Showing 3364 results

Az unitárizmus a 16. században az akkori erdélyi fejedelemség területén, Kolozsváron keletkezett (az 1568-as tordai és az 1571-es marosvásárhelyi országgyűlések törvényesítették). Kezdetben Erdélyben terjedt el, majd a vele szomszédos alföldi területeken (Nagyvárad, Simánd, Belényes, Temesvár, Debrecen, Békés, Gyula, Hódmezővásárhely, Makó, Szeged), később Pécs központtal a távoli Baranyában is követőkre talált. Ezek az egyházközségek azonban az ellenreformációs törekvések következményeként a 17. század végéig elpusztultak.

Újabb – és azóta is folyamatosan élő – unitárius egyházi szervezkedés a 19. század második felében, azután kezdődött a mai Magyarország területén, hogy az 1848. év XX. tc. és az ezt megerősítő kiegyezés az unitárius vallást törvényesen bevett vallásfelekezetnek nyilvánította, és az ország valamennyi történelmi egyházával egyenrangúvá tette. Előbb a fővárosban, majd több vidéki helyen alakult unitárius gyülekezet, amelyek szervezetszerűen az erdélyi anyaegyházhoz csatlakoztak. 1902-ben az új gyülekezetekből megalakult a kolozsvári püspökség IX. (Duna-Tiszamenti) esperessége, és ez változó elnevezéssel ugyan, de napjainkig összefogója maradt az unitárius egyháznak Magyarországon.

Az I. világháború után, 1923-ban a IX. esperesi kör önálló egyházzá, püspöki vikáriátussá alakult át. 1940-45 között újra Kolozsvárhoz csatolták, majd 1947-től újra megalakult a magyarországi unitárius egyházkör püspöki helynöksége.1971-ben az Elnöki Tanács jóváhagyásával az egykori esperesség unitárius egyházzá alakult, élén püspökkel és főgondnokkal.

Az 1991-ben megalakult Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) ügyintézéséhez, az ingatlanügyek és támogatások intézéséhez kezdettől fogva irodára volt szükség. Kálmán Orsolya SSS 1989 áprilisától a Bajzáth Ferenc józsefvárosi plébánostól kapott helyiségben „szerzetesi reorganizációs irodát” nyitott, amely Takács Nándor Jusztin OCD püspöknek, a MKPK szerzetesügyi referensének is segítségére volt, és hetente kétszer (hétfőn és szombaton) fogadta a nővéreket. 1990 szeptemberétől az írásos ügyeket a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) titkárságának keretében működő Szerzetesi Iroda (Budapest, Ferenciek tere 4-8; Károlyi utca 4-6.) intézte, a reorganizációs iroda pedig megszűnt. A püspökkari titkárságot 1990-ben szervezte meg Várszegi Asztrik OSB esztergomi segédpüspök, a MKPK titkára, és ő kérte föl szerzetesi referensnek Belle Éva RSCJ nővért, aki 1991-től a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke is volt. Segítségére volt önkéntesként Kálmán Orsolya SSS, az MRK alelnöke is. A nővérek tehát tulajdonképpeni titkári szerepben segédkeztek Takács Nándor OCD püspök, a püspöki kar szerzetesügyi referense mellett. Belle Éva betegsége miatt 1991 végétől 1996-ig Kálmán Orsolya vezette az irodát, 1992 augusztusától rendtársa, Berkecz Franciska segítségével.
Az MRK és az FSZK 1995 végén „közös titkárságot” (vagy „központot”) hozott létre a budai ferences kolostor melléképületében (Rómer Flóris u. 4.), egy félállásban működő titkárral, mert a püspökkari titkárság Szerzetesi Irodája már nem tudta megoldani a konferenciák növekvő feladatait. Utóbbi attól fogva csak a püspökkari résztől felmerülő szerzetesi ügyeket intézte (statisztikai adatszolgáltatás az állami és egyházi főhatóságok felé, szabályzatok őrzése, stb.). Az új irodát Angelo Acerbi nuncius szentelte meg 1996. január 5-én. Attól fogva ott tartotta üléseit az MRK elnöksége és az FSZK állandó bizottsága is. Az iroda működését elsősorban az MRK vezetői biztosították.
A közös irodát a két szerzetesi konferencia 2013. december 1-vel átköltöztette a pesti piarista rendházba (egyben Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, Budapest, Piarista köz 1.) Először az 1. emeleten a Katolikus Iskolák Diák Sportegyesületével (KIDS) közös irodát használt, majd 2018-tól a piarista épületkomplexum egy másik pontján, gimnáziumi szárny (Budapest, Piarista utca 1.) 5. emeletén rendezkedett be. A sokasodó feladatai miatt (képzések szervezése, pályázatok, adatbázisok, honlap, sajtó- és nemzetközi kapcsolatok,. stb.) 2013-ban az iroda szervezeti körülményei is megváltoztak. Élére Ulrik M. Monika SSND személyében irodavezetőt neveztek ki, majd további alkalmazottakra is szükség volt. 2018-től Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája (MSZKI) néven a Magyar Katolikus Egyház önálló, az FSZK és az MRK által közösen létrehozott belső jogi személyévé vált.
Irodavezetők: Ulrik M. Monika SSND (tartományfőnöknő, 2005–2013) 2013–2016 (visszahívva renden belüli szolgálatra); Kiss Didák OFM 2016–

