A település 1778-ig Pázmánd, majd Nadap filiája.
1908-tól önálló lelkészség.
1964-ben nyert plébánia rangot.
Temploma 1767-68 folyamán épült.
A település 1743-ig Tárnok, 1772-ig Ráckeresztúr, majd 1934-ig Martonvásár filiája.
1934-ben önálló lelkészség alakul, amely 1960-ban nyert plébánia rangot.
Mai templomának építése 1942-ben kezdődött meg, de a háború és a társadalmi változások megakasztották az építkezést. Csak 1957-re készült el.
Az Egyesület 1921-ben jött létre az unitárius ifjúság nevelésére valláserkölcsi alapja szilárdítására, a szegény sorsú ifjak segítésére. 1950-ben szűnt meg
1927.11.17. óta működik. Alapítója maga az egyház volt, amely szükségét látta annak, hogy valamely egyesület a maga kebelébe gyűjtse az unitárius, már konfirmált lányokat. Szükségét látta az egyház annak, hogy vallásos vezetés mellett nőjenek fel leányaink, hogy később, mint nőszövetségitagok, tudjanak hasznos, építő munkát végezni. Az egylet tehát mintegy előkészít a későbbi munkára. Egyesületünket Perczelné Kozma Flóráról, a nemes szívű unitárius nagyasszonyról nevezték el mint olyanról, akit eszményképének választhat minden unitárius leány
A Nőszövetséget Perczelné Kozma Flóra írónő (1864–1925) szervezte 1922-ben Budapesten. Kiadványa a Kis Biblia volt, amely az elemi iskolások valláserkölcsi nevelésének segédeszközéül szolgált. 1944-ig működött. Iratanyaga rendkívül csekély: főleg jótékony célú rendezvények meghívóit tartalmazza
A cserkészcsapat hazafias nevelés célját szolgálta. A csapat tevékeny résztvevője volt a Gödöllői Jamboree nemzetközi cserkésztalálkozónak. Magyarkúton, Hollókőn és a Börzsönyben is táboroztak. Tartottak táborbeszámolót, csapatünnepélyt, apród rajavatást, körzeti tiszti összejövetelt, őrsvezetői tanfolyamot, sportversenyeket. 1948-ban az akkori kormány döntéseként a csapat megszűnt (mint az ország valamennyi cserkészcsapata)
A vallásos és hazafias érzés ápolásán kívül az unitárius iparosok és kereskedők, segédek és tanoncok érdekeinek hathatós támogatása volt a Kör célja
Dávid Ferenc Egylet 1885. augusztus 29-én alakult Kolozsvárott dr. Boros György teológiai tanár indítványára. Céljául a vallásos és erkölcsös élet ápolását tűzte ki. A mai Magyarország területén, Budapesten az egylet 1901-ben alakult meg, kezdetben az egyházi, később a hazafias érzés ápolására, az unitárius és szabadelvű mozgalmak ismertetésére tudományos, nevelésügyi és társadalmi kérdések megvitatására, a szépirodalom, ének és zene művelésére. Összejövetelein előadások, felolvasások és zeneszámok szerepeltek főleg unitárius (de nem unitárius előadók) tolmácsolásában is. Az Egylet többször szüneteltette munkásságát, a háborút követően be is tiltották működését. Budapesten a többszöri át- és újraszervezés után, 1996-ban kezdte meg ismét működését. Az iratanyag nem lezárt. 2006 után dr. Nyiredy Szabolcs volt elnök hagyatékából újabb iratok kerültek a levéltárba. Az iratanyag még hiányos
A teológiai tudományok művelésére hivatott intézmény, melynek működését külön jogszabály határozta meg. Ld. MUE Szervezeti Szabályzata
Létrehozásának kérdésével először 1924-ben a dévaványai közgyűlésen foglalkoztak. 1925-ben e tárgyban az Angol-Amerikai Unitárius Társaság irányelveket küldött. Az Igazgatósági Főtanács megbízta dr. Tóth Györgyöt a leendő Misszióház rendeltetését, célját, a budapesti egyházközséghez való viszonyát meghatározó tervezet készítésére. 1932-ben a Misszióház gondozásában körlelkészség alakult a Duna-Tiszaközén és a Dunántúlon. 1950-ben a Misszióház adótartozásának kiegyenlítésére az Angol-Amerikai Unitárius Táraság 500 dollárt küldött. 1951-ben a Köri Tanács a Misszióház misszió-jellegét hatályon kívül helyezte és átadta a budapesti egyházközségnek. 1953-ban került sor az államosításra. Jelen iratanyag a Misszióház további sorsát is tükrözi.
