Perényi József

• Perina József, Josephus a Matre Dei

Apja, Perina József (1808–1874) csehországi német kékfestő mester volt, Kuttenbergben (Kutná Hora) született, és 1837-ben szerzett Pesten polgárjogot. A ferencvárosi Duna-parton (Alsó Duna sor 44., később Csepel-rakpart 6., a későbbi Vámház mögött) építette föl házát, amelyhez nagy telek, több épület tartozott. Első felesége Resch Mária volt, majd másodszorra 1870-ben, 60 évesen vette feleségül a Zólyomlipcséről származó Horcsin (Hartsin) Ágnest (Ir, 1). A feleség szlovák származású volt, de egymás között németül beszéltek. Első fiuk, József 1871. augusztus 25-én született, a második, János 1873-ban, majd az apa 1874-ben elhunyt. József 1882-ben fejezte be az elemi iskolát a Károlyi utcában (itt tanult meg magyarul), majd a pesti piarista gimnáziumba járt, ahová egy évvel később öccse is követte. Utóbbi nyolc évig járt a gimnáziumba, és 1891-ben ott érettségizett, majd magyar királyi pénzügyi segédtitkárként hunyt el 1912-ben, 39 évesen.
József azonban a VI. osztály után, 1888-ban belépett a piarista rendbe, és a váci noviciátust követően Kecskeméten, studensként fejezte be a gimnázium VII. és VIII. osztályát, szintén 1891-ben. Ottani magyartanára Kováts Antal volt, de nagy hatást tett rá osztályfőnöke és az önképzőkör vezetője, Erdélyi Károly is, aki a VII. osztályban németet tanított. Ő „tanított Petőfi költészetének ismeretére, ő vezetett be abba a bűvös légkörbe, amelyből többé ki nem kerülhettem” – írta egy tőle kapott Petőfi-kötetbe (Ért/Budapest 1937/1938, 35). József VIII. osztályos korára (1890/1891) Erdélyit Temesvárra helyezték, az osztályt és az önképzőkört is Kováts Antal vette át. Ekkor érkezett a piarista növendék osztályársak közé Prónai (akkor Czeczkó) Antal is. Mivel József kiválóan zongorázott, orgonált és énekelt, sőt hegedült is, végzős korában jutalmat kapott „a növendék papok ének- és zenekarának vezetésében tanúsított buzgalmáért”. Ugyanakkor az irodalom is érdekelte, „Alföldi élet és jellemképek Petőfi költeményeiben“ című pályázata szintén jutalomban részesült.
Érettségi után két évig Nyitrán végezte teológiai tanulmányait. Ekkor, 1892-ben magyarosította nevét Perináról Perényire. Elöljárói eleinte buzgó, szerény és előzékeny növendéknek tartották, a második év vége felé azonban fegyelmi kifogások merültek föl ellene. Hét piarista papnövendék társával együtt ugyanis jelentkeztek a székesegyház kórusába, és jártak a próbákra, „hol kisasszonyok is működtek”, anélkül, hogy erre elöljárójuktól, Acsay Antal prefektustól engedélyt kértek volna. Utóbbi azt is kifogásolta, hogy a kispapok szintén az ő tudta nélkül vállaltak szerepet azon az ünnepségen, amelyen a gimnázium igazgatóját, Horváth Sándort köszöntötték 25 éves tanári évfordulóján, 1893. május 29-én. A templomban Höllriegl Ferenc Missa solemnisét adták elő, Perényi pedig orgonán kísért egy „kisasszonyt”, föltehetően Höllriegl lányát, Elvirát. (Höllriegl egy „magyar nemzeti irodalomért rajongó” nyitrai távírótiszt volt, Tompa Mihály Szécsi Máriájából készült fordítását később, 1896-ban Perényi javította, és tette közzé). Ráadásul az is kiderült, hogy Perényi elöljáróiról „itt-ott nem eléggé tisztelettel nyilatkozott”. Emiatt a növendékek fölött 1893. június 5-én tartott szavazáson (scrutinium) hét fehér mellett két fekete golyót kapott, így nem engedték meg neki, hogy abban az évben örökfogadalmat tegyen.
