1911 találat látható

Az MKPK Titkársága 1996 júliusában tájékoztatta az iskolafenntartó szerzetesrendeket az iskolaügy felügyeletének átszervezéséről, kérték 1-1 férfi és női tag delegálását az MKPK-nak Pápai Lajos győri megyéspüspök elnöklete alatt álló Iskolabizottságába (IB). Az iskolafenntartó rendeknek arról is dönteniük kellett, hogy feljebbviteli fórumként ezt a bizottságot fogadják-e el, vagy sajátot hoznak létre. A szerzeteselöljárók utóbbi mellett döntöttek. Az iskolafenntartó férfi és női szerzetesrendek képviselői 1996. szeptember 20-án találkoztak egymással először a Margit körúti ferences rendházban. Ezt megelőzően már szeptember 11-én volt ez ügyben konzultáció a püspöki kar és a szerzeteselöljárók között. Végül 1996. december 18-án döntöttek az ISZK megalapításáról. Az 1997. február 20-i alakuló ülésen 19 iskolafenntartó szerzetesrend vett részt, továbbá Berkecz Franciska, az MRK elnöknője, valamint a MKPK IB-be delegált Hargitai M. Magna SDR és Hegedűs Kolos OFM. Egyhangúlag elfogadták Zakar Polikárp OCist szabályzattervezetét. A plenáris ülésen egy évre megválasztották az Állandó Bizottságot, ami ezt követően megválasztotta az elnökséget. 2004. április 27-én a plenáris ülésen az ISZK tagjai a működés szüneteltetéséről döntöttek, de abban az évben még kétszer üléseztek, és november 12-én az Állandó Bizottság új elnökséget választott. Az ISZK működésének utolsó eseménye a 2004. november 29-én megtartott plenáris ülés volt.
Elnökök: Kállay Emil SchP (tartományfőnök: 1995–2003) 1997–2001, Pekó M. Adrien SSND (tartományfőnöknő: 1997–2005) 2001–2004, Urbán József SchP (tartományfőnök: 2003–2011) 2004

Az újjáalakuló női szerzetesrendek 1994-ben hozták létre fiatal növendékeik számára Budapesten a Sophia Teológiai Főiskolát, amely a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, a pannonhalmi bencés Szent Gellért Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozataként működött 2000. január 1-ig. A főiskola tömbösített formában, téli és nyári bentlakásos intenzív kurzusokkal működött a Magyarok Nagyasszony Társaság kuruclesi épületében (Budapest, Szerb Antal utca 13–17.). Első évfolyama 1998-ban végzett. Miután a magyarországi bencés, ferences és piarista rendek egyesítették teológiai főiskoláikat, és létrehozták a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, ahol 2000 szeptemberétől kezdődött meg a képzés, a Sophia Teológiai Főiskola képzései a Sapientia keretében, de külön folytak. A lassú integráció megkezdődött, de a képzési struktúra a Magistra Hungarica Alapítvány támogatásával 2005-ig fennmaradt. A szerzetesnők a Sapientiára iratkoztak be, de az akkreditált képzések továbbra is a Sophián (Szerb Antal utca) folytak. A bolognai rendszer bevezetésével teljes egészében a Sapientiára került át a képzés. Az utolsó sophiás szakdolgozat megvédésére 2009-ben került sor.
Az újjáalakuló női szerzetesrendek 1994-ben hozták létre fiatal növendékeik számára Budapesten a Sophia Teológiai Főiskolát, amely a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, a pannonhalmi bencés Szent Gellért Hittudományi Főiskola kihelyezett tagozataként működött 2000. január 1-ig. A főiskola tömbösített formában, téli és nyári bentlakásos intenzív kurzusokkal működött a Magyarok Nagyasszony Társaság kuruclesi épületében (Budapest, Szerb Antal utca 13–17.). Első évfolyama 1998-ban végzett. Miután a magyarországi bencés, ferences és piarista rendek egyesítették teológiai főiskoláikat, és létrehozták a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolát, ahol 2000 szeptemberétől kezdődött meg a képzés, a Sophia Teológiai Főiskola képzései a Sapientia keretében, de külön folytak. A lassú integráció megkezdődött, de a képzési struktúra a Magistra Hungarica Alapítvány támogatásával 2005-ig fennmaradt. A szerzetesnők a Sapientiára iratkoztak be, de az akkreditált képzések továbbra is a Sophián (Szerb Antal utca) folytak. A bolognai rendszer bevezetésével teljes egészében a Sapientiára került át a képzés. Az utolsó sophiás szakdolgozat megvédésére 2009-ben került sor.
A Sophia mint továbbképző, illetve önképző intézmény működött tovább a Magistra Hungarica Alapítvány fenntartásában, Baternay Ágota RSCJ vezetése alatt. 2005 után csak olyan képzést indíthattak, amely nem volt akkreditáció-köteles. Ilyen volt a „stresszmentes teológiai kurzus” (B-kurzus, 2012-2016 között), a generációk együttélésével, rendi vezetéssel foglalkozó kurzusok, a „noviciátusi hét” spirituális-teológiai kurzus, valamint a Keresztény Női Felnőttképzési Egyesület (KNFE) tanfolyamai. Baternay Ágota halála után (2013.08.09.) a B-kurzus még Midling Andrea szervezésében még folytatódott és lezárult, majd 2016-ban a Sophia befejezte működését.
Igazgató: Baternay Ágota RSCJ 1994–2000 (†2013)

