Mostrando 3370 resultados

A vasvári káptalan alapításának pontos dátuma nem ismert, létrejötte alighanem a 11. századi államszervezési tevékenységgel függ össze. A kialakuló vármegyék többsége ugyanis egyben egy egyházigazgatási egységet, főesperességet is alkotott, melyből felépültek maguk az egyházmegyék. így a Győri egyházmegyéhez tartozó Vas vármegye is egyetlen főesperességet alkotott, mely egy helyben lakó főesperes felügyelete alá tartozott. Az ő személye körül kialakult kisebb egyházi testület volt a vasvári káptalan, melynek létéről az első adatok a 12. század végéről vannak. A főesperes központi szerepét látszik megerősíteni a káptalan kialakulásában, hogy ezt a tisztet a főesperesség 1770-es felosztásáig mindvégig a prépost töltötte be.

Vasvár a középkorban a régió jelentősebb települései közé tartozott, melyet katonai-gazdasági kettős funkciójának köszönhetett: ellenőrizte egyrészt a környék legjelentősebb távolsági iitvonalát, a Katonák útját és annak hegyháti szakaszát védelmező Vasvári sáncot, valamint a nyugati határvidéken ebben az időszakban nagy mennyiségben előállított nyersvas begyűjtését, raktározását és elosztását. A település jelentőségét jelzi, hogy öt templom is állt a területén, melyek legnagyobbika a káptalan Szent Mihályról elnevezett háromhajós temploma volt. Ennek környékén alakult ki a káptalani településrész, Szentmihályfalva.
A káptalan korai működéséről keveset tudunk. Feltételezhetően – más kanonoki közösségekhez hasonlóan – a kanonokok közös házban, szerzetesek módján együtt laktak és étkeztek, valamint közös istentiszteleten vettek részt. A közös életforma azonban legkésőbb a 15. század elejére megszűnt. A közösségi élet a jelesebb napokon tartott közös étkezésekre, a káptalani misékre és a közös ügyek megtárgyalására korlátozódott. Ez a Szombathelyre költözést követően sem változott meg, ahol szintén valamennyi kanonoknak saját háza volt.

A vasvári káptalan életében fordulópontot jelentett az 1578-as év, amikor a török veszély miatt az országgyűlés úgy határozott, hogy „a vasvári káptalant, az ő pecsétjével és jegyzőkönyvével együtt Szombathelyre, mint biztosabb helyre áttegyék”. A költözés fontos szerepet játszott Szombathely fejlődésében, hiszen növelte központi helyzetét, és a káptalan jelenléte alighanem meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1777-ben Mária Terézia Szombathelyt választotta az új püspökség székhelyének. A költözés azonban nehézségekkel is járt: miközben ugyanis a káptalannak Vasváron saját temploma volt, addig Szombathelyen a plébániával kellett osztoznia a vártemplomon. Ez nem változott a Szombathelyi egyházmegye megalapítását követően sem, és saját templom helyett az újonnan felépült székesegyház falain belül alakították ki a Szent Mihály-kápolnát (a mai Madonna-kápolnát). Emellett a székeskáptalanná alakult testület saját sekrestyét kapott, melyben a káptalan ülésterme is volt.

A marosvásárhelyi római katolikus egyházközség megalakulása valamikor a 12. század végére vagy a 13. század elejére tehető. Romanus alesperes-plébános a pápai tizedjegyzék szerint a legtöbb adót fizette Székelyföldön. A középkori plébánia több papja és káplánja ismert, azonban a vidék e legnépesebb gyülekezetére vonatkozó adatok ebben a korban szórványosak. Az egyházközség Szent Miklós tiszteletére szentelt temploma a hitújítás után elpusztult.</p>
<p>A konventuális minorita szerzethez tartozó ferencesek a 14. század elején telepedtek meg Marosvásárhelyen, kolostort, majd a 14. század utolsó harmadában és a 15. század első felében templomot építettek maguknak. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt épület tornyát a 15. században emelték. Az épületegyüttest 1446-ban Hunyadi János kormányzó átadta a rend obszerváns ágának, akik 1556-ig, a reformációig birtokolták azt. A középkorban jelen voltak Vásárhelyen a leánynevelő apácák, a beginák, valamint a betegeket gondozó ferences apácák, a Szentlélek-rendi testvérek is.

