Kelementelke a 19. század elején rövid ideig Bordoshoz tartozott, majd Egrestő filiája lett, 1923-tól Szentdemeterhez tartozik. A 19. század első felében báró Henter Antal örököseinél ferences házi káplánok szolgáltak. A század második felében a báró Szentkereszti család udvarában volt kápolna, később a hívek számára kis templom épült.
Szentpál pápai tizedjegyzék által először 1332-ben jelzett középkori templomát a reformáció után a reformátusok használták. 1740-ben a firtosi kolostor főnöke, P. Fehér Ánáztáz és gróf Haller III. Gábor felesége, Károlyi Klára visszaszerezték az épületet a katolikusoknak. Ezt követően a szükséges javításokat a grófné végeztette el, alapítvánnyal gondoskodva a további fenntartásról. 1775-ben gróf Haller IV. Gábor a templomot boltozattal, toronnyal, sekrestyével, két mellékoltárral és karzattal látta el. A plébánia patrónusai a 20. századi államosításig a szentpáli Haller család tagjai voltak, akik kápolnát tartottak fenn kastélyukban is, valamint a temetőben, ahol Károlyi Klára 1744-ben építtetett fallal körülvett fogadalmi kápolnát. Ez utóbbit gróf Haller II. Lajos állította helyre az 1848-as események után.
Küküllővár a 13. században főesperesi székhely volt. Szent István tiszteletére szentelt középkori templomát a reformáció óta a református egyházközség használja. Az 1738-ban létesült újkori plébánia patrónusai a gróf Bethlen család tagjai voltak. A század második felében gróf Bethlen Miklós építtetett Nagyboldogasszony tiszteletére kápolnát, amelyben obszerváns ferencesek végezték a lelkipásztori munkát. 1903-ban gróf Haller Jenő volt a 17 filiát számláló plébánia patrónusa. 1949-ben a Haller grófok tevékenysége megszűnt, mindenüket elvették, kitelepítették őket. A katolikus hívekre, akik a grófi család alkalmazottai voltak, és a dicsőszentmártoni plébánosra nagy nyomás nehezedett, a plébános éveken át nem mert kimenni a filiába, ahol a katolikus hitélet teljesen megszűnt.
A középkori plébániális település az újkorban Abosfalva filiája lett. A katolikus hívek a 18. században a hilibi Gál család házikápolnáját használták, ahol mikházi stefaniták, majd 1780-tól világi papok szolgáltak. Az 1848-ban lerombolt kastély kápolnája helyett 1862-ben külön telken hilibi Gál János épített kriptakápolnát. Mikefalva Abosfalva filiája, de mivel a plébániát Szőkefalváról látják el, a kápolna berendezési terve a szőkefalvi plébánia levéltárában őrződött meg.
Az újkori Radnót katolikus híveinek nem volt saját templomuk, ezért a gróf Bethlen család kastélykápolnájába jártak misére. Az 1764-ben megszervezett plébánia anyakönyveit 1772-től vezették. A 18. század utolsó negyedétől 1845-ig minoriták, 1845–1890 között pedig stefaniták működtek itt. A jelenlegi impozáns, Szent József titulusú templom 1897–1898 között épült. 1897-ben készült el az egyházközség iskolája is. A templom a második világháborúban, majd az 1966-os vihar idején nagyon megrongálódott. Az 1930-as és 1940-es években az Erdélyi Római Katolikus Státus gazdasági iskolát működtetett a birtokában levő radnóti kastélyban. Az egyházközséget jelenleg Kerelőszentpálról látják el.
