A rendház létrehozására Kecskemét város egyik földesura, Koháry István országbíró tett alapítványt 1714-ben. Az első piaristák 1715 januárjában érkeztek meg a városba, és február 21-én megnyitották gimnáziumukat, amely azóta működik. Lakhelyük eleinte a Mária Kongregáció háza volt, majd 1724-ben beköltöztek saját épületükbe (a ma is álló Jókai utcai piarista rendház keleti szárnyába), amely a következő évtizedekben folyamatosan bővült. A hozzá csatlakozó Szentháromság templom 1729 és 1738 között, tornya pedig 1765-ben épült föl. 1728-ban a rezidencia teljes jogú rendházi rangot kapott. 1730-től itt állították föl a magyar rendtartomány második noviciátusát, amely megszakításokkal 1848-ig működött. 1849 június végétől a rendházba osztrák katonai kórház költözött, a piaristák pedig 1851 őszéig magánházaknál laktak, de épületet 1859-ig a megyei bíróság is használta. Ezt követően a rendtartomány gimnazista korú növendékei (a studensek) éltek a kecskeméti rendházban, a stúdiumnak nevezett kisszemináriumban. Mikor ez 1935-ben megszűnt, helyén konviktus (diákotthon) nyílt. Eközben 1934-ben, miután elkészült a piarista gimnázium új (Hültl Dezső által tervezett) épülete, a rendház lakói a régi gimnázium üresen maradt helyiségeibe költöztek. 1944 októberében, Kecskemét teljes kiürítésekor a piaristáknak is távozniuk kellett. Rendházukat a megszálló orosz hadsereg foglalta el, amelytől 1945. október 15-én kapták vissza teljesen lepusztítva, bútorok nélkül. A piaristák addig a ferences kolostorban, az angolkisasszonyoknál és az új gimnázium épületében laktak. Gimnáziumuk 1948. évi államosítása után hitoktatással és lelkipásztorkodással foglalkoztak. 1948. július 29-től saját templomuk is plébániai rangra emelkedett. A rendház 1950-ben sem szűnt meg, mivel az állam és egyház közötti „megegyezés” értelmében Kecskeméten ismét megnyílhatott a piarista gimnázium és a konviktus. A rendház a 18. századtól kezdve birtokokat is szerzett a város környékén. Legfontosabb részei a Mária-hegyen (1735-től), Koháryszentlőrincen (1747-től 1861-ig), a Kisfái-dűlőben fekvő tanyák (1783-tól) és a Talfái dűlőben fekvő „konviktusi föld” (1935-től) voltak. Ezek közül az 1945. évi államosítások után csak a kisfái maradt, amelyhez 1960-ban megvásárolták a Salamon-féle tanyát.
Az 1642-ben alapított podolini piarista rendház, amely magyarországi, de lengyel közigazgatás alatti területen, a tizenhárom elzálogosított szepességi város egyikében működött, mindkét ország művelődéstörténetében fontos szerepet jászott. Lengyelországban ugyan a podolininál néhány hónappal idősebb varsói kollégium volt a rendtartomány központja, de Podolinban működött a noviciátus. Magyarországon pedig a piaristák podolini jelenlétének lényeges szerepe volt abban, hogy 1666-ban az országba az első piaristák nem a Habsburg Birodalom felől, hanem Lengyelországból érkeztek. Emiatt az első magyarországi rendházak egészen 1692-ig a Lengyel Provinciához tartoztak. (A podolini rendház maga viszont ezután is a lengyel piaristáké maradt és csak 1782-ben került át a magyar rendtartományhoz.). Mindezek miatt fogalmazott úgy Gaspar Szacinski, a rendház 18. század végi krónikása, hogy „ezen kollégium levéltára méltán tarthat számot az első helyre provinciánk levéltárai között”.
A Dunántúl észak-keleti részét magában foglaló székesfehérvári egyházmegye nem tartozik az ország legősibb egyházmegyéi közé. A püspökséget 1777-ben VI. Pius pápa és Mária Terézia alapította. (Területe korábban a veszprémi püspökséghez tartozott, székvárosa pedig, mint királyi koronázó- és temetkezőhely, kivételezett (exempt) jogállású terület volt. A Szent István által alapított fehérvári társaskáptalan ugyanis közvetlenül az esztergomi érsek alá volt rendelve. Középkori virágzásának a török hódítás vetett véget 1543-ban. 145 évi oszmán uralom után, a 17. század végétől a város újjáéledt, de a külföldi származású prépostok nem tudták visszaállítani a káptalan régi fényét. Az 1770-es években Mária Terézia királynő kormányzata nagyszabású egyházigazgatási reformot kezdett Magyarországon. Ennek során 1777-ben feldarabolták a hatalmas veszprémi püspökséget, és Székesfehérvárt is püspöki székhellyé tették. Ugyanakkor a püspök mellé új székeskáptalant is szerveztek, de úgy, hogy az nem lett jogutódja a megszüntetett prépostságnak.)
A püspökség fennhatósága a veszprémi egyházmegye Fejér és Pilis megyei részeire terjedt ki, székvárosának plébániái pedig korábban az esztergomi érseknek voltak alárendelve. Első főpásztora Séllyei Nagy Ignác (1777–1789) lett. A püspökség gazdasági alapjait területének tizedjövedelmei, a budai tizedek, valamint a korábbi társaskáptalan és a megszűnt fehérvári jezsuita kollégium birtokai jelentették, de összjövedelme a legcsekélyebb volt az ország püspökségei közül. Ennek ellenére ezen egyházmegye élére került a 20. századi katolicizmus legnagyobb hatású személyisége, Prohászka Ottokár püspök (1905–1927).
A székesfehérvári egyházmegyéhez kezdetben mindössze 62 plébánia tartozott, de a hívek száma rohamosan gyarapodott. Mélyreható egyházigazgatási változások azonban csak Shvoy Lajos püspöksége (1927–1968) idején következtek be. A püspök tudatosan végiglátogatta a legkisebb filiákat is, és ennek nyomán nagyszabású templomépítési és plébánia-, illetve lelkészségalapítási mozgalom bontakozott ki.
A püspökség területe története során egyetlen egy alkalommal változott. 1993-ban II. János Pál pápa rendelkezése nyomán az egyházmegye elveszítette – a Csepel-szigetiek kivételével – fővárosi és dunakanyari plébániáit, de megkapta Budaörsöt az esztergomi főegyházmegyétől, Tatabánya és Oroszlány környékét a győri, valamint Enying és Lepsény térségét a veszprémi egyházmegyétől.