Fonds 11 - Jó Pásztor Kongregáció Magyar Tartománya iratai

A Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk Kongregáció (Congrégation de Notre Dame de Charité du Bon-Pasteur; Congregatio Filiarum BMV a Caritate Boni Pastoris, Religieuses du Bon Pasteur, RBP) eredete Eudes Szent János (1601–1680) francia missziós pap egyik kezdeményezéséhez nyúlik vissza, aki korának népszerű szónoka, a Jézus és Mária Kongregációja nevű férfi szerzetesi kongregáció (eudisták) alapítója volt. Missziós útjai során sok esetben találkozott olyan fiatal lányokkal, asszonyokkal, akik a prostitúció vagy más testi-lelki kizsákmányolás áldozataivá váltak, és szerettek volna kilépni bűnös életükből, de ehhez segítségre és menedékhelyre volt szükségük. Eleinte egy-egy lelkes, buzgó asszonynál helyezte el őket, majd hívei anyagi segítségével 1641 végén Caen-ban házat bérelt, és létrehozta a Menedéknek (Refuge) nevezett intézményt, amelyet 1642-ben XIV. Lajos király is jóváhagyott. Ebben kétféle közösség élt: az egyiket a bűnbánó nők (pénitentes) alkották, akik „botrányos életük” után önként, egy időre oda vonultak, megőrizve szabadságukat, hogy távozhassanak; a másik pedig szerzetesi „makulátlan hírű hölgyekből” állt (innocentes), akik a bűnbánókat vezetik, és „az a vágy sarkallja őket, hogy Isten szolgálják és a lelkek üdvözüléséért munkálkodjanak”. A kétféle közösség a kor elvárásaihoz igazodva egyaránt zárt, kolostorszerű életet élt, amelyben fontos szerepet kapott a fizikai munka (főként szövés, varrás, kertészet) és a hitoktatás. Az első csoportból a másikba azonban nem lehetett átlépni, mivel a belépő nővérektől feddhetetlen előéletet vártak el.
Franciaországban már régóta működtek hasonló intézmények. Az egyiket például – amelyet Eudes Szt. János is jól ismert – egy módos özvegy, Elisabeth de Ranfaing alapította 1624-ben Nancy-ban, egy olyan szerzetesi közösséggel együtt, amelyben maga is fogadalmat tett. A caen-i intézményt kezdetben a helyi püspök által engedélyezett, Szeretetről nevezett Miasszonyunk (Notre Dame de Charité) nevű jámbor társulatot tagjai vezették, akik Szent Ágoston regulája szerint éltek. 1644-től az alapító néhány vizitációs nővért hívott a Menedékbe, akik segítettek bevezetni a szerzetesi életmódot, és növendékeket is fölvettek a társulatba. 1647-től már csak az utóbbiak folytatták a munkát. Számukra 1651-ben Bayeux püspöke a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Lányai néven szerzetesi közösséget hozott létre. A szokásos három szerzetesi fogadalom mellett – a nancy-i közösséghez hasonlóan – azt is megfogadták, hogy megtérítik és tanítják a bűnbe esett, de megtérő nőket. 1666-ban VII. Sándor pápa jóváhagyta a Menedék Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregációját (Congrégation de Notre Dame de Charité du Refuge), és annak Konstitúcióit, amelyeket Szent Ágoston regulájának kiegészítéseként Eudes Szt. János fogalmazott, a Vizitáció szabályzatát alapul véve.
A 18. század során további hét hasonló ház nyílt Franciaországban, amelyek egymástól függetlenek voltak. Ezekben 1705-től kezdve már nemcsak önkéntes bűnbánókat fogadtak, hanem olyanokat is, akiket a szülők vagy a polgári hatóságok küldtek.
