1864-1869 között megszervezett espereskerület.
Az 1949. évi igazgatási reform után is létezik,
az 1993. évi egyházmegyei határrendezést követően számolták fel.
Az 1777-ben megszervezett püspökség mellé rendelt tanácsadó testület.
1944-ban mesterségesen kialakított lelkészség, 1948-tól plébánia Székesfehérvár belvárosában.
Temploma az egykor jezsuiták által épített Nepomuki Szent János templom,
melyet a rend feloszlatása után a pálosok,
1814-től a ciszterci rend pasztorált. Ekkor kapta ismertebb titulusát.
1950 után az egyházmegye igyekezett lehetőség szerint ex-ciszterciekre bízni a plébánia vezetését.
1995-től ismét a rend kezelésében van.
Eredetileg a sarultlan karmelita rend temploma, mely 1745-1748 között épült.
A rend Fehérvárról való távozása után 1802-től az egyházmegye papneveldéjének temploma, amely Székesfehérvár-Belváros R. K. Plébánia alá tartozott.
Széken már a 13. században német sóbányászok telepedtek le, akiknek feltételezhetően templomuk is volt, mivel Szék a pápai tizedjegyzékben is szerepel. A reformációkor a hívek előbb az unitárius majd a református felekezethez csatlakoztak. A katolikus hitélet 1714-ben indult újra a kolozsvári ferencesek missziójával. A széki önálló plébániát 1724-ben szervezték meg, temploma 1753–1795 között épült. A széki plébánia a tekeivel együtt a 18–19. században a kolozs–dobokai főesperesi kerülethez tartozott. A 19. század második felében került át a belső-szolnoki főesperesi kerülethez. A plébánia gondozását 1988-tól világi papok végzik. 1996–2009. augusztus 1. között nem volt helyben lakó papja, a környező plébániákról gondozták.
Szélyes [Széllyes] Dénes (1868–1941) hittanár, kanonok, provikárius és pápai prelátus
A betegápolással foglalkozó Erzsébet nővérek budai kolostorát és női kórházát II. József hozta létre 1785-ben a kapisztránus (korábban boszniai) rendtartományhoz tartozó horvát ferencesek megszüntetett vízivárosi kolostorában. Fönntartására a Vallásalapból évi 4000 forintot, a bécsi kolostorból pedig minden budai nővérnek évi 150 forintot rendelt. A ferences kolostor szükséges átalakítását, a 20 fős kórterem kialakítását a feloszlatott budai Szentháromság Társulat vagyonának terhére végezte el Tallherr József kamarai építész. Az első 18 apáca 1785 őszén Bécsből érkezett, Anger Mária Klára vezetésével, akit még elindulásuk előtt elöljárójukká választottak.
Az Erzsébet-nővérek rendjének alapítója Apollonia Rademecher (Radermacher, 1571–1626), volt, aki Szent Ferenc világi rendjének tagjaként szegényeket és a betegeket gondozott a németalföldi Hertogenboschban, majd szülővárosában, Aachenben. Ebből a célból 1626-ban ferences világi szerzetesközösséget alapított, amelyet Szent Erzsébetről nevezett el. A nővérek munkájára nagy szükség volt, így a vesztfáliai béke utáni években – elsősorban jómódú hölgyek – újabb kolostorokat és kórházakat alapítottak számukra a közeli városokban, majd pedig a Habsburg Birodalom és Bajorország legjelentősebb központjaiban (Graz, 1690; Bécs, 1710; Prága, 1719; Boroszló, 1736; Pozsony, 1738; Linz, 1745; Brünn, 1754; München, 1754).
Az Erzsébet-nővérek kolostorai önállóak voltak, és az illetékes megyéspüspökök felügyelete alatt álltak, így külön-külön egyházmegyei jogú szerzetesrendeknek minősültek. A budai nővérek fölött az esztergomi érsek felügyeleti jogát egy általa kinevezett megbízotton keresztül gyakorolta, akinek komoly beleszólása volt a rend anyagi és lelki ügyeinek irányításába Némelykor vizitátornak, 1928-tól pedig rendi igazgatónak nevezték. A megbízottak eleinte a budai plébánosok, 1908-tól többnyire a ferencesek közül kerültek ki, az első igazgató pedig Pokorny Emánuel, a budai Érseki Gimnázium igazgatója volt. 1941-től kapucinusok látták el ezt a tisztséget.
