Mostrando 3364 resultados

A Jobbágyfalvához tartozó nyárádszeredai katolikus hívek az 1920-as évek végén alakítottak ki maguknak egy szükségkápolnát. A kápolna 1928. október 8-ai megáldása után továbbra is a jobbágyfalvi plébános látta el a közösséget. A plébániaszékhelyet 1937-ben tették át Székelybőből Nyárádszeredába, mivel Bő fokozatosan elnéptelenedett. 1965-ben kibővítették a kápolnát, majd 1969-ben sikerült megvásárolni a kápolna tőszomszédságában levő házat, ahol 1980-ig a plébánia működött. Ekkor Jézus Szentséges Szíve tiszteletére szentelt templommá alakították át az épületet. 1981-ben cserével megszerezték a templom melletti házat plébánosi lakás céljára. A két épületet tornyos kapubejárattal kötötték össze.

A település pápai tizedjegyzékben szerepelő plébániatemplomát a Basta-féle harcok idején romokba döntötték. Apostol György exjezsuita atya missziós munkájának köszönhetően Nyárádtő plébániaként szerepelt az 1782-es és az 1788-as sematizmusokban. Annak ellenére, hogy Apostol György végrendeletileg is gondolt a plébánia további működésére és fenntartására, a későbbiekben a nyárádtői egyházközség Marosvásárhely filiája lett. Kezdetben magánházban tartották a szentmisét, 1818-ban építettek sövényfalú kápolnát. Jelenlegi templomát 1907-ben a kassai vértanúk tiszteletére szentelték fel. 1942-ben Nyárádtő helyi lelkészség lett, Maroskeresztúr filiával. 1981-től önálló plébániává vált.

A pápai tizedjegyzék által jegyzett plébániális falu lakossága a reformációkor reformátussá lett. Apostol György marosvásárhelyi jezsuita rendházfőnök 1765-ös missziós munkáját megtérések követték. A szentmiséket kezdetben egy csűrben tartották, amíg 1767-ben az addig reformátusok által használt templomot Bécs a már többséget képviselő katolikus híveknek ítélte oda. Július 14-én a templomot Szent Adalbert püspök tiszteletére szentelték fel, Raisz József jezsuita atyát pedig kinevezték a bői egyházközség adminisztrátorának. A plébániát 1810–1914 között ferencesek adminisztrálták. Székelybő 1937-től Nyárádszereda filiája lett.

Lukácsy Kristóf, (Bethlen, 1804. március 30.–Szamosújvár, 1876. október 24.) katolikus pap, egyházi és történetíró, armenológus. Középiskolai és bölcsészeti tanulmányait Szamosújvárt és Gyulafehérvárt, a teológiát pedig a bécsi egyetemen végezte. 1827. december 20-án Bécsben örmény katolikus pappá szentelték, ezt követően 1837-ig Szamosújvárt mint segédlelkész működött. 1837–1853-ig gyulafehérvári papneveldei tanár. 1853–1855 között ugyanott gimnáziumi igazgató tanár volt. 1855–1876 között szamosújvári örmény katolikus plébános és főesperes. 40 000 forint vagyonát az általa alapított és Világosító Szent Gergelyről nevezett örmény katolikus fiúárvaháznak hagyományozta. A szamosújvári székesegyház kriptájában nyugszik. Az örmény–magyar nyelvrokonság szószólójaként írott A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei című munkáját a Magyar Tudományos Akadémia elismeréssel jutalmazta. Művei: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei (Kolozsvár, 1870), (reprint: Budapest, 2000); Historia Armenorum Transsylvaniae címen latin nyelven forrásmunkát tett közzé (Bécs, 1859); Adalékok az erdélyi örmények történetéhez (kéziratban), Világosító Szent Gergely élete (kéziratban), Örmény–magyar–latin szótár (kéziratban).