1893-tól Kolozsvárott folytatta tanulmányait mint német és magyar szakos egyetemi hallgató, a rend akkori szokása szerint csak két évig. A magyar irodalmat Széchy Károlynál, a német irodalmat Meltzl Hugónál tanulta, és indexében minden tanára dicsérte szorgalmát. 1894. március 25-én már letehette a szerzetesi örökfogadalmat, majd júniusban az egyetemi alapvizsgát, így 1894/1895-ben gyakorló tanárként is működhetett a kolozsvári piarista gimnáziumban. Erre hivatkozva, a házfőnök tiltakozása ellenére 1894 decemberében már rendfőnöki engedély nélkül utazott haza a téli szünetre. Kolozsvári tanulmányai végén, 1895. július 7-én Schuster Konstantin váci püspök székvárosában pappá szentelte, majd ősszel a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban kezdte meg tanári működését. Eközben készült föl egyetemi szakvizsgájára, melyet 1896. máj. 22-én tett le, sőt egyúttal Rosnyai Dávidról készült művével (nyomtatásban: Sátoraljaújhely, 1896) a megszerezte a doktori fokozatot is.
Már kolozsvári tanulmányai közben rendszeresen publikált kisebb irodalomtörténeti tárcákat a helyi lapokban (Erdélyi Híradó, Ellenzék), tanár korában pedig szinte nem volt olyan gimnáziumi értesítő, amelyben ne jelent volna meg egy-egy tanulmánya. „Speciális területévé” vált „19. századi irodalmunk másod- és harmadrendű képviselőinek méltatása” – fogalmazott Balanyi György (nyugalomba vonulásakor, 1937, ld. Sk, 1). Sátoraljaújhelyen például rögtön fölfigyelt a 20 évvel korábban ott elhunyt rendtársa, Katona Dénes (1782–1874) munkásságára, és az 1896. évi értesítő számára megírta életrajzát. Ezt követően 1897-ben Payzsoss Andor akkori Zemplén vármegyei árvaszéki elnök neki ajándékozta néhai apósa, Szemere Miklós (1802–1881) irodalmi hagyatékát, aki a reformkor irodalmi és politikai életének aktív szereplője volt, verseit szépirodalmi folyóiratok közölték. A gyűjteményt felhasználta Szemere Miklós életrajzához, melynek kiadásához Lőwy Adolf könyvkereskedő és nyomdatulajdonos 1897 márciusában tett közzé előfizetési felhívást. A mű négy hónappal később ugyanazzal a szedéssel a gimnázium értesítőjében (egyszerű papíron) és külön kiadványként (műnyomó papíron) is megjelent.
Tanári és tudósi munkáját mindvégig egyfajta kettősség jellemezte. „A társaságban való kedélyes tréfálkozás csak úgy hozzátartozott egyéniségéhez, mint a zenekedvelés és a komoly munkára való elvonulás” – írta róla Friedreich Endre (KegyÉ). Míg tanítási órákon kifogyhatatlan, „bonvivant” humorával ragadta meg diákjainak figyelmét, irodalomtörténeti munkáit a szorgalmas és alapos adatgyűjtés jellemezte. „Írásaiban nyoma sincs annak a sziporkázó szellemességnek, amely őt mint előadót vagy a társaság középpontját jellemezte” – állapította meg Agárdi László (MPÉ). Ebből következett, hogy piarista életének minden állomáshelyén lelkesen vetette bele magát a gimnázium és a város kulturális életébe. Szívesen barátkozott írókkal, színészekkel és zenészekkel.
1897-től Perényi József Nagykanizsán tanított öt éven át (1897–1902), ahol önképzőkört és énekkart vezetett, diákszínpadi előadásokat szervezett, irodalmi felolvasásokat, népszerűsítő előadásokat tartott, hangversenyeket adott, és cikkeket írt a helyi lapokba. Szaktárgyai (magyar, német) mellett 1897 és 1899 között műéneket is tanított, és vezette az énekkart, amely a gyakorló iskola (önképzőkör) rendezvényein lépett föl. Ez utóbbit 1901/1902-ben szintén ő vezette. Osztályfőnök is volt, de az akkori szokás szerint évente más-más osztályban. Eközben 1898. április 20-án Kolozsvárott letette a tanári képesítő vizsgát, így rendes tanárrá lépett elő.
