3433 találat látható

1824-ben megszervezett plébánia. A település korábban Vál filiája.

Gyulakuta középkori, feltehetően a 14. században épült templomát a református gyülekezet használja. A 18. században gróf Lázár János táblai ülnök megtérésének köszönhetően elkezdődhetett a faluban a stefaniták működése, akik a továbbiakban, a 19. század első felében a bordosi plébánossal osztoztak a lelkipásztori feladatokon. A gróf Szent Kereszt tiszteletére szentelt kápolnát építtetett, amelyet 1937-ben a reformátusok az elhanyagoltságra hivatkozva igényeltek. A plébános minden próbálkozása ellenére az épület református tulajdonban maradt egészen lebontásáig. A hőerőmű felépítésével a hívek száma nőtt, az 1970-es években házat vásároltak, amelyben 1977-től, a működési engedély megszerzését követően miséztek. 1983-ban új épületet vásároltak, mivel az előbbi túl szűknek bizonyult.

A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.

Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.

A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.

A gyulafehérvári plébánia megszervezése az egyházmegye alapítási évétől, 1009-től számítható. Működése 1556–1715 között a püspökséghez hasonlóan szünetelt. A plébánia és a katolikus hitélet valamivel korábban, 1693-ban kezdett feléledni jezsuita atyák vezetése alatt. A püspökség visszaállítása után (1715) a székesegyház a plébános temploma is. Gyulafehérvár egyben a hegyaljai– (később gyulafehérvári elnevezésű) és az 1960-as évektől a hunyadi főesperesség központja is. Ma a gyulafehérvári egyházközségnek kb. 650 híve van.

A visszaállított egyházmegyében viszonylag későn, Sztoyka Zsigmond püspöksége idején, 1753-ban nyílt meg az egyházmegyei szeminárium. Korábban az erdélyi papnövendékek Kassára, Nagyszombatba, vagy más már működő szemináriumokba mentek tanulni. Sokan jártak a jezsuiták kolozsvári akadémiájára is, ahol rövid ideig teológiai fakultás is működött. II. József 1783-ban feloszlatta a szemináriumot és a növendékek előbb Kolozsvárra, majd a pesti és később a pozsonyi generális szemináriumba kerültek. A jozefinizmus bukása után Batthyány Ignác püspök 1792 októberében újra megnyitotta a papneveldét, amely számára 1792-ben megvásárolta a volt trinitárius kolostort. 1819 után a szeminárium már az erdélyi minorita és ferences szerzetes növendékeket is fogadta. Érdekes adalék, hogy a végzős teológusokat 1822-től a kolozsvári líceumba küldték jogi képzésre. Az épületet 1877-ben Fogarassy Mihály püspök bővíttette az utcai oldalon. A szeminárium a 20. században is folyamatosan működött, a második világháború után szatmári, nagyváradi és más egyházmegyés növendékeket is fogadott.

A gyulafehérvári római katolikus gimnázium Erdély egyik legrégibb katolikus középiskolája volt. Báthory István rendelkezése nyomán 1579-ben a jezsuiták kisgimnáziumot nyitottak a városban, amely 1588-ig működött. 1595-ben újra megnyílt, és ezúttal szünetekkel, de 1603-ig maradt fenn. Bethlen Gábor fejedelemsége idején 1615 novemberében a jezsuiták ismét megnyithatták iskolájukat és legalább 1653-ig újra működtették. Ezután hosszabb szünet következett és a városban már csak 1716-ban nyílt meg ismét a jezsuiták iskolája. A rend feloszlatása után állami katolikus gimnázium lett és működése 1848-ig folyamatos volt. A gimnázium épülete 1849-ben leégett, így újra csak 1853-ban nyílt meg immár nyolc osztályos főgimnáziumként. Az Erdélyi Katolikus Státus 1898-ban lebontatta az egykori domonkos, majd jezsuita templomot és 1899-re felépítették az új római katolikus főgimnáziumot. A gimnáziumot 1922-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökről nevezték el (Erdélyi Róm. Kath. Státus alba-iuliai-gyulafehérvári Majláth főgimnáziuma), és működését 1948-ig folytatta. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nagyhírű iskolát államosították.

A gyulafehérvári főesperesi kerület az erdélyi egyházmegye első főesperesi kerülete, melynek alapítása a püspökség alapítását követte. Az 1332–1337 között összeállított pápai tizedjegyzékben a megemlített tizenhárom főesperesség között elsőként szerepel. A fejedelemség idején, a püspökség szünetelésével (1556–1715) ez a főesperesség is megszűnt. A katolikus restauráció korszakában visszaállították, és 1766-ban a következő plébániák alkották: Abrudbánya, Gyulafehérvár, Alvinc, Borbánd, Csertés–Hondol, Nagyenyed, Szerdahely, Nagyág, Szászsebes, Szászváros, Királybánya(toplica), Tövis, Verespatak, Vízakna és Zalatna. Az 1846-os sematizmusban 20 plébániával jegyzik fel: Abrudbánya, Gyulafehérvár, Alvinc, Boica, Borbánd, Csertés–Hondol, Drassó, Körösbánya, Magyarigen, Nagyág, Nagyenyed, Nagyhalmágy, Aranyosbánya (Offenbánya), Marosportus, Szászsebes, Topánfalva, Tövis, Tür, Verespatak és Zalatna. Az 1848–1849. évi szabadságharcot követően, Kovács Miklós püspök 1850-ben a gyulafehérvári főesperesi kerületet két kerületre választotta szét: hegyaljaira (Alba Campestris) és bányavidékire (Alba Montanus). Száz év elteltével, 1950-ben ismét összevonták őket egy főesperességbe gyulafehérvári név alatt.