Rose Virginie Pelletier (1796–1868) 1814-ben lett a tours-i Menedék szerzetese, ahol a Mária Eufrázia nevet kapta. 1825-ben főnöknővé választották, és sokat tett a közösség lelki megújulásáért. A megtért nőkből létrehozott egy kontemplatív szerzetesi közösséget, hogy imádságos életük által is segíteni tudják a közösség apostoli szolgálatát. Ennek tagjai kármelita szellemben, Szent Magdolna pártfogása alatt éltek, ezért „magdolnáknak” hívták őket. Mária Eufráziát 1829-ben Angers-ba hívták, hogy újra megnyissa Jó Pásztor Házat, amelyet a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregációjához hasonló célból alapítottak 1692-ben, és egy kis szerzetesi közösség vezette, egészen az 1789. évi nagy forradalomig. Az újból megnyílt háznak 1831-ben ő lett a főnöknője (miután Tour-ban véget ért főnöknői hivatala). A háznak olyan jó nevet szerzett, hogy nővérei 1833/1834-ben újabb négy új helyen (Le Mans, Poitier, Grenoble, Metz) telepedhettek meg. Mária Eufrázia szerette volna, ha ezek a kolostorok közös generális főnöknő alatt állnak, és egységesen nevelik növendékeiket, mert „hatékonyabban dolgozhat Isten dicsőségéért és a lelkek üdvéért, ha egyesíti tagjait a közös engedelmesség köteléke”. Kérésére 1833-ban Angers püspöke engedélyezte egy új kongregáció alapítását, amelyet – a régi kongregáció és pártfogóinak tiltakozása ellenére – 1835-ban XVI. Gergely pápa is jóváhagyott Angers-i Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk Kongregáció (Congrégation de Notre Dame de Charité du Bon-Pasteur d’Angers) néven. Angers nevét a kongregáció nevéből csak az 1985. évi generális káptalan törölte, hogy jobban kifejezze a rend nemzetköziségét.
Az új kongregáció átvette a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregáció szabályait, csupán néhány ponton egészítette ki azokat. Ugyanis az önkéntes megtérők mellett elvállalták a hatóságok által küldött fiatalkorú bűnözők nevelését és tanítását, később pedig női börtönöket is, továbbá árvaházakat, és ezekkel kapcsolatos iskolákat és kórházakat is működtettek. Mária Eufrázia újítása volt, hogy a Jó Pásztor kongregáció házaiban a megtérők beléphettek a magdolnák szemlélődő közösségébe, illetve (1835-től) a „fölajánlottak” (consacrées, „dolorosák”, Fájdalmas Boldogasszony leányai) közé. Utóbbiak a szerzetesihez hasonló fogadalmat tettek, és a nővérek segítőiként működtek a ház fiatalabb lakóinak nevelésében. 1855-ban a Szentszék engedélyezte, hogy a kongregáción belül létrehozzák az első hét rendtartományt (Franciaország, Itália, Piemont, Németország, Amerika, Afrika, Anglia). Mária Eufrázia nővér halálakor, 1868-ben már 110 ház működött mind az öt kontinensen, 1900-ben pedig 228.
A 20. században közben a régi Szeretetről nevezett Kongregáció is egyre jobban érezte a központi irányítás szükségességét. A francia (később újlatin nyelvű), amerikai, ír és angol közösségek 1944-től kezdve területenként külön szövetségeket , majd kongregációkat alkottak, végül 1995-ben létrehozták a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérek Unióját, amely 2014-ben egyesült a Jó Pásztor nővérekkel. Ekkor 71 országában több mint 4000 Jó Pásztor nővér élt.
A Jó Pásztor Kongregációhoz tehát többféle nővérközösség tartozott. Az elsőbe az apostoli munkát végző nővérek, a menedékházak vezetői és nevelői tartoztak. 1945-ig megkülönböztettek közöttük karnővéreket, „laikus” (szolgáló) nővéreket és a kijáró nővéreket. Utóbbiak végezték a bevásárlásokat és intézték a kolostoron kívüli ügyeket. A rendbe jelentkezők legalább fél év jelöltidő után öltözhettek be, és már akkor eldőlt, hogy karnővérek, laikák vagy kijárók lesznek. Ezt követte a noviciátus (újoncidő), majd a fogadalomtétel, eleinte évente, majd öt év után örökre. A tágabb szerzetesi közösséghez tartoztak a kolostoron kívül élő, „harmadrendi”, világi segítők (munkatársak) is, akiket „eudistáknak” neveztek.
