Erőss Lajos (Csíkborzsova, 1919. okt. 10.–2004 dec. 30. Gyulafehérvár) nagyprépost. Tanulmányait 1938-tól a gyulafehérvári, majd 1940-től a kolozsvári Hittudományi Főiskolán végezte. 1943-ban Márton Áron szentelte pappá. Káplánként működik (1943-45) Nagykászonban, Csíkszentgyörgyön, majd 1945-től Brassóban. Szórványlelkész Bodzafordulótól Feketehalomig, később kolozsvári belvárosi segédlelkész (1948-tól). Kétévi kényszermunkára ítélték 1951-ben az állami békepapi mozgalom elleni szervezkedés vádjával. Kiszabadulása után (1953-tól) ismét segédlelkész Kolozsváron, továbbá a titkos egyházkormányzat képviselője. Torockószentgyörgyön kényszerlakhelyes (1954-től), továbbá titkos lelkigyakorlatot szervez. 1954-től a Securitate foglya Kolozsváron. 1956-ban hat évre elítélték titkos iratok terjesztésének és titkos papokhoz való tartozás vádjával, majd Baraganon kényszerlakhelyes (1960-tól). Szabadulását követően plébános lett Csíktaplocán (1965-től), püspöki irodaigazgató 1972–1985 között Gyulafehérváron.
Batthyány Ignác, németújvári, gr. (Németújvár, 1741. jún. 30.-Kolozsvár, 1798. nov. 17.) megyéspüspök. A gimnáziumot Budán, Pesten és Nagyszombatban végezte. Filozófiát hallgatott Grácban, majd teológiai tanulmányai 1 évét Nagyszombatban teljesítette. 1763. –tól Coll. Germ. Hung. növendéke; egri kanonok (1767-80), nagyprépost (1773-tól), erdélyi megyéspüspök (1780-tól). A Batthyáneum és a gyulafehérvári csillagászati torony alapítója.
Főbb művei: Norma vitae cleri. Eger, 1780. (Beuvelet alapján) – Edictum episcopale circa regulationem cleri. Szeben, 1781. – Leges ecclesiasticae regni Hungariae. 1. köt. Károlyfehérvár, 1785., 2-3. köt. Kolozsvár, 1827. – Acta et scripta S. Gerardi episcopi Csanadiensis hactenus inedita cum serie episcoporum Csanadiensium. Károlyfehérvár, 1790. – Praerogativa episcoporum Transilvaniae in excelso regio gubernio. H.n., 1791.
Kelemen Didák (Baksafalva, 1683. augusztus–1744. április 28.) minorita tartományfőnök. 1708-ban szentelték pappá, doktorátusát teológiából szerezte. A magyarországi minoriták tartományfőnökévé 1717-ben választották, a nyirbátori rendházat 1720-ban alapította, továbbá több templom és iskola építését rendelte el. Boldoggá avatása ügyében eljárás indult 1774-ben. Beszédei Búzafejek c. (Kassa, 1729.) jelentek meg.
Kovács Miklós (Tusnád, 1769. jan. 26.-Kolozsvár, 1852. okt. 15.) megyéspüspök. Kolozsváron jogot végzett, majd váradi egyházmegyés kispap. Nagyváradon teológiát tanult, 1794-ben szentelték pappá. Plébános 1798-tól Peceszöllősön, majd a váradi szeminárium tanára. Kanonok (1814–1827), továbbá a szeminárium rektora, majd gáborjáni prépost, Bihar vármegye táblabírája. Erdélyi megyéspüspök 1828-tól. A szabadságharc idején megsemmisült templomok újjáépítésére jelentős összegeket adományozott. Az erdélyi főkormányszék tanácsosa, a katolikus iskolák és intézetek főigazgatója volt.