Nagykanizsán gyakran föllépett a városi Casino rendezvényein. 1898 szilveszterén például „Az udvarló” című „humorisztikus felolvasásával … folytonos derültségben tartotta hallgatóit” (Zalai Közlöny, 1899. jan. 7.), 1899. január 22-én pedig Hofrichter Emma kisasszony hegedűjátékát kísérte zongorán, amikor Tartini Ördögtrilla-szonátáját és saját Bölcsődalát adták elő. Utóbbi, „egyszerű és biztos kézzel fölépített zenei művecskével újból általános hatást keltett a művésznő” – írta a Zalai Közlöny (1899. jan. 28., 3). Ennek az újságnak egyébként szintén szerzője volt Perényi, elsősorban zenei tárcákkal. Közreműködött Hoffmann (később Hevesi) Mór, a zsidó polgári iskola tanára által írt német olvasókönyv átdolgozásában, de az csak 1903-ben jelent meg, amikor Perényi már Sátoraljaújhelyen élt.
Magyar Gábor tartományfőnök ugyanis a következő öt évre (1902–1907) ismét oda helyezte. Az első négy évben ő volt a gimnáziumi önképzőkör vezetője, amely névnapja (március 19.) táján minden évben díszgyűlést rendezett számára. Ott is hamar főmunkatársa lett a Zemplén című lapnak, felolvasásai pedig a magyar irodalom és művészet pártolására 1902-ben alapított Kazinczy-körben hangzottak el.
Következő tanári munkahelye Veszprém volt, ezúttal nyolc tanéven át (1907–1915). Ott kezdte meg drámatörténeti kutatásait, két rendtársának, Horváth Cyrillnek és Dugonics Andrásnak színműírói munkásságáról szóló értekezéseivel (Ért/Veszprém 1909/0910 és 1910/1911). Ez később legfontosabb kutatási területévé vált. Ottani irodalomtörténeti munkái közül a legjelentősebbek két akkor elhunyt irodalmár-kanonokról, Kemenes Ferencről (1829–1905) és Jánosi Gusztávról (1841–1911) írt kismonográfiái.
Ezek elkészítéséhez kiterjedt levelezést folytatott a még élő rokonokkal, pályatársakkal (Sk, 41-42). A műveket az elhunytak ismerősei örömmel fogadták (a Veszprémi Hírlap 1912 aug. 18-án verssel köszöntötte Perényit), a szakmai bírálók azonban kritikával illették. „Túlságosan sok és sokszor semmit sem jellemző az idézet. […] Amit az életrajz művészi szerkezetének nevezünk, nélkülözzük e könyvben” – írta Dombi Márk (Magyar Kultúra 1913, II 218-219). Kutatásairól a gimnázium ismeretterjesztő sorozataiban, majd a Nemzeti Kaszinó nagytermében működő Veszprémi Szabadlíceum keretében is tartott irodalom- és színháztörténeti előadásokat.
Mivel Veszprémben éppen akkor, 1908-ban állandó színház épült, Perényi színházi kritikákat is írt a Veszprémi Hírlap számára, valamint egyes előadások előtt (pl. Bánk Bán, Hedda Gabler) bevezető előadásokat tartott. Ugyanakkor ő maga is rendezett színházi előadásokat. 1908-ban például nyolcadikos diákjaival a Szólj igazat, betörik a fejed című vígjátékot (Sk, 37, n° 4-5), 1911-ben pedig a városi (felnőtt) műkedvelőkkel A kis Lordot adták elő (Veszprémi Hírlap 1911. ápr. 9., 4-5; jún. 11., 3). Zongorajátékával sem csak a gimnázium és az önképzőkör ünnepélyein lépett fel rendszeresen, hanem például 1909 februárjában a Veszprémi Dalegylet hangversenyén Tóth Mariska énekesnőt kísérte, december 12-én pedig Ribó Olgával adták elő Carl Maria von Weber Peter Schmoll operájának négykezes változatát, „azzal a perfektséggel, mely őket városunk legkitűnőbb zongorajátszóivá tette” (Veszprém Hírlap 1909. dec. 19., 4).
