sorozat 01 - Saját kéziratok

Vízvári László Szegeden született, 1919. szeptember 17-én. Édesapja, Vízvári Ernő mérnökként dolgozott a szegedi városházán. Első feleségének halála után, 1918-ban vette feleségül a nála 25 évvel fiatalabb Prágai Juliannát, aki férje első házasságából származó fiait, Vízvári Ernőt és Róbertet, valamint saját fiát, Lászlót is fölnevelte. A két nagyobbik fiú a Klauzál Gábor Gimnáziumban érettségizett, de László, akit anyja papnak szánt, 1929-től a szegedi piaristák diákja lett. Mivel piarista hittanárait, főként Weiner Ferencet , „rajongásig szerette”, érettségi után, 1938-ban belépett a piarista rendbe. A váci noviciátus után 1939-ben a rendi Kalazantinum főiskolán kezdte meg teológiai tanulmányait, az egyetemen pedig – elöljárói döntése alapján – biológiát és földrajzot tanult. 1943. szeptember 12-én szerzetesi örökfogadalmat tett, és 1944. október 15-én a budapesti piarista kápolnában boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök pappá szentelte. Budapest szovjet ostroma idején, 1944/1945 telén piarista növendéktársaival együtt a budai Szent János Kórházban teljesített vöröskeresztes szolgálatot, majd 1945 júliusában letette egyetemi szakvizsgáit.

Tanári munkáját 1945-ben a debreceni piarista gimnáziumban kezdte. Földrajzot, természetrajzot és hittant tanított, valamint osztályfőnök is volt, három év alatt három osztályban. Eközben 1946. szeptember 17-én a Debreceni Tanárvizsgáló Bizottság előtt megszerezte földrajz–természetrajz szakos tanári oklevelét. Ekkor építette cserkészeivel első bábszínházát. 1946 tavaszán mesejátékokat adtak elő az iskola pincéjében. Első darabjuk Arany János „Rózsa és Ibolya” című meséjének feldolgozása volt, majd Petőfi Sándor „János vitézét” állították bábszínpadra. Eközben tudták meg, hogy 1947 nyarán a franciaországi Moissonban tartott Cserkész Világdzsemborin a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége bábműsort szeretne bemutatni. Hogy kijussanak, a János vitézt Hankiss János francia műfordításában vitték színpadra. A pünkösdi hárshegyi próbatáborban (1947 májusában) sikert arattak vele, így Vízvári László vezetésével hat cserkész utazhatott Debrecenből Franciaországba. A dzsembori során naponta két előadást tartottak, és megismerkedtek a legjelentősebb párizsi bábművészekkel, köztük a magyar Blattner Gézával.

A debreceni piarista bábszínház fejlődésének az egyházi iskolák 1948. évi államosítása vetett véget. Vízvári Lászlót a Békés megyei Endrődre helyezték, mint hitoktatót és plébániai segédlelkészt. Bár 1948 novemberében a kis ministránsfiúkkal is előadták a János vitézt, a kommunista hatóságok nyomása miatt be kellett fejezni a bábjátékot. Három év múlva, 1951-ben Sík Sándor tartományfőnök visszahívta a „rendi keretbe”, hogy a budapesti piarista gimnázium tanára legyen. Főként biológiát és földrajzot tanított, de Balogh Ferenc igazgató hamar felismerte gyakorlatiasságát, és – a közoktatási rendszer változó igényeit követve – egy sor gyakorlati tantárgyat is rábízott, amelyek közelebb álltak érdeklődéséhez. 1952 és 1956 között légoltalmi ismereteket tanított, 1954 és 1956 között rendkívüli tárgyként műszaki rajzot. 1964-től, Huber István rajztanár végleges nyugdíjba vonulása után ő vette át a rajz tanítását, különböző neveken: ipari rajz (1964–1966), rajz (1966–1980), műszaki rajz (1968–1971), műalkotások elemzése (1973–1975). Mivel a gimnázium biztosította diákjainak, hogy egyes szakmákból minősítő vizsgát tegyenek, a jelentkezők számára 1962 és 1968 között géplakatos ismereteket is tanított.