A budai kolostor (és egyben önálló rend) élén főnöknő állt (Oberin), akit a nővérek anyának (Mutter) hívtak, és három vagy hat évre választottak, de az első négy főnöknő többször újraválasztva, haláláig viselte tisztségét. A rend tagjainak száma a 20. században 40 és 60 között mozgott. A rendbe belépők keresztnevük helyett háromtagú szerzetesi nevet kaptak. Első nevük Mária, a második egy hagyományos női név (női szent neve), a harmadik pedig – a reformált koraújkori rendek gyakorlatát követve – egy hittitok volt (pl. Maria Theresia vom Heiligen Geist). Utóbbit azonban még a hivatalos iratokban sem használták. Az első budai főnöknőt például, családi nevén Catharina Angernek hívták, rendi neve „Maria Clara vom Hochwürdigsten Gut” volt, leveleit pedig „Clara Angerin” néven írta alá. Az 1840-es évektől szokásba jött, hogy a Maria mellett még két nevet választottak, és a harmadik név az esetek többségében Josepha volt (pl. Maria Filomena Josepha von Jesu). Az 1890-es évek elején azonban, amikor a rendi anyakönyv magyar nyelvűvé vált, ezt a gyakorlatot elhagyták. Kezdetben a nővérek nagyobbik részét karnővérként (Chorschwester), kisebbik részük laika nővérként (Layschwester) vették föl. Utóbbiak főként főzéssel és mosással foglalkoztak. 1928-tól ez a különbség megszűnt.
A nővérek elsődleges feladata a (női) betegek szolgálata volt. A kórház központi részét a nagy, közös kórterem alkotta, amelyben oltárt is fölállítottak. A kórházhoz gyógyszertár (patika) is tartozott. Az orvosságok egy részét maguk a nővérek készítették. A nővérek között voltak képzett sebésznők (Chirurgin), később pedig műtősök, laboránsok és röntgen-asszisztensek. A kórház mellett Marczibányi István 1804/1805-ben idős asszonyok ápolására szolgáló „lábadozók házát” (Reconvalescentenhaus) építtetett, és látott el alapítvánnyal. A nővérek a budai női kórház mellett 1941 és 1944 között működtek az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Újvidéken, majd 1945-től az újpesti városi kórházban, és 1941-ben külön noviciátusi házat nyitottak a svábhegyi Alkony úton.
A rendet 1950-ben a kommunista diktatúra feloszlatta, ingatlanait államosították, a nővérek pedig szétszóródtak, és egészségügyi vagy egyházi állásokban dolgoztak. Az utolsó elöljáró, Turek Anna M. Aloysia 1980. márc. 6-án Verőcén hunyt el. Megbízásából a megőrzött krónika vezetését és a szeretetotthonokban élő nővérekkel való kapcsolattartást a Budapesten élő Kovách Hildegárd M. Ágota nővér végezte.
Amikor a szerzetesrendek a diktatúra végén ismét működési engedélyt kaptak, a még élő 18 nővér ismét összejött, és 1989. ápr. 2-án főnöknőt választottak Kovách Hildegárd M. Ágota személyében. Utódját, Sümegh Erzsébet M. Fortunátát 1992-ben szintén rendi káptalan választotta meg. Mivel 1993-tól a rend megkapta ingatlanjainak egyikét, a Fő utcai Marczibányi-menházat, ő már beköltözött oda. Miután 1997-ben lemondott, Paskai László esztergomi érsek Balázs Irma M. Ambrózia nővért nevezte ki utódjául. Bár az újrainduláskor még élt Medgyesi Dezső kapucinus, az utolsó rendi igazgató, de kora (87 éves volt) miatt rendtársa, Ámon Otmár lett a rend igazgatója, akit 1991-től Sörédi Arnold, majd 1994-től Pacsay Fidél követett. Ők indították meg a rendi ingatlanok visszaszerzésének hosszú folyamatát. Elsődleges céljuk az volt, hogy a különféle állami intézmények által használt Fő utcai épületegyüttes birtokába kerüljenek, ezért a svábhegyi és Budakeszi úti ingatlanokat elcserélték, illetve eladták.