A betegápolással foglalkozó Erzsébet nővérek budai kolostorát és női kórházát II. József hozta létre 1785-ben a kapisztránus (korábban boszniai) rendtartományhoz tartozó horvát ferencesek megszüntetett vízivárosi kolostorában. Fönntartására a Vallásalapból évi 4000 forintot, a bécsi kolostorból pedig minden budai nővérnek évi 150 forintot rendelt. A ferences kolostor szükséges átalakítását, a 20 fős kórterem kialakítását a feloszlatott budai Szentháromság Társulat vagyonának terhére végezte el Tallherr József kamarai építész. Az első 18 apáca 1785 őszén Bécsből érkezett, Anger Mária Klára vezetésével, akit még elindulásuk előtt elöljárójukká választottak.

Az Erzsébet-nővérek rendjének alapítója Apollonia Rademecher (Radermacher, 1571–1626), volt, aki Szent Ferenc világi rendjének tagjaként szegényeket és a betegeket gondozott a németalföldi Hertogenboschban, majd szülővárosában, Aachenben. Ebből a célból 1626-ban ferences világi szerzetesközösséget alapított, amelyet Szent Erzsébetről nevezett el. A nővérek munkájára nagy szükség volt, így a vesztfáliai béke utáni években – elsősorban jómódú hölgyek – újabb kolostorokat és kórházakat alapítottak számukra a közeli városokban, majd pedig a Habsburg Birodalom és Bajorország legjelentősebb központjaiban (Graz, 1690; Bécs, 1710; Prága, 1719; Boroszló, 1736; Pozsony, 1738; Linz, 1745; Brünn, 1754; München, 1754).

Az Erzsébet-nővérek kolostorai önállóak voltak, és az illetékes megyéspüspökök felügyelete alatt álltak, így külön-külön egyházmegyei jogú szerzetesrendeknek minősültek. A budai nővérek fölött az esztergomi érsek felügyeleti jogát egy általa kinevezett megbízotton keresztül gyakorolta, akinek komoly beleszólása volt a rend anyagi és lelki ügyeinek irányításába Némelykor vizitátornak, 1928-tól pedig rendi igazgatónak nevezték. A megbízottak eleinte a budai plébánosok, 1908-tól többnyire a ferencesek közül kerültek ki, az első igazgató pedig Pokorny Emánuel, a budai Érseki Gimnázium igazgatója volt. 1941-től kapucinusok látták el ezt a tisztséget.