Merza Gyula (Kolozsvár, 1861. február 25. – Kolozsvár, 1943. december 15.) magyar néprajzkutató, az örménység kutatója (armenológus), turisztikai szakíró. Álnevei: Araráti, Ekefalvi, Figyelő, Sinapis, Vándor, Veridicus, Za-la. Szülővárosa piarista gimnáziumában érettségizett, itt és a bécsi egyetemen orvosi tanulmányokat folytatott. Gazdasági pályára lépett, majd európai utazásokon a kirándulóhelyeket, üdülőket, idegenforgalmi intézményeket és tájrajzi múzeumokat tanulmányozva a turisztikai irodalom szakemberének képezte ki magát. Az Erdélyi Kárpát–egyesület jegyzője, főpénztárosa, Táj- és Néprajzi Múzeumának igazgatója, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület egyik alapító tagja; szerepe volt a szamosújvári Örmény Múzeum létesítésében is. Az Erdély c. honismereti folyóirat szerkesztője (1903–1908), a bukaresti Ararat örmény szaklap munkatársa (1924–1925). Néprajzi és turisztikai cikkei 1919 után a Keleti Újság, Magyar Nép, Pásztortűz, Véndiákok Lapja, Nagyvárad, Független Újság hasábjain jelentek meg. Örmény család leszármazottjaként jelentős szerepet vállalt az erdélyi örmények múltjának és szokásainak feltárásában. A hazai örmények ethnográfiai hanyatlásának okairól és azok orvoslásáról (Szamosújvár, 1895) c. tanulmányában feldolgozta a magyar–örmények sorskérdését, Az örmény kereszt (Szamosújvár, 1902) c. munkájáért XIII. Leó pápa apostoli áldással tüntette ki. Megemlékezett Szongott Kristófról, a szamosújvári Armenia c. folyóirat alapítójáról (1907); Az örmény népköltőkről (Szamosújvár 1907) c. munkája irodalomtörténeti forrásmunka. Összeállította az erdélyi örménység bibliográfiáját (kéziratban), az erdélyi örmények nép- és korrajzával az 1932-es Erdélyi Magyar Évkönyvben jelentkezett. Jelentősebb turisztikai munkái: Úti emlékek a tavak országából (Kolozsvár, 1895), Svájci képek (Kolozsvár, 1896), Látogatás a külföldi alpesi klubokban (Kolozsvár, 1897), Az Erdélyi Kárpát Egyesület története (közlemény az Erdély 1930/4–5 számából), A magyar turistaság keletkezése Erdélyben (fejezet A magyar sport ezer éve c. munkában, Budapest, 1930).

Gogomán Malvin tanítónő volt.

Szamosújvár városát (Armenopolis) az örmények alapították a 17. század végén a régi római castrum és a Martinuzzi Fráter György által 1540-ben építtetett vár közötti területen. Az örmények I. Lipót beleegyezésével 1700-ban megvásárolták a szamosújvári vártól délre eső részt, ide telepedtek le a szászok által 1713-ban Besztercéről elűzött örmények is. majd később Gyergyószentmiklósról és a Szépvízről is kerültek ide örmény családok. A város alapkövét 1700-ban tették le, nem sokkal a terület megvásárlása után. A város felépítése közel 15 évig tartott Oxendio Virziresco püspök vezetésével, aki I. Lipóttól kapott engedélyt az építkezésre. Szamosújvár 1786-ban II. József császártól szabad királyi városi rangot nyert. Szamosújvár ma is álló legkorábbi örmény katolikus kőtemploma az 1723–1724 között épült Salamon-templom, amely nevét építtetőjéről kapta (Simai Salamon és neje építtette). A kicsinek bizonyuló Salamon-templom egy nagyobb templom építését tette szükségessé. Az örmény székesegyház építését 1748-ban kezdték el a négyszögű főtér déli oldalán. A szentély 1759-re készült el, az első szentmisét ekkor tartották benne. A Szentháromság tiszteletére épített templomot 1804. június 17-én szentelte fel Mártonffy József püspök. Ugyanez év augusztus 2-án a templom tornyát villám sújtotta, a torony leégett és a nagy harang eltört.

Kászonyi Alajos (Csatószeg, 1875. febr. 15. – Gyulafehérvár, 1946. máj. 22.) teológiai tanár, plébános. Teológiai tanulmányait Bécsben, a Pazmaneumban végezte, 1899-ben szentelték pappá. 1908–1921 között Karcfalván plébános, majd 1921-től teológiai tanár, rektor, pápai prelátus, gyulafehérvári plébános.