A 16. század közepén elterjedt hitújítás következtében a katolikus egyházközség megszűnt, a ferences kolostort iskolává alakították át. A katolikus egyházi élet 1702-ben indult újra, amikor jezsuita szerzetesek telepedtek le a városban. Előbb Boér Simon fogarasi főkapitány házában miséztek, majd fakápolnát építettek. 1727-ben Antalffy János püspök engedélyt adott a gyülekezet plébániaként való megszervezésére. 1728-ban letették a jelenlegi plébániatemplom alapkövét, melyet 1750-ben szentelt fel báró Sztoyka Zsigmond Antal püspök. A jezsuiták 1773-ig vezették a plébániát, működtették az elemi és a középiskolát. 1797-től egyházmegyés papok látták el a szolgálatot. A 18. század első felében visszatértek a városba a Ferenc-rendi szerzetesek is.

A 19. század plébánosai közül Horváth Pál újjászervezte az egyháztanácsot, úgy, hogy az a társadalom különböző osztályait képviselje. Veszely Károly a leányiskola ügyének megoldásába kezdett, de ez csak utódának, Kovács Ferencnek sikerült. Az 1890-es évek elején felépült leányiskolában a mallersdorfi ferences nővérek tanítottak egészen az 1948-as államosításig. Karácson Márton 1875-től kezdődő jelentős tanári–nevelői munkássága alatt vált nyolcosztályos főgimnáziummá a hatosztályos csonka fiúgimnázium. Fenntartója, az Erdélyi Római Katolikus Státus a 20. század elején új épületet és internátust építtetett az intézménynek. Karácson Márton 1899-ben Kovács Ferenc bártfai apát, pápai prelátus, marosi főesperes örökébe lépett. Plébánosként a hitélet megújításán, a leányiskola fejlesztésén fáradozott. A plébániát nyomasztó anyagi terhek hordozásában számtalanszor kivette a részét. A 20. század elején, plébánossága idején fejeződtek be a templom restaurálási munkálatai. Utóda Jaross Béla kitartással, odaadó munkával dolgozott a hitélet megújításán, az oktatás ügyén. Megalapította és irányította a helyi Mária Kongregációt, egy ideig vezette az Oltáregyletet, később felvigyázta az egyesületi tevékenységet. Plébánosként újjászervezte az első világháború alatt tönkrement plébániát, küzdött az iskolákért, intézményekért. A békepapi mozgalom idején, az 1950-es évek elején lecserélték, megalázták. Márton Áron püspök szabadulása után került vissza az esperesség és a plébánia élére 1959-ben bekövetkezett haláláig.

1959–1992 között Léstyán Ferenc főesperes-plébános vezette az egyházközséget. A város rohamos növekedésének köszönhetően a hívek száma egyre nőtt, szükségessé vált az egyházi intézményhálózat átszervezése és bővítése, új templomok és plébániák létesítése. 1968-ban az egyház beleegyezett a főtéri ferences kolostor és templom lebontásába, és helyette a Szabadság utcai negyedben második plébánia létrehozásába. A következő évtizedek nagy eredménye a város negyedeiben megvásárolt magánházak számára megszerzett misézési engedélyek voltak. Így imaházak létesültek a Hidegvölgyben, a Kövesdombon, a Tudor negyedben, Meggyesfalván és Remeteszegen. 1990-ben sikerült elintézni, hogy mindenik kápolna, mint plébánia kapjon működési engedélyt, a szükséges állások előirányzásával együtt. 1992 után – a Hidegvölgy kivételével – a lakónegyedekben önálló plébániák létesültek.

1973-ban egy emeletes épületet építettek a plébánia keleti részéhez, 1985-ben pedig a templom mögé épült újabb emeletes épület, amelyben két hittanterem és két garázs is helyet kapott. Erre 1998-ban ráépítettek még egy emeletet. Csató Béla főesperes-plébános idejében Deus Providebit Tanulmányi Ház épült a plébánia udvarán.

Gyergyóújfalut 1567-ben említik a regesztrumban. A középkorban gótikus temploma volt, a 17. század második felében plébániaként szerepel az egyházi jelentésekben. Újabb templom építését 1786-ban kezdeményezték. Ma is álló templomát 1825–1830 között építették Sarlós Boldogasszony tiszteletére a középkori templom alapjaira.