Showing 1970 results

A falu első okleveles említése 1366-ból származik. Középkori katolikus hívei a hitújítás idején lutheránusok lettek. A jezsuiták 1752-ben kezdték el a térítést Brassó központból, és kápolnát is építettek. Ezt a közösséget Sztoyka Zsigmond püspök plébániává nyilvánította 1755-ben. A kápolnát 1766-ban viharkárosulások érték, így a plébánialakban miséztek egészen 1770-ig. Ekkor Batthyányi Ignác püspök támogatásával templomot építettek.

Alsóbölkény Szászrégen filiája, 1935-ben felszentelt kápolnával. Iratait az anyaegyház anyagában tematikusan rendezve találtuk.

A báró Bornemisza József által alapított üveghuta körül a 18. század utolsó negyedében kialakult településen a betelepített katolikus mesterek számára 1784-ben épült kápolna. A jelenlegi templom 1880-ban épült. Az egyházközség 1900-ban önállósult, addig Görgényszentimre filiája volt.

A marosvásárhelyi római katolikus egyházközség megalakulása valamikor a 12. század végére vagy a 13. század elejére tehető. Romanus alesperes-plébános a pápai tizedjegyzék szerint a legtöbb adót fizette Székelyföldön. A középkori plébánia több papja és káplánja ismert, azonban a vidék e legnépesebb gyülekezetére vonatkozó adatok ebben a korban szórványosak. Az egyházközség Szent Miklós tiszteletére szentelt temploma a hitújítás után elpusztult.

A konventuális minorita szerzethez tartozó ferencesek a 14. század elején telepedtek meg Marosvásárhelyen, kolostort, majd a 14. század utolsó harmadában és a 15. század első felében templomot építettek maguknak. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt épület tornyát a 15. században emelték. Az épületegyüttest 1446-ban Hunyadi János kormányzó átadta a rend obszerváns ágának, akik 1556-ig, a reformációig birtokolták azt. A középkorban jelen voltak Vásárhelyen a leánynevelő apácák, a beginák, valamint a betegeket gondozó ferences apácák, a Szentlélek-rendi testvérek is.

A 16. század közepén elterjedt hitújítás következtében a katolikus egyházközség megszűnt, a ferences kolostort iskolává alakították át. A katolikus egyházi élet 1702-ben indult újra, amikor jezsuita szerzetesek telepedtek le a városban. Előbb Boér Simon fogarasi főkapitány házában miséztek, majd fakápolnát építettek. 1727-ben Antalffy János püspök engedélyt adott a gyülekezet plébániaként való megszervezésére. 1728-ban letették a jelenlegi plébániatemplom alapkövét, melyet 1750-ben szentelt fel báró Sztoyka Zsigmond Antal püspök. A jezsuiták 1773-ig vezették a plébániát, működtették az elemi és a középiskolát. 1797-től egyházmegyés papok látták el a szolgálatot. A 18. század első felében visszatértek a városba a Ferenc-rendi szerzetesek is.

A 19. század plébánosai közül Horváth Pál újjászervezte az egyháztanácsot, úgy, hogy az a társadalom különböző osztályait képviselje. Veszely Károly a leányiskola ügyének megoldásába kezdett, de ez csak utódának, Kovács Ferencnek sikerült. Az 1890-es évek elején felépült leányiskolában a mallersdorfi ferences nővérek tanítottak egészen az 1948-as államosításig. Karácson Márton 1875-től kezdődő jelentős tanári–nevelői munkássága alatt vált nyolcosztályos főgimnáziummá a hatosztályos csonka fiúgimnázium. Fenntartója, az Erdélyi Római Katolikus Státus a 20. század elején új épületet és internátust építtetett az intézménynek. Karácson Márton 1899-ben Kovács Ferenc bártfai apát, pápai prelátus, marosi főesperes örökébe lépett. Plébánosként a hitélet megújításán, a leányiskola fejlesztésén fáradozott. A plébániát nyomasztó anyagi terhek hordozásában számtalanszor kivette a részét. A 20. század elején, plébánossága idején fejeződtek be a templom restaurálási munkálatai. Utóda Jaross Béla kitartással, odaadó munkával dolgozott a hitélet megújításán, az oktatás ügyén. Megalapította és irányította a helyi Mária Kongregációt, egy ideig vezette az Oltáregyletet, később felvigyázta az egyesületi tevékenységet. Plébánosként újjászervezte az első világháború alatt tönkrement plébániát, küzdött az iskolákért, intézményekért. A békepapi mozgalom idején, az 1950-es évek elején lecserélték, megalázták. Márton Áron püspök szabadulása után került vissza az esperesség és a plébánia élére 1959-ben bekövetkezett haláláig.