A rend hosszú viták után 2000-re valóban visszakapta Fő utcai épületeit, ám közben nyilvánvalóvá vált, hogy ezek működtetésében a fogyatkozó számú nővérek nem tudnak érdemi munkát végezni. Ezért a rend az északi részt (Marczibányi-menház) a budapesti német katolikus lelkészség, a déli részt pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével működtette. A Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes szerint „a Szeretetszolgálat tekintélye, kapcsolatrendszere és intézmény-működtetési tapasztalata segítette át az akkori kritikus helyzeten a Rendet” (2011. okt. 18., b.4.4: A Fő utca 41-43. sz. ingatlanok használatba adásának és elajándékozásának iratai). Kozma Imre lett 2003-tól egyben a rend kinevezett igazgatója is. Rávette Balázs Irma M. Ambrózia főnöknőt arra, hogy 2005. dec. 27-én a teljes Fő utcai ingatlant (a templom kivételével) a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Alapítványnak ajándékozza. Ehhez a kánonjog szerint az esztergomi érsek és a Szentszék jóváhagyása lett volna szükséges, a magyar polgári jog szerint azonban az ajándékozás érvényes volt. Az ingatlant 2006-ban telekkönyvileg átírták, de ez kívülállók számára csak akkor derült ki, amikor egy 2010. dec. 15-én megkötött újabb megállapodás szerint (amelyet rend részéről egyedül Kozma Imre írta alá) a Gondviselés Háza fenntartását is egyedül a Máltai Szeretetszolgálat vette át.
Ennek következtében Erdő Péter érsek 2010. dec. 22-én fölmentette Kozma Imrét a rendi igazgatói tisztségből, és Szerencsés Zsolt soroksári plébánost nevezte ki a rend képviselőjének. A következő hónapokban mind a rendi képviselő, mind Süllei László esztergom-budapesti érseki helynök kérte Kozma Imrét, hogy az alapítvány adja vissza az ingatlant, illetve a kórházi részt adja át másik egyházi intézménynek. Kozma Imre utóbbira az irgalmas rendet javasolta, de vissza- vagy átadásra nem került sor. Viszont a rendi képviselő 2014. jún. 30-án átadta a Marczibányi-ház (Fő utca 43.) addig a rend által használt részét a Máltai Szeretetszolgálat Alapítványnak, de megállapodott, hogy a rend megtarthatja Balázs M. Ambrózia főnöknő lakását (élete végéig), valamint egy irodát, egy lakrészt és egy parkolóhelyet (korlátlan időre). Miután Balázs M. Ambrózia nővér 2017. dec. 25-én elhunyt, a rendi képviselő az irodáról is lemondott.
Időközben a nővérek száma lassan elfogyott, 2010-re már Balázs M. Ambrózia főnöknő maradt a rend utolsó tagja. Azonban 1995-től létrejött Budapesten a nővérek aacheni ágához tartozó Erzsébetnővérek Szerzetesközössége is, Fehér Anna vezetésével, akik látássérült gyerekek nevelésével foglalkoztak. E közösség akkori mindhárom tagja 2013. nov. 19-én Erdő Péter érsek engedélyével átlépett a Szent Erzsébetről nevezett Betegápoló Nővérek rendjébe. Az átlépett nővérek közül 2016-ban egyet elbocsátottak, így Balázs M. Ambrózia halálával (2017. dec. 25.) a rendnek még két tagja maradt. Azonban 2020. márc. 6-án elhunyt Trunkhahn Judit nővér, majd pedig 2021. január 13-án koronavírus okozta betegségben Fehér Anna nővér is. Így a rend működése megszűnt, és Erdő Péter érsek az utolsó rendi képviselőt, Kocsis István svábhegyi plébánost is fölmentette tisztségéből.
Főnöknők: Anger M. Klára 1785–1814†; Loybl M. Benedikta 1814–1823†; Vogl M. Ágnes 1823–1829†; Lenauer M. Pulcheria 1829–1831†; Glaser Katalin M. Angelina 1831–1837; Fink Erzsébet Mária (von Jesu) 1837–1840; Glaser Katalin M. Angelina 1840–1843; Fink Erzsébet Mária 1843–1855†; Benda Anna M. Klementina 1855–1861; Führinger Aloysia M. Hedvig Jozefa 1861–1879; Pauer Franciska M. Ignatia 1879–1891; Pachler Terézia M. Emerica Jozefa 1891–1904; Ziegler Jozefa M. Jozefa Erzsébet 1904–1910; Klement Emília M. Dionysia Jozefa 1910–1916; Schwendtner Mária M. Annunciata Jozefa 1916–1928.; Boldizsár-Szalay Júlia M. Ágnes 1928–1937; Czehe Xénia M. Xavéria 1938–1941; Ackerl Stefánia M. Hyacintha 1941–1944; Boldizsár-Szalay Júlia M. Ágnes 1944–1945; Sántha Margit M. Richárda 1945–1948; Turek Anna M. Aloysia 1948– 1980 (†); Kovách Hildegárd M. Ágota 1989–1992; Sümegh Erzsébet M. Fortunáta 1992–1997; Balázs Irma M. Ambrózia 1997–2017.
