Showing 3433 results

A Kegyes Iskolák Rendjét a spanyol származású Kalazanci Szt. József (1556-1648) alapította, aki 1597-től kezdve munkatársaival „kegyes”, azaz ingyenes és vallásos iskolákat működtetett Rómában. A piarista iskokák kezdetben elsősorban anyanyelvű, elemi szintű képzést nyújtottak, de a rend tevékenységében egyre inkább a közép- sőt a felsőfokú oktatásra helyeződött a hangsúly. Közép-európai intézményeikben (amelyek közül az első 1633-ban a morvaországi Nikolsburgban nyílt meg) már szinte kizárólag csak latin nyelvű, gimnáziumi osztályok voltak, gyakran kiegészítve tanítási rendszerük egyik sajátos elemével, a matematikai osztállyal. A rend első magyarországi rendháza és iskolája 1666-ban jött létre Privigyén (de a Lengyelországnak elzálogosított szepességi Podolinban már 1642-től működtek piaristák). Onnét kiindulva Breznóbányán (1673) majd a Pozsony melletti Szentgyörgyön (1685) alapítottak piarista rendházakat, amelyek 1692-ig a lengyel, majd rövid átmeneti időszak után 1695-től „viceprovincia”-ként a Németországi Rendtartományhoz (Provincia Germaniae) tartoztak.

A török és kuruc háborúk lezárultával a piaristák nagyarányú terjeszkedésbe kezdtek, amelynek következtében 1721-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány. Az új alapítások közül nem egy később országos jelentőségűvé vált, például a nyitrai (1698), a veszprémi (1711), a pesti (1717) vagy a szegedi (1720) gimnáziumok. A 18. század során rend tagjai a tanítás mellett szívesen elvállalták városi plébániák adminisztrációját is (pl. Breznóbányán, Szegeden, Máramarosszigeten) és részben a plébániai jövedelmekből tartották fönn kollégiumaikat. Több helyen nemesi konviktust (Nyitra, Debrecen, Vác, Szentanna) és filozófiai kurzust (Pest, Szeged, Kalocsa, Vác, Tata) is vezettek, 1763-tól pedig Szencen egy felsőfokú közgazdasági iskolát (Collegium Oeconomicum) indítottak, amely azonban 1776-ban egy tűzvész folytán megszűnt. A piaristák elsőként honosították meg a magyarországi katolikus iskolákban a kísérleteken alapuló „új filozófia” oktatását. Az 1770-es évek végén végén már 27 piarista iskola működött Magyarországon, beleértve azt a négyet is, amelyet a feloszlatott jezsuita rendtől vettek át 1776-ban (Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trencsén). 1782-től a podolini rendház is a magyar rendtartományhoz tartozott.

II. József reformjai következtében egy rendház megszűnt (Medgyes), kettő más városba költözött (Tokajból Sátoraljaújhelyre, illetve Szentannáról Temesvárra), továbbá 1781-től a magyarországi piaristáknak meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat a rend római központjával. Az egység helyreállítására csupán 1904-ben került sor.

A 19. század első felében három újabb helyen kezdtek tanítani a piaristák Magyarországon: Léván (a bencéseknek átengedett kőszegi iskola helyett 1815-ben), a budai egykori jezsuita iskolában (1832) és Nagybecskereken (1846). 1806-ban rend megkapta az egykori fehérvári őrkanonokság Somogy megyei (mernyei) uradalmát. Az 1848/1849-es szabadságharc vihara a magyar piarista rendet is megtépázta. 1848 őszén a rend vezetői elbocsátották az összes növendéket, majd 1850 és 1852 között az osztrák kormányzat tiltotta novíciusok fölvételét. Ugyancsak a kormányzat vette el a rendtől a budai iskolát 1851-ben, majd a kalocsait az érsek adta át a jezsuitáknak 1860-ban. A breznóbányai (1857), korponai (1874) és besztercei (1878) intézetekről a megnövekvő oktatásügyi követelmények miatt kellett lemondania a rendnek.

Trianon előtt közvetlenül 24 piarista rendház és iskola volt Magyarországon, amelyekből azonban csupán 10 maradt magyar területen. Kilenc Csehszlovákia, négy Románia (ezek az 1920-as években önálló rendtartományokká szerveződtek), a nagybecskereki gimnázium pedig Jugoszlávia területére került. Ezen iskolák legtöbbjét államosították, csupán Kolozsvárott és Temesváron működhetett tovább egy-egy gimnázium. Magyarországon azonban a világháború és a forradalmak elmúltával a rend új virágzást élt meg, még a század elején megkezdett rendi reformnak köszönhetően, amely lassan leszámolt a 19. századi magyar piaristák elvilágiasodott szemléletével és életmódjával. E korszak legnevesebb, országos hatású piarista egyéniségei a teológus Schütz Antal (1880–1953) és a költő Sík Sándor (1889–1963) voltak.

