a világ más országaiban működő Sacré Cœur intézetek volt növendékeinek szervezeteivel; 4) támogassa a fiatalság erkölcsi, vallási nevelését. Az Egyesület elnöke Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva lett, mivel 1965 óta ő fogta össze a volt iskolatársakat és szervezte meg a volt növendékekből Zsófia énekkart. Tíz évig vezette az Egyesületet, majd betegség miatt visszavonult, átadva a vezetést Kovács Erzsébetnek, aki a megszűnésig, 2015-ig vezette az Egyesületet.
Az Egyesület életének első nagyszabású eseménye az volt, amikor a Philippineum egykori épületének falán emléktáblát helyeztek a régi alma mater tiszteletére és annak emlékére, hogy a Szent Szív szerzetesnők milyen hősiesen mentettek meg 1944-45-ben több mint 200 üldözöttet. A kétnapos esemény május 24-én a bécsi tartományfőnöknő, Hanni Woitsch beszédével kezdődött egy nagy találkozó keretében, majd 25-én került sor az emléktábla ünnepélyes leleplezésére és a közös szentmisére a domonkosok Thököly úti templomában.
Az Egyesület kezdettől fogva fontosnak tartotta a nővérekkel való kapcsolatot. 1990-ben három Sacré Cœur nővér élt állandó jelleggel Magyarországon (Belle Éva, László Anna, Majthényi Ilona). A nővérek kezdettől fogva részt vettek az Egyesület legfontosabb állandó eseményén, az első szerdai találkozókon. Ezeket a piaristák jóvoltából a Sophianum alagsorában tartották, és időnként a kápolnát is igénybe vegyék. A Sacré Cœur hagyományos ünnepeit minden évben a Krisztus Király plébánián tartották, ünnepi szentmisével, melyen a volt növendékekből alakult Zsófia énekkar énekelte az iskolai szentmisékről jól ismert, régi énekeket. Visszatérő vendégük volt Oloffson Placid atya, Jusztina nővér testvére, az ünnepi szentmiséket sokszor ő mutatta be. Minden évben háromnapos lelkigyakorlatot tartottak Leányfalun, de a piarista atyákra is számíthattak, ha előadásokról vagy lelki napok tartásáról volt szó. A külföldön élő magyar növendékek éppúgy támogatták az Egyesületet, mint a nyugat-európai Sacré Cœur öregdiák egyesületek, az anyagiak mellett például használtruha csomagokkal. Minden évben sor került legalább egy közös kirándulásra vagy zarándoklatra hazai és külföldi helyszínekre egyaránt. Így például jártak Lourdes-ban, Máriazellben, Czestochowában, Salzburgban és környékén, Morvaországban, Erdélyben, valamint Szent Ferenc nyomában Assisiben és környékén.
Az Egyesület tagjainak összetartozását és tájékoztatását szolgálta a „Cor Unum” időszakos hírlevél, mely 1990-ben jelent meg először, 1992-től már évente két alkalommal, 600 példányban. Ebben az előző év kiemelt eseményeiről szóló beszámolók, az adott év fontos programjai, valamint személyes visszaemlékezések kaptak helyet. Az Egyesület elhunytjait is felsorolták, az intézet és az érettségi éve feltűntetésével.
Az MSCNE az AMASC tagja lett, de mivel a nemzetközi szövetségben minden ország csak egy egyesülettel vehetett részt, a külföldi magyar ancienne-ek föderációja („Hongrie in exile”) is csatlakozott at MSCNE-hez. Ezen felül az MSCNE szoros kapcsolatot ápolt az Österreichische Sacré Cœur Vereinigunggal és a Szerzetesrendi Diákegyesületek Tanácsadó Testületének is aktív tagja volt, mely iskolaalapítások segítésének céljával alakult. Bár a volt magyar növendékek tisztában voltak azokkal az okokkal, mely nem tette lehetővé egy Sacré Cœur iskola beindítását Magyarországon, ez mégis csalódást keltett bennük. Az Egyesület megalakulásának 10 éves évfordulója alkalmából Szalainé Kohl Éva elnök készített számvetést a Cor Unum újság számára. Ebben ez olvasható: „A[z alapszabályban] megnevezett első három célkitűzésünket – Istennek hála – jól szerveztük meg, és eredményeket is értünk el. A negyedik cél érdekében magunk részéről, amit előrehaladott korunk ellenére tehettünk, megtettük! Komoly, rendszeres és időigényes munkát vállaltak azok, akik óvodai hittan- és nyelvtanításra vállalkoztak Budapest egyik legrosszabb szociális körülményű kerületében… Voltak problémáink is. Iskoláink államosításakor klauzúrában élő, habitust viselő, tanító rendben élő „anyáktól” váltunk el, a vasfüggöny mögött ezt a képet őriztük meg. A rendszerváltozás után, a Rend visszatelepülésekor egy modern, civil ruhás, világot járó, a közéletben szerepet vállaló, felnőtt ifjúsággal és pasztorációval foglalkozó Társaság nővéreivel találkoztunk. Vágyaink és céljaink mindkét részről mások voltak. Nehezen tudtuk feldolgozni – gondolom, ugyancsak mindkét részről – ezt a kérdést. Remélem és hiszem azonban, hogy a hűség és a szeretet átsegít ezen a nehézségen mindnyájunkat. Átsegít a közös alap, Jézus Szívének szeretete, a cél: ennek terjesztése és Jézus szíve Családjának összefogó ereje… Célunk az összetartozás, és kívánságunk, hogy a Sacré Cœur Társaság tagjai is tevékenyen vegyenek részt egyesületi életünkben, keressék meg azt a módot, mellyel mi is az ő segítségükre tudunk lenni.” (Cor Unum 1992/2, 2).
A Magyar Sacré Cœur Növendékek Egyesülete 2015-ig működött. A Cor Unum 50. ünnepi számában számos visszaemlékezés olvasható az Egyesület első elnökétől, Szalainé Kohl Évától és másoktól az Egyesület megalakulásáról 25 éves történetéről, a Budapest VIII. kerületi óvodai hitoktatásról, a nővérekről és az egykori iskolai életről. Ebben a jubileumi számban adták tudtul, hogy az Egyesület „2015. december 2-i rendkívüli /és megismételt/ közgyűlésén a tagság eldöntötte az Egyesület mint jogi személy működésének befejezését”. Azonban megmaradak az első szerdai összejövetelek a Sophianumban és a Cor Unum újság (Cor Unum 2015/2, 7-8). Utóbbit már nem az MSCNE, hanem egy négytagú szerkesztőség adta ki, egészen az utolsó 2022/1. számig.
A Szent Szív Társaságát (röviden Sacré Cœur; latinul Societas Religiosarum Sanctissimi Cordis Jesu; franciául Religieuses du Sacré Cœur de Jésus, RSCJ) Barat Magdolna-Zsófia (1779–1865) alapította 1800. november 21-én Párizsban. 1800-ban Magdolna-Zsófia fivérét, Louist – aki addig tanítója és lelki vezetője volt és már 1795-ben pappá szentelték – felvették a Joseph-Désiré Varin jezsuita atya által vezetett „A hit atyái” társulatba, melynek fő feladata az volt, hogy előkészítse a jezsuita rend visszaállítását. P. Varin jezsuita lelkiségű, a Szent Szív tiszteletét középpontba helyező női szerzet létrehozását is tervezte, amelynek fő feladata lenne a leendő keresztény anyák nevelése, tanítása, és ezáltal – a Szent Szív tiszteletének terjesztése. Ebben talált segítőre Barat Magdolna-Zsófia személyében, akinek gyóntatóatyja lett. A Szent Szív Intézete (Institut du Sacré Cœur) első négy nővére 1800. nov. 21-én tette le fogadalmát, és már 1801 októberében nevelőintézetet nyitottak Amiens-ben. Magdolna-Zsófiát 1802. dec. 21-én nevezték ki az új közösség vezetőjének. A társaság konstitúcióját VII. Piusz pápa hagyta jóvá 1816-ban.
A szabályzat szerint a társaság feladata, „hogy Jézus Szentséges Szívét dicsőítse, miért is egyrészt – azon erények gyakorlása által, melyeknek gyújtópontja és eszményképe maga az isteni Szív – saját tagjainak üdvén és tökéletesítésén fáradozik; másrészt pedig … embertársaink megszentelésére is törekszik” (Molnár János: Jézus Szent Szívének diadala korunkban, feltüntetve tiszteletreméltó (venerabilis) Barat Zsófia, s az általa alapított, Jézus szent Szívéről nevezett (Sacre Cœur) zárdaszüzek történetében, Esztergom 1885, 134). A Társaság jelmondata: „Cor unum et anima una in Corde Jesu”. A nővérek élete egyszerre volt aktív és kontemplatív: céljuk szeretni Istent és az Ő szeretetére ébreszteni a világot. Mindezt az alábbi feladatok felvállalásával kívánták megvalósítani: a felsőbb társadalmi rétegek leányainak nevelése bentlakásos intézetekben (belső iskolák), oktatás ingyenes népiskolákban (külső iskolák), lelkigyakorlatok tartása, valamint kongregációk szervezése, vezetése. A rend lelkiségében központi helyet foglal el az eucharisztikus Jézus imádása, a Vele való életegység, az Ő Szívéhez való mind teljesebb hasonulás. A Sacré Cœur pedagógiai rendszerének négy kiemelt ága volt: valláserkölcsi, értelmi, szociális és hazafias nevelés. Istenfélő, hazáját szerető, kötelességtudó, a társadalom számára hasznos nőkké, háziasszonyokká és családanyákká akarták nevelni a gondjaikra bízott leánygyermekeket.
Az első nevelőintézetet Amines-ben nyitották meg 1801-ben, ezt követte hamarosan Grenoble és Poitiers. Az anyaház 1816-ban nyílt meg. 1818-ban Philippine Duchesne nővér vezetésével Észak-Amerikába indult az első missziós csoport, így ő lett az Észak- és Dél-Amerikában létesített Sacré Cœur rendházak alapítója. 1828-ban XII. Leó pápa kifejezett kívánságára történt a római Trinitá dei Monti alapítása. A Szent Ignác-i lelkiségű első Konstitúciók pápai jóváhagyására 1826. december 22-én került sor. Barat Magdolna-Zsófia Párizsban halt meg 1865. máj. 24-én. Ekkor Európa, Amerika és Afrika 99 közösségében 3539 Sacré Cœur nővér élt. Testét boldoggá avatási eljárása során romlatlanul találták. Az első egyházjogi kódex szellemében megújított szöveget a Szentszék 1922-ben hagyta jóvá. Az 1982-es általános káptalan fogadta el a Konstitúciók új szövegét, mely 1987-ben nyert pápai jóváhagyást. A 21. század elején négy kontinens 44 országában mintegy 3600 Sacre Cœur nővér él és tevékenykedik, a kontempláció és az apostoli tevékenység szoros egységét megélve. Az alapítónőt X. Piusz pápa 1908. május 25-én boldoggá, XI. Piusz pápa 1925. május 24-én szentté avatta. A Társaság tagjai közül Philippine Duchesne nővért XII. Piusz pápa 1940. május 12-én boldoggá, II. János Pál pápa 1988. július 3-án szentté avatta.
