Mostrando 1970 resultados

Abrudbánya már a rómaiak korában virágzó bányatelep volt. Középkori német telepesei a tatárjárás előtt kaptak privilégiumot I. Bélától. Ebből a korból már Szent Miklós tiszteletére épült templomuk ismert. A hitújítók elfoglalták a katolikus templomot, a hívek kitértek régi hitükből. A katolikus restauráció kezdetén, 1717-ben jezsuita atyák próbálkoztak újbóli katolizálással, és tíz családot nyertek vissza a római katolikus felekezetbe. Első plébánosát 1740-ben nevezték ki. A katolikusok 1765-ben kapták vissza templomukat az unitáriusoktól. A papilakot 1797-ben építették. Jelenleg Gyulafehérvárról látják el.

Alvincet a 11–12. századokban német telepesek lakták. Ebből a korból származik első temploma, amelyet a 14. században újítottak fel, és amely a reformációkor a reformátusok kezére került. A katolikus hitélet csak 1725-ben indult újra. 1691-ben bolgár ferencesek és hívek menekültek Alvincre a török elől, kiknek sorait a Bethlen Gábor által betelepített, később – Mária Terézia idejében, 1766–1767-ben – katolikus hitre térített habánok gyarapították. A bulgarita ferencesek kolostorának és templomának építése 1729–re fejeződött be. A bulgarita szerzetesek munkáját Alvincen 1852-től a kapisztránusok, majd 1900-tól pedig a stefaniták folytatták. A múlt század közepétől a plébánia adminisztrálását világi papok végzik.

Aranyosbányának 1334-ből plébániatemploma ismeretes, a helységet német telepesek alapították. 1391-ben Umberg néven fordult elő, de már 1526-ban Offenbánya néven küldte képviselőit az abrudbányai bányatársaságba. 1660–1666 között tatárbetörés pusztította el a gótikus templomot. A katolikus plébániát 1775-ben alapították újra bulgarita szerzetesek kezdeményezésére, a plébánialakot 1776-ban építtette a kincstár. 1784-ig magánházban miséztek. A mostani templomot szintén a kincstár építtette 1784–1787 között Szent Imre herceg védőszentnek ajánlva. A bulgariták a plébániát 1795-ig adminisztrálták. Aranyosbánya egyházközségnek jelenleg 2 katolikus családja van, melyeket Gyulafehérvárról gondoznak.

Nagyenyednek már a tatárjárás előtt volt temploma. A középkorból két templomáról van adatunk. A település elnevezését a Szent Egyed tiszteletére szentelt templomról kapta. A reformációkor az egyik a lutheránusoké, a másik a reformátusoké lett. A katolikus egyház újjászervezésére 1727-től nyílt lehetőség, amikor két minorita telepedett le a városban. A többségükben református vallású nagyenyediek nem fogadták túl nagy lelkesedéssel a két minorita pátert, hiszen ebbe a városba költözött át 1662-ben Gyulafehérvárról a Bethlen Gábor alapította református kollégium. Később, 1810-től Nagyenyed a református püspökség székhelye is lett.

A minoriták a Porond utcában vásárolták meg első házukat 1727-ben, majd 1729-ben Lenkes P. páter vásárolt a mai rendház területén egy házat a hozzá tartozó majorral. A templom alapkövét 1745-ben tették le, magát a templomot 1753-ban szentelték fel Árpádházi Szent Erzsébet tiszteletére. Mai alakját 1802-ben kapta. A tornyot pénzhiány miatt csak 1895-ben sikerült felépíteni. A kolostor 1802–1825 között épült, közvetlenül a templom mellett. Az aradi székhelyű magyar tartományfőnökséghez tartozott, ezen belül, pedig a Szentháromságról nevezett őrséghez. A rendház telkén iskola is működött, mely Mária Terézia korában épült. 1849. január. 8-án, a forradalmi viszályok közepette az egyházi épületeket felgyújtották, a város elpusztult, a templom tetőzete leégett a rendházzal együtt. Az épületeket 1853-ban tudták kijavítani kegyes adományok segítségével. A minoriták 1985 őszéig vezették a nagyenyedi plébániát, legutolsó szerzetespapja P. Kókai József volt. Ettől az évtől a hivatali szolgálatot világi papok teljesítik mind a mai napig.