A kommunista diktatúra 1948-ban államosította a rend iskoláit, majd 1950 nyarán hat rendház lakóit kényszerlakhelyre deportálta. Az 1950. évi egyezmény ugyan lehetővé tette, hogy a rendtartomány újból megnyithassa két iskoláját (Budapesten és Kecskeméten), de a 237 szerzetesből csak 90-en maradhattak meg a rendi keretben. A diktatúra bukása után négy piarista iskola (és rendház) nyílt meg újra: Vácott (1991), Szegeden (1991), Nagykanizsán (1992) és Mosonmagyaróvárott (1994). Ezenkívül a rendtartomány Gödön építőipari szakmunkásképző iskolát(1991-től), Sátoraljaújhelyen diákotthont (1992-től), Szegeden pedig egyetemi szakkollégiumot tart fönn (1992-től).

A törökkor után 1716-tól Vál filiájaként újjászerveződő település.
1718-1719 folyamán épült temploma 1721-től plébánia rangban van.

A veszprémi egyházmegyében megszervezett espereskerület.

A magyar katolikus tanügy az 1934. évi középiskolai törvénnyel (11. törvénycikk) nyerte el autonómiáját. 1934. márc. 20-án megalakult a Katolikus Középiskolai Főhatóság, amely iskolafenntartó püspökökből és szerzetesi elöljárókból álló testület volt. A Főhatóság 1934-ben hat katolikus főigazgatót nevezett ki, egyet-egyet a piarista, a bencés, a ciszterci, a jászói és csornai premontrei és a jezsuita rendek részére, a többi (leány)középiskolákat pedig ezekhez osztották be. 1938-tól új végrehajtószervként létrehozták a Katolikus Középiskolai Főigazgatóságot. Vezetői az elnök-főigazgató, a központi igazgató és a három tankerületi főigazgató (budapesti, dunáninneni, dunántúli) voltak. 1940-től a Főhatóság és a Főigazgatóság felügyelte a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi középiskolákat, szakiskolákat, tanítónő- és óvónőképzőket ezért neve Katolikus Iskolai Főhatósággá, illetve Katolikus Tanügyi Főigazgatósággá (KTF) változott. 1943-tól a polgári iskolák, 1946-tól pedig az akkor létrehozott általános iskolák ügyeivel is foglalkozott. Székhelye a Vörösmarty tér 3. sz. alatt volt.

A katolikus iskolák államosításával, 1948-ban a KTF feladatai gyakorlatilag megszűntek, szervezete leépült, és kivonult irodájából. Kürti Menyhért elnök-főigazgató véglegesen lemondott. Helyére a püspöki konferencia 1948. júl. 27-én Papp Elemért nevezte ki, aki azonban már csak hitoktatási kérdésekkel foglalkozott, Suhajda Róbert OCist központi igazgató (1948-1950) segítségével.

1846-ban megszervezett plébánia.
A települést korábban Mezőkomárom pasztorálta.

A váci egyházmegye központjának teljes kiépítése csak Szent László király idejében, a XI. század végén fejeződött be. Nyilván ekkor jött létre a váci székeskáptalan is, amelynek első oklevele említése azonban csak 1190-ből való. Hiteleshelyi kiadványait 1227-től ismerjük. A tatárjárás során, 1241-ben a káptalan épületei és tagjai is elpusztultak. A XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek szerint 12 oszlopos kanonok és 4 oltárigazgató alkotta a káptalant. Az oszmán háborúk során, 1540 és 1544 között Vác városát többször fölperzselték, ezért a káptalan Nógrád várába menekült, majd amikor 1544-ben az is török kézre került, a kanonkok szétszéledtek. Új kanonokokat nem neveztek ki, a káptalan vagyonát pedig I. Ferdinánd király a csábrági vár fenntartására rendelte.

Az oszmán hódoltság után I. Lipót király 1700-ban állította vissza káptalant. Engedélyezte hiteleshelyi működését, visszadta jogait és birtokainak egy réstét. Az első nagypréposttá Berkes Andrást váci plébánost nevezte ki. Rajta kívül a káptalannak öt kanonokja volt. Würth Ferenc éneklőkanonok 1762-ben egy újabb stallumra tett alapítványt, melyet Migazzi Kristóf püspök 1767-ben az alsóvárosi plébánossághoz kötött. Ugyanakkor Lauchas Ferenc olvasókanonok egy teológus stallumra tett alapítványt, melyhez a püspök a szemináriumi rektorságot kapcsolta. Migazzi Kristóf a püspöki javadalom terhére újabb 6 stallumot szervezett, de 1808-ben ezt a számot királyi engedéllyel négyre csökkentették. Ezzel a káptalan létszáma 12 fő lett.