1959–1992 között Léstyán Ferenc főesperes-plébános vezette az egyházközséget. A város rohamos növekedésének köszönhetően a hívek száma egyre nőtt, szükségessé vált az egyházi intézményhálózat átszervezése és bővítése, új templomok és plébániák létesítése. 1968-ban az egyház beleegyezett a főtéri ferences kolostor és templom lebontásába, és helyette a Szabadság utcai negyedben második plébánia létrehozásába. A következő évtizedek nagy eredménye a város negyedeiben megvásárolt magánházak számára megszerzett misézési engedélyek voltak. Így imaházak létesültek a Hidegvölgyben, a Kövesdombon, a Tudor negyedben, Meggyesfalván és Remeteszegen. 1990-ben sikerült elintézni, hogy mindenik kápolna, mint plébánia kapjon működési engedélyt, a szükséges állások előirányzásával együtt. 1992 után – a Hidegvölgy kivételével – a lakónegyedekben önálló plébániák létesültek.

1973-ban egy emeletes épületet építettek a plébánia keleti részéhez, 1985-ben pedig a templom mögé épült újabb emeletes épület, amelyben két hittanterem és két garázs is helyet kapott. Erre 1998-ban ráépítettek még egy emeletet. Csató Béla főesperes-plébános idejében Deus Providebit Tanulmányi Ház épült a plébánia udvarán.

Marosszentgyörgy középkori plébániatemplomát 1720-ban gróf Petki Dávid vette vissza a reformátusoktól. Mivel az épület nagyon rossz állapotban volt 1731-ben felújította, majd a stefanitákra bízta. Előbb a csíki, majd 1735-től a mikházi ferencesek szolgáltak itt a gróf Petki család házi káplánjaiként. Az egyházközséget 1826-tól a marosvásárhelyi obszerváns ferencesek adminisztrálták, akik a városból jártak ki vasárnaponként szentmisére. A katolikus hívek telket adtak a rendnek örök haszonélvezeti joggal, amelyen 1936-ban elkezdődött a kolostor, a jelenlegi plébánia építése. Szeptember elsejétől P. Kiss Márton lett a házfőnök, egyben az önálló egyházközség vezetője. A szerzetesek a kolostorban 1938-ban kis házikápolnát alakítottak ki, és a teljes épületet, a plébánia hivatal szobája kivételével, klauzúra alá vették. Az 1901-ben épült egy tantermes iskolát kibővítették, igazgatója pedig P. Kiss Márton lett. Előbb 1953-tól 18 évig, majd 1984-től ismét világi pap került a marosszentgyörgyi egyházközség élére.

A nagyernyei középkori templomot a katolikus hívek 1729-ben, a jezsuitáknak köszönhetően kapták vissza a szombatozó unitáriusoktól. A 18. században a faluban lakó Kun Zsigmond ítélőmester stefanita házi káplánokat tartott. Az egyházközség életében fontos időszakot jelentett Szabó György plébánossága a 19. század végén, 20. század elején. Szolgálata idején 1899-ben új plébánia épült a templom melletti telken, az 1778-ban készült papi lakot pedig bérbe adták. 1903-tól új, két tantermes iskolaépület, valamint mellette egy négy helyiséggel rendelkező, zsindellyel fedett kántor-tanítói lak szolgálta a felekezeti oktatást. Az 1881-ben készült új torony mellé 1904-ben új templomot építettek. Szabó plébános jelentős munkásságából megemlítjük még, hogy sikerült bekapcsolnia a falut a szövetkezeti mozgalomba, 1910-ben pedig saját területén „szegények házát” épített.

A 15. század második felében már fennálló nyárádköszvényesi plébánia a reformáció végén pap nélkül maradt. A bosnyák provinciális által küldött, 1635-ben Mikházán letelepedett ferencesek 1629-től laktak a plébánián. Damokos Kázmér szovátai származású ferences testvér segítségével innen gondozták a környék katolikus híveit. Az 1731-es főesperesi vizitáció az egyházközség templomának 1522-es építési feliratot hordozó, gótikus szentélyboltozatát emelte ki. Ezt a középkori épületet lebontották, és 1822–1824 között újat építettek. 1901-ben új papi lak épült, 1904-ben pedig harangozói lakás. Az 1878-ban emelt iskola helyett 1905-ben építettek újat. 1924-ben új tanítói lakást szenteltek fel, 1940-ben új iskolaépület került fedél alá.