Nagyenyed 1849-es pusztulásakor a rendház és a templom is jelentős károkat szenvedett. Szilágyi Farkas református lelkész, az 1849-es forradalom túlélője emlékiratában megemlíti, hogy a minorita levéltár egy része elpusztult, azonban könyvtáruk épségben megmaradt. Ez nagy szerencsének és áldásnak tekinthető, ugyanis az 1849-es mozgalom idején pusztult el a Bethlen Könyvtár értékes könyvgyűjteménye és a református püspökség levéltára is.

1245-ben Malembachként említik. Középkori gótikus temploma a reformáció idején a lutheránusoké lett. Szászsebesben 1523-ból ferencesekről vannak adataink, 1529-ből pedig domonkosokról. A ferencesek 1731-ben telepedtek vissza, és a romos kolostortemplomot 1740–1769 között építették újjá. A szerzetesek 1951. évi elhurcoltatása után világi papok gondozták Alvincről. 2004 augusztusától újból ferencesek adminisztrálják.

Torockószentgyörgy középkori egyházközség volt osztrák és székely vasbányász telepesekkel. Hívei a reformációkor az unitárius felekezetre tértek át. Plébániáját 1727-ben ferencesek alapították újra a Toroczkay család támogatásával. Az 1850-es években lett Nagyenyed leányegyháza, addig a torda–aranyosi főesperességhez tartozott.

Középkori templomát román stílusban építették 1293 előtt. A másik tövisi templomot Hunyadi János építtette 1449-ben, és a templom melletti kolostorba obszerváns ferenceseket telepített. Az obszervánsok 1551-ben, vagy mások szerint 1554-ben, a reformáció és a török támadások következtében a kolostor és a templom elhagyására kényszerültek. A törökök a kolostort lerombolták, de a templomot megkímélték. Báthori Zsigmond fejedelem 1598-ban a minoritákat költöztette be Francesco Passis atya vezetésével, akik csak rövid ideig voltak itt. 1603-ban Basta György idejében a templom a kolostorral együtt leégett. A reformáció idején a katolikus lakosság nagy része református lett, de továbbra is maradtak katolikusok 1615 után is, amikor Bethlen Gábor a katolikusok részére a templomot meghagyta. A reformációkor a katolikus plébánia azonban megszűnt. Mindkét templom fedetlenül maradt. A Hunyadi templomot gróf Apor István erdélyi kincstárnok javíttatta ki 1701-ben saját költségén a katolikusok részére, akárcsak a régi templomot a reformátusok részére. A felújításkor az épületegyüttest barokk boltozatokkal födette be. A korábbi állapotoktól eltérően az emeletes kolostorszárnyakat egyszintesre alakíttatta. A pálos rend feloszlatása után (1786) egyházmegyés papok gondozták a plébániát. Kenderesi Szabó Béla kanonok–plébános halálát követően, 1996-tól Nagyenyedről látják el.

A hunyadi főesperesség már a tatárjárás előtt létezett, azonban első írásos említése a pápai tizedjegyzék korára tehető, ekkor tíz plébániájával jegyzik fel. Hunyad vármegyében a Maros és a Cserna folyók mentét, valamint a Sztrigy alsó folyását magyarok lakták a 14. században. Buday János 28 plébániát sorol a hunyadi főesperességhez az 1241–1556 közötti időszakban: Algyógy, Alkenyér, Arany, Bácsi, Bencenc, Brettye, Berény, Bózs, Déva, Felkenyér, Folt, Hátszeg, Vajdahunyad, Marosillye, Kásztó, Kéménd, Őraljaboldogfalva, Perkász, Pestes, Rápolt, Rákosd, Romosz, Solymos, Szarkafalva, Szászváros, Szentandrás, Szilvás és Tordos.