Szentdemeter késő gótikus, középkori formájában megőrzött templomának építését Dávid László, egy korábbi építkezési fázist követően, a 15–16. század fordulójára teszi. A hitújítás után unitáriusok által használt épületet a katolikus hívek a ferences missziónak köszönhetően 1723-ban kapták vissza, amikor meg is újították azt. A 18. században a stefaniták egyik missziós központja Szentdemeteren volt, ferencesek működtek a Csáki grófok udvarában, majd a század végén a báró Hentereknél is. Szentdemeter az 1761-es egyházmegyei összeírás idején, mint ferencesek által adminisztrált plébánia az udvarhelyszéki főesperességhez tartozott. A későbbiekben 1923-as önállósulásáig Bordos filiája volt. Plébániaépülete 1928–1929 között épült. 1936–1937-ben új templom építését tervezték, de a hívek szegénysége és az anyagi fedezet hiánya miatt ez nem valósulhatott meg.
Az 1859-ben alapított székelyudvarhelyi leányiskola iratanyaga mennyiségével és összetételével lehetővé teszi, hogy a tanintézmény története rekonstruálható lehessen a meglévő források alapján. Az iskola iratgyűjteménye és az iskolaszéki iratok együttes kutatásával a helyi katolikus felekezeti oktatástörténet hitelesen feldolgozható. Az iktatott iratsorozat mellett fennmaradt a tanintézet első bizottmányi jegyzőkönyve 1859-től kezdődően – amelyből a leánynevelő intézet alapításának körülményeiről értesülhetünk –, valamint az új iskola építési tervrajzai is.
Székelyvarság egy több hegyi tanyából álló erdei település, amely 77 km² felületen terül el. Létrejöttétől Oroszhegy filiája volt – lakosai is onnan települtek ide –, majd 1902-ben szervezték önálló plébániává. Templomát 1902–1904 között építették Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére.
A történelmi sematizmusok Szentegyháza plébániájának alapítását 1360-ra teszik. A település nevének első említésével egy 1406-ban kelt oklevélben találkozunk, amelyben feltűnik Lőrinc nevű papjának neve is, aki egyben Csíknagyboldogasszonyban plébános. Egyháztörténeti művekből tudjuk, hogy a középkorban, a reformáció előtti időszakban – ahogy régen nevezték – Szentegyházasoláhfalu a csíki főesperesi kerülethez tartozott. A falu a székely katonai összeírásokban 1566-ban Oláhfalu, 1567-ben Szentegyházasoláhfalu, 1576-ban Túlsó-Oláhfalu néven fordul elő. Később a Szentegyházasoláhfalu településnév terjed el. Az 1968-ban, több szomszédos településsel egyesítve várossá nyilvánított Vlahica jelenlegi temploma 1756–1760 között épült, Szent András apostol tiszteletére. 1822-ben egy új szentéllyel bővítették ki. 1985-ben az orgonát és a kórust tűzkárosodás érte. Szentegyházasfalu a csíki főesperesi kerületből a 18. század első felében került át az udvarhelyi főesperesi kerületbe. 1735-ben a csíkiak még mindig protestálnak ez ellen. Szentegyháza 1838-ig Kápolnásfaluval egy plébániát alkotott. A két Oláhfalu lakóit Erdély fejedelmei és a Habsburg-ház uralkodói számos kiváltságlevéllel látták el. A város elnevezését a rendszerváltás után, 1990-ben változtatták vissza Vlahicáról Szentegyházára. 1760-ban alapított iskoláját 1948-ban államosították. Fennmaradt iskolai iratanyaga az 1898–1948 közötti időszakra vonatkozik.
Szentkeresztbánya ma Szentegyházasfalu egyik városrésze, amely a 19. század első felében létesült, amikor a Gyertyánffy család 1836–1837-ben megalapította a vashámort és a vasércbányát magába foglaló gyártelepet. Az ide települt lakosságnak 1927-től szentmisét tartottak az iskola épületében, majd 1935-ben kápolnát építettek, amelyet aztán 1984-ben kibővítettek. Szentkeresztbányán 1941-ben szerveződött külön helyi lelkészség. A kommunizmus első éveiben azonban a helyi lelkészt elűzték, ezért néhány évtizedig Szentegyházáról gondozták a lelkészség híveit. 1990-ben alakult önálló plébániává.