A településen 1649-ben Szent Fülöp és Jakab apostolok tiszteletére szentelt kápolna állt. Köszvényes-Remete – ahogy Nyárádremetét 1899-ig hivatalosan nevezték – 1783-tól lett önálló plébánia, addig Nyárádköszvényes filiája volt. 1784-ben már gyűjtöttek az új templom építésére, de azt csak 1804-től kezdték el építeni. A ma is álló papi lak 1871-ben, a négytantermes iskola 1891–1893 között, a vármezői filia iskolatemploma pedig 1913-ban készült el.

Templomának főoltárán kapott helyet az 1784-ben felszámolt gyulafehérvári trinitárius templom Szent Kereszt mellékoltárának feszülete. A bécsi trinitáriusok kalászos feszületének faragott másolatát gróf Batthyány Ignác püspök adta az egyházközségnek.

Nyárádszentanna középkori plébániatemplomát ma a református gyülekezet használja. 1903-ban a település Jobbágyfalva filiája volt, és a gróf Lázár család udvarában volt Szent Anna tiszteletére szentelt kápolna. Jelenlegi temploma 1905-ben épült. 1937-től Nyárádszereda leányegyháza lett.

Székelyhodos katolikus hitet megtartó lakói már a 17. század első felében a bosnyák ferencesek misszióját élvezték. Az 1332-ben adatolt középkori templomot a 18. század második felében kövesdi Boér Imre főesperes-kanonok megújíttatta és bővíttette. 1880-ban a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt templomot újjáépítették. A falu római katolikus hívei a második világháborút követően nagyon megfogyatkoztak, ezért az egykori jelentős plébániát 1957-től Jobbágytelkéről látták el. A falu nagyon szeretett volna újra saját papot kapni, ezért az 1970-es években papi lakot is épített.

Vajola középkori templomát a 18. század második felében a lutheránus hívek átalakították, ma a görögkeleti rítuson levők használják. A második világháború után az elmenekült szászok helyébe érkező katolikusok egyik lakásból alakítottak ki kápolnát. 1974-ben lakást vásároltak, majd 1979-ben a hívek közmunkájával tornyos kápolnává alakították át.

Az örmény katolikus egyházi igazgatás már az örmény katolikus uniót követően kialakult. Oxendio Virziresco püspök halála után a Szentszék püspök helyett 1716-ban Budakovich Lázárt nevezte ki az erdélyi örmények apostoli vikáriusává „cum iure ordinandi”, erdélyi örmény főesperessé és szamosújvári plébánossá, aki 1721-ig viselte ezeket a tisztségeket. 1721-ben rövid ideig Jónás szebasztei örmény katolikus püspök volt Mártonffy György erdélyi római katolikus püspök suffraganeusa és örmény vikáriusa. Távozása után Theodorovich Mihály lett az örmény apostoli vikárius és az erdélyi örmény főesperes egészen 1760. január 3-ig. III. Károly király 1738-ban engedélyezte az erdélyi örmény püspök választását, azonban a Szentszék és az örmények nem tudtak megegyezni. Róma végül 1741. augusztus 28-án elfogadta azt a kérést, hogy a négy örmény plébániát az erdélyi római katolikus püspök kormányozza. Mária Terézia Theodorovich Mihályt 1758-ban kinevezte örmény püspöknek, de a kinevezés végrehajtását Dániel Tódor királyi örmény tanácsos nem tette lehetővé.

A szamosújvári örmény apostoli kormányzóságot a román konkordátummal alapították meg 1930. június 5-én, és közvetlenül a Szentszéknek rendelték alá. A kommunista időben nem ismerték el az önálló örmény kormányzóságot, 1951. december 27-én megszüntették, de a plébániák a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye keretében továbbra is működhettek. Az örmény katolikus plébániákat Lengyel Zoltán apostoli kormányzó 1953. június 22-én adta át közigazgatásilag a gyulafehérvári római katolikus püspökségnek. A rendszerváltás után Bálint Lajos gyulafehérvári érsek kérésére a Szentszék 1991. június 13-án kinevezte dr. Jakubinyi György akkori segédpüspököt örmény apostoli kormányzónak, aki mindmáig képviseli az intézményt. Az örmény apostoli kormányóság ma is létezik egyházjogilag, államilag viszont – személyzet hiányában – nincs elismerve, így a négy örmény szertartású katolikus plébánia továbbra is a gyulafehérvári főegyházmegye keretében működik.

A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.