A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.

A Szent István által alapított erdélyi egyházmegye élén 1009–1601 között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében „választott” püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696–1697-ig tartott. A katolikus restauráció 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik. A püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930–1991 között pedig a bukaresti római katolikus érsekség alá tartozott. 1932. március 22-én „erdélyi”-ről „gyulafehérvári”-ra változtatták a nevét. Ezen alárendeltsége 1991. augusztus 5-étől megszűnt, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte. Sem a név-, sem a jogállásban bekövetkezett változás miatt nem nyitottunk új fondot 1932-től, iilletve 1991-től, mivel az iratkezelésben és az irattározásban nem következett be változás.

1560-ban már nemesi család.
1775-ben kapta meg Győry Ferenc (IV.) a perkátai kastélyt, aki főispáni méltóságot is betöltött.
1785-ben nyert a család grófi címet.
1790-ben bekövetkezett halála után Győry Ferenc (V.) vezette a birtokot, majd Győry László (+1882).
Halála után lányai között osztották szét; a kastély Győry Teréz kapta meg,

A győri gyülekezet Magyarország az egyik legrégibb és legjelentősebb evangélikus gyülekezete. A 16. században a győri végvárban szolgáló német evangélikus katonák lelkészt tartottak, aki a városi híveket is gondozta, de Huszár Gál neves magyar prédikátor is működött a városban. A 17–18.század fordulóján a dunántúli pietizmus egyik fő helyeként az evangélikusság fontos egyházi-kulturális központja volt. A győri káptalan és püspök katolizációs törekvései azonban megnehezítették az egyházközség életét. Gyakran változott az istentiszteleti hely, gyakran költözött a lelkész és az iskola is. Voltak olyan évtizedek, amikor egyáltalán nem volt szabad evangélikus istentiszteletet tartani. 1749-ben Mária Terézia megtiltotta az egyház működését, és a hívek 34 éven át csak titokban gyakorolhatták vallásukat, vagy Tétre és Felpécre jártak istentiszteletre. A türelmi rendeletet követően 1784/1785-ben épült fel a mai torony nélküli Ótemplom. Az egyházközség második temploma a XX. század közepén épült föl Nádorvárosban, az első istentiszteletet 1944-ben tartották meg benne.

Győr-Sziget és Révfalu 1905-öt megelőzően önálló települések voltak, ebben az évben azonban közigazgatásilag egyesítették őket Győrrel, s emiatt megszűntek önálló fíliának lenni, az anyagyülekezet részévé váltak.

A város evangélikus püspöki székhely is volt Kapi Béla és Túróczy Zoltán dunántúli püspökök idején 1952-ig, majd 2000 óta újra, mivel itt van az újonnan létrehozott Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület székháza. Szeretetháza és gimnáziuma is van.

Az 1333-as pápai tizedjegyzék Villa Georgii néven említi a falut. Az ősi templom alapja ma is látható, a falutól keletre állott, és ott volt maga a falu is. A tornyon szereplő dátum 1530 (1570?) újítást vagy új templom építését jelzi. A ma is meglévő katolikus templomot 1748 végén a katolikus hívek Haller Gáborné Károlyi Klára segítségével visszakapták, mivel a falu lakossága a reformáció idején a templommal együtt református lett. A reformátusoknak újat építettek. 1750-től a györgyfalvi templom újra plébánia volt. 1770-től létezett katolikus iskola Györgyfalván, amely többször szünetelt. 1919-ben Rónai Jenő újraindította, de 1938-ban ismét bezárták. Iskolaként utoljára 1940-től 1948-ig működött.

György Lajos (Marosvásárhely, 1890. ápr. 3. – Kolozsvár, 1952. dec. 31.): irodalomtörténész, az MTA tagja. A kolozsvári egyetemen tanári, majd doktori oklevelet szerzett. Egy ideig tanár Mezőkövesden. 1916-tól a kolozsvári Marianum iskola tanára, később igazgatója. Az 1920-as években – mint az erdélyi szellemi élet egyik vezető alakja – kizárólag írói munkássággal foglalkozott. 1928-tól a kolozsvári magyar Tanárképző Intézet tanulmányi igazgatója. 1945 után a kolozsvári Bolyai Egyetemen a magyar irodalom tanára. A Pásztortűz, az Erdélyi Magyar Szemle, az Erdélyi Iskola szerkesztője. Pozitivista jellegű, széles körű anyagismeretre épülő munkásságából különösen tárgytörténeti vonatkozású, illetve a magyar anekdota történetével foglalkozó tanulmányai emelkednek ki.

Főbb művei: Magyar elemek a világirodalomban. Kolozsvár. 1924; Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1919–23. Kolozsvár. 1925; Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest. 1926; A francia hellénizmus hullámai az erdélyi magyar szellemi életben. Kolozsvár. 1930; A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Budapest. 1934; Világjáró anekdoták. Budapest. 1938); A magyar regény előzményei. Budapest. 1941; A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai. Kolozsvár. 1946.