A püspökség szünetelése alatt (1556–1715) a protestantizmus nagy teret hódított ebben a térségben, a főesperesi kerület (vármegye) plébániáinak egy része evangélikus, másik része református lett. Az első plébánia Hátszegen kelt életre 1691-ben. Hátszeget a ferences szerzetesek által kezdeményezett és irányított Vajdahunyad (1721), Déva (1723) és Szászváros (1731) követte. Ekkor még e négy plébánia a gyulafehérvári főesperességhez tartozott. A közigazgatási szempontból jelentősebb gócpontokon szükségessé vált a plébániák alapítása: pl. Marosillyén (1747) és Dobrán (1776). A 18. század végén, a bányaipar fejlődésével a kincstár több plébániát létesített. A vasbányászat fellendülésének köszönhető Ósebeshely (1730), Gyalár (1783), Kudzsir (1788) és Királybánya (1789) plébániáinak alapítása. 1795-ben visszaállították a középkori hunyadi főesperességet Hátszeg székhellyel.

A hunyadi főesperesi kerület a 19. század második felében, a zsil-völgyi kőszénbányászat fellendülésével, újabb plébániákkal bővült és az 1871-ben megnyitott Piski–Petrozsény közötti vasútvonalnak köszönhetően. Sorban jöttek létre Petrozsény (1871), Piskitelep (1886), Lupény (1894), Vulkán (1906) és Lónyaitelep (1912) plébániái. Ezek a plébániák ipari telepeken létesültek, így a lelkipásztori feladat is másabb jelleget öltött.

A 20. század második felében a hunyadi- és a gyulafehérvári főesperességnek egy főesperese volt, aki egyúttal a gyulafehérvári plébánia vezetését is ellátta. 2008–2012 között a gyulafehérvári- és a hunyadi kerületek főesperességi központja a petrozsényi plébánián működött, míg 2012-től napjainkig a két kerület közös főesperesi székhelye ismét Gyulafehérvár.

Aninószán – a bányatelepülés virágzása következtében – a katolikus templomot 1911-ben építették Kisboldogasszony titulussal az akkori vulkáni lelkész, Hoboth József intézkedéseivel, a bányatársulattól kapott területen. 1919-ben vált önálló plébániává. Önállósága előtt Lupény és Vulkán látta el. Ma Petrozsényből gondozzák.

Dobra plébániája 1776-ban létesült Mária Terézia jóvoltából. Templomát Szent József tiszteletére szentelték. Anyakönyveit 1794-től kezdték el vezetni. Jelenleg Déváról látják el. Fennmaradt anyakönyvét is itt őrzik.

Hátszeg plébániája Erdély legrégebbi egyházközségei közé tartozik. Az írott források 1300-ban tesznek említést róla. A reformáció következtében a hívek a református felekezethez csatlakoztak a középkori templommal együtt. A katolikus hitélet 1694-től éledt újra Eszterházy Pál herceg özvegyének és más jótevőknek bőkezűségéből. Kezdetben fából készült imaháza volt, újkori templomát 1747–1755 között építették Keresztelő Szent János tiszteletére. 1768-ban stefanita ferencesek telepedtek le, akik Mária Terézia idejében szerzetházat építtettek. A 19. század második felében ők látták el a zsil–völgyi betelepült bányászok lelki gondozását is. Hátszeg a 18. század utolsó éveitől a 20. század közepéig a hunyadi főesperesség székhelye volt. A hátszegi egyházközség 1694-től katolikus iskolát működtetett. Hátszeget jelenleg Pusztakalánból látják el, helyben lakó papja 2001-től nincs.

Nagyhalmágy templomát 1775-ben építették gróf Bethlen József adományából, kegyurának védőszentje, Szent József tiszteletére. Bulgarita és stefanita szerzetesek vezették a plébániát, akik egyben az alapító Bethlen-család udvari lelkészei is voltak. Az egyházközség nagy pusztításokat szenvedett el az 1784-es Horea-felkelés idején, valamint az 1848–1849-es forradalom alatt: templomát romba döntötték, híveit megtizedelték. 1849-től Körösbánya fiókegyháza lett pap és templom nélkül. 1786-ig a csanádi egyházmegyéhez tartozott Kőrösbányával együtt, ekkor csatolták az erdélyi egyházmegyéhez. Katolikus hívei már nincsenek.

