Mostrar 3433 resultados

A település első írásos említése 1567-ből származik. Középkori templomáról nem rendelkezünk történeti forrásokkal. A reformáció idején a falu lakosai reformátusok és unitáriusok lettek, többségük azonban a szombatosokhoz csatlakozott. Templomukat a katolikusok 1729-ben kapták vissza, addig az unitáriusok használták. A régi templomban rövid ideig misézhettek, ugyanis 1740-ben egy fatemplomot építettek, amely helyére 1784-ben egy kőből készült templomot emeltek Szentháromság tiszteletére.

A víztározó gát építésekor az 1980-as évek végén a község lakosait kitelepítették, majd vízzel árasztották el a falut. Egykori templomának romjai ma is láthatók a bözödújfalvi tóban.

Templomát 1882-ben kezdték el építeni, ekkor Körösbánya filiája volt. Önálló plébániává 1911-ben szervezték.

Az Egyesület 1921-ben jött létre az unitárius ifjúság nevelésére valláserkölcsi alapja szilárdítására, a szegény sorsú ifjak segítésére. 1950-ben szűnt meg

Brassóban a vallásos élet 1211-ben indult meg a Német Lovagrend letelepedésével a Barcaságban. Első templomuk a mai Fekete–templom helyén állott és Szent Katalin tiszteletére épült, amely a tatárjáráskor megrongálódott. A 14. századtól, mint plébániatemplom, rendeltetését a Fekete–templom vette át. Brassó katolikus hívei 1530 körül a lutheránus felekezethez csatlakoztak.

A mai plébániatemplom helyén állt az 1325-ben épült domonkos templom. A reformáció után sokáig raktárként szolgált, míg 1713-ban a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templomot kapták meg a katolikusok, majd a domonkosokét. A jezsuiták kezdeményezéséből, a jelenleg is álló plébániatemplom 1773–1787 között épült barokk stílusban Szent Péter és Pál tiszteletére.

Brassó és Nagyszeben, szászföldi központi településekként királyi kiváltságos területnek számítottak a középkorban. Dékánság elnevezés alatt működtek, nem tartoztak az Erdélyi Püspökséghez, missziós területnek számítottak. A katolikus restaurációt követően, az 1761–1762-es plébánia-összeírásokban már szerepeltek. 1766-ban dékánság (decanatus) név alatt tűnnek fel Brassó és Nagyszeben központokkal, és ugyanitt szerepel Miklósvár is főesperességként.

Az 1761-es egyházmegyei sematizmusban a jelenlegi sepsi–barcasági főesperesség plébániáiból néhány a háromszéki főesperesi kerülethez tartozott: Szentivánlaborfalva, Miklósvár, Barót, Türkös és Illyefalva.

Az egyházmegye ezen egyházi adminisztrációs területe a 18–19. században a Barcasági Dékánság és a (Sepsi)–Miklósvári főesperesség (Decanatus Barcensis et Archidiaconatus Sepsi atque Miklósvár) név alatt működött. A jelenben is használt sepsi–barcasági főesperesség elnevezés a 20. század közepén alakult ki, és a két történeti földrajzi elnevezés összekötéséből származik.

A kerület főesperességi központja a katolikus megújhodást követően Brassóban volt. Ez a főesperesség 1782-ben nyolc plébániából állt: Brassó, Barót, Miklósvár, Fogaras, Türkös, Bodza, Tömös és Törcsvár. Az 1846. évi sematizmusban 13 plébániával jegyzik. Ezek a következők: Barót, Bodza, Brassó, Hídvég, Felsőtömös, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Miklósvár, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Szentivánlaborfalva, Törcsvár és Türkös. Ez a felépítés 1882-ben is megmaradt.

A főesperesség központját 2005-ben költöztették át Sepsiszentgyörgyre, ahol mindmáig található. A sepsi–barcasági főesperességet jelenleg 19 plébánia alkotja. Ezek közül három plébánia Sepsiszentgyörgy székhellyel a 20. század végén alakult.

Brassóban a vallásos élet 1211-ben indult meg a Német Lovagrend letelepedésével a Barcaságban. Első templomuk a mai Fekete–templom helyén állott és Szent Katalin tiszteletére épült, amely a tatárjáráskor megrongálódott. A 14. századtól, mint plébániatemplom, rendeltetését a Fekete–templom vette át. Brassó katolikus hívei 1530 körül a lutheránus felekezethez csatlakoztak templomaikkal együtt. A mai plébániatemplom helyén állt az 1325-ben épült domonkos templom. A reformáció után sokáig raktárként szolgált, míg 1713-ban a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templomot kapták meg a katolikusok, majd a domonkosokét. A jezsuiták kezdeményezéséből, a jelenleg is álló plébániatemplom 1773–1787 között épült barokk stílusban Szent Péter és Pál tiszteletére. Anyakönyvezése 1694-ben indult. Brassó és Nagyszeben vidéke, szászföldi központi településekként királyi kiváltságos területnek számítottak a középkorban. Dékánság elnevezés alatt működtek, nem tartoztak az erdélyi püspökséghez, missziós területnek számítottak. A katolikus restaurációt követően, az 1761–1762-es évi plébánia-összeírásokban már szerepelnek. 1766-ban dékánság (decanatus) név alatt tűnnek fel Brassó és Nagyszeben központokkal, és ugyanitt szerepel Miklósvár is főesperességként. Az 1761-es egyházmegyei sematizmusban a jelenlegi sepsi–barcasági főesperesség plébániáiból néhány a háromszéki főesperesi kerülethez tartozott: Szentivánlaborfalva, Miklósvár, Barót, Türkös és Illyefalva. Az egyházmegye ezen egyházi adminisztrációs területe a 18–19. században a Barcasági Dékánság és /Sepsi–/Miklósvári főesperesség (Decanatus Barcensis et Archidiaconatus Sepsi atque Miklósvár) név alatt működött. A jelenben is használt sepsi–barcasági főesperesség elnevezés a 20. század közepén alakult ki, és a két történeti földrajzi elnevezés összekötéséből származik. A kerület főesperességi központja a katolikus megújhodást követően Brassóban volt, 2005-ben költözött át Sepsiszentgyörgyre, ahol mindmáig található. Ez a főesperesség 1782-ben nyolc plébániából állt: Brassó, Barót, Miklósvár, Fogaras, Türkös, Bodza, Tömös és Törcsvár. Az 1846. évi sematizmusban 13 plébániával jegyzik. Ezek a következők: Barót, Bodza, Brassó, Hídvég, Felsőtömös, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Miklósvár, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Szentivánlaborfalva, Törcsvár és Türkös. Ez a felépítés 1882-ben is megmaradt. A sepsi–barcasági főesperességet jelenleg 19 plébánia alkotja, melyek között három 20. század végi, sepsiszentgyörgyi székhelyű plébánia is található.

