Azonosítási adatcsoport
Jelzet
Cím
Dátum(ok)
Leírási szint
Terjedelem, adathordozók
27,97 ifm
Kontextusra vonatkozó adatcsoport
Iratképző neve
Szervtörténet
A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.
Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.
A megőrzés története
A történelmi Erdély területén két hiteleshely létezett: a gyulafehérvári székeskáptalan és a kolozsmonostori konvent. Az 1556. évi szekularizáció során megszűntették a hiteles pecsétek és levéltárak egyházi kezelését. A Kolozsváron tartott erdélyi országgyűlés a fejedelmi kincstár javára szekularizálta az erdélyi püspökség és a káptalan javait és birtokait. (A magyar levéltártörténet kronológiája 1000-2000, Budapest 2000, 63). A káptalani levéltár a szekularizáció következtében országos jellegű (fejedelmi) levéltár szintjére emelkedett. A levéltár gyarapodásához hozzájárult továbbá a magánszemélyek és a családi archívumok letétbe helyezése is. A káptalant VI. Károly császár állította vissza 1729-ben. Az 1743–1744. évi országgyűlés eltörölte a katolikusok számára sérelmes törvényeket, visszaadta a gyulafehérvári káptalani és a kolozsmonostori konventi levéltárakat, s velük együtt visszaálltak a hiteleshelyi teendők is. Ekkortól Gyulafehérvárra szálltak az egykori kolozsmonostori konvent hiteleshelyi feladatai (Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig, Nagyvárad 1915, 262, 356; Boros József: Az erdélyi egyházmegyére vonatkozó történeti adatok (kézirat), Gyulafehérvár 1964, 22. in GYÉFKL, Kéziratok). Működésüket több állami törvény is szabályozta. A hiteleshelyek tevékenysége 1874-ben szűnt meg, amikor a közjegyzői törvény, vagyis az 1874.évi 25. tc. elrendelte, hogy a hiteleshelyek a gondozásukban lévő okiratokról a jövőben is adhatnak ki hiteles kiadmányt, de újabb hiteles okiratok kiállítására és őrzésére nincs joguk.
Noha már az Országos Levéltár (Archivum Regni) megalakulásakor, 1753–1754 között, majd 1848-ban is fölmerült az erdélyi hiteleshelyi (gyulafehérvári káptalani és kolozsmonostori konventi) anyag országos levéltárba való adására (A magyar levéltártörténet kronológiája 1000-2000, Budapest 2000, 99, 159), ez csak 1882-ben valósult meg. Az 1882. évi 23. törvénycikk kimondta a gyulafehérvári káptalani, a kolozsmonostori konventi, valamint az erdélyi országos levéltár magyar országos levéltárral való egyesítését. A törvény csak az országos vonatkozású iratok Budapestre szállítását írta elő, az egyházmegyével kapcsolatos iratanyagot Gyulafehérváron hagyták. Az iratok szétválogatását és jegyzékelését a gyulafehérvári káptalan esetében Beke Antal őrkanonokra, a kolozsmonostori konvent levéltára esetében pedig Éltes Károly kolozsvári plébánosra, kolozsmonostori levéltárőrre bízták (GYÉFKL, Káptalani Levéltár: 111, 122, 123/1882). A felszállított 29 ládányi levéltári anyag 1759 kilogrammot nyomott (GYÉFKL, Káptalani Levéltár: 39/1884). A következő év elején Beke Antal a kolozsmonostori levéltár káptalanival való egyesítését javasolta. Erre csak 1937-ben került sor.
1906-ra Beke Antal elkészítette a káptalani levéltár ládák szerinti, időrendi és betűrendi mutatóit (GYÉFKL, Káptalani iratok segédletei, (Boros József) Káptalani Levéltár, 1940, 123–125). Ezek a mai napig jól használható segédletek az érsekségen őrzött iratanyag és a Batthyaneumban maradt káptalani levéltári anyag esetében is. 1912-ben biztonságosabb megőrzés végett a káptalani levéltár körülbelül 60 ládányi, legrégibb, legértékesebb részét a Batthyaneumba vitték. Ezek ma is a könyvtár páncélszobájának vasszekrényeiben találhatók, időrendben dobozolva. Az átszállított iratanyag időhatára: 1246–1912 (GYÉFKL, Káptalani iratok segédletei, (Boros József) Káptalani Levéltár, 1940, 123–125).
A Batthyaneum államosítása során ezek az iratok is a román állam tulajdonába kerültek. Ez rendkívül értékes anyag: magyar királyi és pápai okleveleket, portai követjelentéseket, erdélyi fejedelmi levelezéseket, püspöki és kanonoki hagyatékokat foglal magába. A Beke listája alapján minimum 2021 darabból álló gyűjtemény mennyiségre körülbelül 12 iratfolyóméterre (ifm) tehető. Az anyag legkorábbi részéhez segédletként jól használható a Beke Antal által három füzetben közzétett regeszta-jegyzék.
Irodalom: Beke Antal: Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-III, Budapest 1890–1896, 1-308. Beke Antal: A kolosmonostori konvent levéltára, Budapest 1897, 1–167.