Szűz Mária Szolgáinak Rendje (Ordo Servorum Mariae) egy firenzei remeteközösségből nőtt ki, amely az ágostonos regulát követte. A Habsburg Birodalomban a rend reformált ága, a „német obszervancia” az 1613-ban alapított innsbrucki kolostorból terjedt el. 1633-tól külön rendtartományt alkotott (Provincia Germaniae), amely 1714-ből egy cseh, 1756-ban pedig egy tiroli provincia vált ki. A maradék osztrák-magyar provinciában akkor 11 konvent maradt.
A szerviták Pesten a város töröktől való felszabadulása után telepedtek meg, miután Ludovicus M. Mainkhor tartományfőnök (prior provincialis) kérésére, Széchényi György esztergomi érsek támogatásával 1688-ban megkapták a Váci kapu közelében álló „Szépmecsetet” (a később Invalidus-ház, illetve Városháza helyén), valamint a vele szemben álló házat (amelyet a johanniták egykori kórházának gondoltak, a későbbi szervita templom szentélye helyén), a hozzá tartozó telkekkel. Az első három szervita Strukliz M. Imre vezetésével 1689-ben érkezett meg Pestre. A mecsetet Szent Anna tiszteletére szentelt templomnak, az ispotályt pedig kolostoruknak rendezték be. Utóbbi mellé (délkeletre) 1711-ben Hölbling János budai hadmérnök egy külön refektóriumot épített. Ebben az évben azonban a pestijárvány során a konvent hat tagja közül négy meghalt.
A „Szépmecsetet” és környékét Pest városa 1715-ben elcserélte a szervitákkkal a másik telküktől délre eső területre. A megszerzett telken építette föl a város Széchényi György alapítványából az Invalidus-palotát, a szerviták számára pedig kialakult a Szervita tér, Úri (Herrengasse, később Petőfi Sándor) utca, Zsibárus (Trödlergasse, később Párizsi) utca és Gránátos (később Városház) utca által határolt „sziget”. Ennek északi részén épült föl 1717 és 1722 között a kétszintes kolostor, majd 1727 és 1732 között a templom, amelyet valószínűleg Hölbling János építőmester tervezett. Hogy biztosítsák templomuk homlokzatához a kellő teret, a rend 1726-ban megvásárolta az előtte húzódó kis után túl fekvő háromszög alakú, alig beépített telket is, azzal a feltétellel, hogy üresen marad. Így alakult ki a Szervita tér, amelyen 1729-ben közadakozásból Mária-oszlopot emeltek. 1737-től az addigi rezidencia konventi rangot kapott, így elöljáróját, Krauscher M. Adalbertet már nem superior-nak, hanem priornak nevezték.