Az 1786. évi névtár szerint már létező espereskerület.
Nem egyezik meg az 1949. évi átszervezéskor létesített, Máriaremetei Boldogságos Szűz Máriáról nevezett Budai Alsó espereskerülettel

Az 1786. évi névtárban már létező espereskerület.
Az 1949. évi átszervezés után is létezik;
az 1993. évi határrendezést követő átalakítás során szűnik meg.

1708-1724 és 1750-1882 közt a telki apátság bécsi bencés szerzetesei által pasztorált település, amely 1718-tól vezetett önálló anyakönyvet.
A plébánia 1993-ig az Esztergomi Főegyházmegyéhez tartozott, akkor csatolták a székesfehérvári püspökséghez.

Szervtörténet: Az Esztergomi Főegyházmegye espereskerülete volt.

Dávid Ferenc Egylet 1885. augusztus 29-én alakult Kolozsvárott dr. Boros György teológiai tanár indítványára. Céljául a vallásos és erkölcsös élet ápolását tűzte ki. A mai Magyarország területén, Budapesten az egylet 1901-ben alakult meg, kezdetben az egyházi, később a hazafias érzés ápolására, az unitárius és szabadelvű mozgalmak ismertetésére tudományos, nevelésügyi és társadalmi kérdések megvitatására, a szépirodalom, ének és zene művelésére. Összejövetelein előadások, felolvasások és zeneszámok szerepeltek főleg unitárius (de nem unitárius előadók) tolmácsolásában is. Az Egylet többször szüneteltette munkásságát, a háborút követően be is tiltották működését. Budapesten a többszöri át- és újraszervezés után, 1996-ban kezdte meg ismét működését. Az iratanyag nem lezárt. 2006 után dr. Nyiredy Szabolcs volt elnök hagyatékából újabb iratok kerültek a levéltárba. Az iratanyag még hiányos

1944 októberében az Erdélyből menekült Egyházi Képviselő Tanács tagjaiból megalakult az Unitárius Egyház Ideiglenes, Budapesten működő Képviselő Tanácsa, mely első tevékenységéül számba veszi az Erdélyből menekült egyházi alkalmazottakat /kb. 60 fő/, segélyeket utal ki és fizetési előlegeket folyósít. Egyházi elnök: Szent-Iványi Sándor - püspököt helyettesítő megbízással, Világi elnök: dr. br. Dániel Gábor, Egyházi titkár: Ferencz József dr., Jogtanácsos: dr. Gyarmathy László és dr. Kozma Jenő ügyvédek, Pénztárnok: dr. Bölöni András

Az első örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) 1843-tól hozta létre Belgiumban Anna de Meeûs (1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ. Ez szolgált mintául a budapesti Oltárgyesületnek, amely 1859-ben az angolkisasszonyok templomában alakult meg Trautwein János piarista és gróf Cziráky Jánosné vezetésével. 1898-ban Kanter Károly, a budai királyi palota plébánosa került az Oltáregyesület élére, aki Pallavicini Edéné Mailáth Etelka elnöknő segítségével megvalósította azt a tervet, hogy Budapesten is legyen az Eukarisztia folyamatos tiszteletét biztosító templom, amely egyben a meggyilkolt Erzsébet királyné emlékét is ápolja. Ebből a célból hívták 1901-ben Budapestre a Mária Reparatrix Társaság nővéreit (ld. II.9), akik számára kibérelték a Rákos (később Hőgyes Endre) utca 5. sz. alatti házat. Az Aigner Sándor által tervezett templom (valamint a hozzá csatlakozó zárda és az oltáregyleti székház) alapkövét az Üllői út 75-77. alatti területen I. Ferenc József apostoli király jelenlétében 1904 őszutóján tették le, és épületek 1908-ra készültek el. A templomnak 1911-ig nem volt saját lelkésze, csak misézői. Az első lelkészt 1911-ben nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Tiefenthaler József személyében. Ugyanakkor viszont a nővérek „templomigazgatója” Kanter Károly, majd Babura László, az Oltáregyesület igazgatói maradtak. A kétféle templomigazgatóság csak 1930-ban egyesült Mátrai Gyula személyében. A Budapesti Központi Oltáregyesületet, mint társadalmi szervezetet 1949-ben belügyminiszteri rendelettel feloszlatták, épületeit államosították. A rendházat katonai szállóvá, a központi házat tiszti lakásokká alakították.