A káptalan jelentősége a trianoni béke utáni években látványosan csökkent, és 1945 után szűnt meg véglegesen.

A török után újjászerveződő Láng (Nagyláng, Belsőláng) település kezdetben Káloz filiája volt. 1760-ban már helyben lakó káplán gondozta a híveket.
1769-ben épült Szent Kereszt tiszteletére temploma a Zichy-kastély közelében.
1936-ban Nagyláng községet a polgári igazgatásban egyesítették Soponya településsel, amely ezután az utóbbi nevét viselte tovább. Ezt követte az egyházigazgatás is, így a plébánia ezután a korábbi filiális település nevét viselte.
A faluban 1959-ben épült fel az Oltáriszentség tiszteletére az új plébániatemplom.
A plébánia jelenlegi filiális egyházközsége Csősz.

Korábban: Budapesti Evangélikus Polgári Leányiskola, Veres Pálné leánynevelő intézet.

A Kézdii főesperesség már a 14. században létezett, feltehetőleg hozzá tartoztak a szomszédos orbai szék egyházközségei is, amelyeket viszont nem említ az 1332-1337.-es pápai tizedjegyzék. A reformáció hullámai ellenére a felső háromszéki katolikus élet továbbra is fennmaradt.1539-ben ismerjük a Kézdi széki alesperes lemhényi Balázs plébános nevét, aki az albisi Both Lukács Kézdi széki székbíró elleni perében az erdélyi vikárius ellen fellebbezett. Fehér János kutatásából ismert az 1546-ban hivatalban levő Demeter alsócsernátoni plébános és Kézdi széki alesperes valamint György dálnoki plébános, valamint Pál bikfalvi plébános és Sepsi széki alesperes neve. 1565-ből ismert Albert besenyői plébános és sepsi esperes neve. Juhász István feltételezése szerint a Háromszéki középkori archidiaconatusi szervezet változatlanul érte meg a reformációt. Ezt követően azonban a katolikus egyházszervezet felbomlott, a protestáns tanokat hívő barcasági szászok kiváltak az erdélyi püspök joghatósága alól. Mivel a felső háromszéki falvak megmaradtak katolikusnak, a Kézdii főesperesség túlélte az új hitterjesztést, de elvesztette orbai széket. A sepsi széki esperesség illetve ami megmaradt belőle, Barót ennek részévé vált. Így a három szék területén megalakult a Háromszéki főesperesség amelynek vezetői rendre a legnépesebb egyházközségek, így a lemhényi, gelencei, csernátoni, kézdiszentléleki, sárfalvi plébánosai közül kerültek ki. Itt jegyezzük meg, hogy a napjaink főesperesi központjában, a kézdivásárhelyi kantai plébánián a reformáció idején megszűnt a katolikus élet, melynek újraélesztését Nagy Mózes vállalta. 1680-tól minorita szerzetesek látták el az egyházközség vezetését 1965-ig. Ezt követően világi papok műkődnek itt, akik a főesperesi teendőket is ellátják.

Sánta István született Vajdaszentivánon 1926. nov. 18-án. A gimnáziumot Marosvásárhelyen, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, 1951-ben szentelték pappá Nagyváradon. 1951-ben Gyulafehérváron káplán, 1952-ben Szászsebesen majd Ojtozban, 1955-től Gyergyóalfaluban lelkipásztor. 1958-1964 között börtönben van, majd 1964-től 1970-ig Sepsikőröspatakon, 1970-1972 között Kőhalomban, majd 1981-ig Vulányban plébános. 1981-ben elhgyja az egyházmegyét és 1987-ih, haláláig Arad-Mosóicztelepen plébános.

Nagybaconban 1936-ban épült egy kápolnatemplom a Kapatán Imre által adományozott telken, szintén az ő támogatásával. Ezt a templomot Jézus Szent Szíve tiszteletére szentelték fel. A nagybaconi katolikus híveket Barótról látják el, levéltári anyagának töredéke is innen került elő 2009. októberében. Az iratanyagot Pénzes Lóránd történelemtanár rendezte.

Ferencz Mihály szül. Ozsdola, 1902. nov. 17-én. 1927-ben szentelték pappá. 1931–1934 között Görgényszentimrén szolgált. 1936-ban került Sepsikőröspatakra. Itt halt meg 1961. február 16-án.