Buday János (Balánbánya, 1867. márc. 12.–Gyulafehérvár, 1944. jún. 17.) plébános, kanonok. 1891-ben szentelték pappá. Előbb Lupényben, majd 1913-tól Petrozsényben plébános és hunyadi főesperes, később gyulafehérvári székesegyházi kanonok. Munkája: A hunyadi főesperesség rövid története. Budapest. 1912.

Majláth Gusztáv Károly, gróf (Bakóca, 1864. szept. 24. – Budapest, 1940. márc. 18.) erdélyi r. k. püspök, Majláth György (1818 – 1883) országbíró fia. A gyilkosság áldozatává lett atyja halála után két évvel, 1885-ben fivérével együtt grófi rangot nyert. Strassburgban államjogot, majd Budapesten és Bécsben teológiát tanult. Később az esztergomi papnevelőben felügyelő és Komáromban helyettes plébános. 1897-ben erdélyi püspökké nevezték ki. Sokat tett iskolák, kulturális intézmények alapítása és fejlesztése érdekében. 1935. novemberétől egészségi okokból visszavonult püspöki hivatalától, a budapesti Vöröskereszt Szanatóriumban kezelték, élete hátra levő részét itt töltötte. Előbb a Regnum Marianum kápolnájában, majd lerombolása után 1951-ben, titokban az Egyetemi templom kriptájába temették el.

Vorbuchner Adolf (Arad, 1890. márc. 23. – Bécs, 1938. szept. 10.) erdélyi püspök. A teológiát Innsbruckban végezte. 1914-ben szentelték pappá. 1914–1918 között tábori lelkész, majd 1918–1928 között Brassóban káplán és tanár. Nagyszebenben apát-plébános. 1936. jún. 7.-én szentelték püspökké. A gyulafehérvári székesegyház kriptájába temették el.

Váradi Gyula (1862. aug. 24.-) plébános. Plébános Mikóújfaluban (1910-től), Mezősámsondon (1913–18) és Varságon (1918–20).

Fogarassy Mihály (Gyergyószentmiklós, 1800. szept. 17. – Gyulafehérvár, 1882. márc. 23.): erdélyi r. k. püspök. 1817-ben a gyulafehérvári papnevelő intézet tanulója. 1819-ben Bécsben, a Pazmanaeumban végezte tanulmányait. Visszatérve Erdélybe 1823-ban pappá szentelték s a nagyszebeni gimn. tanárává nevezték ki. 1833-ban gyulafehérvári, 1838-ban nagyváradi kanonok lett. 1842-ben ő készítette el a Szent István Társulat tervezetét, és 1853-ig ő volt a Társulat igazgatója. 1843-ban apáti, 1846-ban püspöki címet kapott. 1848 okt.-ében a magyar püspöki kar megbízásából az udvarnál járt Olmützben. 1864-ben lett erdélyi püspök. Szerepe volt a kat. iskolaügy fejlesztésében.

Főbb művei: Az erdélyi püspökről polgári tekintetben. Bécs. 1837; Emlékirat az 1847–48 országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozásokról. Pest. 1848.

Haynald Lajos (Szécsény, Nógrád vm., 1816. okt. 3.–Kalocsa, 1891. júl. 4.) kalocsai érsek, bíboros. Vácott, Pesten és Esztergomban végezett gimnáziumi tanulmányokat, majd 1831-től filozófiát hallgat Nagyszombatban, 1833-tól a bécsi Pázmáneumban tanult. Esztergomi egyházmegyés pappá szentelik 1838-ban. Tanulmányait az Augustineumban folytatta, 1841-ben teológiai doktorátust szerzett. 1846-tól Kopácsi József prímás titkára, 1848 elejétől már irodaigazgató. 1849. júniusi lemondatása után Szécsénybe vonult vissza. A szabadságharc leverése után Pozsonyban püspökké szentelték, 1852-től erdélyi megyéspüspök, 1853-tól egri olvasókanonok, 1861-től az erdélyi kir. kormányszék tanácsosa, támogatja az uniót Erdéllyel. 1863-ban lemondatták az erdélyi püspökségről politikai okok miatt. Karthágói címzetes érsekké nyilvánítja IX. Pius 1864-ben, majd a rendkívüli ügyek kongregációjában tevékenykedik Rómában, kalocsai érsekként tért vissza Magyarországra 1867-ben. Rendezte a papi nyugdíjügyet, tanítóképzőt építetett, továbbá árvaházakat alapított Kalocsán, Bácsban, Zomborban, illetve jelentős adományt tett a Nemzeti Múzeumnak. 1868-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1879-től bíboros.Főbb művei: Felsőházi beszédek az erdélyi únió tárgyában. Pest, 1861. – A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei. Bp., 1880. Castania Vesca. Kalocsa, 1881. – Litterae autheticae exhibentes origines scholarum Hungariae. 1-3. köt. Uo., 1882.