A Jó Pásztor házak lakóinak másik fő csoportja a megtérőkből, illetve megmenekítettekből állt. A szerzetesekhez hasonlóan ők is új nevet kaptak, és közöttük is több csoportot különböztettek meg. Azokat, akik 3-5 évnél kevesebbet töltöttek a házban, és azt tervezték, hogy visszatérnek a világi életbe, „gyermekeknek” vagy „növendékeknek” hívták. Lelki haladásuk szerint sorolták őket kisebb csoportokba. Óbudán például 1900 körül a Mária-gyermekek, Mária-gyermekségi esdők, Jézus Szent Szíve gyermekek és Szt. Alajos gyermekek csoportjai léteztek, amelyek egyenruhájukon névadójukat ábrázoló érmet hordtak. Azok a növendékek, akik a nem akartak visszatérni a világi életbe, a „fölajánlottak” (consacrées) vagy a Magdolna-nővérek (soeurs madeleienes, „magdalénák”) közösségébe léphettek. Előbbiek a ház apostoli munkájában segédkeztek (1845-től kezdve), utóbbiak pedig a ház lakóitól elkülönítve, külön házban éltek kontemplatív, imádságos életet. A 20. század elején már bárki beléphetett a magdolnák közé, de gyakoriak voltak köztük a „kései hivatások”. 1950-től annyiban egyenjogúvá váltak a többi Jó Pásztor nővérrel, hogy ugyanolyan fogadalmat tettek. A II. Vatikáni Zsinaton történt változásokat követve 1964-től a Kereszt nővérei nevet, majd külön generális főnöknő-helyettest, az aktív nővérekhez hasonló ruhát és 1971-ben új konstitúciót kaptak. Az 1985-től elfogadott új Konstitúciók a rendben már csak kétféle: nevelő (aktív) és kontemplatív nővéreket ismertek el, a többi kategória megszűnt. 1997-től a kontemplatív nővérek is küldhetnek képviselőt a generális káptalanba.
A karnővérek a teljes zsolozsma helyett kezdettől fogva mindössze Szűz Mária kis zsolozsmáját (Officium parvum Beatae Mariae Virginis) mondták közösen, hogy minél több idejük legyen az apostoli munkára. Eudes Szt. János 1756-ban még az orgonálást is megtiltotta számukra. A laikák egyénileg imádkozták Jézus és Mária Szívének kis zsolozsmáját, amelyet Eudes Szt. János szerkesztett, a felajánlottak pedig a Hétfájdalmú Szűz zsolozsmáját. A Jó Pásztor nővérek kongregációja megalakulásakor, 1835-ben engedélyt kapott az orgona használatára, és ebben később a régi kongregáció házai is követték.
A nővérek a szokásos három szerzetesi fogadalom mellett egy negyedik, „buzgósági” fogadalmat is tettek, amelynek szövege többször változott. Az Eudes Szt. János által megfogalmazott és 1666-ban elfogadott eredeti szabályzat szerint „azoknak a bűnbánó lányoknak és nőknek tanítására” szentelték magukat”, „akik a szabados élet után önként és minden kényszer nélkül e kolostor szerzeteseink vezetése alá helyezték magukat, hogy Istenhez térjenek, és bűnbánatot tartsanak”. A Jó Pásztor nővérek 1835-ben elfogadott szabályzatában ez azzal egészült ki, hogy olyan lányokkal is foglalkoznak, „akiket az illetékes hatóságok bíztak ránk”. 1899-ben a fogadalmi szöveget úgy egyszerűsítették, hogy mindazokra vonatkozzon, „akik a megtérés szándékával lépnek be ebbe a házba”, 1955-ben pedig úgy, hogy a nővérek munkája „az Intézmény művének keretében” történjék. 1985-től kifejezetten „buzgóságot” fogadtak, „elkötelezve magam, hogy a lelkek üdvösségért élek és dolgozok”.