A budai kolostor (és egyben önálló rend) élén főnöknő állt (Oberin), akit a nővérek anyának (Mutter) hívtak, és három vagy hat évre választottak, de az első négy főnöknő többször újraválasztva, haláláig viselte tisztségét. A rend tagjainak száma a 20. században 40 és 60 között mozgott. A rendbe belépők keresztnevük helyett háromtagú szerzetesi nevet kaptak. Első nevük Mária, a második egy hagyományos női név (női szent neve), a harmadik pedig – a reformált koraújkori rendek gyakorlatát követve – egy hittitok volt (pl. Maria Theresia vom Heiligen Geist). Utóbbit azonban még a hivatalos iratokban sem használták. Az első budai főnöknőt például, családi nevén Catharina Angernek hívták, rendi neve „Maria Clara vom Hochwürdigsten Gut” volt, leveleit pedig „Clara Angerin” néven írta alá. Az 1840-es évektől szokásba jött, hogy a Maria mellett még két nevet választottak, és a harmadik név az esetek többségében Josepha volt (pl. Maria Filomena Josepha von Jesu). Az 1890-es évek elején azonban, amikor a rendi anyakönyv magyar nyelvűvé vált, ezt a gyakorlatot elhagyták. Kezdetben a nővérek nagyobbik részét karnővérként (Chorschwester), kisebbik részük laika nővérként (Layschwester) vették föl. Utóbbiak főként főzéssel és mosással foglalkoztak. 1928-tól ez a különbség megszűnt.

A nővérek elsődleges feladata a (női) betegek szolgálata volt. A kórház központi részét a nagy, közös kórterem alkotta, amelyben oltárt is fölállítottak. A kórházhoz gyógyszertár (patika) is tartozott. Az orvosságok egy részét maguk a nővérek készítették. A nővérek között voltak képzett sebésznők (Chirurgin), később pedig műtősök, laboránsok és röntgen-asszisztensek. A kórház mellett Marczibányi István 1804/1805-ben idős asszonyok ápolására szolgáló „lábadozók házát” (Reconvalescentenhaus) építtetett, és látott el alapítvánnyal. A nővérek a budai női kórház mellett 1941 és 1944 között működtek az akkor ismét Magyarországhoz tartozó Újvidéken, majd 1945-től az újpesti városi kórházban, és 1941-ben külön noviciátusi házat nyitottak a svábhegyi Alkony úton.

A rendet 1950-ben a kommunista diktatúra feloszlatta, ingatlanait államosították, a nővérek pedig szétszóródtak, és egészségügyi vagy egyházi állásokban dolgoztak. Az utolsó elöljáró, Turek Anna M. Aloysia 1980. márc. 6-án Verőcén hunyt el. Megbízásából a megőrzött krónika vezetését és a szeretetotthonokban élő nővérekkel való kapcsolattartást a Budapesten élő Kovách Hildegárd M. Ágota nővér végezte.