A tanítás mellett Budapesten is folytatta a bábjátékot. Családi kapcsolatai révén megismerkedett Koós Iván festőművésszel, valamint Balogh Beatrix iparművésszel. 1954 májusában együtt nézték meg a prágai Josef Skupa bábszínházának budapesti előadását, és elhatározták, hogy marionettszínházat csinálnak. Megalakították az Aurora Művészegyüttest, amely kezdetben a piarista gimnázium bábszakköreként működött. Vízvári László a gimnázium „ifjúsági műhelyét” is szinte teljesen a bábszakkör szolgálatába állította. Első nyilvános marionett-előadásuk, „A csodatevő ócska” ecset című kínai mesejáték volt, amelyet 1956. február 18-án mutattak be a piarista gimnáziumban, mint „kísérleti stúdiumdarabot”. Ezt követte 1956. szeptember 22-én Balázs Béla „A fából faragott királyfi” című táncjátéka, Bartók Béla zenéjével, marionett-figurákkal, amely nagy sikert aratott. Az Aurora ki is nőtte a piarista gimnáziumot. Az együttes 1958-tól az Engels téri Kultúrotthonban, majd 1960-tól a IX. kerületi tanács Ráday utcai művelődési otthonának pincéjében kapott próba- és játszóhelyet. Emellett 1959-ban a vízivárosi Csalogány utában is kaptak egy műhelynek használt alagsori bolthelyiséget. Az Aurora marionett-, kézibáb-, árnyjáték- és pantomim-előadásokat is tartott, de mivel a Ráday utcában épített új színpad kizárólag a bábjátékot szolgálta, Balogh Beatrix és mások, akik ragaszkodtak a pantomimhez, kiváltak az együttesből. 1962-ben az Aurora hivatalosan is megszűnt. Tagjainak egy része Vízvári László vezetésével Astra néven folytatta a bábjátékot. Első előadásuk az „Álomcirkusz” című marionett-esztrádműsor volt, amelynek első felét 1962. december 26-án mutatták be (ez volt a Ráday/Török Pál utcai pinceszínház hivatalos avatása), majd második részével együtt 1963. május 12-én kezdték játszani. Később legjelentősebb előadásaikat Koós Iván és Ősz Szabó Antónia tervezték. Mivel 1966-ban a IX. kerületi Tanács elvette az Astrától a pinceszínházat (és bábjaik jelentős részét), az együttes fenntartását a kispesti Ifjú Gárda Művelődési Otthon, 1967-től pedig a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház vállalta. 1968-tól – elsősorban a Ki mit tud? televíziós vetélkedő révén – országos ismertségre tettek szert, és előadásaikkal, amelyek a rövidpálcás marionett, a kézibáb és az árnyjáték technikákat alkalmazták, külföldre (Svájc, Franciaország, Belgium, Németország, Ausztria) is eljutottak.

Vízvári László gimnáziumi osztályfőnökként Budapesten négy osztályt vezetett el az érettségiig (1954, 1965, 1969, 1975). Tanári munkáját az 1979/1980. tanév végén fejezte be, amikor saját kérésére, hallásának megromlása miatt Varga László tartományfőnök nyugállományba helyezte. „Szerettem tanítani. Általában mindig szerettem azt, amit csináltam. És amit csináltam, az uralkodóan három területen zajlott: a tanítás, a lelkipásztori munka és a bábjáték” – írta önéletrajzában. A három közül a lelkipásztorkodást az 1950-es években a Szent István Bazilikában, majd 1959-től a pesthidegkúti templomban végezte, ahová vasárnaponként rendszeresen misézett és prédikált.

Nyugalomba vonulása után még több ideje nyílt a bábjátékra. Szinte minden szabad idejét a Csalogány utcai műhelyben töltötte. A kommunista diktatúra megszűnése után az Astra együttes már nyíltan mutathatott be keresztény értékeket. Attól fogva elsősorban bibliai témájú darabokat játszottak: A „Példabeszédek” (1994) Jézustól származó történeket dolgozott föl, ma „Fiú születik” (1999) pedig a betlehemi történetet.
Vízvári László halálát gyerekkora meglévő szívbetegsége okozta. Barátai 2003. szeptember 19-én ünnepelték 84. születésnapját, majd másnap váratlanul elhunyt. Temetése, 2003. október 7-én volt az Új köztemető szerzetesi parcellájában (154. parcella).