Márton Áron (Csíkszentdomonkos, 1896. aug. 28.-Gyulafehérvár, 1980. szept. 29.): megyéspüspök. Gimnáziumi tanulmányait Csíksomlyón, Csíkszeredán, illetve a gyulafehérvári Majláth G. Károly Főgimnáziumban végezte. 1915-ben behívták katonának, hadnagyként szerelt le. A háború után Brassóban tisztviselő, majd 1920-tól gyulafehérvári szeminarista, 1924-ben szentelik pappá. Káplán Ditrón, (1925-től) Gyergyószentmiklóson. Hittanár gyergyószentmiklósi (1926-tól), majd a marosvásárhelyi főgimnáziumban (1928-tól). A nagyszebeni Teréz Árvaház tanulmányi felügyelője (1929-tól), majd gyulafehérvári udvari káplán Majláth Gusztáv püspök mellett, illetve levéltáros (1930-tól), 1932-től püspöki titkár, továbbá kolozsvári egyetemi szónok és lelkész. Az iskolán kívüli népművelés megszervezője. 1938-tól a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosa. 1938-tól gyulafehérvári püspök, továbbá Erdélyi Katolikus Akadémia tagja. A II. bécsi döntés által kettészelt egyházmegyéjében maradt. Elítélte a szabadság korlátozását s a zsidók elleni intézkedéseket, továbbá részt vállalt Magyarország háborúból való kiugrásának előkészítésében. 1949-ben Gyulafehérvár és Tövis között letartóztatták. A bukaresti katonai bíróság 1951-ben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. 1955-ben a román Nagy Nemzetgyűlés Prezídiuma felfüggesztette büntetését, ezt követően visszatér Gyulafehérvárra. A papi békemozgalomról megfogalmazta, hogy nem vesz részt benne, és példája követésére szólított fel, hatására a mozgalom összeomlott. Az eltávolított papok és főesperesek visszahelyezését szorgalmazta, illetve kompromittálódott egyházi személyek eltávolítását. 1957–1967 között háziőrizetben volt, az egyházmegye kormányázását a püspöki rezidenciájából látta el. A betöltetlen szatmári, nagyváradi és temesvári egyházmegye irányítását is ellátta.
Szirmai Béla (Kapnikbánya 1924. jan. 6 -). 1950-ben szentelték pappá. Káplán Csíkszentmártonban (1950-51), Szászrégenben (1951-66), majd 1966-79 között plébános, 1979-83 már Türbalázsfalván. Gyulafehérváron püspöki titkárhelyettes (1992-93), 1993-tól tiszteletbeli kanonok.
Léstyán Ferenc (Csíkszentkirály, 1913. február 12.–) nyugalmazott vikárius.Tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. Lelkipásztori állomáshelyei: Gyergyóremete, Sepsiszentgyörgy, Torda, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Ditró, Csíkkarcfalva, Désakna. 1954-ben egy éves börtönbüntetésre ítélték Nagyszebenben. Kiszabadulása után plébános (1955-től), majd főesperes (1968-tól) Marosvásárhelyen. 1992–1997 érseki helynök, majd nyugalmazott helynökként Gyulafehérváron tevékenykedik 2006 februárjáig. Jelenleg a székelyudvarhelyi Pastor Bunus Papi Otthonban él.
Fontosabb művei: Megszentelt kövek, Hitünk igazságai ötperces tételekben, Erdélyi Szibéria, Hitvallásos iskolák.
Jakab Antal (Kilyénfalva, 1909. március 13. – Gyulafehérvár, 1993. május 5.) erdélyi katolikus püspök. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, 1934-ben szentelték pappá, majd Rómában tanult tovább. 1946–1951 között teológiai tanár volt és vicerektor. 1951. március 10.-augusztus 24. között Márton Áron püspök ordinarius substitutusa, 1951. augusztusában börtönfogságra ítélték, 1964-ben szabadult. Több szolgálati hely után 1971. december 23.-tól segédpüspöki kinevezést kapott utódlási joggal. Mint püspök 1990. március 14.-ig tevékenykedett.
Ferenczi András (17?–1818. január 3.) plébános Jegenyén (1779-től), Kolozsváron (1788-tól), Abrudbányán (1794-től), majd Tordán (1816-tól) főesperes-plébános. Továbbá Gyulafehérváron a teológia tanára, spirituális.