Amikor a szerzetesrendek a diktatúra végén ismét működési engedélyt kaptak, a még élő 18 nővér ismét összejött, és 1989. ápr. 2-án főnöknőt választottak Kovách Hildegárd M. Ágota személyében. Utódját, Sümegh Erzsébet M. Fortunátát 1992-ben szintén rendi káptalan választotta meg. Mivel 1993-tól a rend megkapta ingatlanjainak egyikét, a Fő utcai Marczibányi-menházat, ő már beköltözött oda. Miután 1997-ben lemondott, Paskai László esztergomi érsek Balázs Irma M. Ambrózia nővért nevezte ki utódjául. Bár az újrainduláskor még élt Medgyesi Dezső kapucinus, az utolsó rendi igazgató, de kora (87 éves volt) miatt rendtársa, Ámon Otmár lett a rend igazgatója, akit 1991-től Sörédi Arnold, majd 1994-től Pacsay Fidél követett. Ők indították meg a rendi ingatlanok visszaszerzésének hosszú folyamatát. Elsődleges céljuk az volt, hogy a különféle állami intézmények által használt Fő utcai épületegyüttes birtokába kerüljenek, ezért a svábhegyi és Budakeszi úti ingatlanokat elcserélték, illetve eladták.
A rend hosszú viták után 2000-re valóban visszakapta Fő utcai épületeit, ám közben nyilvánvalóvá vált, hogy ezek működtetésében a fogyatkozó számú nővérek nem tudnak érdemi munkát végezni. Ezért a rend az északi részt (Marczibányi-menház) a budapesti német katolikus lelkészség, a déli részt pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével működtette. A Szeretetszolgálat vezetője, Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes szerint „a Szeretetszolgálat tekintélye, kapcsolatrendszere és intézmény-működtetési tapasztalata segítette át az akkori kritikus helyzeten a Rendet” (2011. okt. 18., b.4.4: A Fő utca 41-43. sz. ingatlanok használatba adásának és elajándékozásának iratai). Kozma Imre lett 2003-tól egyben a rend kinevezett igazgatója is. Rávette Balázs Irma M. Ambrózia főnöknőt arra, hogy 2005. dec. 27-én a teljes Fő utcai ingatlant (a templom kivételével) a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Alapítványnak ajándékozza. Ehhez a kánonjog szerint az esztergomi érsek és a Szentszék jóváhagyása lett volna szükséges, a magyar polgári jog szerint azonban az ajándékozás érvényes volt. Az ingatlant 2006-ban telekkönyvileg átírták, de ez kívülállók számára csak akkor derült ki, amikor egy 2010. dec. 15-én megkötött újabb megállapodás szerint (amelyet rend részéről egyedül Kozma Imre írta alá) a Gondviselés Háza fenntartását is egyedül a Máltai Szeretetszolgálat vette át.
Ennek következtében Erdő Péter érsek 2010. dec. 22-én fölmentette Kozma Imrét a rendi igazgatói tisztségből, és Szerencsés Zsolt soroksári plébánost nevezte ki a rend képviselőjének. A következő hónapokban mind a rendi képviselő, mind Süllei László esztergom-budapesti érseki helynök kérte Kozma Imrét, hogy az alapítvány adja vissza az ingatlant, illetve a kórházi részt adja át másik egyházi intézménynek. Kozma Imre utóbbira az irgalmas rendet javasolta, de vissza- vagy átadásra nem került sor. Viszont a rendi képviselő 2014. jún. 30-án átadta a Marczibányi-ház (Fő utca 43.) addig a rend által használt részét a Máltai Szeretetszolgálat Alapítványnak, de megállapodott, hogy a rend megtarthatja Balázs M. Ambrózia főnöknő lakását (élete végéig), valamint egy irodát, egy lakrészt és egy parkolóhelyet (korlátlan időre). Miután Balázs M. Ambrózia nővér 2017. dec. 25-én elhunyt, a rendi képviselő az irodáról is lemondott.

Időközben a nővérek száma lassan elfogyott, 2010-re már Balázs M. Ambrózia főnöknő maradt a rend utolsó tagja. Azonban 1995-től létrejött Budapesten a nővérek aacheni ágához tartozó Erzsébetnővérek Szerzetesközössége is, Fehér Anna vezetésével, akik látássérült gyerekek nevelésével foglalkoztak. E közösség akkori mindhárom tagja 2013. nov. 19-én Erdő Péter érsek engedélyével átlépett a Szent Erzsébetről nevezett Betegápoló Nővérek rendjébe. Az átlépett nővérek közül 2016-ban egyet elbocsátottak, így Balázs M. Ambrózia halálával (2017. dec. 25.) a rendnek még két tagja maradt. Azonban 2020. márc. 6-án elhunyt Trunkhahn Judit nővér, majd pedig 2021. január 13-án koronavírus okozta betegségben Fehér Anna nővér is. Így a rend működése megszűnt, és Erdő Péter érsek az utolsó rendi képviselőt, Kocsis István svábhegyi plébánost is fölmentette tisztségéből.

