Kézdi-orbai főesperesség

A Kézdii főesperesség már a 14. században létezett, feltehetőleg hozzá tartoztak a szomszédos orbai szék egyházközségei is, amelyeket viszont nem említ az 1332-1337.-es pápai tizedjegyzék. A reformáció hullámai ellenére a felső háromszéki katolikus élet továbbra is fennmaradt.1539-ben ismerjük a Kézdi széki alesperes lemhényi Balázs plébános nevét, aki az albisi Both Lukács Kézdi széki székbíró elleni perében az erdélyi vikárius ellen fellebbezett. Fehér János kutatásából ismert az 1546-ban hivatalban levő Demeter alsócsernátoni plébános és Kézdi széki alesperes valamint György dálnoki plébános, valamint Pál bikfalvi plébános és Sepsi széki alesperes neve. 1565-ből ismert Albert besenyői plébános és sepsi esperes neve. Juhász István feltételezése szerint a Háromszéki középkori archidiaconatusi szervezet változatlanul érte meg a reformációt. Ezt követően azonban a katolikus egyházszervezet felbomlott, a protestáns tanokat hívő barcasági szászok kiváltak az erdélyi püspök joghatósága alól. Mivel a felső háromszéki falvak megmaradtak katolikusnak, a Kézdii főesperesség túlélte az új hitterjesztést, de elvesztette orbai széket. A sepsi széki esperesség illetve ami megmaradt belőle, Barót ennek részévé vált. Így a három szék területén megalakult a Háromszéki főesperesség amelynek vezetői rendre a legnépesebb egyházközségek, így a lemhényi, gelencei, csernátoni, kézdiszentléleki, sárfalvi plébánosai közül kerültek ki. Itt jegyezzük meg, hogy a napjaink főesperesi központjában, a kézdivásárhelyi kantai plébánián a reformáció idején megszűnt a katolikus élet, melynek újraélesztését Nagy Mózes vállalta. 1680-tól minorita szerzetesek látták el az egyházközség vezetését 1965-ig. Ezt követően világi papok műkődnek itt, akik a főesperesi teendőket is ellátják.