Gróf Steinville erdélyi főhadparancsnok 1706-ban a Sebes folyó völgyében üveghutát és vaskohót létesített. A katolikus munkások lelki igényeinek kielégítésére fakápolna szolgált, majd 1790-ben a kincstár költségén egy új templomot építettek. A plébániát 1730-ban állították fel. Anyakönyveit is ettől az évtől vezették. Az ipartelep fokozatosan lehanyatlott, az egyházközség a 19. század vége fele hívők nélkül maradt, és fiókegyházzá minősült vissza. Míg 1882-ben még önálló plébániaként szerepel a sematizmusokban, 1893-ban már Szászsebes fiókegyháza.

Petrilla templomát 1914-ben építették Szent Borbála tiszteletére, majd 1926–1927 között kibővítették. 1921-ig Petrozsényből gondozták.

A zsil-völgyi szénbányászat beindításával Ópiski mellett vasúti csomópont létesült, ahová új, katolikus lakosok költöztek. A katolikusokat Déváról gondozták az 1870-es évek elejétől, majd 1877-től Hátszeg látta el őket, a szentmiséket magánházban tartották. A templomot és a plébániát 1883–1886 között Lönhart Ferenc erdélyi püspök építtette fel saját költségén. A nagyági származású püspök a templom udvarában épült sírkriptában nyugszik. A piskitelepi népiskolát 1872-ben alapították. A plébánia fennállásnak 25. éves jubileumára 1911-ben Domián Alajos egyháztanácsjegyző emlékkötetet jelentetett meg. A piskitelepi egyházközséget ma Csernakeresztúrról gondozzák.

Mikeszászát 1267-ben említik először a források. Középkori temploma a hívekkel együtt lutheránus lett. A templomot a katolikusok a 18. század második felében használhatják, 1782-ben császári rendelet osztja meg a templomot a lutheránusok és a katolikusok között: a templombelső a katolikusé, a templomkórus és a plébánialak az evangélikusoké. Ezt a templomot 1797-ben újították fel, védőszentje a Szentháromság. Mikeszászának 1882-ben 45, míg 2000-ben 42 katolikus hívője volt.

Az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szereplő falunak feltehetően a 13. század első felében épített, várfallal körülvett temploma volt, amelyet a 15. században jelentősen átalakítottak. A várfalat 1639-re teljesen átépítették. A falu lakossága az 1560-as években tért át az unitárius hitre, és átvette a templomot is. A katolikus megújulás időszakától a falu kisszámú katolikusai a közeli Sepsikőröspatakhoz tartoztak, innen látják el őket ma is. A katolikusok a 17. században építettek kápolnát maguknak, a 18. században pedig templomot emeltek Szent István tiszteletére, amely ma is használatban van.

Barótot korán említik az oklevelek (1224, 1332–1334). Egyed Ákos történész szerint Barót Székelyföld első oklevélben említett települése. Középkori temploma helyébe a hívek költségéből 1564-ben építettek újat, amelyet 1760–1767 között teljesen átépítettek. Szentélye Keserű György nagyváradi kanonok hozzájárulásából épült. A templomtorony az 1802-es földrengéskor összeomlott, 1822-ben építették újjá. A reformáció idején csak átmenetileg hódított a hitújítás, mivel Nagy Baróti Katalin szervezésével megakadályozták a térítést, és Barót katolikus maradt. A templom középkori védőszentje Szent Miklós volt, az új templomot már Szent Adalbert tiszteletére szentelték A második bécsi döntés után a Barcasági Dékánság a Román Királysághoz került és az ottani főesperesség központja Brassó maradt, ezért 1940–1945 között Barót lett a Sepsi–Miklósvári főesperesség központja.

Köpecen 1936-ban egy malomhelyiséget alakítottak át kápolnává, és Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték fel.

Az 1280-ban először említett Szamosfalva temploma a tatárjárás után épült. A reformáció idején a templomot a reformátusok használták, amelyet 1724-ben kapott vissza a katolikus egyház.