Főnöknők: Anger M. Klára 1785–1814†; Loybl M. Benedikta 1814–1823†; Vogl M. Ágnes 1823–1829†; Lenauer M. Pulcheria 1829–1831†; Glaser Katalin M. Angelina 1831–1837; Fink Erzsébet Mária (von Jesu) 1837–1840; Glaser Katalin M. Angelina 1840–1843; Fink Erzsébet Mária 1843–1855†; Benda Anna M. Klementina 1855–1861; Führinger Aloysia M. Hedvig Jozefa 1861–1879; Pauer Franciska M. Ignatia 1879–1891; Pachler Terézia M. Emerica Jozefa 1891–1904; Ziegler Jozefa M. Jozefa Erzsébet 1904–1910; Klement Emília M. Dionysia Jozefa 1910–1916; Schwendtner Mária M. Annunciata Jozefa 1916–1928.; Boldizsár-Szalay Júlia M. Ágnes 1928–1937; Czehe Xénia M. Xavéria 1938–1941; Ackerl Stefánia M. Hyacintha 1941–1944; Boldizsár-Szalay Júlia M. Ágnes 1944–1945; Sántha Margit M. Richárda 1945–1948; Turek Anna M. Aloysia 1948– 1980 (†); Kovách Hildegárd M. Ágota 1989–1992; Sümegh Erzsébet M. Fortunáta 1992–1997; Balázs Irma M. Ambrózia 1997–2017.

Rendi felügyelők, vizitátorok, igazgatók: Richard József felsővízivárosi plébános (superior monialium) 1785–1803; Majsch Jakab budavári plébános, 1842–1843; Rudolf Vince vörös csillagos keresztes kanonok, budai királyi palotai plébános 1849.02.22-1865 (†); Hoffmann Móric vörös csillagos keresztes kanonok, budai királyi palotai plébános 1865–1882; Cselka Nándor óbudai plébános 1882–1890; Bogisich Mihály budavári plébános 1890–1894.01.05; Cselka Nándor budapesti érseki helytartó 1894–1897†; Bogisich Mihály budavári plébános (érseki vizitátor) 1897–1903; Nemes Antal budavári plébános (érseki vizitátor) 1903–1908; Kaiser Nándor OFM (1908–1910); Tálos Gyula felsővízivárosi plébános (érseki biztos), 1910–1911†; Kaiser Nándor OFM 1911–1913; Paár Anaklét OFM (érseki vizitátor) 1913–1915; Scheirich Bonaventura OFM 1915–1928; Pokorny Emánuel hittanár (rendi igazgató) 1928–1939; Zsigovits Béla hittanár (rendi igazgató) 1939–1941; Medgyesi Imre Dezső OFMCap (rendi igazgató) 1941–2001†; Ámon Ágoston Otmár OFMCap (rendi igazgató) 1989–1991; Sörédi András Arnold OFMCap (rendi igazgató) 1991–1994†; Pacsay Fidél OFMCap (rendi igazgató) 1994–2003; Kozma Imre OH (rendi igazgató) 2003–2010; Szerencsés Zsolt soroksári, majd dorogi plébános (rendi képviselő, lelki igazgató) 2011–2019; Kocsis István svábhegyi plébános (rendi képviselő, lelki igazgató) 2019–2021.

Göböljáráson 1896-ban Ráckeresztúr filiájaként megszervezett helyi káplánság, amely 1923-tól önállóan anyakönyvezett.
1943-tól lelkészség. 1955-től plébánia.
Templomának titulusa 1948-ban változott Magyarok Nagyasszonyára.
A település 1950-ben kapta a Besnyő nevet.

