1056 találat látható

Lukácsy Kristóf, (Bethlen, 1804. március 30.–Szamosújvár, 1876. október 24.) katolikus pap, egyházi és történetíró, armenológus. Középiskolai és bölcsészeti tanulmányait Szamosújvárt és Gyulafehérvárt, a teológiát pedig a bécsi egyetemen végezte. 1827. december 20-án Bécsben örmény katolikus pappá szentelték, ezt követően 1837-ig Szamosújvárt mint segédlelkész működött. 1837–1853-ig gyulafehérvári papneveldei tanár. 1853–1855 között ugyanott gimnáziumi igazgató tanár volt. 1855–1876 között szamosújvári örmény katolikus plébános és főesperes. 40 000 forint vagyonát az általa alapított és Világosító Szent Gergelyről nevezett örmény katolikus fiúárvaháznak hagyományozta. A szamosújvári székesegyház kriptájában nyugszik. Az örmény–magyar nyelvrokonság szószólójaként írott A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei című munkáját a Magyar Tudományos Akadémia elismeréssel jutalmazta. Művei: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei (Kolozsvár, 1870), (reprint: Budapest, 2000); Historia Armenorum Transsylvaniae címen latin nyelven forrásmunkát tett közzé (Bécs, 1859); Adalékok az erdélyi örmények történetéhez (kéziratban), Világosító Szent Gergely élete (kéziratban), Örmény–magyar–latin szótár (kéziratban).

Merza Gyula (Kolozsvár, 1861. február 25. – Kolozsvár, 1943. december 15.) magyar néprajzkutató, az örménység kutatója (armenológus), turisztikai szakíró. Álnevei: Araráti, Ekefalvi, Figyelő, Sinapis, Vándor, Veridicus, Za-la. Szülővárosa piarista gimnáziumában érettségizett, itt és a bécsi egyetemen orvosi tanulmányokat folytatott. Gazdasági pályára lépett, majd európai utazásokon a kirándulóhelyeket, üdülőket, idegenforgalmi intézményeket és tájrajzi múzeumokat tanulmányozva a turisztikai irodalom szakemberének képezte ki magát. Az Erdélyi Kárpát–egyesület jegyzője, főpénztárosa, Táj- és Néprajzi Múzeumának igazgatója, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület egyik alapító tagja; szerepe volt a szamosújvári Örmény Múzeum létesítésében is. Az Erdély c. honismereti folyóirat szerkesztője (1903–1908), a bukaresti Ararat örmény szaklap munkatársa (1924–1925). Néprajzi és turisztikai cikkei 1919 után a Keleti Újság, Magyar Nép, Pásztortűz, Véndiákok Lapja, Nagyvárad, Független Újság hasábjain jelentek meg. Örmény család leszármazottjaként jelentős szerepet vállalt az erdélyi örmények múltjának és szokásainak feltárásában. A hazai örmények ethnográfiai hanyatlásának okairól és azok orvoslásáról (Szamosújvár, 1895) c. tanulmányában feldolgozta a magyar–örmények sorskérdését, Az örmény kereszt (Szamosújvár, 1902) c. munkájáért XIII. Leó pápa apostoli áldással tüntette ki. Megemlékezett Szongott Kristófról, a szamosújvári Armenia c. folyóirat alapítójáról (1907); Az örmény népköltőkről (Szamosújvár 1907) c. munkája irodalomtörténeti forrásmunka. Összeállította az erdélyi örménység bibliográfiáját (kéziratban), az erdélyi örmények nép- és korrajzával az 1932-es Erdélyi Magyar Évkönyvben jelentkezett. Jelentősebb turisztikai munkái: Úti emlékek a tavak országából (Kolozsvár, 1895), Svájci képek (Kolozsvár, 1896), Látogatás a külföldi alpesi klubokban (Kolozsvár, 1897), Az Erdélyi Kárpát Egyesület története (közlemény az Erdély 1930/4–5 számából), A magyar turistaság keletkezése Erdélyben (fejezet A magyar sport ezer éve c. munkában, Budapest, 1930).

Gogomán Malvin tanítónő volt.

Kászonyi Alajos (Csatószeg, 1875. febr. 15. – Gyulafehérvár, 1946. máj. 22.) teológiai tanár, plébános. Teológiai tanulmányait Bécsben, a Pazmaneumban végezte, 1899-ben szentelték pappá. 1908–1921 között Karcfalván plébános, majd 1921-től teológiai tanár, rektor, pápai prelátus, gyulafehérvári plébános.