II. József reformjai ugyan megkímélték a kolostort a feloszlatástól, sőt a 18. század végén benne lakott a pesti egyetem három exjezsuita tanára is. Mivel azonban a szerviták telke a város fejlesztésének útjában állt, a következő évtizedekben többször is fölmerült a rend kiköltöztetése valamelyik külvárosba, az épületek iskolává, illetve a kert közparkká alakítása. Végül utóbbi 1870-ben a rend a telek déli részét a Magyar Királyi Posta számára adta el. A megállapodás arról is intézkedett, hogy az ott fölépítendő központi postaház és a szervita kolostor hasonló külsőt kapnak, és „kötelesek lesznek a szerviták építkezésüket oly magasságban, s lehetőleg oly külalakkal foganatosíttatni, mint ez a postaházzal történend”. A Koch Henrik által tervezett postaház 1873-ra készült el, a kolostort pedig Diescher József 1874-re építette föl neoreneszánsz stílusban. Az építkezés során Diescher a templom homlokzatát is átalakította. A templom keleti (Városház utcai) oldalara bazársor, a kolostor és a postaház közé pedig bérház épült.
Az első világháború során, 1914-1919 között Casari József prior a rendház ebédlőjében hadikórházat rendezett be, és tartott fönn. A háború után a rend komoly fejlődésnek indult Magyarországon. Az addigi két kolostor (Eger, Pest) mellett Shvoy Lajos székesfehérvári püspök 1928-ban a szervitákra bízta a máriaremetei kegyhelyet, majd a rend megtelepedett Makkosmárián (1938), Makón (ahol a Szent Gellért Fiúnevelő Intézetet vezették 1939-től), Csatkán (1940) és Törökszentmiklóson (1948). A magyarországi kolostorok 1928-ban önálló rendtartományt alkothattak.
A második világháború során, 1944/1945-ben a pesti szervita épületek komoly károkat szenvedtek. A templom keleti fala egy helyen ledőlt, de a Fővárosi Műemlék Felügyelőség 1947-re helyreállíttatta. A kolostor és a bérház viszont olyan súlyos károkat szenvedett, hogy 1947-ben le kellett bontani, csak a földszinti üzletek maradtak meg. Helyükre Schall József tervezett modern, pavilonos rendszerű új épületeket (miközben a postaépület helyén közpark létesült volna), ez azonban már nem valósulhatott meg. A kommunista hatalom 1950-ben a szervita rendet is feloszlatta. A feloszlatáskor a magyar rendtartománynak 41 fogadalmas tagja volt, a harmadrendhez pedig országszerte 1200-an tartoztak. Az utolsó tartományfőnök, Ángyán M. Fülöp külföldre menekült, és Rómában hunyt el 1950 végén.
A lebontott és államosított szervita kolostor és bérház helyén építette a Magyar Posta 1974 és 1976 között a Belvárosi Távbeszélő Központot Jeney Lajos és Bán Ferenc (BUVÁTI) tervei szerint. A 21. század elejére azonban a kommunikációs technológia fejlődésével a központ fölöslegessé vált, így a Magyar Telekom eladta. Helyén, a vasbeton szerkezet részleges megőrzésével 2017 és 2020 között épült föl az Emerald Residence szállodával kombinált luxuslakóház, amelyet Peschka Alfréd, Nemes Bertalan és Csernik Tamás (Óbuda Építész Stúdió) terveztek. Közben a Szent Anna templom homlokzata is többször megújult: 1961 és 1966 között Pfannl Egon terve szerint, majd 2014-ben Kelecséri Gergely irányításával.