A jezsuita rend Báthory István támogatásával 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron, amely rövidesen Kolozsvárra költözött, ahol 1581. május 12-én akadémiát alapítottak. 1579-től Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is jezsuita iskolák és rendházak nyíltak. 1588-ban a medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a jezsuitákat Erdélyből, de 1595 áprilisában visszatérhettek. A 15 éves háború után a kolozsvári országgyűlés 1607-ben a katolikus főurak tiltakozása ellenére újra kimondta a jezsuiták eltávolítását Erdélyből. 1614-ben Bethlen Gábor egy szerényebb méretű iskola működését újra engedélyezte Kolozsmonostoron, amely ettől kezdve 1660-ig a források tanúsága szerint folyamatosan működött. 1660 és 1667 között az iskolai forrásokban nincsenek új bejegyzések, de 1667 februárjában már bizonyosan folytatta tevékenységét. 1692-ben a jezsuiták Kolozsváron megkapták az óvári templomot és a volt unitárius kollégiumot, ahol 1698. november 17-én újra nyitották 1603 óta szünetelő akadémiájukat. 1692-ben iskolát alapítottak Nagyszebenben, 1713-ban Brassóban. 1711-ben kisgimnáziumot nyitnak Marosvásárhelyen, 1716-ban Gyulafehérváron. Székelyudvarhelyen 1625-től van adatunk a jezsuiták működésére, előbb kisgimnáziumot, majd 1736-tól hatosztályos nagygimnáziumot tartottak fenn a városban. A rendet 1773-ban Erdélyben is feloszlatták.

A Páli Szent Vincéről elnevezett Szeretet Leányai Társulata (amelynek tagjait Magyarországon irgalmas nővéreknek nevezték) az egyik legismertebb, és legelterjedtebb női szerzetesi kongregáció, amelyet 1629-től Párizsban alapítottak. Az elsősorban szociális tevékenységgel foglalkozó nővérek szegényházakban, öregotthonokban, gyermekotthonokban és főleg kórházakban tevékenykedtek. Magyarországra Grazból érkeztek 1852-ben, amikor első házukat a Vas megyei Pinkafőn megalapították. A 19. században szerte az országban elterjedtek, és rendkívül sok szociális és oktatási intézményben működtek. Gyulafehérváron Haynald Lajos erdélyi püspök idején, 1856-ban telepedtek le, és innen kezdve gyakran gyulafehérvári irgalmas nővéreknek is nevezték őket.

Az orsolyita nővérek rendházaikban gyermekneveléssel és beteggondozással foglalkoztak. Magyarországon már 1676-ban volt egy kolostoruk Pozsonyban, de inkább a 18. században erősödtek meg. Ekkor kerültek 1733-ban Erdélybe, megalapítva nagyszebeni rendházukat. Később ők kezelték az ottani Teréz Árvaházat, amelynek anyaga a levéltár más fondjaiban található. A levéltárban 19. századi levelezés és néhány 20. századi kimutatás maradt meg az orsolyiták anyagából.

A Misszióspapok Társasága (Congregatio Missionis, lazaristák) szerzetesi kongregációt Páli (de Paul) Szt. Vince (1581–1660) alapította Franciaországban. Magyarországon első önálló rendházukat 1898-ban Piliscsabán hozták létre, majd Budapesten nyitottak missziós házat. Erdélyben az I. világháború alatt Kolozsváron, Szamosfalván és Csíkszeredában végeztek lelkipásztori feladatokat. A levéltárban csupán néhány levelük maradt meg a két világháború közötti évekből.

A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.

Az Alsó-Fehér megyében található Alvinc községben Mohács előtt a domonkosok építettek maguknak kolostort, amelyet 1550-ben Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök várkastéllyá alakíttatott át. Itt gyilkolták meg 1551. december 17-én. Később a kastély és az uradalom fejedelmi birtok lett. Erdélynek a Habsburg birodalomhoz csatolása után, a 18. század legelején az Alvinci Uradalom újra a római katolikus püspökség birtokába került. Itt tartotta székhelyét 1713–1715-ben Mártonfi György püspök mielőtt 1715-ben a püspökség visszakerült ősi székhelyére, Gyulafehérvárra. Az Alvinci Uradalom a 18. században az erdélyi székeskáptalan irányítása alá került.

A vallásos és hazafias érzés ápolásán kívül az unitárius iparosok és kereskedők, segédek és tanoncok érdekeinek hathatós támogatása volt a Kör célja

1971 októberében zsinati főtanács tartására kerültsor. Az állam hozzájárult a Magyarországon élő unitáriusok püspökséggé történő szerveződéséhez. Az októberi Zsinati Főtanács - az Állami Egyházügyi Hivatal előzőleges hozzájárulásával - püspöknek a lelkészi képesítéssel rendelkező eddigi főgondnokot, dr. Ferencz Józsefet választotta. Őt követte 1988-tól Huszti János, 1994-től Bencze Márton, 2001-től pedig Rázmány Csaba

A Püspöki Vikáriátus, élen a vikáriussal, az egyház területén a püspöki teendőket végezte.