1971 októberében zsinati főtanács tartására kerültsor. Az állam hozzájárult a Magyarországon élő unitáriusok püspökséggé történő szerveződéséhez. Az októberi Zsinati Főtanács - az Állami Egyházügyi Hivatal előzőleges hozzájárulásával - püspöknek a lelkészi képesítéssel rendelkező eddigi főgondnokot, dr. Ferencz Józsefet választotta. Őt követte 1988-tól Huszti János, 1994-től Bencze Márton, 2001-től pedig Rázmány Csaba
1947-ben a kolozsvári Egyházi Főtanács szentesíti a Magyarországi Unitárius Egyház-alkotmány magyarországi érvényességét és annak alkalmazási módját. A volt Magyarországi Egyházkör széleskörű autonómiát kap. A Kolozsvári Zsinat csupán a hittani kérdésekben való döntés, a törvényalkotás, a papnevelés és a háromfokú fegyelmi bíráskodás jogát tartja fenn magának. Ez évben, novem¬ber 2-án megszűnik az Egyházi Intéző Bizottság a budapesti ideiglenes Egyházköri Tanács és a már 1945-ben felfüggesztett Duna-Tiszamenti Egyházkör. Elnökség: Csiki Gábor dr. esperes, püspöki helynök, Főgondnok: Gál Jenő dr. és Imreh Dénes, Tiszteletbeli egyházköri főgondnok: Kozma György dr.
1944 októberében az Erdélyből menekült Egyházi Képviselő Tanács tagjaiból megalakult az Unitárius Egyház Ideiglenes, Budapesten működő Képviselő Tanácsa, mely első tevékenységéül számba veszi az Erdélyből menekült egyházi alkalmazottakat /kb. 60 fő/, segélyeket utal ki és fizetési előlegeket folyósít. Egyházi elnök: Szent-Iványi Sándor - püspököt helyettesítő megbízással, Világi elnök: dr. br. Dániel Gábor, Egyházi titkár: Ferencz József dr., Jogtanácsos: dr. Gyarmathy László és dr. Kozma Jenő ügyvédek, Pénztárnok: dr. Bölöni András
Az 1940. évi augusztus 30-i "Bécsi döntés" Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz. Ez alkalmat nyújtott a IX. egyházkör önállóságának megszüntetésére és közigazgatásilag a kolozsvári püspökséghez történő (vissza)csatolására.
A Püspöki Vikáriátus, élen a vikáriussal, az egyház területén a püspöki teendőket végezte.
1902-ben alakult a mai Magyarországon, a Királyhágón inneni egyházközségekből. Szerves része volt az Erdélyben, kolozsvári központtal működő, püspöki fennhatóság alá tartozó, akkori néven MUE-nak. 1944. november 2-án szűnt meg.
Az erdélyi római katolikus egyháznak egyik legrégibb, Báthory Istvánig visszavezethető birtoka volt a kolozsmonostori uradalom, amelyet még a jezsuiták kaptak meg és később a Tanulmányi Alap rendelkezésére állt. E birtok képezte az Erdélyi Katolikus Státus vagyonának alapját, amelynek jövedelméből tartották fenn a Státus intézményeit.