A Páli Szt. Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek Társulatát Hám János szatmári püspök (1828–1857) alapította, aki a Bécs melletti gumpendorfi vincés (irgalmas) nővérekhez hat jelöltet küldött, akiket ott tanításra és betegápolásra képeztek. 1842-ben a püspök öt jelöltje és három bécsi nővér kezdte meg szerzetesi életét Strasser Xavéria főnöknő vezetésével Szatmárnémetiben, a püspök által, Hild József terve szerint épített rendházban, templomban és iskolában. Elsősorban lányneveléssel foglalkoztak, az óvodától egészen a tanítónőképzésig, de az 1848/1849. szabadságharc idején tábori kórházakban is ápolták a beteg katonákat. A pápai jóváhagyást 1845-ben kapták meg. (Ez volt az első magyar alapítású szerzetesi kongregáció.)

Haynald Lajos erdélyi püspök 1858-ban Gyulafehérváron is letelepítette őket, ahol 1864-ben egy kórházat is vezetésükre bízott. 1859-ben Ungváron, 1864-ben Székesfehérváron, 1865-ben Szcitovszky János érsek alapításából Esztergom-Vízivárosban, 1867-ben Selmecbányán is megtelepedtek. 1918-ban már 58 fiókházuk volt az ország egész területén, sőt 1902-ben kilenc nővér Braddock-ban (Pennsylvania) nyitott missziós iskolát, amelyből egy külön észak-amerikai ág fejlődött ki., amely 1938-ban ez beolvadt a pittsburghi irgalmas nővérek rendjébe.

Magyarország trianoni felosztása után, 1923-ban három rendtartományt hoztak létre. A romániai házak központja Szatmárnémeti maradt, a csehszlovákiaiaké 1928-tól Rozsnyó lett, a magyarországiaké pedig Esztergom (eleinte vikariátus volt, majd 1937-től rendtartomány). A magyarországiak 1918 ás 1948 között 27 új intézményt hoztak létre, és 1933-ban a ferencesek kérésére bekapcsolódtak a kínai misszióba is, Paoking városában.

A kommunista diktatúrák hatalomra jutásával a rendet a négy országban feloszlatták. Erre Romániában 1949-ben került sor, Csehszlovákiában és Magyarországon 1950-ben. A nővérek szétszóródtak, és a lehetőségek szerint tanítónőként, sekrestyésként, varrónőként próbáltak munkát keresni. Romániában Marosán M. Leonarda főnöknő és titkárnője, majd utódja, Both M. Klára a börtönt is megjárták. Csehszlovákiában a rozsnyói központi házból szerzetesi koncentrációs táborként működött, de kisebb, „törvényen kívüli” közösségeik továbbra is együtt maradtak, és új hivatásokkal gyarapodtak. Kínából is 1949-ben utasították ki a nővéreket. egy részük Taiwanon folytatta a munkát, ahol Pákozdi M. Juvencia új kongregációt alapított, mások az Egyesült Államokba keleti partjára költöztek (Hewitt, Trento NJ), ahol kórházban és plébániákon találtak munkát.

A közép-európai diktatúrák megszűnésével a rend nehezen indult újra. 1991-ben a szlovák nővérek Rózsahegyen visszavették régi iskolájukat, magyarok pedig Esztergomban középiskolai kollégiumot nyitottak, majd 2001-ben visszakapott épületükben szakközépiskolát és gimnáziumot. Az 1991-ben megtartott káptalanon Raškovska M. Benedicta szlovák tartományfőnöknőt választották generálissá, így a rend székhelye Rózsahegyre került.

Főnöknői: Strasser Xavéria 1842–1868†; Engl M. Emiliána 1868–1875; Eötvös M. Szalézia 1875; Lukász M. Regisz 1875–1881; Schwarcz M. Crescentia 1881–1897; Woelfle M. Afra 1897–1922; Doleschall M. Editha 1922–1936: Marosán M. Leonarda 1936–1959†; Both M. Klára 1959–1991†; Raškovska M. Benedicta 1991–2003; Múdra M. Ružena 2003–2009; Hriňová M. Ignácia, 2009–2015; Draganova Jana M. Pavla 2015–

Magyar tartományfőnöknők: Bolgárfalvi M. Alerina 1937–1948; Nagy M. Angréda 1948–1954†; Sikora M. Andrea, 1956–1969†; Csatári M. Ligouria 1970–1990; Zalán Katalin M. Luciána 1990–2002; Veszely Zsuzsanna M. Caritas 2002–

1848-ban megszervezett plébánia.
Korábban Adony, 1752-től Dunapentele filiája.

A csepeli bencés rendház által 1948 nyarán létrehozott lelkészség. Ősszel a rendtagok többségét a rendőrség kiutasította a városból. 1949-ig egyházmegyés papok önállóan pasztorálták, majd Csepel-Belváros látta el. Megszűnése fokozatos volt: 1969-ig anyakönyvezett külön, 1984-ig önálló költségvetése volt. Egyházmegyei névtárakban utolsó feltűnése 1988.