Bonchida 1263-ban jelentkezik először az oklevelekben. Románkori temploma a reformáció idején református kézre került. A Bánffy bárók katolikus ágának családi kápolnájában 1762-től ferencesek miséztek. A katolikusok 1781-ben szerveztek új plébániát, és 1801-ben építették templomukat. Bonchidát jelenleg Szamosújvárról látják el.

Magyarszarvaskend 1306-ban jelentkezik először az oklevelekben Kend néven. A pápai tizedjegyzékben is szerepel. Középkori temploma a hitújítás időszakában híveivel együtt református lett. Ezt a templomot 1725-ben szerezték vissza a katolikusok, a plébánia újraalapítása és anyakönyvvezetése is ekkora tehető.

A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein.

A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső–szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja.

Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak.

A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja.

A falu első okleveles említése 1269-ből ismert, ekkor Apa comes birtokát képezi. Mint egyházközség a pápai tizedjegyzékben is szerepel Szent Gellért tiszteletére épített templomával. Apafi család birtokaként a falu Bálványosváraljához tartozott. A reformáció idején a reformátusok kapják meg. A 19. században Fogarassy Mihály püspök plébániát szervezett és templomot építtetett (1867–1868) a katolikusok részére. Apanagyfalu 1866-ban helyi lelkészség volt, majd 1870-től lett önálló plébánia. Katolikus iskoláját 1883-ban alapították, majd 1948-ban államosították.

Középkori, Szent Kereszt tiszteletére épült templomát gótikus stílusban alakították át a 14–15. századokban. A település is a védőszentről kapta elnevezését. A templomot a reformáció alatt a reformátusok használták, majd rövid ideig az unitáriusok, aztán ismét a reformátusok. 1704-ben a labancok felégették, és 1715–re pusztán maradt. A katolikus megújhodás idején, többségüknek köszönhetően az épületet visszakapták a katolikusok, és az 1720 körül a tatár fogságból kiszabadult Torma József költségén javíttatták ki Szent István királynak felajánlva. A plébániát is ekkor állították vissza.

Dést holland és flamand telepesek alapították a 12. század közepén. 1214-ben Dees, 1236-ban Deeswar néven jelentkezik a forrásokban. Templomáról a 12. századból van tudomásunk, melyet az ágostonrendiek építettek Szűz Mária tiszteletére. Ennek a templomnak csak a tornya és a homlokzata maradt fenn. 1701-ben a rendház még használható volt, de a műemlékként őrzött tornyot 1938-ban felrobbantották. Plébániatemplomáról a pápai tizedjegyzékből értesülünk. Ennek alapjaira épült 1453–1456 között a ma is álló csúcsíves templom, amelyet Szent István tiszteletére szenteltek fel. A reformáció idejében a hívek a református felekezethez csatlakoztak.

Désen 1703-ban Lamprich Imre ferences szerzetes próbálkozott rövid ideig a katolikus hitélet újraindításával. 1712-ben P. Verner Konrad az ágostonrendi kolostor maradványaiban misézhetett. Ettől az évtől lett Dés önálló plébánia. Konrád ferences pap négy cellát, valamint egy kis kápolnát is épített a kolostorhoz. 1730–ra készült el a templom.

1234-ben Deesakna néven említik először az írott források, majd a pápai tizedjegyzékben is megjelenik. Már a tatárjárás előtt Szent Péter tiszteletére szentelt temploma volt. A második templom gótikus stílusban épült, mely 1618-tól a reformátusoké lett. Állapota megromlott, így a 20. század elején újat építettek. A katolikus bányászok részére 1750–1751 között építettek templomot. Désakna 1755-ben lett önálló lelkészség, és 1770-ben helyeztek ide külön plébánost. Jelenleg a dési ferencesek látják el.