1944 októberében az Erdélyből menekült Egyházi Képviselő Tanács tagjaiból megalakult az Unitárius Egyház Ideiglenes, Budapesten működő Képviselő Tanácsa, mely első tevékenységéül számba veszi az Erdélyből menekült egyházi alkalmazottakat /kb. 60 fő/, segélyeket utal ki és fizetési előlegeket folyósít. Egyházi elnök: Szent-Iványi Sándor - püspököt helyettesítő megbízással, Világi elnök: dr. br. Dániel Gábor, Egyházi titkár: Ferencz József dr., Jogtanácsos: dr. Gyarmathy László és dr. Kozma Jenő ügyvédek, Pénztárnok: dr. Bölöni András

A cserkészcsapat hazafias nevelés célját szolgálta. A csapat tevékeny résztvevője volt a Gödöllői Jamboree nemzetközi cserkésztalálkozónak. Magyarkúton, Hollókőn és a Börzsönyben is táboroztak. Tartottak táborbeszámolót, csapatünnepélyt, apród rajavatást, körzeti tiszti összejövetelt, őrsvezetői tanfolyamot, sportversenyeket. 1948-ban az akkori kormány döntéseként a csapat megszűnt (mint az ország valamennyi cserkészcsapata)

Brassóban a vallásos élet 1211-ben indult meg a Német Lovagrend letelepedésével a Barcaságban. Első templomuk a mai Fekete–templom helyén állott és Szent Katalin tiszteletére épült, amely a tatárjáráskor megrongálódott. A 14. századtól, mint plébániatemplom, rendeltetését a Fekete–templom vette át. Brassó katolikus hívei 1530 körül a lutheránus felekezethez csatlakoztak templomaikkal együtt. A mai plébániatemplom helyén állt az 1325-ben épült domonkos templom. A reformáció után sokáig raktárként szolgált, míg 1713-ban a Keresztelő Szent János tiszteletére épült templomot kapták meg a katolikusok, majd a domonkosokét. A jezsuiták kezdeményezéséből, a jelenleg is álló plébániatemplom 1773–1787 között épült barokk stílusban Szent Péter és Pál tiszteletére. Anyakönyvezése 1694-ben indult. Brassó és Nagyszeben vidéke, szászföldi központi településekként királyi kiváltságos területnek számítottak a középkorban. Dékánság elnevezés alatt működtek, nem tartoztak az erdélyi püspökséghez, missziós területnek számítottak. A katolikus restaurációt követően, az 1761–1762-es évi plébánia-összeírásokban már szerepelnek. 1766-ban dékánság (decanatus) név alatt tűnnek fel Brassó és Nagyszeben központokkal, és ugyanitt szerepel Miklósvár is főesperességként. Az 1761-es egyházmegyei sematizmusban a jelenlegi sepsi–barcasági főesperesség plébániáiból néhány a háromszéki főesperesi kerülethez tartozott: Szentivánlaborfalva, Miklósvár, Barót, Türkös és Illyefalva. Az egyházmegye ezen egyházi adminisztrációs területe a 18–19. században a Barcasági Dékánság és /Sepsi–/Miklósvári főesperesség (Decanatus Barcensis et Archidiaconatus Sepsi atque Miklósvár) név alatt működött. A jelenben is használt sepsi–barcasági főesperesség elnevezés a 20. század közepén alakult ki, és a két történeti földrajzi elnevezés összekötéséből származik. A kerület főesperességi központja a katolikus megújhodást követően Brassóban volt, 2005-ben költözött át Sepsiszentgyörgyre, ahol mindmáig található. Ez a főesperesség 1782-ben nyolc plébániából állt: Brassó, Barót, Miklósvár, Fogaras, Türkös, Bodza, Tömös és Törcsvár. Az 1846. évi sematizmusban 13 plébániával jegyzik. Ezek a következők: Barót, Bodza, Brassó, Hídvég, Felsőtömös, Illyefalva, Sepsikőröspatak, Miklósvár, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Szentivánlaborfalva, Törcsvár és Türkös. Ez a felépítés 1882-ben is megmaradt. A sepsi–barcasági főesperességet jelenleg 19 plébánia alkotja, melyek között három 20. század végi, sepsiszentgyörgyi székhelyű plébánia is található.