Boga Alajos (Csíkkozmás, 1886. febr. 18.–Máramarossziget, 1954. szept. 14.) kanonok. Teológiai tanulmányait a bécsi Pázmáneumban végezte. 1910-ben szentelték pappá. Káplán Lemhényben és Szászrégenben, majd egyetemi hallgató Kolozsváron 1912–14 között, 1914-ben bölcsészettudományi doktorátust szerzett. 1915-től tábori lelkész, később gimnáziumi tanár Kézdivásárhelyen (1919-től), majd igazgató. Gyulafehérvári kanonok 1933-tól, továbbá egyházmegyei tanfelügyelő, pápai prelátus (1939-től), az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja. Bebörtönözték 1949 körül.

Művei: A székelyföld történetírója a 17. században. Kolozsvár, 1914. – A kat. iskolázás múltja Erdélyben. Uo., 1940.

Zomora Dániel (1853–1944) Imecsfalván plébános, majd Alfaluban esperes plébános (1889–1901). Kanonok, nagyprépost vicarius generalis, továbbá pápai pronotarius.

Andrássy István (1802–1890) tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte. 1832-től tanár és papnevelési prefektus Gyulafehérváron. A teológia tanára (1836-tól), kanonok (1850-től), továbbá a Batthyaneum igazgatója.

Fangh István (†1835) a teológia rektora (1806-tól), továbbá vicarius generalis (1817-től).

Lamasch József (1753–1835) plébános Tekén (1782-től), Nagyágon (1788-tól), majd Gyulafehérváron, később kanonok és a katolikus iskolák főigazgatója. 1805-35 között Brassó főesperes plébános címzetes apát.

Rajka László (1894–1938): irodalomtörténész. Kolozsváron és Bécsben végzett egyetemi tanulmányokat. A kolozsvári Marianum leánygimnázium tanára (1916-tól). Számos irodalomtörténeti tanulmányban Jókai műveinek tárgytörténetével foglalkozik.

Fő műve: Heliodoros Aithiopikájának feldolgozásai a magyar irodalomban (Kolozsvár, 1917).

Pakocs Károly (1892–1966) szatmári kanonok, püspöki helynök, költő, író. Teológiai tanulmányait a budapesti tudományegyetem hittudományi karán végezte, 1915-ben szerzett doktorátust. Káplán Máramarosszigeten, később püspöki titkár és teológiai tanár, majd a Katolikus Élet c. hetilap munkatársa (1924-30). Plébános Szinérváralján (1933-36) és Nagybányán (1936-39). Budapesten a szociális testvérek lelki igazgatója (1939-40), továbbá 1942-től általános helynök. Börtönbüntetését (1952-1954) követően a gyulafehérvári r. k. teológiai főisk. tanára. 1955-től lelkész Bukarestben az angolkisasszonyok zárdájában.

Főbb művei: Nemcsak kenyérrel él az ember (versek, Szatmárnémeti, 1919); Forró szavak (versek, Szatmárnémeti, 1924); Hazafelé (elbeszélések, Nagykároly, 1926); Lélekország (versek, Szatmárnémeti, 1927); Lélekzuhanás (r., Szatmárnémeti, 1928); Jöttem Isten városából (versek, Szatmárnémeti, 1929); Édua áldozata (r., Szatmárnémeti, 1933); A lélek indul (versek, Szatmárnémeti, 1941); Különös emberek (novellák, Szatmárnémeti, 1942); A teremtés éneke (drámai költemény, 1946).