Buday János (Balánbánya, 1867. márc. 12.–Gyulafehérvár, 1944. jún. 17.) plébános, kanonok. 1891-ben szentelték pappá. Előbb Lupényben, majd 1913-tól Petrozsényben plébános és hunyadi főesperes, később gyulafehérvári székesegyházi kanonok. Munkája: A hunyadi főesperesség rövid története. Budapest. 1912.

Boga Alajos (Csíkkozmás, 1886. febr. 18.–Máramarossziget, 1954. szept. 14.) kanonok. Teológiai tanulmányait a bécsi Pázmáneumban végezte. 1910-ben szentelték pappá. Káplán Lemhényben és Szászrégenben, majd egyetemi hallgató Kolozsváron 1912–14 között, 1914-ben bölcsészettudományi doktorátust szerzett. 1915-től tábori lelkész, később gimnáziumi tanár Kézdivásárhelyen (1919-től), majd igazgató. Gyulafehérvári kanonok 1933-tól, továbbá egyházmegyei tanfelügyelő, pápai prelátus (1939-től), az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja. Bebörtönözték 1949 körül.

Művei: A székelyföld történetírója a 17. században. Kolozsvár, 1914. – A kat. iskolázás múltja Erdélyben. Uo., 1940.

Zomora Dániel (1853–1944) Imecsfalván plébános, majd Alfaluban esperes plébános (1889–1901). Kanonok, nagyprépost vicarius generalis, továbbá pápai pronotarius.

Andrássy István (1802–1890) tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte. 1832-től tanár és papnevelési prefektus Gyulafehérváron. A teológia tanára (1836-tól), kanonok (1850-től), továbbá a Batthyaneum igazgatója.

Fangh István (†1835) a teológia rektora (1806-tól), továbbá vicarius generalis (1817-től).

Lamasch József (1753–1835) plébános Tekén (1782-től), Nagyágon (1788-tól), majd Gyulafehérváron, később kanonok és a katolikus iskolák főigazgatója. 1805-35 között Brassó főesperes plébános címzetes apát.

Rajka László (1894–1938): irodalomtörténész. Kolozsváron és Bécsben végzett egyetemi tanulmányokat. A kolozsvári Marianum leánygimnázium tanára (1916-tól). Számos irodalomtörténeti tanulmányban Jókai műveinek tárgytörténetével foglalkozik.

Fő műve: Heliodoros Aithiopikájának feldolgozásai a magyar irodalomban (Kolozsvár, 1917).

Pakocs Károly (1892–1966) szatmári kanonok, püspöki helynök, költő, író. Teológiai tanulmányait a budapesti tudományegyetem hittudományi karán végezte, 1915-ben szerzett doktorátust. Káplán Máramarosszigeten, később püspöki titkár és teológiai tanár, majd a Katolikus Élet c. hetilap munkatársa (1924-30). Plébános Szinérváralján (1933-36) és Nagybányán (1936-39). Budapesten a szociális testvérek lelki igazgatója (1939-40), továbbá 1942-től általános helynök. Börtönbüntetését (1952-1954) követően a gyulafehérvári r. k. teológiai főisk. tanára. 1955-től lelkész Bukarestben az angolkisasszonyok zárdájában.

Főbb művei: Nemcsak kenyérrel él az ember (versek, Szatmárnémeti, 1919); Forró szavak (versek, Szatmárnémeti, 1924); Hazafelé (elbeszélések, Nagykároly, 1926); Lélekország (versek, Szatmárnémeti, 1927); Lélekzuhanás (r., Szatmárnémeti, 1928); Jöttem Isten városából (versek, Szatmárnémeti, 1929); Édua áldozata (r., Szatmárnémeti, 1933); A lélek indul (versek, Szatmárnémeti, 1941); Különös emberek (novellák, Szatmárnémeti, 1942); A teremtés éneke (drámai költemény, 1946).

Patay József (1886–1946) piarista tanár tartományfőnök. Nagykárolyban (Szatmár vármegye) született, a kolozsvári egyetemen szerzett latin és történelem szakos tanári diplomát, majd ugyanott, a piarista gimnáziumban tanított. Eközben 1922-től házfőnök, 1923-től a gimnázium igazgatója volt, 1925-ben hat évre romániai tartományfőnökké választották, illetve 1936 és 1940 között a Kalazantinumban tanított egyháztörténetet.