Füle filiájából 1863-ban önállósuló lelkészség,
1886-tól plébánia

Az első örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) 1843-tól hozta létre Belgiumban Anna de Meeûs (1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ. Ez szolgált mintául a budapesti Oltárgyesületnek, amely 1859-ben az angolkisasszonyok templomában alakult meg Trautwein János piarista és gróf Cziráky Jánosné vezetésével. 1898-ban Kanter Károly, a budai királyi palota plébánosa került az Oltáregyesület élére, aki Pallavicini Edéné Mailáth Etelka elnöknő segítségével megvalósította azt a tervet, hogy Budapesten is legyen az Eukarisztia folyamatos tiszteletét biztosító templom, amely egyben a meggyilkolt Erzsébet királyné emlékét is ápolja. Ebből a célból hívták 1901-ben Budapestre a Mária Reparatrix Társaság nővéreit (ld. II.9), akik számára kibérelték a Rákos (később Hőgyes Endre) utca 5. sz. alatti házat. Az Aigner Sándor által tervezett templom (valamint a hozzá csatlakozó zárda és az oltáregyleti székház) alapkövét az Üllői út 75-77. alatti területen I. Ferenc József apostoli király jelenlétében 1904 őszutóján tették le, és épületek 1908-ra készültek el. A templomnak 1911-ig nem volt saját lelkésze, csak misézői. Az első lelkészt 1911-ben nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Tiefenthaler József személyében. Ugyanakkor viszont a nővérek „templomigazgatója” Kanter Károly, majd Babura László, az Oltáregyesület igazgatói maradtak. A kétféle templomigazgatóság csak 1930-ban egyesült Mátrai Gyula személyében. A Budapesti Központi Oltáregyesületet, mint társadalmi szervezetet 1949-ben belügyminiszteri rendelettel feloszlatták, épületeit államosították. A rendházat katonai szállóvá, a központi házat tiszti lakásokká alakították.

A Szűz Mária Látogatásáról nevezett Rendet (Ordo Visitationis Sanctae Mariae, vizitáció, szaléziánák, VSM, OVM) Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) és Chantal Szent Johanna Franciska (1572–1641) alapította, 1610-ben, Annecyben. Célját a Konstitúciók így fogalmazták meg: „Bensőséges életet élő lelkeket adni Istennek, akik az Urat lélekben és igazságban imádják.” Az Alapítók lehetőséget akartak adni a szerzetesi életre olyanok számára is, akik koruk, vagy gyengébb fizikumuk miatt más rendbe nem mehettek. Ezért nem a külső szigorra, hanem a belső önátadásra helyezték a hangsúlyt. Eleinte a nővérek szociális munkát is végeztek a szegényekhez, betegek fölkeresésével (innét kapta nevét a rend), de az Alapítók és V. Pál pápa úgy látták jónak, hogy 1618-tól a Vizitáció teljesen kontemplatív renddé alakuljon, az ágostonos regula követésével, pápai klauzúrával, ünnepélyes fogadalmmal. Csak egyes kolostorokban foglalkoznak a „kijáró nővérek” apostoli munkával is (a klauzúrán kívül, de lehetőleg a kolostor területén belül). 1640-től kezdve sok helyen leánynevelő internátusokat is nyitottak.