Fogarassy Mihály (Gyergyószentmiklós, 1800. szept. 17. – Gyulafehérvár, 1882. márc. 23.): erdélyi r. k. püspök. 1817-ben a gyulafehérvári papnevelő intézet tanulója. 1819-ben Bécsben, a Pazmanaeumban végezte tanulmányait. Visszatérve Erdélybe 1823-ban pappá szentelték s a nagyszebeni gimn. tanárává nevezték ki. 1833-ban gyulafehérvári, 1838-ban nagyváradi kanonok lett. 1842-ben ő készítette el a Szent István Társulat tervezetét, és 1853-ig ő volt a Társulat igazgatója. 1843-ban apáti, 1846-ban püspöki címet kapott. 1848 okt.-ében a magyar püspöki kar megbízásából az udvarnál járt Olmützben. 1864-ben lett erdélyi püspök. Szerepe volt a kat. iskolaügy fejlesztésében.
Főbb művei: Az erdélyi püspökről polgári tekintetben. Bécs. 1837; Emlékirat az 1847–48 országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozásokról. Pest. 1848.
György Lajos (Marosvásárhely, 1890. ápr. 3. – Kolozsvár, 1952. dec. 31.): irodalomtörténész, az MTA tagja. A kolozsvári egyetemen tanári, majd doktori oklevelet szerzett. Egy ideig tanár Mezőkövesden. 1916-tól a kolozsvári Marianum iskola tanára, később igazgatója. Az 1920-as években – mint az erdélyi szellemi élet egyik vezető alakja – kizárólag írói munkássággal foglalkozott. 1928-tól a kolozsvári magyar Tanárképző Intézet tanulmányi igazgatója. 1945 után a kolozsvári Bolyai Egyetemen a magyar irodalom tanára. A Pásztortűz, az Erdélyi Magyar Szemle, az Erdélyi Iskola szerkesztője. Pozitivista jellegű, széles körű anyagismeretre épülő munkásságából különösen tárgytörténeti vonatkozású, illetve a magyar anekdota történetével foglalkozó tanulmányai emelkednek ki.
Főbb művei: Magyar elemek a világirodalomban. Kolozsvár. 1924; Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1919–23. Kolozsvár. 1925; Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest. 1926; A francia hellénizmus hullámai az erdélyi magyar szellemi életben. Kolozsvár. 1930; A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Budapest. 1934; Világjáró anekdoták. Budapest. 1938); A magyar regény előzményei. Budapest. 1941; A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai. Kolozsvár. 1946.
Gyárfás Miklós (Lécfalva, 1784. okt. 28.–Gyulafehérvár, 1853. júl. 8.) kanonok. 1808-ban szentelték pappá. Brassóban káplán, majd Nyújtódon és később Kézdiszentléleken plébános. 1835-től gyulafehérvári plébános és kanonok.
Vorbuchner Adolf (Arad, 1890. márc. 23. – Bécs, 1938. szept. 10.) erdélyi püspök. A teológiát Innsbruckban végezte. 1914-ben szentelték pappá. 1914–1918 között tábori lelkész, majd 1918–1928 között Brassóban káplán és tanár. Nagyszebenben apát-plébános. 1936. jún. 7.-én szentelték püspökké. A gyulafehérvári székesegyház kriptájába temették el.
Váradi Gyula (1862. aug. 24.-) plébános. Plébános Mikóújfaluban (1910-től), Mezősámsondon (1913–18) és Varságon (1918–20).
Kolozsi (Kolosy) Antal (Mezőkövesd, 1821. febr. 12.–Gyulafehérvár, 1886. márc. 12.), kanonok. Budapesten végezte a teológiát, innen 1846-ban Kolozsvárra került káplánnak. Majd Nagyszebenben tanár, 1849-ben vízaknai plébános, 1851-től teológiai tanár Gyulafehérvárt, 1853-tól gimnáziumi tanár, 1854-től püspöki titkár, irodaigazgató és pápai titkos kamarás. 1883-tól gyulafehérvári plébános és székesegyházi kanonok. Az egyházmegye valamennyi községeinek történetét megírta latinul és közzétette a Schematismus Transsylvaniensis 1882. évfolyamában.