Évszázadok óta a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye szerves részét képezi az Erdélyi Római Katolikus Státus, vagy más nevén Egyházmegyei Tanács. A Státus szót az 1640-es évektől használták, amikor a katolikus főurak az erdélyi országgyűlésben ezen a néven terjesztették elő kéréseiket. A későbbiekben ez a katolikus önkormányzat sajátos intézménye lett, tekintettel arra, hogy bár a püspökség nem létezett, de a katolikusok mégis nem elhanyagolható szerepet töltöttek be Erdélyben. Létét az 1653-as erdélyi törvénykönyv az „Approbatae Constitutiones” megerősítette. A fejedelmi korszakban tehát az erdélyi egyházmegye autonómiáját testesítette meg, és mint egyházkormányzati testület 1690-ben szilárdult meg. A Státus gyűlései Erdély Habsburg kézre kerülése után is folytatódtak, bár jelentősége csökkent, hiszen a katolikusok poziciói a Guberniumban erősődtek. 1767-ben a kormányszék keretén belül külön katolikus bizottságot állítottak fel (Commissio Catholica), amelyet a Státus ellenzett, mert magát tartotta a katolikusok legitim képviselőjének. A Gubernium egyházügyi, alapítványi és tanügyi bizottságai foglalkoztak azokkal a kérdésekkel, amelyek a Státust érintették és később ezek anyagát, jogutódként megörökölték. A Státus régi jogai elvileg már 1848-ban, Erdély első úniójakor helyreálltak, s gyűlést is tartottak, de a szabadságharc leverése után ennek gyakorlati következmény nem lett. 1866-ban Fogarasy Mihály püspök újra összehívta a Státus közgyűlését és az uralkodó 1867. augusztus 19-én engedélyt adott a katolikus bizottság megszüntetésére és helyette megerősítette az Erdélyi Római Katolikus Státus új szervezetét és hatáskörét Működése során, többek között templomok-, plébániák-, egyházi intézmények építését, valamint szegényebb egyházközségek támogatását intézte, tanulmányi ösztöndíjakat és alapítványokat kezelt. A Státus Erdély romániához való kerülése után is tovább működött, bár az 1930-as évek második felében jelentős támadások érték, s ekkor nevét Egyházmegyei Tanácsra változtatta. A Tanács 1948-ig működött, majd Márton Áron püspök további működését felfüggesztette és a fennmaradt ügyek intézését az Igazgató Tanács irodájára bízta személyes felügyelete mellett. Érdekes, hogy ugyan hatáskör nélkül, de létét a kommunista diktatúra is megtűrte egy ideig, mert saját céljaira kívánta felhasználni. Éppen emiatt Márton Áron 1948. október 11-én kiadott körlevelében a papságot arra figyelmeztette, hogy „az Egyházmegyei Tanács (Katolikus Státus) gyűlését egyedül a püspök jogosult összehívni. A jelen körülmények közt a helyzet tisztázásáig nem szándékozom, és nem fogom összehívni a státusgyűlést, sem igazgatótanácsi gyűlést. Ebből nyilván következik, hogy senki katolikusnak nem szabad részt venni oly státusgyűlésen, amit nem maga a püspök személyesen hív össze. Ha valaki mégis megtenné, akár a legjobb szándékkal is, kifejezett írásbeli engedélyem nélkül, kénytelen volnék vele szemben a kánoni törvények szigorát alkalmazni.” A rendszerváltás után a Státus újjáalakult és napjainkban ismét működik.
A visszaállított egyházmegyében viszonylag későn, Sztoyka Zsigmond püspöksége idején, 1753-ban nyílt meg az egyházmegyei szeminárium. Korábban az erdélyi papnövendékek Kassára, Nagyszombatba, vagy más már működő szemináriumokba mentek tanulni. Sokan jártak a jezsuiták kolozsvári akadémiájára is, ahol rövid ideig teológiai fakultás is működött. II. József 1783-ban feloszlatta a szemináriumot és a növendékek előbb Kolozsvárra, majd a pesti és később a pozsonyi generális szemináriumba kerültek. A jozefinizmus bukása után Batthyány Ignác püspök 1792 októberében újra megnyitotta a papneveldét, amely számára 1792-ben megvásárolta a volt trinitárius kolostort. 1819 után a szeminárium már az erdélyi minorita és ferences szerzetes növendékeket is fogadta. Érdekes adalék, hogy a végzős teológusokat 1822-től a kolozsvári líceumba küldték jogi képzésre. Az épületet 1877-ben Fogarassy Mihály püspök bővíttette az utcai oldalon. A szeminárium a 20. században is folyamatosan működött, a második világháború után szatmári, nagyváradi és más egyházmegyés növendékeket is fogadott.
A Szent Családról elnevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek 1864-ben kerültek Erdélybe, ahol elsősorban szociális tevékenységre vállalkoztak. Rendházaik voltak Brassóban, Kolozsváron, Nagyszebenben és Petrozsényben. A nővérek vezetése alatt volt többek között a nagyszebeni püspöki nevelőintézet is. A kommunista diktatúra idején a rendet betiltották, de napjainkban újra működik Székelyudvarhelyen, Kézdiszentléleken, Déván és Csíkszépvizen.