A nővérek már a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Kongregációjában kármelita típusú, két részes szerzetesi nevet választottak (pl. Marie de Saint-Euphrasie). Az apostolkodó nővérek első neve mindig Mária, a magdolnáké Magdolna, a felajánlottaké Dolorosa, a harmadrendieké pedig Eudista volt. A gyakorlatban a második szerzetesi nevet (franciául és magyarul is) alanyesetben, női névvé alakítva használták (pl. Szt. Ágostonról nev. Magdolna helyett Magdolna Auguszta).
Az apostoli nővérek mindkét rendben egyaránt fehér ruhát, gallért és skapulárét viseltek, a karnővérek fekete fátyollal, a laikák és a novíciák pedig fehér fátyollal. A kijáró nővérek, sőt a kijárónak szánt novíciák ruhája és skapuláréja azonban fekete volt (de gallérjuk fehér). Első fogadalomtételük után mindannyian ezüst szívet ábrázoló függőt viseltek mellükön. A magdolnák ruhája ettől egészen eltért, mert ők a kármelita nővérek barna habitusát viselték, az újoncok fehér, a fogadalmasok fekete fátyollal, mellükön függő kereszttel. A fölajánlottaknak fekete ruhájuk volt, hosszú fehér övvel, és szintén mellkeresztet viseltek. A II. Vatikáni Zsinat után a viselet egyszerűsödött, de színei megmaradtak, az ezüst szív alakú függőt pedig egy szívet és pásztorbotot is magában foglaló mellkereszt váltotta fel.
Magyarországra az első Jó Pásztor nővérek 1892-ben a nápolyi származású Giulio Capece Zurlo, San Marco hercegének magyar özvegye, Nákó Anna Mileva grófnő hívására érkeztek Óbudára, ahol a hercegné a Szőlő utcában házat épített számukra és 30 növendék számára. Az első hat nővér a rend anyaházából, Angers-ből érkezett, de Groté M. Auguszta főnöknővel együtt mindannyian német anyanyelvűek voltak. Azonnal megnyitották menedékházukat, amely a következő években újabb részekkel bővül, és 1900-ban már 1897-ben több, 116 lakója volt. A nyitás után öt évvel, 1896/1897-ben közvetlenül a menedékház mögött fölépült a magdolnák külön háza, 1900-ben megnyílt majd 1901-ben az utcára nyíló Jó Pásztor templom, végül pedig 1903-ben egy újabb épület a kertben, amely további 200 növendéket tudott befogadni. Mindezeket Hofhauser Elek építőmester tervezte és kivitelezte a hercegné költségén. (Eközben Jó Pásztor ház mögött hosszú, beépítetlen telket, amely egészen a Bécsi útig húzódott, a városrendezés során a Zápor utca és San Marco utca három részre tagolta. A keleti és középső részt a Jó Pásztor nővérek használták, nyugati részében pedig 1899/1900-ban San Marco hercegné Richard Franz Jordan bécsi építész terve szerint felépíttette a gyógyíthatatlan betegek számára az Irgalomházát, amelyet a Szeretet Leányaira, az irgalmas nővérekre bízott.)