A társaság előkelő családok leánygyermekei számára fenntartott iskoláinak jó híre Magyarországra is eljutott. Ezért 1883 elején a magyar arisztokrácia mintegy 100 tagja személyes aláírással ellátott kérvényt küldött Adéle Lehon általános főnöknőnek, amelyben a rend magyarországi letelepedését kérték. Az új zárda megalapításának feladatát M. Maria Mayer osztrák tartományfőnöknő kapta. M. Mayer két másik – köztük egy magyar nővérrel – 1883 áprilisában érkezett Magyarországra. Simor János hercegprímás Esztergomban fogadta őt, és megadta a budapesti letelepedéshez szükséges engedélyt. A rend még április végén megvette a Városliget melletti, István út 51. szám alatti Deák-villát és egy nyolc hold nagyságú kertet. A villa átalakítása után, július 16-án költöztek be a házba az első nővérek – köztük négy magyar – gróf Walterskirchen Klára vezetésével. A zárdát júl. 28-án szentelték fel, majd szeptemberben az első hat növendék el is kezdhette a tanévet a rend frissen alapított budapesti bentlakásos nevelőintézetében (belső iskolájában), mely a Szent Szív Intézet nevet kapta (1936-tól Philippineum). A rend másik intézete 1914-ben kezdte meg működését kezdetben az István úton, majd 1917-től Sophianum néven a Mikszáth Kálmán téren. Mindkét rendház és intézet az osztrák provinciához tartozott.
Az egyházi iskolák 1948-as államosítása miatt a két budapesti intézetet kereken 100 Sacré Cœur nővérnek kellett elhagynia. 1948-ban a nővérek lakrészeikben maradhattak, és a zugligeti nyaralóban internátust tartottak fenn. Az ott lakó leányok hivatalosan mint szerzetesjelöltek lehettek ott. Az 1948/49-es tanév végén az állam elvette a rendtől az Ajtósi Dürer sori rendházat, és ottani nővérek a Sophianumba költöztek. A teljes betiltással számolva a külföldi nővérek 1948 őszétől kezdve fokozatosan elhagyták Magyarországot, 1949 januárjától pedig a magyar nővérek is távoztak. A szerzetesrendek 1950. évi szétszóratásakor már csak 11 nővér élt Magyarországon. A külföldiek elhagyhatták az országot, a magyarokat rokonaik, ismerős családok vagy régi növendékek fogadták be. Négyen közülük (Berczelly Erzsébet, Koloszár Éva, Lázár Anna és Valér Vilma) 1952-ben megpróbáltak külföldre szökni, de szándékuk kiderült, ezért még Budapesten letartóztatták őket, és 2-3 év börtönbüntetést kaptak. 1956-ban az országban maradt többi nővérrel együtt Ausztriába menekültek. Forgách Éva RSCJ és Lázár Anna RSCJ későbbi elbeszélése alapján (1998) mindössze 1 Sacré Cœur nővér maradt Magyarországon családi okok miatt.
1989-ben ismét Ausztriából érkeztek nővérek Magyarországra, hogy – az Osztrák-Magyar Rendtartomány (OSU) részeként – újraindítsák a Társaság életét, ezúttal a budapest-zugligeti plébánia területén. A magyar nővérek 2004 óta a Közép-Európai Rendtartományhoz (CEU) tartoznak, mely Magyarország mellett Ausztriát és Németországot foglalja magában. Jelenleg Budapesten két közösség működik: a zugligeti közösség (XII. kerület, Zugligeti út 87. ), amely a jelöltek befogadó közössége és a hazai hivatásgondozás bázisa, valamint a Mese utcai közösség (XII. kerület, Mese utca 11-13.), ahol 2009 óta működik a Forrás Lelkiségi Központ. 2021 óta a Sarutlan Kármeliták mánfai MaranaTha Lelkigyakorlatos Házának vezetése is a magyarországi Sacre Cœur nővérek feladata.
A Philippineum (Szent Szív Intézet, István út / Ajtósi Dürer sor) házfőnöknői: Walterskirchen Klára RSCJ (1883–1887); Schaffgotsch Mária-Anna RSCJ (1887–1895); Unterrichter Hermina RSCJ (1895–1899); Boos-Waldec Mária RSCJ (1899–1906); Frommherz Mária RSCJ (1906–1910); Schaffgotsch Mária-Anna RSCJ (1910–1918); Zaufal Leonida (Klotilda) RSCJ (1918–1925); De Galbert Mária Antónia RSCJ (1925–1931); von der Wense Róza RSCJ (1931–1934); Kammerer Mária Antónia RSCJ (1934–1946); Gutzwiller Hildegárd RSCJ (1946–1949). A Sophianum (Mikszáth tér) házfőnöknői: M. Klippel Mária RSCJ (1917–1918); Schaffgotsch Mária-Anna RSCJ (1918–1919); De Galbert Mária Antónia RSCJ (1919–1925); Zaufal Leonida (Klotilda) RSCJ (1925–1928); Walpole Gwendolin RSCJ / Gutzwiller Hildegárd RSCJ (1934–1946); dr. Jármai Edit RSCJ (megbízott) (1946–1950). – Rendi ügyvivők: Belle Éva RSCJ (1989–1990); Dr. Baternay Ágota RSCJ (1990–1991); Prohászka Ilona RSCJ (1991–1994); Dr. Baternay Ágota RSCJ (1994–1995). – Magyarországi képviselők: Prohászka Ilona RSCJ (1995.10.19.–2004.09.30); Szilágyi Erzsébet RSCJ (2004.10.01.–2008.02.28.); Berecz Rita RSCJ (2008.03.01.–2019.12.31.); Tornya Erika RSCJ (2020.01.01.–2022.08.31.); Szentistványi Rita RSCJ (2022.09.01.–)
A Szent Szív Társaság 1883-ban nyitotta meg első magyarországi iskoláját Budapesten, az István úton (1929-től Ajtósi Dürer sor). A Szent Szív Intézet bentlakásos intézet („belső iskola”) volt, elemi iskolával, valamint felsőbb leányiskolával rendelkezett. Utóbbi az 1897-ben polgári leányiskolává alakult. Az első tanévre mindössze hat leányt írattak be, de az arisztokrácia köreibe tartozó szülők elvárásaihoz igazodva az intézet nagy hangsúlyt fektetett az idegen nyelvi és zenei oktatásra. Egy évvel később, 1884-ben a környékbeli gyermekek számára a rend megnyitotta hatosztályos „külső” elemi iskoláját, melyet szegényebb bejáró tanulók látogattak. Ugyanebben az évben kezdődött el az új zárda felépítése. A kétemeletes épületbe 1885-ben költöztek át a belső iskolák, míg a külső iskola a Deák-villában maradt. A zárda Jézus Szíve-templomát 1895. jún. 15-én szentelte fel Vaszary Kolos hercegprímás. Nem sokkal később a külső iskola is új épületet kapott, ezt 1898. okt. 20-án avatta fel Steiner Fülöp székesfehérvári püspök. A két épületet az 1930-as években tornateremmel kötötték össze, melyet az iskolák közösen használtak. A belső és külső iskolák egymástól függetlenül működtek, bár voltak közös tanáraik. A kétféle iskolát – az alapítói szándéknak és a társadalmi igényeknek megfelelően – más társadalmi rétegek gyermekei látogatták, de azért volt kapcsolat a két iskola diákjai között. Erre jó példa a karácsonyi ünnepség, amikor az 1885-ben alapított Mária-kongregáció tagjai és a belső iskolák diákjai megajándékozták, megvendégelték és műsorral szórakoztatták a külső iskolás gyerekeket.
A rend 1914-ben megalapította a Budapesti Szent-Szív-Intézeti Katholikus Leánygimnáziumot, mely az ország második és Budapest első leánygimnáziuma volt. Megnyitása érdekében maga Csernoch János hercegprímás járt közben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnál. Az iskola első igazgatója Danczer Béla, a szomszédos állami főgimnázium tanára lett. A tanítás 1914 szeptemberében kezdődött az I. és az V. osztályban. A távol lakókat internátusban helyezték el, ők délután francia, német, angol, kézimunka és zeneórákon vehettek részt. Az 1915/16-os tanévben folytatólagosan megnyílt a II. és a VI. osztály. 1916/17-ben az iskola és a zárda egyik külön épületében nyert elhelyezést. 1917-ben az iskola nyolcosztályossá vált, és átköltözött a VIII. kerületi Mikszáth Kálmán térre, a rend által megvásárolt egykori Révay-palotába, ami akkor bérház volt, és amely Barat Magdolna-Zsófia rendalapítónő után a Sophianum nevet kapta. Az első érettségire az 1918-ban került sor. Mivel az épületen beköltözés előtt csak a legszükségesebb átépítési munkálatokat tudták elvégezni, 1926-ban nagyszabású átépítésen esett át, majd 1936 nyarán újabb változtatásokat hajtottak végre. Ezzel korszerű, minden követelménynek megfelelő iskola jött létre. A Múzeum utcai épületet az 1933/34-es tanévben építették át, itt működött az elemi iskola.
A leánygimnázium elköltözése után továbbra is az István úton működött a hatosztályos külső elemi iskola és a bentlakásos leánynevelő intézet elemi és polgári iskolával,. Mivel a leánygimnázium egyre nagyobb népszerűségre tett szert, az 1921/22-es tanévben párhuzamossá kellett tenni az első két osztályt, de erre helyszűke miatt nem minden évben volt lehetőség. Így a párhuzamos osztályokat az 1932/33-as tanévtől kezdve az Ajtósi Dürer soron nyitották meg. Az ottani osztályokat a Dürer sor tanárai tanították, mint a Sophianum óraadói. Az V. osztály megnyitását a vallás- és közoktatásügyi miniszter az önállósodáshoz kötötte, de a rend szándéka is az volt, hogy újabb leánygimnáziumot alapítson, igazodva a szülők igényéhez. Az 1936/37-es tanévben a Sophianum Dürer sori osztályai önállósodtak, a polgári leányiskola megszűnt és e kettőből létrejött az új leánygimnázium, mely a rend misszionárius szentje, Philippine Duchesne tiszteletére a Philippineum nevet vette fel.
A II. világháború során Budapest 1944/1945. évi ostromát alatt a rend házaiban több száz bentlakó növendék, rászoruló és üldözött vészelte át. A Philippineum épületét 1944-ben lefoglalták, és ott őszig a Madarász utcai kórház gyermek és női osztályát helyezték el. XII. Piusz pápa menlevelének köszönhetően az intézet a Vatikán védnöksége alá került. Így tudtak befogadni mintegy 100 fiatal zsidó lányt, majd kb. 300 volt növendéket és hozzátartozóikat. A Svéd Vöröskereszt segítette az intézetet, mely egy időre be is fogadta a szervezetet, így vezetője, Waldemar Langlet és felesége is a ház lakója lett. A Sophianumban, amely a nunciatúra és a svájci követség védelme alatt állt, 31 akkori vagy volt gimnáziumi növendék és 11 fiatalabb diák mellett kb. 120 zsidó származású nő, gyermek és néhány férfi kapott menedéket. 1995-ben a megmentett zsidó asszonyok kérésére M. Hildegard Gutzwiller, a Sophianum házfőnöke posztumusz megkapta Izraelben a „Népek megmentője” kitüntetést, és neve felkerült a Jad Vasem emlékfalára. A Sacré Cœur zugligeti nyaralójában 20 üldözöttet bújtattak. A háborúban a Mikszáth téri iskolaépület erősen megrongálódott, két évbe telt, míg a főépületet eredeti állapotában helyre tudták állítani. A Múzeum utcai szárny újjáépítése még tovább húzódott.