A konventuális ferences, más néven minorita rend évszázadok óta működött Magyarországon. A ferencesek másik fő ágától (obszervánsok) a 15. században váltak szét, és a 17. század végén települtek meg Erdélyben. 1714-ben alakult meg a Szentháromságról nevezett erdélyi őrségük. Legfontosabb rendházaik és iskoláik Gyulafehérváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Besztercén, Nagyenyeden voltak. Rájuk vonatkozó iratok a püspöki levéltárban nagy számban találhatók, ebben az állagban csupán egy táblázatos kimutatást őrzünk.
A gyulafehérvári római katolikus gimnázium Erdély egyik legrégibb katolikus középiskolája volt. Báthory István rendelkezése nyomán 1579-ben a jezsuiták kisgimnáziumot nyitottak a városban, amely 1588-ig működött. 1595-ben újra megnyílt, és ezúttal szünetekkel, de 1603-ig maradt fenn. Bethlen Gábor fejedelemsége idején 1615 novemberében a jezsuiták ismét megnyithatták iskolájukat és legalább 1653-ig újra működtették. Ezután hosszabb szünet következett és a városban már csak 1716-ban nyílt meg ismét a jezsuiták iskolája. A rend feloszlatása után állami katolikus gimnázium lett és működése 1848-ig folyamatos volt. A gimnázium épülete 1849-ben leégett, így újra csak 1853-ban nyílt meg immár nyolc osztályos főgimnáziumként. Az Erdélyi Katolikus Státus 1898-ban lebontatta az egykori domonkos, majd jezsuita templomot és 1899-re felépítették az új római katolikus főgimnáziumot. A gimnáziumot 1922-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökről nevezték el (Erdélyi Róm. Kath. Státus alba-iuliai-gyulafehérvári Majláth főgimnáziuma), és működését 1948-ig folytatta. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nagyhírű iskolát államosították.
A Szatmári Irgalmas Nővéreknek Hám János szatmári püspök 1843-ban alapította mint az irgalmas nővérek egyik önálló kongregációját. Mivel központjuk az I. világháború után Románia területére került, az erdélyi püspökkel való levelezésük megmaradt a levéltárban. Erdélyben is számos kórházban végeztek gyógyító tevékenységet.
A Páli Szent Vincéről elnevezett Szeretet Leányai Társulata (amelynek tagjait Magyarországon irgalmas nővéreknek nevezték) az egyik legismertebb, és legelterjedtebb női szerzetesi kongregáció, amelyet 1629-től Párizsban alapítottak. Az elsősorban szociális tevékenységgel foglalkozó nővérek szegényházakban, öregotthonokban, gyermekotthonokban és főleg kórházakban tevékenykedtek. Magyarországra Grazból érkeztek 1852-ben, amikor első házukat a Vas megyei Pinkafőn megalapították. A 19. században szerte az országban elterjedtek, és rendkívül sok szociális és oktatási intézményben működtek. Gyulafehérváron Haynald Lajos erdélyi püspök idején, 1856-ban telepedtek le, és innen kezdve gyakran gyulafehérvári irgalmas nővéreknek is nevezték őket.
Az orsolyita nővérek rendházaikban gyermekneveléssel és beteggondozással foglalkoztak. Magyarországon már 1676-ban volt egy kolostoruk Pozsonyban, de inkább a 18. században erősödtek meg. Ekkor kerültek 1733-ban Erdélybe, megalapítva nagyszebeni rendházukat. Később ők kezelték az ottani Teréz Árvaházat, amelynek anyaga a levéltár más fondjaiban található. A levéltárban 19. századi levelezés és néhány 20. századi kimutatás maradt meg az orsolyiták anyagából.
A Misszióspapok Társasága (Congregatio Missionis, lazaristák) szerzetesi kongregációt Páli (de Paul) Szt. Vince (1581–1660) alapította Franciaországban. Magyarországon első önálló rendházukat 1898-ban Piliscsabán hozták létre, majd Budapesten nyitottak missziós házat. Erdélyben az I. világháború alatt Kolozsváron, Szamosfalván és Csíkszeredában végeztek lelkipásztori feladatokat. A levéltárban csupán néhány levelük maradt meg a két világháború közötti évekből.