Az óbudai házat kezdettől fogva egy leendő provincia központjának tekintették. 1900-ban noviciátust is nyitottak benne. Más magyar városokban is foglalkoztak a Jó Pásztor nővérek letelepítésével, de erre csak az első világháború után került sor Kecskeméten, ahol Révész István kecskeméti plébános és az ottani egyházközség telket vásárolt, és házat épített a Szolnoki úton a nővérek számára. A „Názáret” házba 1924-ben költöztek be, és elsősorban szegény gyerekek gondozásával foglalkoztak. További építkezések után 1929-ben itt is létrejött a magdolnák közössége. A nővérek harmadik háza Ikerváron nyílt meg, ahol 1936-ban a Népjóléti Minisztérium átadta számukra a Batthyány-kastélyt (amelyben az első világháború után hadiárvaház működött), hogy ott árvaházat nyissanak.
1936-ban létrejöhetett három kolostorral a magyar provincia, amelynek élére a generális főnöknő a münsteri provinciából érkező Maria Theresia von Strachwitzot nevezte ki főnöknővé. Általa szoros kapcsolat alakult ki a két provincia között, néhány magyar nővér Münsterben végezte a noviciátust is. A nővérek apostoli munkaterületét már mindhárom házban egyre inkább az állami gondozott lányok nevelése adta. Kecskeméten és Ikerváron nyolcosztályos polgári iskolát és varró szakiskolát működtettek, ezenfelül Ikerváron télen a felnőttek számára kézimunka-tanfolyamokat, a nyári munkák idején pedig óvodát szerveztek.
A második világháborúban a kecskeméti Jó Pásztor nővérek nagyobb része 1944 októberében Budapestre menekült, az ott maradókat pedig az orosz katonák kergették el. Az óbudai házat 1945. január 11-én szintén teljesen kiüríttette a Vörös Hadsereg, a nővérek és pártfogoltjaik a Szent Lujza Intézetben, Fallenbüchl Ferenc nyugalmazott esztergomi egyházmegyés pap villájában (Bécsi út 234.), a szalézieknél, a csillaghegyi polgári leányiskolában, a máriaremetei szervita nővéreknél és egyéb helyeken találtak menedéket. Két nővért a Kiscelli utcában, menekülés közben lelőttek. A harcok során a templom és a ház súlyosan megsérült, leégett, és kirabolták. Csupán a magdolnák háza maradt félig épen, amelyben a visszatérő nővérek 1945-ben kórházat rendeztek be. Az épületek egy részét a következő években sikerült rendbe hozni, de 1948-ban a nővérek háza még mindig romhalmaz volt. Ikerváron viszont, mivel a nővérek csecsemőotthont rendeztek be a kastélyban, azt az orosz katonák megkímélték. Ezért 1945-ben a noviciátus Ikervárra költözött, a magdolnák egy része pedig egészen 1947 nyaráig a Fallenbüchl-villában maradt, amelyet akkor a legkisebbek iskolája vett használatba. Kecskeméten lépett be még 1938-ban a magdolnák közé Kovacsics Magdolna Natália, aki 1943-ban Óbudára jött. Hatására a magdolnák 10 tagja néhány más nővérrel együtt 1948 júniusában új rendet alapított a székesfehérvári egyházmegyében Szűz Mária Világ Királynője Engesztelő Leányai néven.
A kommunista államosítás először a nővérek által fönntartott iskolákat érintette 1948 nyarán. Kecskeméten a nevelt lányokat 1948 novemberében állami otthonba küldték, és helyükre a márianosztrai női börtön lakóit telepítették. A nővérek kézimunkájukból éltek, és a börtönkonyhán dolgoztak. Budapesten ugyanez 1949 decemberében történt meg. A nővérek helyett világi nevelők érkeztek, és létrejött a Budapesti Leánynevelő Intézet, amelybe a bíróság által javítónevelésre ítélt lányok kerültek. Ikerváron viszont a nővérek közel 180 lánynak adtak otthont 1950. június 11-ig, amikor éjszaka Kecskemétre, az angolkisasszonyok kiürített rendházába deportálták őket (120 más nővérrel együtt). A szerzetesrendek betiltása után a kecskeméti ház felszámolása 1950. október 15-én, a budapestié november 20-án fejeződött be. Az ottani állami nevelőintézetbe 1951-től fiúkat is, majd 1975-túl csak fiúkat helyeztek el, miközben a háborúban megsérült épületet lebontották, és helyére újat építettek.