Mivel 1945-ben miniszterelnöki rendelet vezette be a nyolcosztályos általános iskolát, a Sacré Cœur is kénytelen volt átalakítani iskoláit. Az elemi iskolák négy évfolyama az általános iskola első négy évfolyamává alakult, a gimnáziumok alsó évfolyamai pedig az általános iskolák felsőbb osztályaivá. Az 1946/47-es tanévtől az általános iskolák függetlenné váltak és a tanári testületeket is szétválasztották.
Az 1948. évi 33. törvény alapján a Philippineumot és a Sophianumot is államosították. A két általános iskola és két leánygimnázium még egy évig működhetett, a Sophianum Állami Mikszáth Kálmán Leánygimnázium néven, a Philippineum a Mikes Kelemen Leánygimnázium néven. Dr. Csapody Vera igazgatónőt leváltották, de a régi világi tanárok, tanárnők nagy része ekkor még az iskolában maradhatott és továbbra is tanítottak hittant. A szerzetesnők azonban többé nem taníthattak, az iskolákat teljesen leválasztották a zárdáról. A Dürer sori nagy templomot bezárták, csak a kápolnát lehetett látogatni és azt is csak titokban. 1949-ben végül mindkét leánygimnáziumot megszűntették.
A Sophianumba az orosz tanárokat képző Lenin Intézet került, majd 1953-ban a piaristák kapták meg rendházuk és gimnáziumuk számára. A Philipineum épületétbe 1949-ben az Magyar Dolgozók Pártja (1956 után Magyar Szocialista Munkáspárt) Politikai Főiskolája költözött, majd amikor ez a kommunista diktatúra bukása miatt megszűnt, 1989-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyes bölcsészeti tanszékei kerültek ide.
A Sophianum igazgatói: Danczer Béla (1914–1918); Fallenbüchl Ferenc (1918–1936); Kemény Lujza RSCJ (1936–1938); Csapody Vera (1938–1948). – A Philippineum igazgatói: Osztoics Irén RSCJ (1936–1942); Csegény Margit (1942–1948).
A Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk Kongregáció (Congrégation de Notre Dame de Charité du Bon-Pasteur; Congregatio Filiarum BMV a Caritate Boni Pastoris, Religieuses du Bon Pasteur, RBP) eredete Eudes Szent János (1601–1680) francia missziós pap egyik kezdeményezéséhez nyúlik vissza, aki korának népszerű szónoka, a Jézus és Mária Kongregációja nevű férfi szerzetesi kongregáció (eudisták) alapítója volt. Missziós útjai során sok esetben találkozott olyan fiatal lányokkal, asszonyokkal, akik a prostitúció vagy más testi-lelki kizsákmányolás áldozataivá váltak, és szerettek volna kilépni bűnös életükből, de ehhez segítségre és menedékhelyre volt szükségük. Eleinte egy-egy lelkes, buzgó asszonynál helyezte el őket, majd hívei anyagi segítségével 1641 végén Caen-ban házat bérelt, és létrehozta a Menedéknek (Refuge) nevezett intézményt, amelyet 1642-ben XIV. Lajos király is jóváhagyott. Ebben kétféle közösség élt: az egyiket a bűnbánó nők (pénitentes) alkották, akik „botrányos életük” után önként, egy időre oda vonultak, megőrizve szabadságukat, hogy távozhassanak; a másik pedig szerzetesi „makulátlan hírű hölgyekből” állt (innocentes), akik a bűnbánókat vezetik, és „az a vágy sarkallja őket, hogy Isten szolgálják és a lelkek üdvözüléséért munkálkodjanak”. A kétféle közösség a kor elvárásaihoz igazodva egyaránt zárt, kolostorszerű életet élt, amelyben fontos szerepet kapott a fizikai munka (főként szövés, varrás, kertészet) és a hitoktatás. Az első csoportból a másikba azonban nem lehetett átlépni, mivel a belépő nővérektől feddhetetlen előéletet vártak el.
Franciaországban már régóta működtek hasonló intézmények. Az egyiket például – amelyet Eudes Szt. János is jól ismert – egy módos özvegy, Elisabeth de Ranfaing alapította 1624-ben Nancy-ban, egy olyan szerzetesi közösséggel együtt, amelyben maga is fogadalmat tett. A caen-i intézményt kezdetben a helyi püspök által engedélyezett, Szeretetről nevezett Miasszonyunk (Notre Dame de Charité) nevű jámbor társulatot tagjai vezették, akik Szent Ágoston regulája szerint éltek. 1644-től az alapító néhány vizitációs nővért hívott a Menedékbe, akik segítettek bevezetni a szerzetesi életmódot, és növendékeket is fölvettek a társulatba. 1647-től már csak az utóbbiak folytatták a munkát. Számukra 1651-ben Bayeux püspöke a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Lányai néven szerzetesi közösséget hozott létre. A szokásos három szerzetesi fogadalom mellett – a nancy-i közösséghez hasonlóan – azt is megfogadták, hogy megtérítik és tanítják a bűnbe esett, de megtérő nőket. 1666-ban VII. Sándor pápa jóváhagyta a Menedék Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregációját (Congrégation de Notre Dame de Charité du Refuge), és annak Konstitúcióit, amelyeket Szent Ágoston regulájának kiegészítéseként Eudes Szt. János fogalmazott, a Vizitáció szabályzatát alapul véve.
A 18. század során további hét hasonló ház nyílt Franciaországban, amelyek egymástól függetlenek voltak. Ezekben 1705-től kezdve már nemcsak önkéntes bűnbánókat fogadtak, hanem olyanokat is, akiket a szülők vagy a polgári hatóságok küldtek.
Rose Virginie Pelletier (1796–1868) 1814-ben lett a tours-i Menedék szerzetese, ahol a Mária Eufrázia nevet kapta. 1825-ben főnöknővé választották, és sokat tett a közösség lelki megújulásáért. A megtért nőkből létrehozott egy kontemplatív szerzetesi közösséget, hogy imádságos életük által is segíteni tudják a közösség apostoli szolgálatát. Ennek tagjai kármelita szellemben, Szent Magdolna pártfogása alatt éltek, ezért „magdolnáknak” hívták őket. Mária Eufráziát 1829-ben Angers-ba hívták, hogy újra megnyissa Jó Pásztor Házat, amelyet a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregációjához hasonló célból alapítottak 1692-ben, és egy kis szerzetesi közösség vezette, egészen az 1789. évi nagy forradalomig. Az újból megnyílt háznak 1831-ben ő lett a főnöknője (miután Tour-ban véget ért főnöknői hivatala). A háznak olyan jó nevet szerzett, hogy nővérei 1833/1834-ben újabb négy új helyen (Le Mans, Poitier, Grenoble, Metz) telepedhettek meg. Mária Eufrázia szerette volna, ha ezek a kolostorok közös generális főnöknő alatt állnak, és egységesen nevelik növendékeiket, mert „hatékonyabban dolgozhat Isten dicsőségéért és a lelkek üdvéért, ha egyesíti tagjait a közös engedelmesség köteléke”. Kérésére 1833-ban Angers püspöke engedélyezte egy új kongregáció alapítását, amelyet – a régi kongregáció és pártfogóinak tiltakozása ellenére – 1835-ban XVI. Gergely pápa is jóváhagyott Angers-i Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk Kongregáció (Congrégation de Notre Dame de Charité du Bon-Pasteur d’Angers) néven. Angers nevét a kongregáció nevéből csak az 1985. évi generális káptalan törölte, hogy jobban kifejezze a rend nemzetköziségét.
Az új kongregáció átvette a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregáció szabályait, csupán néhány ponton egészítette ki azokat. Ugyanis az önkéntes megtérők mellett elvállalták a hatóságok által küldött fiatalkorú bűnözők nevelését és tanítását, később pedig női börtönöket is, továbbá árvaházakat, és ezekkel kapcsolatos iskolákat és kórházakat is működtettek. Mária Eufrázia újítása volt, hogy a Jó Pásztor kongregáció házaiban a megtérők beléphettek a magdolnák szemlélődő közösségébe, illetve (1835-től) a „fölajánlottak” (consacrées, „dolorosák”, Fájdalmas Boldogasszony leányai) közé. Utóbbiak a szerzetesihez hasonló fogadalmat tettek, és a nővérek segítőiként működtek a ház fiatalabb lakóinak nevelésében. 1855-ban a Szentszék engedélyezte, hogy a kongregáción belül létrehozzák az első hét rendtartományt (Franciaország, Itália, Piemont, Németország, Amerika, Afrika, Anglia). Mária Eufrázia nővér halálakor, 1868-ben már 110 ház működött mind az öt kontinensen, 1900-ben pedig 228.
A 20. században közben a régi Szeretetről nevezett Kongregáció is egyre jobban érezte a központi irányítás szükségességét. A francia (később újlatin nyelvű), amerikai, ír és angol közösségek 1944-től kezdve területenként külön szövetségeket , majd kongregációkat alkottak, végül 1995-ben létrehozták a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérek Unióját, amely 2014-ben egyesült a Jó Pásztor nővérekkel. Ekkor 71 országában több mint 4000 Jó Pásztor nővér élt.
A Jó Pásztor Kongregációhoz tehát többféle nővérközösség tartozott. Az elsőbe az apostoli munkát végző nővérek, a menedékházak vezetői és nevelői tartoztak. 1945-ig megkülönböztettek közöttük karnővéreket, „laikus” (szolgáló) nővéreket és a kijáró nővéreket. Utóbbiak végezték a bevásárlásokat és intézték a kolostoron kívüli ügyeket. A rendbe jelentkezők legalább fél év jelöltidő után öltözhettek be, és már akkor eldőlt, hogy karnővérek, laikák vagy kijárók lesznek. Ezt követte a noviciátus (újoncidő), majd a fogadalomtétel, eleinte évente, majd öt év után örökre. A tágabb szerzetesi közösséghez tartoztak a kolostoron kívül élő, „harmadrendi”, világi segítők (munkatársak) is, akiket „eudistáknak” neveztek.
A Jó Pásztor házak lakóinak másik fő csoportja a megtérőkből, illetve megmenekítettekből állt. A szerzetesekhez hasonlóan ők is új nevet kaptak, és közöttük is több csoportot különböztettek meg. Azokat, akik 3-5 évnél kevesebbet töltöttek a házban, és azt tervezték, hogy visszatérnek a világi életbe, „gyermekeknek” vagy „növendékeknek” hívták. Lelki haladásuk szerint sorolták őket kisebb csoportokba. Óbudán például 1900 körül a Mária-gyermekek, Mária-gyermekségi esdők, Jézus Szent Szíve gyermekek és Szt. Alajos gyermekek csoportjai léteztek, amelyek egyenruhájukon névadójukat ábrázoló érmet hordtak. Azok a növendékek, akik a nem akartak visszatérni a világi életbe, a „fölajánlottak” (consacrées) vagy a Magdolna-nővérek (soeurs madeleienes, „magdalénák”) közösségébe léphettek. Előbbiek a ház apostoli munkájában segédkeztek (1845-től kezdve), utóbbiak pedig a ház lakóitól elkülönítve, külön házban éltek kontemplatív, imádságos életet. A 20. század elején már bárki beléphetett a magdolnák közé, de gyakoriak voltak köztük a „kései hivatások”. 1950-től annyiban egyenjogúvá váltak a többi Jó Pásztor nővérrel, hogy ugyanolyan fogadalmat tettek. A II. Vatikáni Zsinaton történt változásokat követve 1964-től a Kereszt nővérei nevet, majd külön generális főnöknő-helyettest, az aktív nővérekhez hasonló ruhát és 1971-ben új konstitúciót kaptak. Az 1985-től elfogadott új Konstitúciók a rendben már csak kétféle: nevelő (aktív) és kontemplatív nővéreket ismertek el, a többi kategória megszűnt. 1997-től a kontemplatív nővérek is küldhetnek képviselőt a generális káptalanba.