1915 nyarán Perényi a kolozsvári piarista gimnázium tanára lett, ahol hat évet (1915-1921) töltött. Ekkor irodalomtörténészként már országosan ismert volt. A Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak 1911-ben már alapító tagja, később választmányi tagja volt. 1915-től rendszeresen tartott előadásokat a társaság budapesti ülésein, és attól fogva legtöbb tanulmánya a társaság Irodalomtörténet című folyóiratában jelent meg. Kolozsváron is tartott előadásokat, többek között az Erdélyi Múzeum Egyesületben, az Erdélyi Irodalmi Társaságban, a gimnázium által rendezett háborús előadás-sorozatban (Háború és közművelődés), és tanított a Szociális Missziótársulat női iskolájában (stilisztika, statisztika). A kolozsvári színházban is tartott bevezető előadásokat egyes színdarabok előtt (Sk 17). Tagjává választotta 1917. február 23-án a Szent István Akadémia is.
A trianoni határváltozás is Kolozsváron érte, ahol 1918-tól 1921-ig még három évet tanított a román megszállás alatt, sőt 1920/1921-ben elvállalta a német nyelvtan és irodalom tanítását az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultásának tanárképző intézetében. Mivel azonban azon öt romániai piarista között volt, akik nem tettek esküt a román államnak, hanem a magyar állampolgárságot választották, a tartományfőnök 1921-ben áthelyezte Budapestre. Kolozsvári kapcsolatait még sokáig megtartotta. 1921. május 14-től tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és 1927-ig rendszeresen írt a Reményik Sándor által szerkesztett Pásztortűz folyóiratba. Még Budapestre helyezése előtt, 1921-ben bekerült a Pintér Jenő szerkesztésében készülő „Magyar irodalomtudomány kézikönyve” munkatársai közé. A „Jellemző alakok a magyar irodalomban” című fejezetet kellett volna megírnia (Irodalomtörténet 1921, 71), ez azonban nem készült el (mint ahogy maga kézikönyv sem).
A budapesti gimnáziumban 16 éven át, 1921-től 1937-ig tanított, az első évben még éneket is, majd 1926-tól fogva már csak németet (illetve 1936/1937-ben filozófiát). 1923-tól a német szakos piarista növendékek vezetőtanára volt a rend „gyakorlati tanárképzőjében”. Irodalomtörténeti munkássága középpontjában ezekben az években a 19–20. század magyar színműirodalma állt. Bayer József monográfiáját (A magyar drámairodalom története a legrégibb nyomokon 1867-ig, I-II, Budapest, 1897) kívánta folytatni, és ehhez hatalmas adatgyűjtést végzett. (Sk, 11-14; Sk, 22-36). Az Irodalomtörténet folyóirat 1925-ben arról számolt be, hogy „A magyar dráma története 1867-től napjainkig” című kétkötetes munkához „a teljes anyag összegyűjtve s nagy részben feldolgozva” található (Irodalomtörténet, 1925, 94). A következő években, 1926 és 1936 között a munkából egyes szerzőkről szóló fejezeteket közzé is tett (Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Ferenczy Ferenc, Szemere György, Harsányi Kálmán, Csathó Kálmán, Sajó Sándor, Tardos Viktor), főként az Irodalomtörténet hasábjain, további tucatnyi fejezet pedig kéziratban maradt (Sk, 37).
Miután 1937-ben (66 évesen) végleg visszavonult a tanítástól, elvállalta a rendtartomány levéltárának vezetését. „Nagy kedvvel és buzgósággal fogott hozzá munkájához, és néhány hónap alatt a levéltár anyagából két piarista iskoladrámát dolgozott fel és rendezett sajtó alá” (Friedreich Endre, in Ért/Budapest 1937/1938, 37). Hamarosan azonban megbetegedett: a rák torkát támadta meg, így nem tudott táplálkozni, egyre fogyott, végül 1938. február 15-én csendesen elhunyt.

piarista szerzetes