Eközben a külföldi nővérek elhagyták Magyarországot, Strachwitz tartományfőnöknő már 1948 májusában, 16 más nővér pedig 1949 elején. A megmaradt 120 magyar nővér 1950 őszétől szétszóratásban élt. Családoknál, kórházakban, üzemekben vállaltak munkát. Az idősebbek az egyházi szociális otthonokba kerültek. Eleinte óbudai templomukban is találkozhattak, de Gyimesi Gyula (1954–1962) és Tóth László templomigazgatók (1962–1983) alatt ez már nem volt tanácsos. A magdolnák közül sokan a Szolidaritás szövetkezetben dolgoztak varrónőként, és eleinte együtt maradhattak a Fallenbüchl-villában, ahol 1953-ig működhetett kápolna. Uxa József, a Jó Pásztor templom igazgatója (1948–1954) rendszeresen fölkereste őket, sőt két harmadrendi nővér 1952-ban ott tett örökfogadalmat magdolnaként.
Miután szabaddá vált a külföldi utazás, 1963-tól több nővér meglátogatta a münsteri házat. 1972-től osztrák nővérek rendszeresen látogattak Magyarországra, sőt 1984-ben Fox. M Bernadette generális főnöknő is járt itt. 1988-ban a rend új Konstitúcióit és jelvényét már közös fogadalomújítás keretében adták át az óbudai Jó Pásztor templomban (de zárt ajtók mögött) megjelent 36 nővérnek. (A 11 kontemplatív nővér számára másnap külön találkozót szerveztek.)
A nővérek közös életének újraindítására 1991-től hat külföldi (francia, holland, portugál és dél-amerikai) nővér érkezett Budapestre. Eleinte lakást béreltek a Soroksári úton, majd óbudai telkükön visszakaptak egy időközben épült, de használaton kívüli épületet (Zápor utca 50.), amelyet 1992 végére felújítottak, és a rend 1993 márciusában megnyitotta a Jó Pásztor Anyaotthont fedél nélküli édesanyák és gyermekeik részére. (Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény óta családok átmeneti otthonának nevezik). Mivel nem bizonyult elég tágasnak, 2004-re ugyanott, az egykori óbudai telek Bécsi úti végének visszakapott részén állami támogatással felépítettek egy másik anyaotthont is, Jó Pásztor Ház néven. A két otthonban összesen 80 férőhelyen 28 családot tudnak befogadni. A nővérek dolgoztak a börtönpasztorációban, létrehozták a prostitúció ellen dolgozó Kiút Veled Ökumenikus Segítségnyújtó Egyesületet, 1996-tól pedig az egri egyházmegyei Gyöngyösorosziban megkapták a megürült plébániát, ahol cigánylányok számára délutáni tanodát nyitottak. Később létrehozták a Segítő Kezek Alapítványt, és munkájukat az önkormányzattól 1999-ben megkapott Jövő Házban (Rosa Virginia Otthon) folytatták, ahol 2003-ban szabályos szerzetesi közösség alakult. Az 1991. évi újraindulás után a Magyar Tartomány missziónak minősült, majd a generális tanács 2007. dec. 19-én adott engedélye alapján 2008-ban egyesült a francia-belga provinciával.
Tartományfőnöknők: M. Theresia von Strachwitz (1936–1948.05.28); Mészáros M. Eufrasia (1948–1964); Magisztrát M. Flavia (1964–1989); Mészáros M. Eufrasia (1989–1991). – Misszió elöljárója (supérieure, responsabile, coordinatrice): Notter Georgette (1991–2001.11.26); Dutra Maria de Lurdes (2001.11.26–2008); Torráo Batista Glória (2008–)