Rendi felügyelők, vizitátorok, igazgatók: Richard József felsővízivárosi plébános (superior monialium) 1785–1803; Majsch Jakab budavári plébános, 1842–1843; Rudolf Vince vörös csillagos keresztes kanonok, budai királyi palotai plébános 1849.02.22-1865 (†); Hoffmann Móric vörös csillagos keresztes kanonok, budai királyi palotai plébános 1865–1882; Cselka Nándor óbudai plébános 1882–1890; Bogisich Mihály budavári plébános 1890–1894.01.05; Cselka Nándor budapesti érseki helytartó 1894–1897†; Bogisich Mihály budavári plébános (érseki vizitátor) 1897–1903; Nemes Antal budavári plébános (érseki vizitátor) 1903–1908; Kaiser Nándor OFM (1908–1910); Tálos Gyula felsővízivárosi plébános (érseki biztos), 1910–1911†; Kaiser Nándor OFM 1911–1913; Paár Anaklét OFM (érseki vizitátor) 1913–1915; Scheirich Bonaventura OFM 1915–1928; Pokorny Emánuel hittanár (rendi igazgató) 1928–1939; Zsigovits Béla hittanár (rendi igazgató) 1939–1941; Medgyesi Imre Dezső OFMCap (rendi igazgató) 1941–2001†; Ámon Ágoston Otmár OFMCap (rendi igazgató) 1989–1991; Sörédi András Arnold OFMCap (rendi igazgató) 1991–1994†; Pacsay Fidél OFMCap (rendi igazgató) 1994–2003; Kozma Imre OH (rendi igazgató) 2003–2010; Szerencsés Zsolt soroksári, majd dorogi plébános (rendi képviselő, lelki igazgató) 2011–2019; Kocsis István svábhegyi plébános (rendi képviselő, lelki igazgató) 2019–2021.
Az első Szent Orsolyáról nevezett társaságot (Compagna di S. Orsola) Merici Szt. Angéla ferences harmadrendi alapította 1535-ben Bresciában fiatal lányok számára, jámbor egyesületként. A társaság nagy népszerűségnek örvendett, és hamarosan Észak-Itália más városaiban is szerveztek hasonlókat. Tagjaik szüzességet fogadtak, és az egyéni és közös imádságok mellett betegeket ápoltak, és hittant tanítottak kislányoknak, sőt néhol közös életet kezdtek. Franciaországban a 17. század első felében nyolc különálló kolostorban élő orsolyita kongregáció jött létre, saját szabályzatokkal, amelyek többnyire lányok oktatásával foglalkoztak. Az egyik anyakolostort François d’Escoubleau bordeaux-i érsek alapította 1606-ban, majd az innét kibontakozó kongregáció tagjai Belgiumban és a Habsburg tartományok fővárosaiban is megtelepedtek (Prága, 1650; Bécs 1660; Pozsony 1676, stb.). A pozsonyi kolostort Habsburg Claudia császárné (I. Lipót császár felesége) alapította. A magyar püspökök, főurak és jezsuita lelki vezetőik által inspirált jómódú asszonyok segítségével az orsolyiták innét más magyarországi városokba is eljutottak: Kassa (1697), Varasd (1703), Nagyszombat (1724), Nagyszeben (1733). A győri (1726) és a soproni (1747) kolostorokat Bécsből, a nagyváradit (1774) pedig Kassáról népesítették be. Az egyes kolostorok önállóak voltak, de összefűzte őket a közös lelkiség, és élet, mivel mindenhol lányneveléssel foglalkoztak. A 19. század során oktatási kínálatuk követte az állami előírásokat, és az elemi mellett polgári iskolákat, tanítóképzőket, végül leánygimnáziumokat is vezettek.