A pápai tizedjegyzék a szomszédos Székelydobó plébániáját említi, Vágás település azonban nem szerepel az 1332–1337 közötti adójegyzékben. Ekkor Béta és Vágás vagy nem léteztek még, vagy valamelyik falu (Dobó vagy Farcád) leányegyházai. Hosszútövis települései, Béta, Dobó és Vágás falvak mai egysége a reformáció után alakulhatott ki. A Vágást említő első írásos forrás 1444-ből származik, amelyben az akkori vágási pap, mint a Keresztelő Szent János templom papja folyamodik a pápához, hogy a papi rendeket felvehesse. (Elképzelhető, hogy a plébánia historia domusában említett trinitárius rend felvételéről van szó. A fogolykiváltó trinitáriusok középkori jelenléte Erdélyben se levéltári forrásokkal, se régészeti ásatásokkal nem tisztázódott még.) Középkori templomáról azt tudjuk, hogy Keresztelő Szt. János tiszteletére volt szentelve, és a mai templom helyén vagy ennek közvetlen környezetében állhatott. A reformáció idején a templom a reformátusok kezére került, Dobó és Béta lakóinak nagy része az új hitre tért. A templomért folytatott küzdelemben Brandenburgi Katalin 1630-ban a többségben lévő katolikusok javára ítélte meg a templomot. Az egyházközség középkori emlékei közé tartozik a szentély keleti falában elhelyezett 15. századi szentségtartó fülke, valamint a 2014 nyarán előkerült, szintén 15. századi Mária-szobor.
A másfél évszázadig püspök nélkül maradt egyházmegye csekély számú pappal rendelkezett, így Vágásnak csak 1714-ben lett állandó világi papja. A megrongálódott templom helyére 1779-ben újat építettek, mely költségeihez nagyobbrészt Székely János, tekerőpataki plébános járult hozzá. Az elkészült templomot 1783-ban szentelte fel Batthyányi Ignác püspök. A félévszázados használattól tönkrement templom helyén emelkedik mai temploma, amelyet 1843–1847 között építettek és 1851-ben szenteltek fel. Vágás egyik leányegyházközségében, Bétában, a 20. század első éveiben kezdeményezik először kápolna építését, melynek tervrajzai 1909-ből épen fennmaradtak a plébánia levéltárában. A világháború miatt a terv meghiúsult, a kápolnaépítésre különböző adományokból összegyűlt összeg elértéktelenedett. Hosszas huzavona után, az 1957. évi alapkőletételt követően, nagy nehézségek árán, Béta filiában végül 1976-ban sikerült a katolikusoknak templomot építeni.
Dobóban 1903-ra készül el az akkori római katolikus népiskola, amelynek néhány ügyirata megtalálható a plébánia iskolai iratanyagában.
A Cameller Alapítványt Cameller (Kamelller) György Erzsébetvárosból elszármazott örmény bevándorló hozta létre, aki a bécsi főtörvényszéken tevékenykedett hivatalos keleti tolmácsként a. 1838. február 3-án kelt végrendeletében az erzsébetvárosi örmény szertartású plébániára hagyta bécsi lakóháza eladási összegének kamatját, általános örökösének pedig az erzsébetvárosi Örmény Kompániát tette meg. Az alapítvány kezelésére a plébánia egy tizenkét tagú igazgatótanácsot választott. A hagyaték jövedelmének háromnegyedét az erzsébetvárosi örmény gyermekek taníttatására, örmény özvegyek és árvák támogatására, valamint jó erkölcsű, de szegényebb sorsú leányok kiházasítására fordították. A jövedelem fennmaradó egynegyed részét kezelési költségekre szánták. Az alapítvány igazgatására a városi testület 1840-ben az egyházközség második nagy jótevőjét, Kábdebó Simont kérte fölt, aki betegsége miatt nemsokára lemondott. Cameller bécsi házát 1872-ben eladták, az így nyert összeget a tizenkét tagú igazgatótanács a fentnevezett célokra fordította.
A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein. A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső-szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja. Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak. A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja, a főesperességi hivatal a besztercei plébánián található.