Patay József (1886–1946) piarista tanár tartományfőnök. Nagykárolyban (Szatmár vármegye) született, a kolozsvári egyetemen szerzett latin és történelem szakos tanári diplomát, majd ugyanott, a piarista gimnáziumban tanított. Eközben 1922-től házfőnök, 1923-től a gimnázium igazgatója volt, 1925-ben hat évre romániai tartományfőnökké választották, illetve 1936 és 1940 között a Kalazantinumban tanított egyháztörténetet.

Erdély István (1911–1988) piarista tanár. Dobóban (később Hargita megye) született, a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumból lépett 1928-ban a piarista rendbe, majd román nyelv és filozófia szakos diplomát szerzett a kolozsvári egyetemen. 1937-ben kezdett tanítani a temesvári (akkor román tanítási nyelvű) piarista gimnáziumban. Az egyházi iskolák 1948. évi államosítása után a temesvári piarista templom lelkésze volt, egészen nyugalomba vonulásáig, 1981-ig. Utolsó éveit rokonainál, Marosvásárhelyen töltötte. – Műve: Barázda sírjába vetett mag [szentbeszédek], Kolozsvár, 2000.

A Kegyes Iskolák Rendje (Ordo Scholarum Piarum) közismert nevén a piarista rend 1666-ban telepedett le Magyarországon, és viszonylag gyorsan elterjedt, az általa fenntartott, gimnáziumok iránti nagy igény következtében. Az elsősorban oktatással foglalkozó rend Erdélyben három helyen telepedett le a 18. században. Első rendházukat 1717-ben Besztercén, az egykori domonkos kolostor helyén állították fel, ahol 1878-ig vezették a gimnáziumot. Medgyesen 1741-ben nyílt meg redházuk és iskolájuk, amely 1789-ig működött. Legfontosabb és legjelentősebb központjuk Kolozsváron volt, ahová a jezsuita rend feloszlatása után kerültek 1776-ban. Mária Terézia rájuk bízta az akkor egyetemmé fejlesztett intézményrendszer gimnáziumi és filozófiai tagozatait, amelyeket egészen 1948-ig vezettek, tekintetbe véve, hogy a filozófiai (bölcsészeti) líceum 1850 után beolvadt a gimnáziumba, mint annak 7. és 8. osztálya. Az 1948. évi államosítás után a Kolozsváron maradt piaristák egyénileg, lelkipásztori, tudományos és magántanári munkával tartották fönn magukat.

A Szent Családról elnevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek 1864-ben kerültek Erdélybe, ahol elsősorban szociális tevékenységre vállalkoztak. Rendházaik voltak Brassóban, Kolozsváron, Nagyszebenben és Petrozsényben. A nővérek vezetése alatt volt többek között a nagyszebeni püspöki nevelőintézet is. A kommunista diktatúra idején a rendet betiltották, de napjainkban újra működik Székelyudvarhelyen, Kézdiszentléleken, Déván és Csíkszépvizen.

A konventuális ferences, más néven minorita rend évszázadok óta működött Magyarországon. A ferencesek másik fő ágától (obszervánsok) a 15. században váltak szét, és a 17. század végén települtek meg Erdélyben. 1714-ben alakult meg a Szentháromságról nevezett erdélyi őrségük. Legfontosabb rendházaik és iskoláik Gyulafehérváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Besztercén, Nagyenyeden voltak. Rájuk vonatkozó iratok a püspöki levéltárban nagy számban találhatók, ebben az állagban csupán egy táblázatos kimutatást őrzünk.

A gyulafehérvári római katolikus gimnázium Erdély egyik legrégibb katolikus középiskolája volt. Báthory István rendelkezése nyomán 1579-ben a jezsuiták kisgimnáziumot nyitottak a városban, amely 1588-ig működött. 1595-ben újra megnyílt, és ezúttal szünetekkel, de 1603-ig maradt fenn. Bethlen Gábor fejedelemsége idején 1615 novemberében a jezsuiták ismét megnyithatták iskolájukat és legalább 1653-ig újra működtették. Ezután hosszabb szünet következett és a városban már csak 1716-ban nyílt meg ismét a jezsuiták iskolája. A rend feloszlatása után állami katolikus gimnázium lett és működése 1848-ig folyamatos volt. A gimnázium épülete 1849-ben leégett, így újra csak 1853-ban nyílt meg immár nyolc osztályos főgimnáziumként. Az Erdélyi Katolikus Státus 1898-ban lebontatta az egykori domonkos, majd jezsuita templomot és 1899-re felépítették az új római katolikus főgimnáziumot. A gimnáziumot 1922-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökről nevezték el (Erdélyi Róm. Kath. Státus alba-iuliai-gyulafehérvári Majláth főgimnáziuma), és működését 1948-ig folytatta. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nagyhírű iskolát államosították.