XIII. Leó pápa 1900-ban egyesülésre hívta föl az orsolyita rendházakat. Az akkor létrehozott Római Unióhoz a hét magyarországi rendház közül kezdetben csak a pozsonyi és a nagyszombati csatlakozott. Ezek 1906-ban az Osztrák-Magyar Tartományba nyertek beosztást, de miután 1913-ban a győri orsolyiták is csatlakoztak az unióhoz, a Magyar Tartomány pozsonyi központtal önállósult. Az unióban a római általános főnöknő és tanácsa nevezte ki tartományfőnöknőket, az pedig a házfőnöknőket. Az új tagokat a tartományfőnöknő vette föl, és a tartomány közös noviciátust indított. Ezt eleinte pozsonyi régi házban rendezték be, de 1920-ben áttelepült a rendház hegyi pihenő fürdőházába, a Máriahonba. Az unió egyik következménye az lett, hogy a rend 1924-ben lemondott az ünnepélyes fogadalomról, mert az ezzel járó szigorú, pápai klauzúra szinte lehetetlenné tette a tanítással járó feladatokat, a tanfolyamokon, gyűléseken, kirándulásokon való részvételt.
A trianoni szerződés után kialakult helyzetben a pozsonyi, nagyszombati és modori rendházak 1928-ban az új csehszlovák rendtartományhoz csatlakoztak, amelynek első székhelye Pozsonyban volt. 1933-ban azután különváltak a cseh nővérektől, és létrejött a szlovákiai rendtartomány, amelybe 1934-ban a kassai nővérek is beléptek. Az újoncházat az 1930-ban vásárolt cíferi kastélyba, majd 1939-ben Batizfalvára (Batizovce) helyezték. A nővéreknek a tanítást szlovákul kellett folytatniuk.
A csonka Magyarország területén csak a győri és kisvárdai uniós, valamint az önálló soproni és (Kassáról 1915-ben alapított) dombóvári rendházak maradtak. Az uniós rendházak azonban tovább gyarapodtak a Bácsán (Győr m., 1922), Hevesen (1922) és Egerben (1928) alapított új intézményekkel. 1928-ban a magyar rendházakat a csehszlovákiaitól függő altartománnyá (viceprovincia) minősítették, de mivel Pichler M. Alfonza csehszlovák tartományfőnöknő nem tudott Magyarországra menni, 1929-ben tartományi rangot kapott. A magyar tartományi noviciátus már 1922 óta Győrben kapott helyet (1928-ban három hónapig Bácsán), de mivel a győri ház szűkösnek bizonyult, 1931-ben Eger-Hajdúhegyen vásároltak erre a célra egy papi nyaralót. A jelölteket (posztulánsok) eleinte az egyes házak vették föl, és sajátjukként küldték a győri noviciátusba, 1932-tól fogva azonban posztulát is Egerben működött.
A magyar uniós tartomány központját Horváth M. Alojzia tartományfőnöknő 1936-ban Budapestre költöztette, ahol a Stefánia úton (Stefánia út 57., 1940-től 63.) bérelt villát, amely tanulmányi házként és internátusként is szolgált. Szudey Orsolya tartományfőnöknő 1943-ban a Pincehelyhez tartozó Görbőn vásárolt egy magánszanatóriumnak épült házat, azzal a céllal, hogy a háború alatt oda menekíthessék a tanulmányi házat. Ez előrelátó lépésnek bizonyult, mert a Stefánia úti ház 1944-ben bombatalálatot kapott. A tanulmányi ház ezért 1945-től a Városligeti fasorban (Vilma királyné út 47.) működött, majd 1947-ben a rend a Németvölgyi úton (81. sz.) vásárolt egy villát. Görbőre pedig ugyanekkor a noviciátus költözött, mivel az egri Hajdúhegy az orosz katonák miatt nem volt biztonságos. Helyére 1948-ban a Hevest elhagyó orsolyiták költöztek.
A háború máshol is súlyos pusztításokat okozott az orsolyitáknak. Győrött egy orosz katona rálőtt Vátzy M. Terézia főnöknőre, aki egy juvenistát védelmezett, de a lövedék csak a homlokát súrolta.
Eközben négy kassai magyar orsolyita, akik nem akartak szlovákul tanítani, 1922-ben Budapesten, a Rózsadomb alján (Zivatar utca) alapítottak új rendházat és iskolát, amely 1929-re épült föl. Mivel közösségük nem gyarapodott kellő számú hivatással, Serédi Jusztinián érsek nyomására 1932-ben egyesültek a soproni rendházzal, és 1940-ben Szegeden alapítottak tanulmányi házat.