Kapnikbánya bányászata ötszáz éves múlttal rendelkezik. A bányaváros két részre tagolódik: Alsókapnikra (Alsó-Handal) és Felsőkapnikra (Felső-Handal). A felsőkapniki városrészben a bányatársaság 1734-ben kezdeményezte a plébánia szervezését. A misézés ideiglenes imaházban indult, majd két előző elpusztult templom után 1800–1803 között építették Szent Borbála (a bányászok védőszentje) tiszteletére a ma is álló templomot – részben a hívek adományából és részben a kincstár hozzájárulásával. A kincstári plébánialakot az állam 1950-ben elvette, új plébánialakot 1959-ben vásároltak. Ezt 1984-ben eladták, majd ismét vettek egy újat, és ehhez 1995-ben egy új épületszárnyat építettek, amely a jelenlegi plébánia épületegyüttesét képezi. A plébániával szembeni domboldalon kálváriakápolna áll, amely a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére épült 1903-ban.

Alsókapnik városrészben 1795-ben építettek templomot, amelyet 1827-ben új templom váltott föl. Ez utóbbit közösen használták a görög katolikusokkal. 1819-ig Felsőkapnik filiája volt, ekkor önállósult, és külön papot helyeztek ide. Önálló anyakönyvezése az 1980-as évek második felében szűnt meg. Nincs külön ügyvitele, tehát külön iktatása sem. Jelenleg párhuzamosan ellátott plébánia. Kápolnájának titulusa Szent Kereszt Felmagasztalása.

Naszódon a katolikus plébánia szervezése összefüggött a román határőrség megszervezésével. A plébániát 1764-ben szervezték meg, a templom 1770-ben épült Nepomuki Szent János tiszteletére. A 19. század végén Besztercéről látták el. Egészen 1945-ig önállóan működő plébánia volt, utolsó helyben tartózkodó papja Rónay Alajos volt. 1945-től mindmáig Óradnáról látják el.

Oláhláposon a bányászat a 18. század elején indult be, a vashámort is ekkor létesítették. A plébánia alapítását 1772-ben kezdeményezték, és ferences szerzeteseket bíztak meg a hívek lelki gondozásával, a templom is ekkor épült. Az önálló plébánia 1785-ben alakult. Anyakönyvvezetése 1787-ben kezdődött.

A tőkési jelenlegi templomot 1902–1903 között építették egy régebbi kápolna helyén. Itt 1919–1923 között katolikus iskola is működött. A tőkési híveket ma Magyarláposról gondozzák.

Vicét 1315-ben említik először Wycze néven, majd 1332-ben a pápai tizedjegyzékben. A reformáció idején a katolikusok református hitre tértek templomukkal együtt. A vicei plébániát 1885-ben alapították, és a templom is ekkor épült.

Magyarpéterlaka 1846-ban Jobbágytelke filiája volt, 1918-tól Marosjára leányegyháza lett. 1968-ban sikerült állami engedéllyel megvásárolni egy épületet, amely azóta is istentiszteleti célt szolgál. Az imaház védőszentjei Szent Péter és Pál apostolok.

Bordos középkori templomát a reformáció után hosszabb ideig az unitárius közösség használta, 1781-ben kapták vissza a katolikusok. A következő években a Szentdemeteren tevékenykedő és a faluban már korábban is missziót végző ferencesek szervezték meg az önálló plébániát. Az első világi pap 1812-ben érkezett az egyházközségbe, és felépítette az új papi lakot. 1834-ben megnyílt az intézményesen szervezett iskola, amely új épületbe a 19. század végén költözött. 1852–1857 között került sor a templom újjáépítésére. Legfontosabb filiái Szentdemeter, Csöb és Gyulakuta voltak; ezek közül Szentdemeter 1923-ban önállósult.

Az 1724-es sikertelen templomfoglalás után Búzásbesenyőben csak a század második felében épült kis kápolna Horváth Miklós birtokán. A Kerelőszentpálhoz tartozó leányegyház 1966 októberétől dr. Jakab Antal szentszéki tanácsos kinevezésével lett helyi lelkészség, és elkezdődött iratainak iktatása. 1967-ben a hívek adományaiból házat vásároltak, melyet plébániahivatal és lelkészi lakás céljaira alakítottak át. Az egyházközség 1968-ban önállósult. A templom az 1970-es években nyerte el mai formáját.