A karnővérek a teljes zsolozsma helyett kezdettől fogva mindössze Szűz Mária kis zsolozsmáját (Officium parvum Beatae Mariae Virginis) mondták közösen, hogy minél több idejük legyen az apostoli munkára. Eudes Szt. János 1756-ban még az orgonálást is megtiltotta számukra. A laikák egyénileg imádkozták Jézus és Mária Szívének kis zsolozsmáját, amelyet Eudes Szt. János szerkesztett, a felajánlottak pedig a Hétfájdalmú Szűz zsolozsmáját. A Jó Pásztor nővérek kongregációja megalakulásakor, 1835-ben engedélyt kapott az orgona használatára, és ebben később a régi kongregáció házai is követték.
A nővérek a szokásos három szerzetesi fogadalom mellett egy negyedik, „buzgósági” fogadalmat is tettek, amelynek szövege többször változott. Az Eudes Szt. János által megfogalmazott és 1666-ban elfogadott eredeti szabályzat szerint „azoknak a bűnbánó lányoknak és nőknek tanítására” szentelték magukat”, „akik a szabados élet után önként és minden kényszer nélkül e kolostor szerzeteseink vezetése alá helyezték magukat, hogy Istenhez térjenek, és bűnbánatot tartsanak”. A Jó Pásztor nővérek 1835-ben elfogadott szabályzatában ez azzal egészült ki, hogy olyan lányokkal is foglalkoznak, „akiket az illetékes hatóságok bíztak ránk”. 1899-ben a fogadalmi szöveget úgy egyszerűsítették, hogy mindazokra vonatkozzon, „akik a megtérés szándékával lépnek be ebbe a házba”, 1955-ben pedig úgy, hogy a nővérek munkája „az Intézmény művének keretében” történjék. 1985-től kifejezetten „buzgóságot” fogadtak, „elkötelezve magam, hogy a lelkek üdvösségért élek és dolgozok”.
A nővérek már a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregációjában kármelita típusú, két részes szerzetesi nevet választottak (pl. Marie de Saint-Euphrasie). Az apostolkodó nővérek első neve mindig Mária, a magdolnáké Magdolna, a felajánlottaké Dolorosa, a harmadrendieké pedig Eudista volt. A gyakorlatban a második szerzetesi nevet (franciául és magyarul is) alanyesetben, női névvé alakítva használták (pl. Szt. Ágostonról nev. Magdolna helyett Magdolna Auguszta).
Az apostoli nővérek mindkét rendben egyaránt fehér ruhát, gallért és skapulárét viseltek, a karnővérek fekete fátyollal, a laikák és a novíciák pedig fehér fátyollal. A kijáró nővérek, sőt a kijárónak szánt novíciák ruhája és skapuláréja azonban fekete volt (de gallérjuk fehér). Első fogadalomtételük után mindannyian ezüst szívet ábrázoló függőt viseltek mellükön. A magdolnák ruhája ettől egészen eltért, mert ők a kármelita nővérek barna habitusát viselték, az újoncok fehér, a fogadalmasok fekete fátyollal, mellükön függő kereszttel. A fölajánlottaknak fekete ruhájuk volt, hosszú fehér övvel, és szintén mellkeresztet viseltek. A II. Vatikáni Zsinat után a viselet egyszerűsödött, de színei megmaradtak, az ezüst szív alakú függőt pedig egy szívet és pásztorbotot is magában foglaló mellkereszt váltotta fel.
Magyarországra az első Jó Pásztor nővérek 1892-ben a nápolyi származású Giulio Capece Zurlo, San Marco hercegének magyar özvegye, Nákó Anna Mileva grófnő hívására érkeztek Óbudára, ahol a hercegné a Szőlő utcában házat épített számukra és 30 növendék számára. Az első hat nővér a rend anyaházából, Angers-ből érkezett, de Groté M. Auguszta főnöknővel együtt mindannyian német anyanyelvűek voltak. Azonnal megnyitották menedékházukat, amely a következő években újabb részekkel bővül, és 1900-ban már 1897-ben több, 116 lakója volt. A nyitás után öt évvel, 1896/1897-ben közvetlenül a menedékház mögött fölépült a magdolnák külön háza, 1900-ben megnyílt majd 1901-ben az utcára nyíló Jó Pásztor templom, végül pedig 1903-ben egy újabb épület a kertben, amely további 200 növendéket tudott befogadni. Mindezeket Hofhauser Elek építőmester tervezte és kivitelezte a hercegné költségén. (Eközben Jó Pásztor ház mögött hosszú, beépítetlen telket, amely egészen a Bécsi útig húzódott, a városrendezés során a Zápor utca és San Marco utca három részre tagolta. A keleti és középső részt a Jó Pásztor nővérek használták, nyugati részében pedig 1899/1900-ban San Marco hercegné Richard Franz Jordan bécsi építész terve szerint felépíttette a gyógyíthatatlan betegek számára az Irgalomházát, amelyet a Szeretet Leányaira, az irgalmas nővérekre bízott.)
Az óbudai házat kezdettől fogva egy leendő provincia központjának tekintették. 1900-ban noviciátust is nyitottak benne. Más magyar városokban is foglalkoztak a Jó Pásztor nővérek letelepítésével, de erre csak az első világháború után került sor Kecskeméten, ahol Révész István kecskeméti plébános és az ottani egyházközség telket vásárolt, és házat épített a Szolnoki úton a nővérek számára. A „Názáret” házba 1924-ben költöztek be, és elsősorban szegény gyerekek gondozásával foglalkoztak. További építkezések után 1929-ben itt is létrejött a magdolnák közössége. A nővérek harmadik háza Ikerváron nyílt meg, ahol 1936-ban a Népjóléti Minisztérium átadta számukra a Batthyány-kastélyt (amelyben az első világháború után hadiárvaház működött), hogy ott árvaházat nyissanak.
1936-ban létrejöhetett három kolostorral a magyar provincia, amelynek élére a generális főnöknő a münsteri provinciából érkező Maria Theresia von Strachwitzot nevezte ki főnöknővé. Általa szoros kapcsolat alakult ki a két provincia között, néhány magyar nővér Münsterben végezte a noviciátust is. A nővérek apostoli munkaterületét már mindhárom házban egyre inkább az állami gondozott lányok nevelése adta. Kecskeméten és Ikerváron nyolcosztályos polgári iskolát és varró szakiskolát működtettek, ezenfelül Ikerváron télen a felnőttek számára kézimunka-tanfolyamokat, a nyári munkák idején pedig óvodát szerveztek.
A második világháborúban a kecskeméti Jó Pásztor nővérek nagyobb része 1944 októberében Budapestre menekült, az ott maradókat pedig az orosz katonák kergették el. Az óbudai házat 1945. január 11-én szintén teljesen kiüríttette a Vörös Hadsereg, a nővérek és pártfogoltjaik a Szent Lujza Intézetben, Fallenbüchl Ferenc nyugalmazott esztergomi egyházmegyés pap villájában (Bécsi út 234.), a szalézieknél, a csillaghegyi polgári leányiskolában, a máriaremetei szervita nővéreknél és egyéb helyeken találtak menedéket. Két nővért a Kiscelli utcában, menekülés közben lelőttek. A harcok során a templom és a ház súlyosan megsérült, leégett, és kirabolták. Csupán a magdolnák háza maradt félig épen, amelyben a visszatérő nővérek 1945-ben kórházat rendeztek be. Az épületek egy részét a következő években sikerült rendbe hozni, de 1948-ban a nővérek háza még mindig romhalmaz volt. Ikerváron viszont, mivel a nővérek csecsemőotthont rendeztek be a kastélyban, azt az orosz katonák megkímélték. Ezért 1945-ben a noviciátus Ikervárra költözött, a magdolnák egy része pedig egészen 1947 nyaráig a Fallenbüchl-villában maradt, amelyet akkor a legkisebbek iskolája vett használatba. Kecskeméten lépett be még 1938-ban a magdolnák közé Kovacsics Magdolna Natália, aki 1943-ban Óbudára jött. Hatására a magdolnák 10 tagja néhány más nővérrel együtt 1948 júniusában új rendet alapított a székesfehérvári egyházmegyében Szűz Mária Világ Királynője Engesztelő Leányai néven.
A kommunista államosítás először a nővérek által fönntartott iskolákat érintette 1948 nyarán. Kecskeméten a nevelt lányokat 1948 novemberében állami otthonba küldték, és helyükre a márianosztrai női börtön lakóit telepítették. A nővérek kézimunkájukból éltek, és a börtönkonyhán dolgoztak. Budapesten ugyanez 1949 decemberében történt meg. A nővérek helyett világi nevelők érkeztek, és létrejött a Budapesti Leánynevelő Intézet, amelybe a bíróság által javítónevelésre ítélt lányok kerültek. Ikerváron viszont a nővérek közel 180 lánynak adtak otthont 1950. június 11-ig, amikor éjszaka Kecskemétre, az angolkisasszonyok kiürített rendházába deportálták őket (120 más nővérrel együtt). A szerzetesrendek betiltása után a kecskeméti ház felszámolása 1950. október 15-én, a budapestié november 20-án fejeződött be. Az ottani állami nevelőintézetbe 1951-től fiúkat is, majd 1975-túl csak fiúkat helyeztek el, miközben a háborúban megsérült épületet lebontották, és helyére újat építettek.
Eközben a külföldi nővérek elhagyták Magyarországot, Strachwitz tartományfőnöknő már 1948 májusában, 16 más nővér pedig 1949 elején. A megmaradt 120 magyar nővér 1950 őszétől szétszóratásban élt. Családoknál, kórházakban, üzemekben vállaltak munkát. Az idősebbek az egyházi szociális otthonokba kerültek. Eleinte óbudai templomukban is találkozhattak, de Gyimesi Gyula (1954–1962) és Tóth László templomigazgatók (1962–1983) alatt ez már nem volt tanácsos. A magdolnák közül sokan a Szolidaritás szövetkezetben dolgoztak varrónőként, és eleinte együtt maradhattak a Fallenbüchl-villában, ahol 1953-ig működhetett kápolna. Uxa József, a Jó Pásztor templom igazgatója (1948–1954) rendszeresen fölkereste őket, sőt két harmadrendi nővér 1952-ban ott tett örökfogadalmat magdolnaként.
Miután szabaddá vált a külföldi utazás, 1963-tól több nővér meglátogatta a münsteri házat. 1972-től osztrák nővérek rendszeresen látogattak Magyarországra, sőt 1984-ben Fox. M Bernadette generális főnöknő is járt itt. 1988-ban a rend új Konstitúcióit és jelvényét már közös fogadalomújítás keretében adták át az óbudai Jó Pásztor templomban (de zárt ajtók mögött) megjelent 36 nővérnek. (A 11 kontemplatív nővér számára másnap külön találkozót szerveztek.)