Turcsa Mihály segédlelkész volt Szamosújváron.
Szongott Kristóf Marosbogáton született 1843. március 21-én és Szamosújváron halt meg 1907. január 24-én. Tanárként működött, jelentős történelmi és irodalmi (műfordítói) munkásságot fejtett ki, a magyarországi és erdélyi örménység legjelentősebb kutatójaként tartják számon. Szamosújváron és Gyulafehérváron tanult. 1884–1904 között a szamosújvári örmény katolikus gimnázium igazgatója volt, 1887-ben megalapította, haláláig kiadta, szerkesztette és részben írta az Armenia c. folyóiratot. 1905-ben létrehozta a szamosújvári Örmény Múzeumot, amelynek első igazgatója volt. Széles körű kutató- és feldolgozó munkája során a magyarországi örmények eredetével, történetével, művelődésével és néprajzával foglalkozott. Gyümölcsöző munkásságot fejtett ki iskolai, egyházi és helytörténeti, valamint közügyi téren is. Gimnáziumi tanérként vallást, mennyiségtant, szépírást, geometriát, magyar- és német nyelvet, történelmet és fizikai földrajzot tanított. Az Erdélyi Katolikus Státus gyűlésének tagja volt, a Szent István Társulat tiszteletbeli tagjává, majd a magyarországi Néprajzi Társaság örmény szakosztályának előadójává választotta meg. Életcélja az örménység történelmi múltjának feltárása és magyar nyelvű ismertetése volt. Az általa alapított Armenia c. havi szemlével is ezt a célt szolgálta. – Főbb művei: Chorenei Mózes,, Nagy-Örményország története (fordítás örményről magyarra, Szamosújvár, 1892); Szamosújvár, a magyar örmény metropolis írásban és képekben (Szamosújvár, 1893); Szamosújvár szab. kir. város monográfiája 1700–1900 (Szamosújvár, 1901, 1903); A magyarhoni örmény családok genealógiája (Szamosújvár, 1898); A magyarországi örmények ethnographiája (Szamosújvár, 1903).
Mártonffi Márton országgyűlési képviselő, az iparoktatás országos főigazgatója és a Lipót-rend lovagja volt. 1848. március 15-én született Szilágyrécsén, középiskolai tanulmányait Szamosújváron és Kolozsváron végezte. Papi pályájának megszakítása utána Pesten folytatta tanulmányait, majd tanári és tanfelügyelői tevékenységet folytatott Kassán és Temes megyében. Számos szépirodalmi, politikai és pedagógiai tanulmánya jelent különböző szaklapokban, kiváló magyar nyelvtankönyvet szerkesztett. 1893-ban az ipari- és kereskedelmi tanonciskolák országos felügyeletével bízták meg, 1894-ben királyi tanácsosi címet kapott, majd 1896-tól az iparoktatás országos főigazgatójának nevezték ki.
Czetz Gergely szamosújvári gimnáziumi tanár volt és az Örmény Katolikus Fiúárvaház társalapítója. Désen született 1822-ben. A gimnáziumot és a jogot Kolozsvárt végezte. 1847-től tanító a szamosújvári örmény katolikus elemi iskolában. 1861-től tanár ugyanott az örmény katolikus algimnáziumban. 1889-ben két épület és 43 000 forint készpénzadománya segítségével kibővítették a szamosújvári Világosító Szent Gergely Fiúárvaházat. Szamosújvárt hunyt el 1889. augusztus 24-én.
Gajzágó Kristóf 1767-ben született Szamosújváron. 1802-ben szentelték pappá, majd Kerelőszentpálon a gróf Haller családnál nevelőként szolgált. 1830-tól Szamosújváron káplán, 1839-től plébános és főesperes, 1847-től iskolai felügyelő. 1855. augusztus 24-én hunyt el.
Dr. Papp Ágoston városi tanácsos volt.