A kecskédi plébánia filiájából önállósult 1952-ben. 1993-ig a győri, 1993-tól a székesfehérvári püspökség területére esik.

Évszázadok óta a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye szerves részét képezi az Erdélyi Római Katolikus Státus, vagy más nevén Egyházmegyei Tanács. A Státus szót az 1640-es évektől használták, amikor a katolikus főurak az erdélyi országgyűlésben ezen a néven terjesztették elő kéréseiket. A későbbiekben ez a katolikus önkormányzat sajátos intézménye lett, tekintettel arra, hogy bár a püspökség nem létezett, de a katolikusok mégis nem elhanyagolható szerepet töltöttek be Erdélyben. Létét az 1653-as erdélyi törvénykönyv az „Approbatae Constitutiones” megerősítette. A fejedelmi korszakban tehát az erdélyi egyházmegye autonómiáját testesítette meg, és mint egyházkormányzati testület 1690-ben szilárdult meg. A Státus gyűlései Erdély Habsburg kézre kerülése után is folytatódtak, bár jelentősége csökkent, hiszen a katolikusok poziciói a Guberniumban erősődtek. 1767-ben a kormányszék keretén belül külön katolikus bizottságot állítottak fel (Commissio Catholica), amelyet a Státus ellenzett, mert magát tartotta a katolikusok legitim képviselőjének. A Gubernium egyházügyi, alapítványi és tanügyi bizottságai foglalkoztak azokkal a kérdésekkel, amelyek a Státust érintették és később ezek anyagát, jogutódként megörökölték. A Státus régi jogai elvileg már 1848-ban, Erdély első úniójakor helyreálltak, s gyűlést is tartottak, de a szabadságharc leverése után ennek gyakorlati következmény nem lett. 1866-ban Fogarasy Mihály püspök újra összehívta a Státus közgyűlését és az uralkodó 1867. augusztus 19-én engedélyt adott a katolikus bizottság megszüntetésére és helyette megerősítette az Erdélyi Római Katolikus Státus új szervezetét és hatáskörét Működése során, többek között templomok-, plébániák-, egyházi intézmények építését, valamint szegényebb egyházközségek támogatását intézte, tanulmányi ösztöndíjakat és alapítványokat kezelt. A Státus Erdély romániához való kerülése után is tovább működött, bár az 1930-as évek második felében jelentős támadások érték, s ekkor nevét Egyházmegyei Tanácsra változtatta. A Tanács 1948-ig működött, majd Márton Áron püspök további működését felfüggesztette és a fennmaradt ügyek intézését az Igazgató Tanács irodájára bízta személyes felügyelete mellett. Érdekes, hogy ugyan hatáskör nélkül, de létét a kommunista diktatúra is megtűrte egy ideig, mert saját céljaira kívánta felhasználni. Éppen emiatt Márton Áron 1948. október 11-én kiadott körlevelében a papságot arra figyelmeztette, hogy „az Egyházmegyei Tanács (Katolikus Státus) gyűlését egyedül a püspök jogosult összehívni. A jelen körülmények közt a helyzet tisztázásáig nem szándékozom, és nem fogom összehívni a státusgyűlést, sem igazgatótanácsi gyűlést. Ebből nyilván következik, hogy senki katolikusnak nem szabad részt venni oly státusgyűlésen, amit nem maga a püspök személyesen hív össze. Ha valaki mégis megtenné, akár a legjobb szándékkal is, kifejezett írásbeli engedélyem nélkül, kénytelen volnék vele szemben a kánoni törvények szigorát alkalmazni.” A rendszerváltás után a Státus újjáalakult és napjainkban ismét működik.