A Románia területére került nagyváradi orsolyiták, akik még 1917-ben beléptek az unió magyar tartományába, 1924-ben elszakadtak a Magyar Tartománytól, és 1927-ben a generális ház főhatósága alá kerültek. 1936-tól kénytelenek voltak románul tanítani, de 1940 és 1945 között ismét a magyar tartományhoz tartoztak. 1927-ben a varasdi ház is az uniót választotta, és a jugoszláv tartomány része lett.
A dombóvári ház sem maradt önálló, hanem 1946-ban a Római Unióhoz csatlakozott. Néhány nővér azonban, aki ezt ellenezte, Püspökszentlászlóra költözött, Virág Ferenc püspök nyaralójába (amelyet a háború alatt már menedékként használtak), ahol erdei iskolát is nyitottak. 1948-ban a soproniak is egyesülni szerettek volna, de uniójuk jogi hiányosságok miatt nem jött létre.
A kommunista diktatúra mindenhol államosította az orsolyiták intézményeit. Miután Magyarországon 1948-ban államosították az iskolákat, 33 orsolyita távozott, akik főként Franciaországban találtak új munkát. A soproni nővérek közül néhányan a Bécshez tartozó Strebersdorfban vezették a keresztény iskolatestvérek intézetének háztartását, rendházuk 1958-tól csatlakozott a Római Unió osztrák tartományához.
A romániai nővérek házainak (Nagyvárad, Nagyszeben) fölszámolására 1949-ben került sor. Az orsolyiták ezután varrásból, kerti munkából éltek vagy sekrestyésként dolgoztak. Sipos Edmunda megjárta a Duna-delta kényszermunkatáborait, Hajdu Gabriella pedig 1961-ben hitoktatásért börtönbüntetést kapott, és két év múlva ott hunyt el. Csehszlovákiában 1950-ben az orsolyita nővéreket is gyűjtőtáborokba internálták, a fiatalabbakat textilgyárakban dolgoztatták, mások fogyatékos gyerekek tanítását vállalták. Magyarországon 1950 nyarán szintén deportálás várt a nővérekre. A győrieket például Szécsénybe, majd Újszászra, a dombóváriakat Máriapócsra vitték, a kisvárdai kolostor pedig gyűjtőhellyé vált. Volt, aki hitoktatásért börtönbüntetést kapott (Hopp Felicitász, 1961).
A kommunista diktatúra után a nővérek Szlovákiában, Magyarországon és Horvátországban ismét megkezdték közösségi életüket és nevelő munkájukat. A szlovákiai tartomány nővérei Pozsonyban, Nagyszombatban iskolákat, Kassán internátust nyitottak. Az 1990-es években a magyar tartomány is visszakapta egykori iskoláinak többségét, de azokat az más egyházi szervek tartják fönn: Győrben és Sopronban a győri egyházmegye, Budapesten (Szent Angéla iskola) a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Kisvárdán a debrecen-nyíregyházi egyházmegye, Nagyváradon a váradi egyházmegye, Dombóváron pedig a pécsi egyházmegye. Utóbbit 2021-ben a győri és egri leány kollégiumokkal (diákotthonokkal) együtt a győri bencés perjelség vette át. Viszont 2017-ben Kisvárdán ismét megtelepedtek a Kassáról érkező orsolyita nővérek.