A pápai jogú szerzetes kongregációt egy belgiumi születésű arisztokrata özvegy, Emilia d’Oultremont (szerzetesi nevén Marie de Jesus, 1818–1878) alapította 1857-ben Strasbourgban. A társaság életének sarokpontja az Oltáriszentség imádása lett, „hogy engesztelést nyújtsanak azokért a sérelmekért, amelyek az isteni Felséget és az Úr Jézust az Eucharisztiában érik”. Az eredeti célt a II. Vatikáni Zsinat után, 1984-ben elfogadott új szabályzat így fogalmazta meg: „Engesztelés mindenkiért és mindenütt, amennyire csak lehet. Így mindenkinek mindene leszünk, hogy megnyerjük őket Jézus Krisztusnak.” A karapácák (mère, mater) egymást váltva, naponta legalább egy órát töltöttek szentségimádással (emellett naponta Jézus Szívének zsolozsmáját mondták), a kisegítő nővérek (soeur, soror) pedig fél órát. Tevékenységükhöz tartoztak a különféle apostoli szolgálatok is, de a külső karitatív munkát csak az érettebb korú „kijáró nővérek” végezhettek. 1859-ben már néhány nővér Indiába indult misszióba. A kongregáció 1869-ben, szabályzata 1873-ban nyerte el a szentszéki jóváhagyást. Az alapító halálakor, 1878-ban Európa hat országában 18 házban mintegy 400 nővér élt. (Az alapítónő lelki tanácsadója Paul Ginhac SJ [1824–1895] volt, akinek biztatására 1864-ben egy másik kongregáció is létrejött, Marie-Thérèse Soubiran vezetésével Société de Marie Auxiliatrice néven.)

A nővérek kettős szerzetesi nevet vettek föl, de első nevük mindig Mária volt (pl. Marie de S. Maurice, Szt. Móricról nevezett Mária). A magyarországi gyakorlatban a „de” („nevezett”) kötőszót elhagyták, így a védőszent nevét személynévként használták (pl. Szt. Gergelyről nev. Mária helyett Mária Gergely vagy M. Gergely). Ezt a gyakorlatot a II. Vatikáni Zsinat után megszüntették, azóta a nővérek szerzetesi névként is keresztnevüket használják. Ruhájuk fehér volt, kék skapuláréval, amelyen elöl Jézus töviskoszorúval övezett, lángoló szívét ábrázoló jelvényt viseltek. A karapácák fátyla kék, a segítő nővéreké fehér volt. A Zsinat után a ruha egyszerűsödött, és teljes egyöntetűség helyett az egyes nővérekhez igazodott, de a kék ruha és fátyol mindenkinél megmaradt.

A kongregációt Budapestre a Központi Oltáregyesület hívta meg, azzal a céllal, hogy az építendő Örökimádás-templomban biztosítsák az állandó szentségimádást, és segítsék az egyesület munkáját. Az Oltáregyesület számára eredetileg az Anna de Meeûs (egyes szövegekben a „Mademoiselle” rövidítése alapján tévesen „Melle de Meeus”, 1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ által 1843-tól Belgiumban alapított örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) szolgált mintául. Ehhez kapcsolódóan Anna de Meeûs 1857-ben Brüsszelben szerzetesi kongregációt is alapított az Oltáriszentség Nővérei (Religieuses de l'Eucharistie) néven. Ez a kicsiny közösség azonban nem tudott szerzeteseket küldeni. Eközben, 1900-ban ismerte meg Pallavicini Edéné Mailáth Etelka, az Oltárgyesület elnöknője római zarándoklatuk során a Maria Reparatrix Társaságot, amelynek három tagja már a következő évben megérkezett Budapestre.