A nővérek közös életének újraindítására 1991-től hat külföldi (francia, holland, portugál és dél-amerikai) nővér érkezett Budapestre. Eleinte lakást béreltek a Soroksári úton, majd óbudai telkükön visszakaptak egy időközben épült, de használaton kívüli épületet (Zápor utca 50.), amelyet 1992 végére felújítottak, és a rend 1993 márciusában megnyitotta a Jó Pásztor Anyaotthont fedél nélküli édesanyák és gyermekeik részére. (Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény óta családok átmeneti otthonának nevezik). Mivel nem bizonyult elég tágasnak, 2004-re ugyanott, az egykori óbudai telek Bécsi úti végének visszakapott részén állami támogatással felépítettek egy másik anyaotthont is, Jó Pásztor Ház néven. A két otthonban összesen 80 férőhelyen 28 családot tudnak befogadni. A nővérek dolgoztak a börtönpasztorációban, létrehozták a prostitúció ellen dolgozó Kiút Veled Ökumenikus Segítségnyújtó Egyesületet, 1996-tól pedig az egri egyházmegyei Gyöngyösorosziban megkapták a megürült plébániát, ahol cigánylányok számára délutáni tanodát nyitottak. Később létrehozták a Segítő Kezek Alapítványt, és munkájukat az önkormányzattól 1999-ben megkapott Jövő Házban (Rosa Virginia Otthon) folytatták, ahol 2003-ban szabályos szerzetesi közösség alakult. Az 1991. évi újraindulás után a Magyar Tartomány missziónak minősült, majd a generális tanács 2007. dec. 19-én adott engedélye alapján 2008-ban egyesült a francia-belga provinciával.
Tartományfőnöknők: M. Theresia von Strachwitz (1936–1948.05.28); Mészáros M. Eufrasia (1948–1964); Magisztrát M. Flavia (1964–1989); Mészáros M. Eufrasia (1989–1991). – Misszió elöljárója (supérieure, responsabile, coordinatrice): Notter Georgette (1991–2001.11.26); Dutra Maria de Lurdes (2001.11.26–2008); Torráo Batista Glória (2008–)
Apja, Nemecz Károly (1845–1878) szabómester a Pozsony megyei Vásárúton (Trhová Hradská) élt, 1872-ben vette felségül Pirk Katalint, egy vágsellyei szíjgyártómester lányát. Első fiuk, az ifjabb Károly 1873. október 27-én született, majd őt követte József (1875. aug. 9.) és Lajos (1877. júl. 12.). Az elemi iskola első három osztályát 1878-tól szülőfalujában végezte, de mivel az édesapa 1878. szeptember 26-án elhunyt, az özvegy és a gyerekek 1881-ben Vágsellyére, az anyai nagyszülőkhöz költöztek. A családban és Vásárúton magyarul beszéltek, de Vágsellyén Károly szlovákul is megtanult, mivel a város mintegy kétharmada ezt a nyelvet beszélte. Itt végezte az elemi iskola 4-5. osztályát (Sk, 12), majd 1885-ben a szentgyörgyi piarista gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait. Mivel jól tanult, és Szentgyörgyön csak kisgimnázium működött, az V. osztályt 1889-től Nyitrán folytatta. Bár már szentgyörgyi első gimnazista korától fogva a „Német”, majd a „Németh” nevet használta, hivatalos névváltoztatási kérvényt csak Nyitrára költözésekor, 1889-ben nyújtott be testvéreivel együtt. Az engedély szerint nevük „Német”-re („h” nélkül) módosult, ám Károly a nyitrai gimnázium értesítőiben továbbra is „Németh” néven szerepelt. Mint árva diák élelmezését a „püspöki udvartól” kapta, de VII. osztályos korában mint templomi énekes is kapott támogatást a Nozdroviczky-alapból, valamint ruhára a rendház Schedy-féle alapjából.
A VII. osztály után, 1892-ben jelentkezett a piarista rendbe, és az egyéves váci noviciátust követően a gimnázium VIII. osztályát 1893/1894-ben Kecskeméten járta ki Kováts Antal osztályában, aki a németet és a magyart is tanította. Elöljárói szorgalmát, engedelmességét és „buzgóságra hajló” természetét egyaránt nagyra becsülték. 1894-től 1897-ig a kolozsvári Kalazantinumban folytatta tanulmányait, az újonnan alapított intézet első növendékei között, mint magyar–latin szakos egyetemi hallgató. A kolozsvári tudományegyetemen a magyar irodalmat Széchy Károlytól, a latin irodalmat leginkább Szamosi Jánostól, a görög tárgyakat Pecz Vilmostól tanulta. A Kalazantinumban is tagja volt az énekkarnak, sőt az intézet zenekarában is játszott mint nagybőgős. 1895 decemberében növendéktársaival együtt megindították a Kalazantinum című folyóiratot, mely saját írásaikat közölte, eleinte hektográffal (Schafirograph), később nyomdai úton sokszorosítva. A szerkesztő feladatát Raskó (Hraskó) István, a kiadóét Német vállalta. A nyári szünidőket rokonainál töltötte, részben Szentgyörgyön, részben Vágsellyén. Ott készültek első dolgozatai (amelyeket akkoriban megköveteltek a piarista növendékektől), 1895-ben „Czuczor Gergely élete és működése”, 1896-ban „Cicero élete” címmel, utóbbi latinul.
Két egyetemi év után, 1896. június 17-én letette az alapvizsgát, a harmadik év végén, 1897. április 19-én pedig szerzetesi örökfogadalmat tett, és augusztus 15-én Schuster Konstantin püspök Vácott pappá szentelte. 1897 szeptemberétől a temesvári gimnáziumban kezdett magyart és latint tanítani, valamint „görögpótló irodalmat”, amit két év múlva, 1899-től Kecskeméten folytatott. Eközben tette le Kolozsvárott utolsó egyetemi vizsgáit, így a szakvizsgát 1902. január 27-én, a tanári vizsgát pedig 1904. május 16-án.
Kecskeméten bontakozott ki tanári tehetsége, amellyel a legszebb piarista hagyományokat követte. „Az iskolai munkát megszentelt örökségnek, élethivatásnak tekintette” – írta róla Balanyi György (aki maga is tanítványa volt) – „Szeretettel és lelkesedéssel csüggött nemzeti irodalmunkon, és minden igyekezetével azon volt, hogy alkotásait minél közelebb hozza tanítványai szívéhez. […] Óráira mindig egész halom könyvvel járt, hogy az elméletet azonnal megfelelő illusztrációs anyaggal kísérhesse.”
Még egyetemi évei alatt, Széchy Károly buzdítására kezdett foglalkozni Baróti Szabó Dávid munkásságával, amelyhez számos adatot gyűjtött (Sk, 2-6), és erről szóló doktori disszertációjának több részletével elkészült (Sk, 8), azt azonban végül nem fejezte be. Helyette, a piarista hagyományok keresése közben, figyelme egyre inkább a régi iskolai színjátékok felé fordult.
Már első kecskeméti évében, 1899/1900-ban Bán József rendtársával együtt szavalókört indított a kisebb, II–IV. osztályos diákok számára „az előadó képesség s fellépési bátorság emelésére”, amelyet 1905-ig vezetett. Időközben azonban egyre magasabb osztályokban tanított, így 1904-ben ő vette át a felsőbb osztályosok tekintélyes önképzőkörének vezetését, és 1905-ban, amikor már egyáltalán nem tanított az alsó osztályokban, a szavalókör vezetéséről is lemondott.
A kecskeméti szavalókör tagjai nemcsak verseket mondtak üléseiken és az iskolai ünnepségeken, hanem ugyanott rövidebb színdarabokat, egyfelvonásos vígjátékokat is előadtak. Az 1900/1901. tanévzáró ünnepélyen például a Maszlaghy Ferenc által írt A képzelt beteget, egy év múlva pedig Az álhadnagy című bohózatot játszották. Az 1902/1903. tanévben a szavalókör ülései során a Karácsony öröme, valamint Rudnyánszky Gyulától A varázsgyűrű című rövid színművek kerültek bemutatásra. Eközben fedezte föl Német Károly a kecskeméti rendház könyvtárában Plautus Menaechmijének 18. századi magyar nyelvű átdolgozását, amelyet nemcsak közzétett a gimnázium 1903/1904. évi értesítőjében, hanem némely „stiláris változtatásokkal” diákjaival elő is adatott az év végén, 1904. június 19-én, a Tóth György igazgató 30 éves tanári évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, a gimnázium tornacsarnokában. Tulajdonképpen innét számíthatjuk a barokk kori piarista iskolai színjáték 20. századi újraélesztésének kezdetét.
A kecskeméti iskolai színjátszás Német Károly vezetésével a következő években is tovább folyt, sőt fejlődött. A Menaechmi után pár nappal például, az 1904. június 29-én tartott tanévzáró ünnepségen a kisebbek, a szavalókör tagjai A fogadás című bohózatot játszották, az önképzőkör 1906. március 15-én tartott ünnepségén pedig Havadi Barnabás OSB A hős idők alkonya című drámai költeménye került színre.
1907-ben a gimnázium vezetősége úgy határozott, hogy az iskola alapításának 200. évfordulóján, 1914-ben emléktáblát állít diákjának, Katona Józsefnek valamint neves piarista tanáraiknak (Révai Miklós, Horányi Elek, Simai Kristóf) és ennek költségét színpadi előadások útján teremti elő. „Az emléktábla és a XVIII. századi piarista iskolai szinielőadások felelevenítése bizonyára neveli az ifjúság szívében irodalmi nagyjaink iránt a köteles hála és kegyelet érzését s az intézethez való mély ragaszkodást” (Ért/Kecskemét 1907/1908, 68). Emiatt került színre a városi színházban 1908. április 27-én Dugonics András Tárházi című darabja a diákok előadásában, Német Károly rendezésében és átdolgozásában, majd a következő évben, 1909. április 24-én ugyanilyen módon Simai Kristóf Váratlan vendég című vígjátéka. Több ilyen célú előadás nem volt, de a kecskeméti katolikus egylet javára 1909 karácsonya előtt, a gimnázium tornacsarnokában Német Károly tanítványai két előadásban is bemutatták Szabó János Betlehemi bakter című művét.
Az iskolai színjátszás megújítása mellett Német Károly más módon is részt vett a város kulturális életében. Rendszeresen írt „alkalomszerű ismertetéseket” a helyi lapokba, és tartott irodalmi előadásokat. 1908-ban például Kisfaludy Károlyról beszélt a Katona-kör kérésére, 1910/1911-ben pedig Arany János Toldi-ciklusáról, méghozzá a Katona-kör mellett a katolikus legényegyesületben is. Az 1909/1910. tanévben fizika szakos rendtársával, Niklos Jánossal létrehozták az Önképző-kör Uránia-osztályát, amely vetített képes előadás-sorozatot rendezett az ifjúság számára Európa tájairól, a bolygókról, üstökösökről.
A színjátékok felkutatása és előadása mellett Német Károly szorgalmasan gyűjtötte az adatokat Kecskemét városa (Sk, 17-23), valamint a piarista iskolai színjátszás történetéhez. Előbbiek különféle helyi lapokban jelentek meg vagy előadásokon hangzottak el, utóbbiak pedig jórészt bekerültek Prónai Antal gyűjteményébe (IV.62, Sk, 27, vö. ItK 1915, 115). Ebből is látszik, hogy adatait szívesen megosztotta másokkal. „Azt a kegyeletes lelkületet, mellyel a piaristaság irodalmi múltjának emlékeit böngészte, a jelen nemzedékre őszinte rendtársi és baráti szeretet formájában árasztotta ki. A keze alatt felnőtt fiatalabb nemzedéknek […] kész örömest kezére járt kutatásaiban” – írta róla Balanyi György. Csaplár Benedek rendtörténetíró 1906. évi halála után ő szolgáltatta a piarista írókra vonatkozó adatokat Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című lexikonjához (az 1906–1914 között megjelent XI–XIV. kötetekhez).