Kolostorok (rendházak): [Bécs (1660)] > Pozsony (1676–, RU 1900)#, Győr (1726–, RU 1913), Sopron (1747–, RU 1991)##; # > Kassa (1697–, RU 1934)###, Varasd (1703–, RU 1927), Nagyszombat (1724–, RU 1900), Nagyszeben (1733–1949); ## > Szeged (1940–1950); ### > Nagyvárad (1774–, RU 1917), Dombóvár (1915, RU 1946)####, Budapest-Rózsadomb (1922–1950, unió Sopronnal 1932); #### > Püspökszentlászló (1946–1950)
A Római Unió Magyar Tartományához (1914) tartozó házak: Pozsony (RU 1900–1928), Nagyszombat (RU 1900–1928), Modor (1903–1928), Szárazpatak (Suchá nad Parnou, 1910–1928), Győr (RU 1913–); Nagyvárad (RU 1917–1924, 1940–1945), Kisvárda (1918–1950), Heves (1922–1948), Bácsa (1923–1950), Eger (1928–), Eger-Hajdúhegy (1931–1950), Budapest (tartományi és tanulmányi ház, 1936–1950), Pincehely (1943–1950), Ménfőcsanak (Győr m., 1944–1950), Sopron (RU 1991–). – Szlovák Tartomány (1928): Pozsony (RU 1900–), Nagyszombat (RU 1900–), Modor (1903–), Szárazpatak (Suchá nad Parnou, 1910–1930, 1941–), Osgyán (1934–1949), Cífer (1930–1938), Nagylévárd (1930. k.–1949), Kassa (RU 1934–), Batizfalva (1939–1950)
A Magyar Tartomány főnöknői: Irtzing M. Ignácia (Pozsony) 1914–1926 generális asszisztensnő lett; Pichler M. Alfonza (Pozsony) 1926.10.21–1929; Horváth M. Alojzia (Eger) 1929–1937; Szudey M. Orsolya (Kisvárda) 1937–1946; Köbli M. Ignácia 1946–1979†; Molnár Márta M. Mechtild 1979–1994; Ruttmayer Terézia M. Paula 1994–2003; Bernik M. Rozália 2003–2009; Matkovics M. Emerica 2009–
Az orsolyita nővérek rendházaikban gyermekneveléssel és beteggondozással foglalkoztak. Magyarországon már 1676-ban volt egy kolostoruk Pozsonyban, de inkább a 18. században erősödtek meg. Ekkor kerültek 1733-ban Erdélybe, megalapítva nagyszebeni rendházukat. Később ők kezelték az ottani Teréz Árvaházat, amelynek anyaga a levéltár más fondjaiban található. A levéltárban 19. századi levelezés és néhány 20. századi kimutatás maradt meg az orsolyiták anyagából.
Szentdemeter késő gótikus, középkori formájában megőrzött templomának építését Dávid László, egy korábbi építkezési fázist követően, a 15–16. század fordulójára teszi. A hitújítás után unitáriusok által használt épületet a katolikus hívek a ferences missziónak köszönhetően 1723-ban kapták vissza, amikor meg is újították azt. A 18. században a stefaniták egyik missziós központja Szentdemeteren volt, ferencesek működtek a Csáki grófok udvarában, majd a század végén a báró Hentereknél is. Szentdemeter az 1761-es egyházmegyei összeírás idején, mint ferencesek által adminisztrált plébánia az udvarhelyszéki főesperességhez tartozott. A későbbiekben 1923-as önállósulásáig Bordos filiája volt. Plébániaépülete 1928–1929 között épült. 1936–1937-ben új templom építését tervezték, de a hívek szegénysége és az anyagi fedezet hiánya miatt ez nem valósulhatott meg.
A történelmi sematizmusok Szentegyháza plébániájának alapítását 1360-ra teszik. A település nevének első említésével egy 1406-ban kelt oklevélben találkozunk, amelyben feltűnik Lőrinc nevű papjának neve is, aki egyben Csíknagyboldogasszonyban plébános. Egyháztörténeti művekből tudjuk, hogy a középkorban, a reformáció előtti időszakban – ahogy régen nevezték – Szentegyházasoláhfalu a csíki főesperesi kerülethez tartozott. A falu a székely katonai összeírásokban 1566-ban Oláhfalu, 1567-ben Szentegyházasoláhfalu, 1576-ban Túlsó-Oláhfalu néven fordul elő. Később a Szentegyházasoláhfalu településnév terjed el. Az 1968-ban, több szomszédos településsel egyesítve várossá nyilvánított Vlahica jelenlegi temploma 1756–1760 között épült, Szent András apostol tiszteletére. 1822-ben egy új szentéllyel bővítették ki. 1985-ben az orgonát és a kórust tűzkárosodás érte. Szentegyházasfalu a csíki főesperesi kerületből a 18. század első felében került át az udvarhelyi főesperesi kerületbe. 1735-ben a csíkiak még mindig protestálnak ez ellen. Szentegyháza 1838-ig Kápolnásfaluval egy plébániát alkotott. A két Oláhfalu lakóit Erdély fejedelmei és a Habsburg-ház uralkodói számos kiváltságlevéllel látták el. A város elnevezését a rendszerváltás után, 1990-ben változtatták vissza Vlahicáról Szentegyházára. 1760-ban alapított iskoláját 1948-ban államosították. Fennmaradt iskolai iratanyaga az 1898–1948 közötti időszakra vonatkozik.