Első, ideiglenes lakóhelyüket és kápolnájukat 1901-ben, egy Oltáregyesület által bérelt ferencvárosi házban rendezték be (Rákos, később Hőgyes Endre utca 5.). Az első nővérek többsége belgiumi és franciaroszági kolostorokból érkezett, de voltak köztük németek is. A budapesti alapítás a rend belgiumi rendtartományához tartozott. 1905-ben, amikor már 14-en voltak, átköltöztek az Örökimádás templomhoz kapcsolódó házukba (Üllői út 75.). A templom 1908-ra készült el Aigner Sándor tervei szerint, neogótikus stílusban. Balról az Oltáregyesület lelkigyakorlatos háza és székháza (Üllői út 77.), jobbról pedig a nővérek rendháza csatlakozott hozzá. Emiatt Magyarországon „Örökimádó nővérek” néven váltak ismertté, noha a kongregáció eredeti célja ennél tágabb volt. Tagjai Budapesten kongregációs és patronázs (börtönpasztorációs és karitatív) csoportokat, lelkigyakorlatokat vezettek, gyerekeket készítettek föl elsőáldozásra, ostyát sütöttek, az első világháború alatt katonai kórházat működtettek, és ők vezették az Oltáregyesület központi irodáját.
A közösség létszáma az első világháború után már meghaladta a 40-et. Második magyarországi rendházuk 1937-ben létesült a Komárom megyei Neszmélyen, és részben nyaralóként, részben noviciátusi házként működött. 1947-ben Budapesten 39, Neszmélyen pedig 15 nővér és 10 novícia élt. Amikor a második világháború után a kommunista állam egyházellenes politikája miatt egyre inkább fenyegetve érezték magukat, az idegen ajkú és a fiatal nővérek közül többen Belgiumba távoztak. (Volt, aki már a háború alatt is így tett.)
Amikor 1950-ben elérkezett a szerzetesrendek feloszlatása, 70 nővérnek kellett elhagynia otthonát. Az Üllői úti ház kiürítési határideje október 20. volt, de az elhurcolástól való félelem miatt Verley Teréz M. Gilbert budapesti főnöknő a fiatalabb nővéreket már korábban kettesével-hármasával egyes családokhoz küldte. Ő maga 1951 végén távozott Magyarországról. Ekkor az addig vele együtt, egy Ráday utcai lakásban élő nővérek is máshová költöztek. A Magyarországon maradt rendtagok elöljárója a neszmélyi ház főnöknője, Sulek Júlia (M. Elek) maradt.

Megélhetésükről főként ostyasütéssel gondoskodtak. Azok, akik Wiesenberger M. Margit családjához, egy Attila úti lakásba kerültek a tabáni templomban (1958-ig), a Murányi utcában lakó nővérek a Haller téri templomban, illetve a Regnum Marianum templomban sütöttek. Utóbbi lerombolása után, 1951-ben az ottani nővérek is a Haller téren folytatták a munkát, ahol akkor összesen 12-en dolgoztak. 1958-ban a tabáni templom felújítása miatt az ottani ostyasütő üzem is a Haller téri templom sekrestyéje melletti helyiségbe került. Az esztergomi főegyházmegyei ostyaellátó ügyvezetői is a nővérek közül kerültek ki (Peller M. Anna 1950–1964, Sulek Júlia M. Elek, 1964–1977). A többi nővér között volt olyan, aki családok háztartását vezette, és gyermekekkel foglalkozott; voltak, akik iskolatakarítást, éttermi mosogatást végeztek, egyházi ruhák varrását vállalták, egyikük, Wiesenberger M. Margit pedig az Örökimádás templom orgonistája maradt egészen 1980-ig. A nővérek közül többen további meghurcoltatást is szenvedtek. 1956. április 14-én Bakó Sarolta (M. Magdolna) nővért Eglis István akkori tabáni káplánnal együtt elvitte az ÁVH a Gyorskocsi utcába, ahol 5 hónapig volt fogságban. Ügyében más rendtársait (Virág Irén M. Ápra, Puskás Teréz M. Zéna) is kihallgatták.
A diktatúra enyhülésével, 1972-től lehetővé vált, hogy a Belgiumban élő nővérek évről-évre meglátogathassák a Budapesten élő rendtársaikat, és évi rendszerességgel elöljárói látogatásokra is sor kerülhetett. A körülményeket látva a kongregáció tagjai már 1988-ban elkezdték előkészíteni a Magyarországon való újjáalapítást. Miután 1989-ben hivatalosan is lehetővé vált a szerzetesrendek működése, Borvölgyi Karola elöljáró kezdeményezésére „Örökimádó Nővérek Társaság” néven kerültek bejegyzésre, amelyet 1990 tavaszán az „Örökimádó Nővérek Maria Reparatrix” formára változtattak. Akkor 15 idős örökimádó nővér élt az országban, de a fiatalabbak (közülük négyen 1950 után, titokban tettek fogadalmat) elég erőt éreztek az újjákezdéshez.