Görög Joachim 1862. február 23-án született Szamosújváron. 1885. október 11-én szentelték pappá Bécsben a mechitaristáknál. Magyar–latin szakos kolozsvári tanári diplomája is volt. Címzetes kanonok, tanár, a gyergyószentmiklósi Fogarassy Leánynevelő Intézet igazgatója és író. 1926-tól szenátor a román képviselőházban. 1928. február 6-án hunyt el Gyergyószentmiklóson. A gyergyószentmiklósi örmény katolikus temetőben temették el, sírja fölé díszes kupolájú kriptát alakítottak ki hívei. Hívei és utódai nagyon tisztelték, felkészült prédikációival és kiváló szónoki tehetségről árulkodó beszédeivel tömegeket vonzott maga köré. „Idejét a templomnak, az iskolának és szeretett híveinek” szentelte.
Sáhin Bertalan 1903. április 28-án született Szamosújváron. Teológiai tanulmányait Bécsben végezte, itt szentelte pappá 1928-ban Govrik Gergely mechitarista főapát–érsek. 1971-ben pápai prelátusnak nevezték ki. Gyergyószentmiklóson hunyt el 1974. május 5-én, sírja a helyi örmény katolikus temetőben található.
Jakabfi János Madéfalván született. Csíksomlyón (1743) és Kolozsváron (1747–1748) tanult a jezsuitáknál. 1779-től Szamosújvár plébánosa volt egészen 1791. szeptember 3-án bekövetkezett haláláig.
Bár az első, Gyergyóban letelepedett örményekről nincsenek egyértelmű történeti forrásaink, Szongott Kristóf és Merza Gyula írásaiból arról értesülünk, hogy Gyergyószentmiklóson a két első örmény – a Hercz vezetéknevű Ázbej és Vártig testvérek – 1654-ben telepedett le. Más adatok szerint az örmények csoportosan 1688-ban érkeztek Gyergyószentmiklósra. Kezdetben bérbe vett magánházakban tartották az istentiszteleteket. Ferenczy György római katolikus főesperes–plébános 1613-ban egy régi kápolnánál az idegeneknek temetőt létesített, amelyet 1698-ban Szebelébi Bertalan püspöki helynök az örmények rendelkezésére bocsátott. A hozzá tartozó – 1450 körül épült - gótikus kápolnát 1712-ben 120 aranyforintért megvásárolták az örmények Mártonffy György erdélyi püspöktől. Helyére a gyarapodó örmény közösség számára egy nagyobb templomot építettek, de amikor ez is szűknek bizonyult, 1729-ben kijelölték az új templom helyét. A templom főbejáratának jobb oldalán örmény tábla jelzi, hogy az 1688-ban letelepedett gyergyószentmiklósi örmény közösség 1733-ban felépítette jelenlegi barokk stílusú templomát, amelyet 1772. augusztus 24-én szentelt fel Bajtay Antal erdélyi püspök Szűz Mária születésének tiszteletére. Az építkezéseket Theodorovics Simon helyettes főesperes, örmény szertartású plébános vezetésével végezték elsősorban a jámbor társulatok költségén. A templom körüli lőréses várfalban a tizenöt állomást ábrázoló keresztúti képeket helyezték el. A Petőfi tér 4. szám alatt áll a plébánia impozáns épülete, amelynek telkét az örmények 1768-ban vásárolták meg. A plébánia udvarán 1780-ban kántori lakást és a telek végén harangozói lakot építettek. A plébánián érdekes könyvtár, a templomban pedig számtalan műkincs bizonyítja az örmények vallásosságát és kultúra iránti szeretetét.
A templom teljes felújítását 1889-ben végezték. Görög Joachim kanonok–plébános nevéhez fűződnek a templom festett üvegablakai, a pneumatikus rendszerű orgona beszerzése és felszerelése, az örmény temető gondos elrendezése és a plébánia felújítása a 19. század utolsó évtizedében.