Erdély István (1911–1988) piarista tanár. Dobóban (később Hargita megye) született, a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumból lépett 1928-ban a piarista rendbe, majd román nyelv és filozófia szakos diplomát szerzett a kolozsvári egyetemen. 1937-ben kezdett tanítani a temesvári (akkor román tanítási nyelvű) piarista gimnáziumban. Az egyházi iskolák 1948. évi államosítása után a temesvári piarista templom lelkésze volt, egészen nyugalomba vonulásáig, 1981-ig. Utolsó éveit rokonainál, Marosvásárhelyen töltötte. – Műve: Barázda sírjába vetett mag [szentbeszédek], Kolozsvár, 2000.

Haynald Lajos (Szécsény, Nógrád vm., 1816. okt. 3.–Kalocsa, 1891. júl. 4.) kalocsai érsek, bíboros. Vácott, Pesten és Esztergomban végezett gimnáziumi tanulmányokat, majd 1831-től filozófiát hallgat Nagyszombatban, 1833-tól a bécsi Pázmáneumban tanult. Esztergomi egyházmegyés pappá szentelik 1838-ban. Tanulmányait az Augustineumban folytatta, 1841-ben teológiai doktorátust szerzett. 1846-tól Kopácsi József prímás titkára, 1848 elejétől már irodaigazgató. 1849. júniusi lemondatása után Szécsénybe vonult vissza. A szabadságharc leverése után Pozsonyban püspökké szentelték, 1852-től erdélyi megyéspüspök, 1853-tól egri olvasókanonok, 1861-től az erdélyi kir. kormányszék tanácsosa, támogatja az uniót Erdéllyel. 1863-ban lemondatták az erdélyi püspökségről politikai okok miatt. Karthágói címzetes érsekké nyilvánítja IX. Pius 1864-ben, majd a rendkívüli ügyek kongregációjában tevékenykedik Rómában, kalocsai érsekként tért vissza Magyarországra 1867-ben. Rendezte a papi nyugdíjügyet, tanítóképzőt építetett, továbbá árvaházakat alapított Kalocsán, Bácsban, Zomborban, illetve jelentős adományt tett a Nemzeti Múzeumnak. 1868-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1879-től bíboros.Főbb művei: Felsőházi beszédek az erdélyi únió tárgyában. Pest, 1861. – A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei. Bp., 1880. Castania Vesca. Kalocsa, 1881. – Litterae autheticae exhibentes origines scholarum Hungariae. 1-3. köt. Uo., 1882.

Majláth Gusztáv Károly, gróf (Bakóca, 1864. szept. 24. – Budapest, 1940. márc. 18.) erdélyi r. k. püspök, Majláth György (1818 – 1883) országbíró fia. A gyilkosság áldozatává lett atyja halála után két évvel, 1885-ben fivérével együtt grófi rangot nyert. Strassburgban államjogot, majd Budapesten és Bécsben teológiát tanult. Később az esztergomi papnevelőben felügyelő és Komáromban helyettes plébános. 1897-ben erdélyi püspökké nevezték ki. Sokat tett iskolák, kulturális intézmények alapítása és fejlesztése érdekében. 1935. novemberétől egészségi okokból visszavonult püspöki hivatalától, a budapesti Vöröskereszt Szanatóriumban kezelték, élete hátra levő részét itt töltötte. Előbb a Regnum Marianum kápolnájában, majd lerombolása után 1951-ben, titokban az Egyetemi templom kriptájába temették el.

Vorbuchner Adolf (Arad, 1890. márc. 23. – Bécs, 1938. szept. 10.) erdélyi püspök. A teológiát Innsbruckban végezte. 1914-ben szentelték pappá. 1914–1918 között tábori lelkész, majd 1918–1928 között Brassóban káplán és tanár. Nagyszebenben apát-plébános. 1936. jún. 7.-én szentelték püspökké. A gyulafehérvári székesegyház kriptájába temették el.

Váradi Gyula (1862. aug. 24.-) plébános. Plébános Mikóújfaluban (1910-től), Mezősámsondon (1913–18) és Varságon (1918–20).