1990 februárjában a rend elfogadta a Széll család váci házát (Attila utca 17.), amelyben korábban Széll József és Kálmán váci kanonokok laktak. Ezt még abban az évben felújítottak, és megkezdték a közös életet. A rendház alapításáról és működéséről az 1990 és 2010 között többek által vezetett krónika (2: Kéziratok, 10), illetve Varga Margit Júlia naplója (2: Kéziratok, 9), tájékoztat.

Eközben, 1990 júniusában a rend európai provinciálisainak találkozóján úgy döntöttek, hogy a magyarországi újraindulás iránti felelősségét a belga provinciától a közép-spanyolországi (később déli-középső) provincia veszi át. Az átadás a gyakorlatban 1991 nyarán valósult meg, majd 1991 Magyarországra költözött Maria Teresa Zatarain nővér, aki 2001-től a váci ház elöljárójaként fogta össze a rend magyarországi működését. A rend 1994-ben visszakapta és ismét használatba vette a neszmélyi házat, ahol lelkigyakorlatokat vezettek, gyerekeket üdültettek. A budapesti Örökimádás templom melletti házukba nem költöztek vissza, ott csupán Tóth Mária (†2005) működött sekrestyésként. A hivatások hiánya miatt 2005-ben a váci közösségben már csak Maria Teresa Zatarain és az idős Borvölgyi Karola maradtak, így a rend 2006 nyarán elhagyta az épületet. (Helyükre Tímár Ágnes nyugalmazott kismarosi ciszterci apátnő és a történeti dokumentációs gyűjteménye költözött.) Ugyanakkor a neszmélyi lelkigyakorlatos ház működtetését a Chemin Neuf közösség vette át.
Budapesti főnöknők: Maria de Notre Dame de La Salette (1901–1909); Marie de Jerusalem (1909–1924); Maria de B. Joanne Damasceno (1924–1933); Maria de Notre Dame de Montaigu (1934/1935–1947/1948); Verley Teréz M. de B. Gilberto (1947/1948–1951)

Budapesti templomigazgatók (az Oltárgyesület ügyvezető igazgatói): Kánter Károly (1908–1920); Babura László (1927?–1929); Mátrai Gyula (1930–1942); Kiss István (1943–1944); Keil Mihály (1945–1953)

Az Örökimádás-templom igazgatói: Tiefenthaler József (1911–1915); Gamauf István (1915–1916); Horváth Rezső (1916–1920); Mátrai Gyula (1920–1942); Kiss István (1942–1944); Szüllő Rezső (1944–1945); Kiszner József (1945–1945); Keil Mihály (1945–1953)

A budapesti ház rendes gyóntatói: Esterházy Jenő SJ (1901/1902); Riesz Ferenc SJ (1904–1911); Hanauer Árpád István (1912–1918); Várkonyi Fidél OCist (?–1927); Tiefenthaler József (1928–1946); Weber Bernárd OFM (1946–1950).

Neszmélyi főnöknő: Sulek Júlia / M. Elek (1937–1950)

Magyarországi/váci elöljárók: Borvölgyi Karola (1985–1992); Solymár Rózsi (1992.02.08–1993); Sándor Mária (1993–1995); Bató Mária (1995–2001); Maria Teresa Zatarain (2001.07.16–2010)

1778-ig Perkáta, majd Sárosd filiája.
1928-ban helyi káplánság szerveződik,
1949-től plébánia.
A község nevét 1948-ban a belügyminisztérium változtatta meg Szolgaegyházáról Szabadegyházára.