A gyergyószentmiklósi örményeknek külön iskolájuk is volt, 1794-ben külön gimnáziumot tartottak fenn. Ebben az iskolában tanult Ákoncz-Kövér István, aki később a velencei mechitarista rend érsek–főapátja lett. A fokozatos elnéptelenedés miatt az örmény iskola az 1880-as évek elejére teljesen megszűnt.
A gyergyószentmiklósi örmény közösség életébe 2003-ban új lendületet hozott Puskás Attila örmény katolikus papi működése. Az elhanyagolt plébániaépület és a melléképületek korszerű tatarozását is ekkor végezték el. Leltározás és könyvtári feldolgozás alá került a plébánia régi könyvállománya. A levéltárat ekkor különítették el a könyvszekrények alsó részébe és egy önálló üveges almáriumba.
Ebesfalván – a későbbi Erzsébetvárosban – az első örmények szintén a 17. század második felében jelentek meg. II. Apafi Mihály fejedelem 1696-ban Ebesfalvát az erdélyi örmények közigazgatási székhelyévé minősítette, kiváltságlevelében bíróválasztási jogot adott a helyi örményeknek és meghatározta az örmények bírájának hatáskörét. A katolikus egyházzal való uniót követően az örmények 1708-ban örmény szertartású plébániát szerveztek, Első templomukat 1725-ben építették Szentháromság tiszteletére. Ezt a templomot fekvése miatt kétszer is árvízkárosodás érte (1763, 1773). Megszületett az igény egy tágasabb és biztonságosabb földrajzi téren építendő templomra. Így épült fel az Issekutz Vártántól és Manótól megvásárolt központi fekvésű telken az új és impozáns megjelenésű templom. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. Főhomlokzata számos vonásban hasonlóságokat mutat a kalocsai székesegyház homlokzatával. A mechitarista szerzeteseknek a városba való letelepedését követően, 1753-tól ismert Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomuk illetve rendházuk. A 19. század első évtizedeiben felújított és átalakított templomukat a 20. században a római katolikusok megvásárolták és mindmáig használják. A városban összesen kilenc örmény kápolna és templom épült a hívek jóvoltából az elmúlt évszázadokban.
A visszaállított egyházmegyében viszonylag későn, Sztoyka Zsigmond püspöksége idején, 1753-ban nyílt meg az egyházmegyei szeminárium. Korábban az erdélyi papnövendékek Kassára, Nagyszombatba, vagy más már működő szemináriumokba mentek tanulni. Sokan jártak a jezsuiták kolozsvári akadémiájára is, ahol rövid ideig teológiai fakultás is működött. II. József 1783-ban feloszlatta a szemináriumot és a növendékek előbb Kolozsvárra, majd a pesti és később a pozsonyi generális szemináriumba kerültek. A jozefinizmus bukása után Batthyány Ignác püspök 1792 októberében újra megnyitotta a papneveldét, amely számára 1792-ben megvásárolta a volt trinitárius kolostort. 1819 után a szeminárium már az erdélyi minorita és ferences szerzetes növendékeket is fogadta. Érdekes adalék, hogy a végzős teológusokat 1822-től a kolozsvári líceumba küldték jogi képzésre. Az épületet 1877-ben Fogarassy Mihály püspök bővíttette az utcai oldalon. A szeminárium a 20. században is folyamatosan működött, a második világháború után szatmári, nagyváradi és más egyházmegyés növendékeket is fogadott.
Az erdélyi római katolikus egyháznak egyik legrégibb, Báthory Istvánig visszavezethető birtoka volt a kolozsmonostori uradalom, amelyet még a jezsuiták kaptak meg és később a Tanulmányi Alap rendelkezésére állt. E birtok képezte az Erdélyi Katolikus Státus vagyonának alapját, amelynek jövedelméből tartották fenn a Státus intézményeit.
A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.
Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.
A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kongregációja 1858-ban telepedett meg Magyarországon, ahol a csanádi püspök segítségével Temesváron hozták létre anyaházukat. A rend különböző szintű tanítói tevékenységet végzett, így Erdélyben Kolozsváron és Désen. Irataik töredéke maradt meg az 1940-es évekből.