A veszprémi egyházmegyében 1720-ban alapított plébánia.
1993-tól a székesfehérvári egyházmegyéhez tartozik
A Szűz Mária Látogatásáról nevezett Rendet (Ordo Visitationis Sanctae Mariae, vizitáció, szaléziánák, VSM, OVM) Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) és Chantal Szent Johanna Franciska (1572–1641) alapította, 1610-ben, Annecyben. Célját a Konstitúciók így fogalmazták meg: „Bensőséges életet élő lelkeket adni Istennek, akik az Urat lélekben és igazságban imádják.” Az Alapítók lehetőséget akartak adni a szerzetesi életre olyanok számára is, akik koruk, vagy gyengébb fizikumuk miatt más rendbe nem mehettek. Ezért nem a külső szigorra, hanem a belső önátadásra helyezték a hangsúlyt. Eleinte a nővérek szociális munkát is végeztek a szegényekhez, betegek fölkeresésével (innét kapta nevét a rend), de az Alapítók és V. Pál pápa úgy látták jónak, hogy 1618-tól a Vizitáció teljesen kontemplatív renddé alakuljon, az ágostonos regula követésével, pápai klauzúrával, ünnepélyes fogadalmmal. Csak egyes kolostorokban foglalkoznak a „kijáró nővérek” apostoli munkával is (a klauzúrán kívül, de lehetőleg a kolostor területén belül). 1640-től kezdve sok helyen leánynevelő internátusokat is nyitottak.
A Vizitáció szinte az egész világon elterjedt, az alapítónő halálakor már 87 rendház működött. Franciaországon kívül Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Angliában és, Írországban, Európán kívül pedig az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (Libanon) nyíltak rendházak. Az 1997-es adatok szerint 154 rendházban 2913 nővér élt. Az egyes rendházak önállóak, nincsen sem anyaház (bár Annecy, az első alapítás, szellemi központot jelent), sem általános főnöknő, sem rendtartományok. A rendházak federációkon keresztül tarják egymással a kapcsolatot, és segítik egymást.
Magyarországon a rend 1928-ban telepedett le. Az első nyolc nővér Thurnfeldből (Tirol) érkezett Böhm Margit Mária (1865–1948) anya vezetésével. A nővérek Érden, a régi Károlyi-kastélyban telepedtek le, amely előttük a jezsuiták noviciátusa is volt. Az alapító nővérekkel négy fiatal magyar nővér is érkezett, köztük a szentéletű Bogner Etelka, Mária Margit (1905–1933), nővér, aki még Thurnfeldben öltözött be, de Érden tette le az örökfogadalmat, és ott halt meg. Később Bécsből és Beuerbergből (Bajorország) is érkeztek nővérek, de kezdettől jelentkeztek magyarországi hivatások. A közösség 1940-ben Polgárdi-Ipartelepre költözött, ahol kápolnát, kolostort építettek, és leánynevelő intézetet (nyilvános jogú nyelviskolát) nyitottak. A háború alatt, 1944 októberében a heves harcok miatt a nővéreknek el kellett hagyniuk a kolostort. 1945 májusában visszatértek, és a háború rombolásai ellenére vállalták az újrakezdést. 1948 májusában a külföldi nővérek, köztük Anna Marguerite von Hartz főnöknő is kénytelen volt elhagyni az országot. Velük együtt távozott három magyar nővér is, akiket a párizsi rendház fogadott be. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1950-ben 30 nővérnek kellett elhagynia a kolostort, amelyből szociális otthon lett. (Néhányan továbbra is ott dolgoztak.) A szétszóratásban élő nővéreket Miklós Mária Filoména (1904–1994), majd 1985-től Őszi Mária Gertrúd (1927–2018) tartotta, össze. Közben kapcsolatba léptek a lengyelországi federációval, így Darók Mária Veronika 1967-ben a varsói kolostor tagja lett, ahonnét 1971-ben Claudia Niklewicz federális anya tanácsára tért vissza Magyarországra, hogy ápolónőként dolgozzon, és segítse a szerzetesi hivatást érző lányokat. Közülük hárman titokban öltöztek be.
A kommunizmus bukása után nyolc nővérrel kezdődött el újra a közös élet, 1991-ben Érd-Újtelepen, a plébániatemplom mellett, a sekrestyés számára épült házban. A közösség 1996-ban Budakeszire, a Kálvária mellé költözött, ahol házat vásároltak. 2001-ben 10 nővér élt benne (7-en pedig rendházon kívül).