A Vizitáció szinte az egész világon elterjedt, az alapítónő halálakor már 87 rendház működött. Franciaországon kívül Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Angliában és, Írországban, Európán kívül pedig az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (Libanon) nyíltak rendházak. Az 1997-es adatok szerint 154 rendházban 2913 nővér élt. Az egyes rendházak önállóak, nincsen sem anyaház (bár Annecy, az első alapítás, szellemi központot jelent), sem általános főnöknő, sem rendtartományok. A rendházak federációkon keresztül tarják egymással a kapcsolatot, és segítik egymást.
Magyarországon a rend 1928-ban telepedett le. Az első nyolc nővér Thurnfeldből (Tirol) érkezett Böhm Margit Mária (1865–1948) anya vezetésével. A nővérek Érden, a régi Károlyi-kastélyban telepedtek le, amely előttük a jezsuiták noviciátusa is volt. Az alapító nővérekkel négy fiatal magyar nővér is érkezett, köztük a szentéletű Bogner Etelka, Mária Margit (1905–1933), nővér, aki még Thurnfeldben öltözött be, de Érden tette le az örökfogadalmat, és ott halt meg. Később Bécsből és Beuerbergből (Bajorország) is érkeztek nővérek, de kezdettől jelentkeztek magyarországi hivatások. A közösség 1940-ben Polgárdi-Ipartelepre költözött, ahol kápolnát, kolostort építettek, és leánynevelő intézetet (nyilvános jogú nyelviskolát) nyitottak. A háború alatt, 1944 októberében a heves harcok miatt a nővéreknek el kellett hagyniuk a kolostort. 1945 májusában visszatértek, és a háború rombolásai ellenére vállalták az újrakezdést. 1948 májusában a külföldi nővérek, köztük Anna Marguerite von Hartz főnöknő is kénytelen volt elhagyni az országot. Velük együtt távozott három magyar nővér is, akiket a párizsi rendház fogadott be. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1950-ben 30 nővérnek kellett elhagynia a kolostort, amelyből szociális otthon lett. (Néhányan továbbra is ott dolgoztak.) A szétszóratásban élő nővéreket Miklós Mária Filoména (1904–1994), majd 1985-től Őszi Mária Gertrúd (1927–2018) tartotta, össze. Közben kapcsolatba léptek a lengyelországi federációval, így Darók Mária Veronika 1967-ben a varsói kolostor tagja lett, ahonnét 1971-ben Claudia Niklewicz federális anya tanácsára tért vissza Magyarországra, hogy ápolónőként dolgozzon, és segítse a szerzetesi hivatást érző lányokat. Közülük hárman titokban öltöztek be.

A kommunizmus bukása után nyolc nővérrel kezdődött el újra a közös élet, 1991-ben Érd-Újtelepen, a plébániatemplom mellett, a sekrestyés számára épült házban. A közösség 1996-ban Budakeszire, a Kálvária mellé költözött, ahol házat vásároltak. 2001-ben 10 nővér élt benne (7-en pedig rendházon kívül).

Elöljárók: Böhm Laura / M. Mária 1928–1934; Hartz von, Karoline / Anna Marguerite 1934–1945; Varga Magdolna / M. Augusztina 1945–1950; Miklós Margit / M. Filoména 1950–1985; Őszi Valéria / M. Gertrúd 1985–1996; Darók Irén / M. Veronika 1996–

Az evangélikus kántorképzésnek ma is helyet adó fóti villa eredetileg Mandák Mária fóti lakos, birtokos tulajdona volt, aki végrendeletben az evangélikus egyházra hagyta az épületet. Halála (1947. február 10.) után az épület egyházi kezelésbe került. Az intézmény többféle néven működött: Mandák (Mária) Otthon, Mandák Evangélikus Belmissziói Otthon, a Déli Evangélikus Egyházkerület Mandák (Mária) Intézete Kántorképző Intézet, jelenleg Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet. 1947 nyarától különböző jellegű alkalmakat, képzéseket rendeztek, eleinte külön-külön fiú, lány, asszony, női és férfi hallgatóknak (evangélizációk); vezetőképzés gyülekezeti munkaág vezetőknek (pl. vasárnapi iskola, gyermekbibliakör, belmisszió); konferenciák (pl. középiskolás leány- és fiúkonf., külmissziói, bibliaiskolai, férfi és asszony, népfőiskolások, ifjúsági vezetők, antialkoholista/iszákosmentő, családi) A Mandák mindinkább a belmissziói és a kántorképző tanfolyamok színhelyévé vált, konferenciaközpont-jellegéből veszített. 1957-től kifejezetten a kántorképzés lett a fő profilja. 1958-1961-ben három közös - evangélikus-református - alapfokú kántortanfolyamot tartottak, 1961-től az épületben csak evangélikus kántorképzés zajlik.