Kiváló tanári munkájának egyfajta elismerése volt, hogy 1912-ben elöljárói (a rendfőnöki titkárrá kinevezett Prónai Antal helyére) a budapesti gimnáziumba helyezték. Ott sem feledkezett meg az iskolai színjátszásról, amelyre a Segítő Egyesület jótékonysági hangversenyei adtak lehetőséget. Ennek keretében 1913. március 3-án az Uránia tudományos színházban ismét színre vitte a kecskeméti Menaechmust, a következő évben, 1914. február 23-án pedig a Váratlan vendéget, mindkettőt újabb versekkel és zenei betétekkel és kiegészítve.
Ezután tanári pályája egy időre szünetelt, mert 1914-ben, Prónai Antal váratlan halála után Hénap Tamás tartományfőnök titkárává nevezte ki. Ebben a funkcióban Hénap utódja, az 1918-ban megválasztott Szinger Kornél is megtartotta, sőt kormánytanácsosi (konzultor) minőségben a rendtartományi vezető testületbe is beválasztották. A titkári feladatot 1920-ig látta el, majd – továbbra is kormánytanácsosként – két évig a rendi iskolai ügyek gondozója volt. Titkárként eleinte ő írta az elhunyt piaristák kegyeletes életrajzait, ezt a munkát azonban 1915-ben Friedreich Endre rendi könyvtáros vette át tőle.
Mivel igazi hivatásának a tanítást tekintette, visszakívánkozott az iskolába. 1922-től ismét tanári feladatot kapott a budapesti gimnáziumban, méghozzá a legalsó (I-IV.) gimnáziumi osztályokban, a legkisebb diákok között, ahol igazán jól érezte magát. „Úgyszólván minden idejét közöttük töltötte, és ha közbe-közbe kedves zsémbességgel zsörtölődött is velök, alapjában nagyon szerette valamennyiüket, s minden tőle telhetőt megtett, hogy embert faragjon belőlük” – írta Balanyi György. Haláláig osztályfőnök volt, illetve szaktárgyai mellett tanított hittant, éneket és természetrajzot is. Mindössze 57 évesen, hirtelen tüdőgyulladásban hunyt el Budapesten, 1930. december 6-án. Egyik akkori tanítványának édesapja, Gusztáv Béla gépészmérnök azonnal alapítványt tett, hogy halála évfordulóján a rendház misét mondjon érte.
A Selmeci-hegység déli lábainál fekvő kis faluban, Lissón (Lišov) született 1871. december 29-én Czeczkó Antal néven, másnap keresztelték a felsősipeki (Horné Šipice) plébánián. Apja, szintén Czeczkó Antal, helybeli gazda és mészáros volt, édesanyja Weinhammer Terézia. Az apa 1914-ben is Lissón élt, tehát valamivel túlélte fia korai halálát. Lajos nevű öccse ugyanebben az időben postamesterként szolgált.
Az elemi iskolát Lissón és Ipolyságon végezte, majd 11 éves korában, 1882-ben szülei a selmecbányai királyi katolikus gimnáziumba íratták, amelyben hat osztályt járt ki. A gimnáziumnak akkoriban csupán két piarista tanára volt: Müllner Pál igazgatón kívül egy hittanár, a többiek, így Antal osztályfőnökei világi „helyettesítő tanárok” voltak. Különösen az első, Schambach (később Zsámboki) Gyula volt rá nagy hatással (1882–1884), aki kezdő tanárként nagy szeretettel foglalkozott diákjaival. Kirándulni vitte őket, illetve eljátszották Attila és a rómaiak harcát. (Később tanári pályáját az Egyetemi Katolikus Gimnáziumban fejezte be, Cicerót, Andersent fordított, és szakcikkeket írt a szemléltető eszközökről.) Antal hiányos tudással érkezett a gimnáziumba, magyarul is csak keveset tudott, mert családjában és falujában szlovákul beszéltek. A gimnáziumban azonban a magyar nyelvet és irodalmat hamarosan annyira megszerette, hogy „szabad óráit írással és olvasgatással töltötte”, majd maga is írni kezdett. Nyomtatásban első írása (egy bizarr anekdota) 1885-ben, III. osztályos korában jelent meg (Az erőszakolt reggeli, in Hasznos Mulattató 1885:1 [aug. 2.], 462). Az V. osztályban (1886/1887) néhány osztálytársával együtt, az ő elnökletével titkos „Apolló kört” alapítottak, és – a nagyobb diákok önképzőköreinek mintájára – hetente üléseket tartottak, ahol egymás dolgozatait és verseit bírálták, amelyeket „Rózsabimbók” (1886/1887, Sk, 1) címen hektográffal sokszorosítottak a kör tagjai számára.
Mivel akkoriban Selmecbányán VII–VIII. osztály nem is működött, a hetediket 1888/1989-ben Léván végezte, ahol a gimnáziumban több piarista működött, de osztályfőnöke, Richter Rezső ott is világi tanár volt. Akkori verseit az „Árvácskák” című füzetébe gyűjtötte (Sk, 3). Az év végén egyike volt annak az öt „nem magyar ajkú, de a magyar nyelv elsajátításában kiváló eredményt elért szorgalmas tanulónak”, akik 5-5 forint jutalmat kaptak a lévai Casino akkor tett alapítványából. Néhány verse megjelent, sőt egyik díjat is nyert a besztercebányai, rövid életű Ifjúság Lapjában.
A tanév végén jelentkezett a piarista rendbe. Ekkor, gimnáziumi tanulmányainak és önképzésének hála, már jól tudott magyarul és szlovákul, németül pedig olvasott. A magyar piaristák korabeli képzési rendje szerint az egyéves noviciátust 1889/1890-ben Vácott töltötte, majd 1891-ben Kecskeméten, a VIII. osztályban fejezte be gimnáziumi tanulmányait, ahol osztályfőnöke és magyartanára Kováts Antal, egyik piarista osztálytársa pedig Perényi (akkor Perina) József volt. Ezután két évig a nyitrai teológiai stúdium hallgatója volt (1891–1893), és további két évig tanult magyar és latin szakon a budapesti tudományegyetemen (1893–1895), – mint a párhuzamos teológiai és tudományos képzést nyújtó Kalazantinumok megnyitása előtti egyik utolsó évfolyam tagja. Az egyetemen a magyar irodalmat Gyulai Pálnál és Beöthy Zsoltnál, a latin tárgyakat Ponori-Thewrewk Emilnél hallgatta.
Az irodalmat továbbra is művelte, a stúdium egyik alkalmi költője volt, de szívesen írt lírai önreflexiókat, vallásos történeteket, „tót népballadákat” is Arany János stílusában. Verseit főként az „Ibolyák” (1889-1891, Sk, 4) és az „Ifjúságom” (1891–1906, Sk, 5) című füzetekbe gyűjtötte, de több közülük megjelent a piarista kapcsolatokkal rendelkező lapokban (Veszprémi Közlöny, Kecskemét, Nyitramegyei Szemle, Magyar Állam stb.). A két czinkos című verses elbeszélő költeményét (1892), amely Arany Toldijának hatását mutatja, a Szent István Társulat adta ki. A szünidőket rokonainál, Lissón, Márianosztrán és Felsősipeken töltötte, ott írta a növendékek számára kötelező szünidei dolgozatait Toldi jelleméről (1892) és Horatius epodószairól (1893) „Igen jó tehetségű, a tanulmányokban kitartó, igen jó irállyal és jó előadással” – írta róla Russel Károly, a nyitrai stúdium prefektusa (1892).
Tanulmányai közben 1893. dec. 8-án Budapesten örök fogadalmat tett, és 1895. jan. 23-án Pribék István káptalani helynök Veszprémben pappá szentelte. Egyetemi alapvizsgáját 1894. máj. 19-én, szakvizsgáját 1895. ápr. 27-én tette le, és 1895 jún. 1-jén a doktori szigorlatot is kiállta. Doktori disszertációjában Simai Kristóf két vígjátékának és Plautus Mostellaria-jának viszonyát tisztázta.
Az 1895/1896. tanévben kezdett tanítani a budapesti piarista gimnáziumban. Ekkor, 1895. okt. 22-én változtatta meg vezetéknevét Czeczkóról Prónaira. (Ebben Lajos öccse 1901-ben követte, ld. Budapesti Hírlap 1901. jún. 16.). Egy év múlva, 1896. nov. 25-én – ez viszonylag rövid időnek számított – tanári képesítővizsgáját is teljesítette. A rendben szokatlan módon mindvégig egyetlen iskolában tanított, összesen 17 évig. Osztályfőnökként első osztályát nyolc éven át, egészen az érettségiig vezette (1895–1903), egy másikat pedig elsőtől hetedik osztályig (1905–1912). Nyolc éven át, 1900–1908 között a gyakorlóiskola (önképzőkör) vezető tanára volt. Kortársai szerint népszerű, szelíd, mégis tekintélyes tanáregyéniség volt, aki azt vallotta és élte, hogy „az iskolában minden tudomány között a legfontosabb a szívnek nemessé formálása. Az elmének fejlesztése az érzelmek nevelése nélkül egyoldalúvá teszi az embert s az élet útjára lépő ifjút megfosztja a legfontosabbtól: a helyes életelvtől.” Ebben jó szolgálatot tett neki mesemondó készsége, amelynek emlékét (mai szemmel már kissé erőltetettnek és negédesnek ható) verses imádságai és történetei őrzik. „Valóban tanító és nevelő volt a legnemesebb értelemben, akinek az iskola volt a levegője, ahol szeretett lenni, dolgozni, vesződni, akinek öröme telt a gyermekben, le tudott hozzá ereszkedni, hogy magához emelje, aki elnéző volt gyengeség nélkül és szigorú – de szeretettel.” – írta róla Német Károly (KÉ).
Szépirodalmi alkotásai főként diákjainak, a gyerekeknek szóltak. Ilyen versek és mesék találhatók A kis Jézus (1895) és a Kis barátaimnak (1899) című könyvecskékben. Melodrámáit (Nagyasszonyunk, Rákóczi zászlója, Szent Imre látomása) a budapesti gimnázium diákjai adták elő (1903–1907). Szintén az ifjúságnak szóltak színpadi művei. Közülük csupán Az egri leány gyűrűje című háromfelvonásos történelmi vígjáték került színpadra a budapesti Magyar Színházban 1905. december 21-től, Szent-Gály Gyula kecskeméti tanár zenéjével. A „Böske nótája” (1898/1899, népszínmű, Sk, 9), „Aranyvirág” (mesejáték, 1899, Sk, 10a-10b) és az „Arany legenda” (1905, Sk, 11) kéziratban és előadatlanul maradtak.