A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kongregációja 1858-ban telepedett meg Magyarországon, ahol a csanádi püspök segítségével Temesváron hozták létre anyaházukat. A rend különböző szintű tanítói tevékenységet végzett, így Erdélyben Kolozsváron és Désen. Irataik töredéke maradt meg az 1940-es évekből.
A Szociális Testvérek Társulata 1923-ban alakult gyermek- és családvédelmi céllal. A két világháború között Aradon működtek, mindössze egy táblázatos kimutatás található a levéltárban.
A Kegyes Iskolák Rendje (Ordo Scholarum Piarum) közismert nevén a piarista rend 1666-ban telepedett le Magyarországon, és viszonylag gyorsan elterjedt, az általa fenntartott, gimnáziumok iránti nagy igény következtében. Az elsősorban oktatással foglalkozó rend Erdélyben három helyen telepedett le a 18. században. Első rendházukat 1717-ben Besztercén, az egykori domonkos kolostor helyén állították fel, ahol 1878-ig vezették a gimnáziumot. Medgyesen 1741-ben nyílt meg redházuk és iskolájuk, amely 1789-ig működött. Legfontosabb és legjelentősebb központjuk Kolozsváron volt, ahová a jezsuita rend feloszlatása után kerültek 1776-ban. Mária Terézia rájuk bízta az akkor egyetemmé fejlesztett intézményrendszer gimnáziumi és filozófiai tagozatait, amelyeket egészen 1948-ig vezettek, tekintetbe véve, hogy a filozófiai (bölcsészeti) líceum 1850 után beolvadt a gimnáziumba, mint annak 7. és 8. osztálya. Az 1948. évi államosítás után a Kolozsváron maradt piaristák egyénileg, lelkipásztori, tudományos és magántanári munkával tartották fönn magukat.
A jezsuita rend Báthory István támogatásával 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron, amely rövidesen Kolozsvárra költözött, ahol 1581. május 12-én akadémiát alapítottak. 1579-től Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is jezsuita iskolák és rendházak nyíltak. 1588-ban a medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a jezsuitákat Erdélyből, de 1595 áprilisában visszatérhettek. A 15 éves háború után a kolozsvári országgyűlés 1607-ben a katolikus főurak tiltakozása ellenére újra kimondta a jezsuiták eltávolítását Erdélyből. 1614-ben Bethlen Gábor egy szerényebb méretű iskola működését újra engedélyezte Kolozsmonostoron, amely ettől kezdve 1660-ig a források tanúsága szerint folyamatosan működött. 1660 és 1667 között az iskolai forrásokban nincsenek új bejegyzések, de 1667 februárjában már bizonyosan folytatta tevékenységét. 1692-ben a jezsuiták Kolozsváron megkapták az óvári templomot és a volt unitárius kollégiumot, ahol 1698. november 17-én újra nyitották 1603 óta szünetelő akadémiájukat. 1692-ben iskolát alapítottak Nagyszebenben, 1713-ban Brassóban. 1711-ben kisgimnáziumot nyitnak Marosvásárhelyen, 1716-ban Gyulafehérváron. Székelyudvarhelyen 1625-től van adatunk a jezsuiták működésére, előbb kisgimnáziumot, majd 1736-tól hatosztályos nagygimnáziumot tartottak fenn a városban. A rendet 1773-ban Erdélyben is feloszlatták.
A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.
Az Alsó-Fehér megyében található Alvinc községben Mohács előtt a domonkosok építettek maguknak kolostort, amelyet 1550-ben Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök várkastéllyá alakíttatott át. Itt gyilkolták meg 1551. december 17-én. Később a kastély és az uradalom fejedelmi birtok lett. Erdélynek a Habsburg birodalomhoz csatolása után, a 18. század legelején az Alvinci Uradalom újra a római katolikus püspökség birtokába került. Itt tartotta székhelyét 1713–1715-ben Mártonfi György püspök mielőtt 1715-ben a püspökség visszakerült ősi székhelyére, Gyulafehérvárra. Az Alvinci Uradalom a 18. században az erdélyi székeskáptalan irányítása alá került.
A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.
Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.
A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.