Elöljárók: Böhm Laura / M. Mária 1928–1934; Hartz von, Karoline / Anna Marguerite 1934–1945; Varga Magdolna / M. Augusztina 1945–1950; Miklós Margit / M. Filoména 1950–1985; Őszi Valéria / M. Gertrúd 1985–1996; Darók Irén / M. Veronika 1996–
Az evangélikus kántorképzésnek ma is helyet adó fóti villa eredetileg Mandák Mária fóti lakos, birtokos tulajdona volt, aki végrendeletben az evangélikus egyházra hagyta az épületet. Halála (1947. február 10.) után az épület egyházi kezelésbe került. Az intézmény többféle néven működött: Mandák (Mária) Otthon, Mandák Evangélikus Belmissziói Otthon, a Déli Evangélikus Egyházkerület Mandák (Mária) Intézete Kántorképző Intézet, jelenleg Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet. 1947 nyarától különböző jellegű alkalmakat, képzéseket rendeztek, eleinte külön-külön fiú, lány, asszony, női és férfi hallgatóknak (evangélizációk); vezetőképzés gyülekezeti munkaág vezetőknek (pl. vasárnapi iskola, gyermekbibliakör, belmisszió); konferenciák (pl. középiskolás leány- és fiúkonf., külmissziói, bibliaiskolai, férfi és asszony, népfőiskolások, ifjúsági vezetők, antialkoholista/iszákosmentő, családi) A Mandák mindinkább a belmissziói és a kántorképző tanfolyamok színhelyévé vált, konferenciaközpont-jellegéből veszített. 1957-től kifejezetten a kántorképzés lett a fő profilja. 1958-1961-ben három közös - evangélikus-református - alapfokú kántortanfolyamot tartottak, 1961-től az épületben csak evangélikus kántorképzés zajlik.
1778-ig Perkáta, majd Sárosd filiája.
1928-ban helyi káplánság szerveződik,
1949-től plébánia.
A község nevét 1948-ban a belügyminisztérium változtatta meg Szolgaegyházáról Szabadegyházára.
A település 1788-ig Pázmánd; majd Velence filiája.
Iskolakápolnás pasztorációja 1921-ben kezdődik. Temploma 1938-ban épült.
1936-tól önállóan anyakönyvező lelkészség, 1949-től plébánia.
Filiája, Pettend 1935-ig Pázmándhoz tartozik. Kápolnája 1902-ben épült.
A vasvári káptalan alapításának pontos dátuma nem ismert, létrejötte alighanem a 11. századi államszervezési tevékenységgel függ össze. A kialakuló vármegyék többsége ugyanis egyben egy egyházigazgatási egységet, főesperességet is alkotott, melyből felépültek maguk az egyházmegyék. így a Győri egyházmegyéhez tartozó Vas vármegye is egyetlen főesperességet alkotott, mely egy helyben lakó főesperes felügyelete alá tartozott. Az ő személye körül kialakult kisebb egyházi testület volt a vasvári káptalan, melynek létéről az első adatok a 12. század végéről vannak. A főesperes központi szerepét látszik megerősíteni a káptalan kialakulásában, hogy ezt a tisztet a főesperesség 1770-es felosztásáig mindvégig a prépost töltötte be.
Vasvár a középkorban a régió jelentősebb települései közé tartozott, melyet katonai-gazdasági kettős funkciójának köszönhetett: ellenőrizte egyrészt a környék legjelentősebb távolsági iitvonalát, a Katonák útját és annak hegyháti szakaszát védelmező Vasvári sáncot, valamint a nyugati határvidéken ebben az időszakban nagy mennyiségben előállított nyersvas begyűjtését, raktározását és elosztását. A település jelentőségét jelzi, hogy öt templom is állt a területén, melyek legnagyobbika a káptalan Szent Mihályról elnevezett háromhajós temploma volt. Ennek környékén alakult ki a káptalani településrész, Szentmihályfalva.
A káptalan korai működéséről keveset tudunk. Feltételezhetően – más kanonoki közösségekhez hasonlóan – a kanonokok közös házban, szerzetesek módján együtt laktak és étkeztek, valamint közös istentiszteleten vettek részt. A közös életforma azonban legkésőbb a 15. század elejére megszűnt. A közösségi élet a jelesebb napokon tartott közös étkezésekre, a káptalani misékre és a közös ügyek megtárgyalására korlátozódott. Ez a Szombathelyre költözést követően sem változott meg, ahol szintén valamennyi kanonoknak saját háza volt.
A vasvári káptalan életében fordulópontot jelentett az 1578-as év, amikor a török veszély miatt az országgyűlés úgy határozott, hogy „a vasvári káptalant, az ő pecsétjével és jegyzőkönyvével együtt Szombathelyre, mint biztosabb helyre áttegyék”. A költözés fontos szerepet játszott Szombathely fejlődésében, hiszen növelte központi helyzetét, és a káptalan jelenléte alighanem meghatározó szerepet játszott abban, hogy 1777-ben Mária Terézia Szombathelyt választotta az új püspökség székhelyének. A költözés azonban nehézségekkel is járt: miközben ugyanis a káptalannak Vasváron saját temploma volt, addig Szombathelyen a plébániával kellett osztoznia a vártemplomon. Ez nem változott a Szombathelyi egyházmegye megalapítását követően sem, és saját templom helyett az újonnan felépült székesegyház falain belül alakították ki a Szent Mihály-kápolnát (a mai Madonna-kápolnát). Emellett a székeskáptalanná alakult testület saját sekrestyét kapott, melyben a káptalan ülésterme is volt.