Az első piaristák között volt, akik foglalkozni kezdtek a rendalapító, Kalazanci Szent József hiteles tanítási és nevelési módszereivel, amelyről akkor – történeti kutatások híján – kevés hiteles adat állt rendelkezésre. Bár a Piarista Rend és a magyar tartomány (amelyet akkor Magyar Kegyestanítórendnek hívtak) abban az időben nem álltak egymással hivatalos kapcsolatban, 1897 tavaszán Rómába utazott, hogy a rendalapító kiadatlan levelezését tanulmányozhassa. Ezzel ő lett a rendi generális levéltár első magyar kutatója. A Vezúvra 1897. ápr. 20-án tett kirándulásáról szóló írása nyomtatásban is megjelent (Kis barátaimnak, 1899). Az első piarista iskolákat bemutató írásait a budapesti gimnázium 1897. és 1899. évi értesítőiben tette közzé, majd azok egy kötetben is megjelentek (A piarista iskolák kezdete, 1899). Ugyancsak a rend saját hagyományainak terjesztése céljából állította össze a Piarista deák kis kalauzát (1905), amely lelki útmutatót, valamint a rendről, alapítójáról és neves tanítványairól szóló információkat tartalmazott. Később, többször átdolgozva, még hat kiadást ért meg 1945-ig, így a korszak minden piarista diákja találkozott vele.
Irodalomtörténészként is elsősorban saját rendjének régi szerzői érdekelték. Ehhez az indíttatást még az egyetemen, Gyulai Páltól kapta. Legjelentősebb műve, Dugonics András életrajza (1903) a szegedi Dugonics Társaság pályázatára készült. Ekkor a Társaság tagjai közé is megválasztotta. Szintén sokat foglalkozott a régi iskolai színjátékkal. A piaristák színjátéka Pesten a XVIII. században című tanulmánya a gimnázium 1906/1907. évi értesítőjében jelent meg, a magyarországi piarista színművek alapvető (bár nem teljes) jegyzékét azonban csak halála után tette közzé Császár Elemér. Prónai „Piarista Könyvtár” sorozatot tervezett a piarista írók munkásságának, valamint a piarista iskolákban előadott iskolai színjátékok közreadására (Balanyi György, in PRMT, 9), de ezt nem sikerült megvalósítania. Vállalkozott volna a magyar piarista rendtörténeti monográfia régóta húzódó ügyének befejezésére is. 1909. ápr. 7-én budapesti tanártársaival, Bartos Józseffel és Friedreich Endrével együtt tervezetet nyújtottak be Magyar Gábor tartományfőnöknek egy öt-hat kötetes műre (I.1.b: MRÚL, B.3: Iktatott levelezés, Budapest/1909/400; az irat helyéről hiányzik, említette Balanyi György, in MPRT, 9; Prónai jegyzetei a tervezethez: I.1.b: MRÚL, B.7: Vegyes ügyek, 155a), amely azonban a szerzők egyéb elfoglaltságai miatt nem valósult meg.
Prónai Antal híre hamarosan túlnőtt a budapesti gimnáziumon. Tankönyvei révén nevével minden katolikus iskolában találkozhattak. A Szent István Társulat számára készült gimnáziumi magyar irodalmi tankönyvsorozatnak első kötete 1900-ban, a nyolcadik 1911-ben jelent meg. A IV–VI. évfolyamoknak szóló stilisztikai, retorikai és poétikai tankönyveket Bartha Józseffel (1866–1950), a budapesti VIII. kerületi állami gimnázium (1908-tól a Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium) tanárával közösen jegyezték. 1903-ban kiadott közös stilisztikájukat átalakították a polgári leányiskolák, illetve a tanítóképzők számára is, és később mindkét iskolatípushoz kidolgozták a négy-, ill. háromtagú teljes magyar irodalmi tankönyvcsaládot. (Ezek közül a VII. és VIII. osztályok számára készült irodalomtörténeti tankönyveket 1920-tól Sík Sándor és Alszeghy Zsolt dolgozták át a további kiadások számára).
Maga is törekedett arra, hogy a tanári módszertan fejlesztése és a „destruktív szellemi irányzatok” visszaszorítására összefogjon hasonlóan gondolkodó tanárkollégáival. Tagja volt a Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztályának (1900), a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Magyar Pedagógiai Társaságnak (1912) és a katolikus újságírók Országos Pázmány Egyesületének. Egyik kezdeményezője volt 1907-ben a Katolikus Középiskolai Tanáregyesület megalapításának, és mivel látta, hogy „céljaikat csak egy folyóirat segítségével lehet előrevinni”, 1908 januárjában Andor Józseffel együtt megindították a Magyar Középiskola című orgánumot. Szerkesztését egy év múlva egyedül Prónai folytatta, egészen 1914. január 18-ig, amikor – már súlyos betegen – az egyesület másodelnökévé választották. „Munkatársai mindenkor kellemes emlékei közé fogják sorolni azokat az órákat, amikor meghívta őket szerzetesi otthonába, hogy tanulságos eszmecserében megvitassa velük a lap szellemi részét, s kiossza a szerepeket” – emlékezett Szölgyémy Ferenc (Magyar Középiskola 1914, 122). Ugyancsak Prónaitól származott a Iuventus című, latin nyelvű, diákoknak szóló újság ötlete, amely 1910-től jelent meg. Rövid történeteket, híreket, rejtvényeket közölt, hogy „latin nyelvi tanításunk agyontaposott ösvényein új, ötletes vezetője legyen az ifjúságnak”.
A magyar piaristák 1912. évi káptalanján Prónai Antalt kormánytanácsossá (consultor) választották. Mivel Hénap Tamás rendfőnök (tartományfőnök) egyúttal titkárává is kinevezte, valamint megkapta a rendi fiatalok tanulmányi ügyeinek vezetését, meg kellett válnia a gimnáziumi tanítástól. Helyét és osztályát a budapesti gimnáziumban a Kecskemétről áthelyezett Német Károly vette át.
Új munkaterületén azonban nem sokáig működhetett. 1913. december 20-án szobájában rosszul lett, összeesett, és hamarosan agydaganatot állapítottak meg nála. Miközben állapota egyre romlott, február 10-én sikertelenül műtötték meg a Grünwald-szanatóriumban, majd Lajos öccse vette magához budapesti lakásába. Ott hunyt el 1914. május 29-én, mindössze 42 évesen.
Apja, Perina József (1808–1874) csehországi német kékfestő mester volt, Kuttenbergben (Kutná Hora) született, és 1837-ben szerzett Pesten polgárjogot. A ferencvárosi Duna-parton (Alsó Duna sor 44., később Csepel-rakpart 6., a későbbi Vámház mögött) építette föl házát, amelyhez nagy telek, több épület tartozott. Első felesége Resch Mária volt, majd másodszorra 1870-ben, 60 évesen vette feleségül a Zólyomlipcséről származó Horcsin (Hartsin) Ágnest (Ir, 1). A feleség szlovák származású volt, de egymás között németül beszéltek. Első fiuk, József 1871. augusztus 25-én született, a második, János 1873-ban, majd az apa 1874-ben elhunyt. József 1882-ben fejezte be az elemi iskolát a Károlyi utcában (itt tanult meg magyarul), majd a pesti piarista gimnáziumba járt, ahová egy évvel később öccse is követte. Utóbbi nyolc évig járt a gimnáziumba, és 1891-ben ott érettségizett, majd magyar királyi pénzügyi segédtitkárként hunyt el 1912-ben, 39 évesen.
József azonban a VI. osztály után, 1888-ban belépett a piarista rendbe, és a váci noviciátust követően Kecskeméten, studensként fejezte be a gimnázium VII. és VIII. osztályát, szintén 1891-ben. Ottani magyartanára Kováts Antal volt, de nagy hatást tett rá osztályfőnöke és az önképzőkör vezetője, Erdélyi Károly is, aki a VII. osztályban németet tanított. Ő „tanított Petőfi költészetének ismeretére, ő vezetett be abba a bűvös légkörbe, amelyből többé ki nem kerülhettem” – írta egy tőle kapott Petőfi-kötetbe (Ért/Budapest 1937/1938, 35). József VIII. osztályos korára (1890/1891) Erdélyit Temesvárra helyezték, az osztályt és az önképzőkört is Kováts Antal vette át. Ekkor érkezett a piarista növendék osztályársak közé Prónai (akkor Czeczkó) Antal is. Mivel József kiválóan zongorázott, orgonált és énekelt, sőt hegedült is, végzős korában jutalmat kapott „a növendék papok ének- és zenekarának vezetésében tanúsított buzgalmáért”. Ugyanakkor az irodalom is érdekelte, „Alföldi élet és jellemképek Petőfi költeményeiben“ című pályázata szintén jutalomban részesült.
Érettségi után két évig Nyitrán végezte teológiai tanulmányait. Ekkor, 1892-ben magyarosította nevét Perináról Perényire. Elöljárói eleinte buzgó, szerény és előzékeny növendéknek tartották, a második év vége felé azonban fegyelmi kifogások merültek föl ellene. Hét piarista papnövendék társával együtt ugyanis jelentkeztek a székesegyház kórusába, és jártak a próbákra, „hol kisasszonyok is működtek”, anélkül, hogy erre elöljárójuktól, Acsay Antal prefektustól engedélyt kértek volna. Utóbbi azt is kifogásolta, hogy a kispapok szintén az ő tudta nélkül vállaltak szerepet azon az ünnepségen, amelyen a gimnázium igazgatóját, Horváth Sándort köszöntötték 25 éves tanári évfordulóján, 1893. május 29-én. A templomban Höllriegl Ferenc Missa solemnisét adták elő, Perényi pedig orgonán kísért egy „kisasszonyt”, föltehetően Höllriegl lányát, Elvirát. (Höllriegl egy „magyar nemzeti irodalomért rajongó” nyitrai távírótiszt volt, Tompa Mihály Szécsi Máriájából készült fordítását később, 1896-ban Perényi javította, és tette közzé). Ráadásul az is kiderült, hogy Perényi elöljáróiról „itt-ott nem eléggé tisztelettel nyilatkozott”. Emiatt a növendékek fölött 1893. június 5-én tartott szavazáson (scrutinium) hét fehér mellett két fekete golyót kapott, így nem engedték meg neki, hogy abban az évben örökfogadalmat tegyen.
1893-tól Kolozsvárott folytatta tanulmányait mint német és magyar szakos egyetemi hallgató, a rend akkori szokása szerint csak két évig. A magyar irodalmat Széchy Károlynál, a német irodalmat Meltzl Hugónál tanulta, és indexében minden tanára dicsérte szorgalmát. 1894. március 25-én már letehette a szerzetesi örökfogadalmat, majd júniusban az egyetemi alapvizsgát, így 1894/1895-ben gyakorló tanárként is működhetett a kolozsvári piarista gimnáziumban. Erre hivatkozva, a házfőnök tiltakozása ellenére 1894 decemberében már rendfőnöki engedély nélkül utazott haza a téli szünetre. Kolozsvári tanulmányai végén, 1895. július 7-én Schuster Konstantin váci püspök székvárosában pappá szentelte, majd ősszel a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban kezdte meg tanári működését. Eközben készült föl egyetemi szakvizsgájára, melyet 1896. máj. 22-én tett le, sőt egyúttal Rosnyai Dávidról készült művével (nyomtatásban: Sátoraljaújhely, 1896) a megszerezte a doktori fokozatot is.