Sepsiszentgyörgy temploma már a 13. századból ismeretes. 1547-ben, gótikus stílusban építették át. A reformáció alatt református, majd unitárius kézre kerül, míg végül a reformátusok szerzik meg végérvényesen. A városba telepített Császári és Királyi Huszárezred katolikus katonái számára 1762-ben egy fakápolnát, majd 1786-ban egy kőkápolnát építettek. A ma is álló templomot 1832–1836 között építették Szent József tiszteletére a székely határőrezred költségén. Az építkezést Kovás Miklós püspök is 1000 forinttal támogatta. Mai alakját az 1895–1902 között végzett átalakítással és bővítéssel nyerte el. Noha már 1765-től anyaegyházként szerepelt, 1824–ig tábori lelkészként az illyefalvi pálosok és a minorita szerzetesek vezették. Ez után a sepsikőröspataki lelkész vezette a plébániát, majd 1849-től az illyefalvi, 1851-től a sepsiszentiváni (szentivánlaborfalvi) plébánosok látták el. 1854-ben kapott saját plébánost Kapatán Márton személyében. Katolikus iskolája 1915-ben létesült ferences nővérek vezetése alatt.

Köpecen 1936-ban egy malomhelyiséget alakítottak át kápolnává és Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték fel. A köpeci katolikus híveket Barótról látják el, levéltári anyagának töredéke is innen került elő 2009. októberében. Az iratanyagot Pénzes Lóránd történelemtanár különítette el a baróti irategyüttesből.

A település Bükszád–Üvegcsűr néven a gróf Mikó Imre üveggyára mellett terült el, ahol temploma is volt 1812-ben. Ezt a templomot 1830-ban lebontották, a falut pedig az Olt völgyébe költöztették be. Előbb Málnás filiájaként említik az egyházközséget, és mint plébánia 1815-ben önállósult. A plébánia és a kántori lak 1903-ban épült.

Brassóban a vallásos élet 1211-ben indult meg a Német Lovagrend letelepedésével a Barcaságban. Első templomuk a mai Fekete–templom helyén állott és Szent Katalin tiszteletére épült, amely a tatárjáráskor megrongálódott. A 14. századtól, mint plébániatemplom, rendeltetését a Fekete–templom vette át. Brassó katolikus hívei 1530 körül a lutheránus felekezethez csatlakoztak templomaikkal együtt. A mai plébániatemplom helyén állt az 1325-ben épült domonkos templom. A reformáció után sokáig raktárként szolgált, míg 1713-ban a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templomot kapták meg a katolikusok, majd a domonkosokét. A jezsuiták kezdeményezéséből, a jelenleg is álló plébániatemplom 1773–1787 között épült barokk stílusban Szent Péter és Pál tiszteletére. Anyakönyvezése 1694-ben indult. Brassó és Nagyszeben vidéke, szászföldi központi településekként királyi kiváltságos területnek számítottak a középkorban. Dékánság elnevezés alatt működtek, nem tartoztak az erdélyi püspökséghez, missziós területnek számítottak. A katolikus restaurációt követően, az 1761–1762-es évi plébánia-összeírásokban már szerepelnek. 1766-ban dékánság (decanatus) név alatt tűnnek fel Brassó és Nagyszeben központokkal, és ugyanitt szerepel Miklósvár is főesperességként. Az 1761-es egyházmegyei sematizmusban a jelenlegi sepsi–barcasági főesperesség plébániáiból néhány a háromszéki főesperesi kerülethez tartozott: Szentivánlaborfalva, Miklósvár, Barót, Türkös és Illyefalva. Az egyházmegye ezen egyházi adminisztrációs területe a 18–19. században a Barcasági Dékánság és /Sepsi–/Miklósvári főesperesség (Decanatus Barcensis et Archidiaconatus Sepsi atque Miklósvár) név alatt működött. A jelenben is használt sepsi–barcasági főesperesség elnevezés a 20. század közepén alakult ki, és a két történeti földrajzi elnevezés összekötéséből származik. A kerület főesperességi központja a katolikus megújhodást követően Brassóban volt, 2005-ben költözött át Sepsiszentgyörgyre, ahol mindmáig található. Ez a főesperesség 1782-ben nyolc plébániából állt: Brassó, Barót, Miklósvár, Fogaras, Türkös, Bodza, Tömös és Törcsvár. Az 1846. évi sematizmusban 13 plébániával jegyzik. Ezek a következők: Barót, Bodza, Brassó, Hídvég, Felsőtömös, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Miklósvár, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Szentivánlaborfalva, Törcsvár és Türkös. Ez a felépítés 1882-ben is megmaradt. A sepsi–barcasági főesperességet jelenleg 19 plébánia alkotja, melyek között három 20. század végi, sepsiszentgyörgyi székhelyű plébánia is található.