Már kolozsvári tanulmányai közben rendszeresen publikált kisebb irodalomtörténeti tárcákat a helyi lapokban (Erdélyi Híradó, Ellenzék), tanár korában pedig szinte nem volt olyan gimnáziumi értesítő, amelyben ne jelent volna meg egy-egy tanulmánya. „Speciális területévé” vált „19. századi irodalmunk másod- és harmadrendű képviselőinek méltatása” – fogalmazott Balanyi György (nyugalomba vonulásakor, 1937, ld. Sk, 1). Sátoraljaújhelyen például rögtön fölfigyelt a 20 évvel korábban ott elhunyt rendtársa, Katona Dénes (1782–1874) munkásságára, és az 1896. évi értesítő számára megírta életrajzát. Ezt követően 1897-ben Payzsoss Andor akkori Zemplén vármegyei árvaszéki elnök neki ajándékozta néhai apósa, Szemere Miklós (1802–1881) irodalmi hagyatékát, aki a reformkor irodalmi és politikai életének aktív szereplője volt, verseit szépirodalmi folyóiratok közölték. A gyűjteményt felhasználta Szemere Miklós életrajzához, melynek kiadásához Lőwy Adolf könyvkereskedő és nyomdatulajdonos 1897 márciusában tett közzé előfizetési felhívást. A mű négy hónappal később ugyanazzal a szedéssel a gimnázium értesítőjében (egyszerű papíron) és külön kiadványként (műnyomó papíron) is megjelent.
Tanári és tudósi munkáját mindvégig egyfajta kettősség jellemezte. „A társaságban való kedélyes tréfálkozás csak úgy hozzátartozott egyéniségéhez, mint a zenekedvelés és a komoly munkára való elvonulás” – írta róla Friedreich Endre (KegyÉ). Míg tanítási órákon kifogyhatatlan, „bonvivant” humorával ragadta meg diákjainak figyelmét, irodalomtörténeti munkáit a szorgalmas és alapos adatgyűjtés jellemezte. „Írásaiban nyoma sincs annak a sziporkázó szellemességnek, amely őt mint előadót vagy a társaság középpontját jellemezte” – állapította meg Agárdi László (MPÉ). Ebből következett, hogy piarista életének minden állomáshelyén lelkesen vetette bele magát a gimnázium és a város kulturális életébe. Szívesen barátkozott írókkal, színészekkel és zenészekkel.
1897-től Perényi József Nagykanizsán tanított öt éven át (1897–1902), ahol önképzőkört és énekkart vezetett, diákszínpadi előadásokat szervezett, irodalmi felolvasásokat, népszerűsítő előadásokat tartott, hangversenyeket adott, és cikkeket írt a helyi lapokba. Szaktárgyai (magyar, német) mellett 1897 és 1899 között műéneket is tanított, és vezette az énekkart, amely a gyakorló iskola (önképzőkör) rendezvényein lépett föl. Ez utóbbit 1901/1902-ben szintén ő vezette. Osztályfőnök is volt, de az akkori szokás szerint évente más-más osztályban. Eközben 1898. április 20-án Kolozsvárott letette a tanári képesítő vizsgát, így rendes tanárrá lépett elő.
Nagykanizsán gyakran föllépett a városi Casino rendezvényein. 1898 szilveszterén például „Az udvarló” című „humorisztikus felolvasásával … folytonos derültségben tartotta hallgatóit” (Zalai Közlöny, 1899. jan. 7.), 1899. január 22-én pedig Hofrichter Emma kisasszony hegedűjátékát kísérte zongorán, amikor Tartini Ördögtrilla-szonátáját és saját Bölcsődalát adták elő. Utóbbi, „egyszerű és biztos kézzel fölépített zenei művecskével újból általános hatást keltett a művésznő” – írta a Zalai Közlöny (1899. jan. 28., 3). Ennek az újságnak egyébként szintén szerzője volt Perényi, elsősorban zenei tárcákkal. Közreműködött Hoffmann (később Hevesi) Mór, a zsidó polgári iskola tanára által írt német olvasókönyv átdolgozásában, de az csak 1903-ben jelent meg, amikor Perényi már Sátoraljaújhelyen élt.
Magyar Gábor tartományfőnök ugyanis a következő öt évre (1902–1907) ismét oda helyezte. Az első négy évben ő volt a gimnáziumi önképzőkör vezetője, amely névnapja (március 19.) táján minden évben díszgyűlést rendezett számára. Ott is hamar főmunkatársa lett a Zemplén című lapnak, felolvasásai pedig a magyar irodalom és művészet pártolására 1902-ben alapított Kazinczy-körben hangzottak el.
Következő tanári munkahelye Veszprém volt, ezúttal nyolc tanéven át (1907–1915). Ott kezdte meg drámatörténeti kutatásait, két rendtársának, Horváth Cyrillnek és Dugonics Andrásnak színműírói munkásságáról szóló értekezéseivel (Ért/Veszprém 1909/0910 és 1910/1911). Ez később legfontosabb kutatási területévé vált. Ottani irodalomtörténeti munkái közül a legjelentősebbek két akkor elhunyt irodalmár-kanonokról, Kemenes Ferencről (1829–1905) és Jánosi Gusztávról (1841–1911) írt kismonográfiái.
Ezek elkészítéséhez kiterjedt levelezést folytatott a még élő rokonokkal, pályatársakkal (Sk, 41-42). A műveket az elhunytak ismerősei örömmel fogadták (a Veszprémi Hírlap 1912 aug. 18-án verssel köszöntötte Perényit), a szakmai bírálók azonban kritikával illették. „Túlságosan sok és sokszor semmit sem jellemző az idézet. […] Amit az életrajz művészi szerkezetének nevezünk, nélkülözzük e könyvben” – írta Dombi Márk (Magyar Kultúra 1913, II 218-219). Kutatásairól a gimnázium ismeretterjesztő sorozataiban, majd a Nemzeti Kaszinó nagytermében működő Veszprémi Szabadlíceum keretében is tartott irodalom- és színháztörténeti előadásokat.
Mivel Veszprémben éppen akkor, 1908-ban állandó színház épült, Perényi színházi kritikákat is írt a Veszprémi Hírlap számára, valamint egyes előadások előtt (pl. Bánk Bán, Hedda Gabler) bevezető előadásokat tartott. Ugyanakkor ő maga is rendezett színházi előadásokat. 1908-ban például nyolcadikos diákjaival a Szólj igazat, betörik a fejed című vígjátékot (Sk, 37, n° 4-5), 1911-ben pedig a városi (felnőtt) műkedvelőkkel A kis Lordot adták elő (Veszprémi Hírlap 1911. ápr. 9., 4-5; jún. 11., 3). Zongorajátékával sem csak a gimnázium és az önképzőkör ünnepélyein lépett fel rendszeresen, hanem például 1909 februárjában a Veszprémi Dalegylet hangversenyén Tóth Mariska énekesnőt kísérte, december 12-én pedig Ribó Olgával adták elő Carl Maria von Weber Peter Schmoll operájának négykezes változatát, „azzal a perfektséggel, mely őket városunk legkitűnőbb zongorajátszóivá tette” (Veszprém Hírlap 1909. dec. 19., 4).
1915 nyarán Perényi a kolozsvári piarista gimnázium tanára lett, ahol hat évet (1915-1921) töltött. Ekkor irodalomtörténészként már országosan ismert volt. A Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak 1911-ben már alapító tagja, később választmányi tagja volt. 1915-től rendszeresen tartott előadásokat a társaság budapesti ülésein, és attól fogva legtöbb tanulmánya a társaság Irodalomtörténet című folyóiratában jelent meg. Kolozsváron is tartott előadásokat, többek között az Erdélyi Múzeum Egyesületben, az Erdélyi Irodalmi Társaságban, a gimnázium által rendezett háborús előadás-sorozatban (Háború és közművelődés), és tanított a Szociális Missziótársulat női iskolájában (stilisztika, statisztika). A kolozsvári színházban is tartott bevezető előadásokat egyes színdarabok előtt (Sk 17). Tagjává választotta 1917. február 23-án a Szent István Akadémia is.
A trianoni határváltozás is Kolozsváron érte, ahol 1918-tól 1921-ig még három évet tanított a román megszállás alatt, sőt 1920/1921-ben elvállalta a német nyelvtan és irodalom tanítását az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultásának tanárképző intézetében. Mivel azonban azon öt romániai piarista között volt, akik nem tettek esküt a román államnak, hanem a magyar állampolgárságot választották, a tartományfőnök 1921-ben áthelyezte Budapestre. Kolozsvári kapcsolatait még sokáig megtartotta. 1921. május 14-től tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és 1927-ig rendszeresen írt a Reményik Sándor által szerkesztett Pásztortűz folyóiratba. Még Budapestre helyezése előtt, 1921-ben bekerült a Pintér Jenő szerkesztésében készülő „Magyar irodalomtudomány kézikönyve” munkatársai közé. A „Jellemző alakok a magyar irodalomban” című fejezetet kellett volna megírnia (Irodalomtörténet 1921, 71), ez azonban nem készült el (mint ahogy maga kézikönyv sem).
A budapesti gimnáziumban 16 éven át, 1921-től 1937-ig tanított, az első évben még éneket is, majd 1926-tól fogva már csak németet (illetve 1936/1937-ben filozófiát). 1923-tól a német szakos piarista növendékek vezetőtanára volt a rend „gyakorlati tanárképzőjében”. Irodalomtörténeti munkássága középpontjában ezekben az években a 19–20. század magyar színműirodalma állt. Bayer József monográfiáját (A magyar drámairodalom története a legrégibb nyomokon 1867-ig, I-II, Budapest, 1897) kívánta folytatni, és ehhez hatalmas adatgyűjtést végzett. (Sk, 11-14; Sk, 22-36). Az Irodalomtörténet folyóirat 1925-ben arról számolt be, hogy „A magyar dráma története 1867-től napjainkig” című kétkötetes munkához „a teljes anyag összegyűjtve s nagy részben feldolgozva” található (Irodalomtörténet, 1925, 94). A következő években, 1926 és 1936 között a munkából egyes szerzőkről szóló fejezeteket közzé is tett (Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Ferenczy Ferenc, Szemere György, Harsányi Kálmán, Csathó Kálmán, Sajó Sándor, Tardos Viktor), főként az Irodalomtörténet hasábjain, további tucatnyi fejezet pedig kéziratban maradt (Sk, 37).
Miután 1937-ben (66 évesen) végleg visszavonult a tanítástól, elvállalta a rendtartomány levéltárának vezetését. „Nagy kedvvel és buzgósággal fogott hozzá munkájához, és néhány hónap alatt a levéltár anyagából két piarista iskoladrámát dolgozott fel és rendezett sajtó alá” (Friedreich Endre, in Ért/Budapest 1937/1938, 37). Hamarosan azonban megbetegedett: a rák torkát támadta meg, így nem tudott táplálkozni, egyre fogyott, végül 1938. február 15-én csendesen elhunyt.
A felsőváros plébánia területéből 1928-ban kivált plébánia.
Temploma az egykori árvaház és aggintézet 1911-ben létesített kápolnája lett.
Erőfeszítései egy új, Boldog Gizella tiszteletére szentelendő plébániatemplom létesítésére meghiúsultak a második világháború után
Székesfehérvár-Viziváros területéből 1945-ben kiváló lelkészség, 1957-től plébánia.
Templomát magánházból alakították ki, 1960-ban bővítették.
A kezdetben Tökölhöz tartozó filián 1933-ban épült templom.
1946-tól Szigetszentmiklós látta el, 1949-ben önállósult.
A település korábbi nevei: Horthyliget, majd Szilágyitelep.
Az 1786. évi névtárban már létező espereskerületet 1810-től nevezik adonyinak.
Az egyházmegye belső igazgatási struktúrájának 1949. évi átszervezésekor megszűnt;
az 1993. évi egyházmegyei határrendezéskor más területi joghatósággal újjászervezett,
2004-ben megszüntetett espereskerület.