Lönhart Ferenc (Nagyág, 1819. okt. 3.–Gyulafehérvár, 1897. jún. 8.): erdélyi püspök, író. Kolozsvárt, Gyulafehérvárt és Bécsben tanult. 1844-ben pappá szentelték, ettől kezdve a gyulafehérvári püspöki irodában dolgozott. 1854-től irodaigazgató, 1858-ban kanonok, 1864-ben kolozsvári plébános és egyházi tanfelügyelő, 1874-ben nagyprépost, 1878-ban c. püspök, 1882-től erdélyi r. k. püspök. Sokat tett Erdély közművelődési és közoktatási állapotainak javításáért. Támogatásával kezdték el a püspöki székesegyház restaurálását. Sírja Piskitelepen (Hunyad megye) a templomudvar sírkápolnájában található.
Kászonyi Alajos (Csatószeg, 1875. febr. 15. – Gyulafehérvár, 1946. máj. 22.) teológiai tanár, plébános. Teológiai tanulmányait Bécsben, a Pazmaneumban végezte, 1899-ben szentelték pappá. 1908–1921 között Karcfalván plébános, majd 1921-től teológiai tanár, rektor, pápai prelátus, gyulafehérvári plébános.
Buday János (Balánbánya, 1867. márc. 12.–Gyulafehérvár, 1944. jún. 17.) plébános, kanonok. 1891-ben szentelték pappá. Előbb Lupényben, majd 1913-tól Petrozsényben plébános és hunyadi főesperes, később gyulafehérvári székesegyházi kanonok. Munkája: A hunyadi főesperesség rövid története. Budapest. 1912.
Majláth Gusztáv Károly, gróf (Bakóca, 1864. szept. 24. – Budapest, 1940. márc. 18.) erdélyi r. k. püspök, Majláth György (1818 – 1883) országbíró fia. A gyilkosság áldozatává lett atyja halála után két évvel, 1885-ben fivérével együtt grófi rangot nyert. Strassburgban államjogot, majd Budapesten és Bécsben teológiát tanult. Később az esztergomi papnevelőben felügyelő és Komáromban helyettes plébános. 1897-ben erdélyi püspökké nevezték ki. Sokat tett iskolák, kulturális intézmények alapítása és fejlesztése érdekében. 1935. novemberétől egészségi okokból visszavonult püspöki hivatalától, a budapesti Vöröskereszt Szanatóriumban kezelték, élete hátra levő részét itt töltötte. Előbb a Regnum Marianum kápolnájában, majd lerombolása után 1951-ben, titokban az Egyetemi templom kriptájába temették el.
Beke Antal (Barót, 1838. jan. 19. – Gyulafehérvár, 1913. máj. 9.) történetíró és kanonok, teológiai valamint bölcseleti tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte, 1860-ban szentelték pappá. Brassóban segédlelkész, ezután a gyulafehérvári papnevelő felügyelője, illetve kormányzója, egyházjog és történelem tanára, a Batthyány-könyvtár őre. 1872. máj. 1-től az erdélyi székesegyházi káptalan kanonokja. 1867-től Fogarasy Mihály püspöknek több évig titkára, az erdélyi püspöki szentszék jegyzője és ülnöke. 1883-tól a III. oszt. vaskorona-rend lovagja. Történelmi értekezéseket és egyéb közleményeket írt katolikus lapokba és folyóiratokba.
Megjelent munkái: Rákóczy György és a porta, Budapest, 1888; Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-III, Budapest, 1896; A kolozsmonostori konvent levéltára, Budapest, 1897.
Boros József (Arad, 1883. okt. 10. – Gyulafehérvár, 1972. jan.19.) nagyprépost. 1905-ben szentelték pappá. Mint püspöki titkár, levéltáros, irodaigazgató, kanonok, majd nagyprépost mindig Gyulafehérváron élt. A székesegyházról írt tanulmánya kéziratban maradt fenn.
A Szent Családról elnevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek 1864-ben kerültek Erdélybe, ahol elsősorban szociális tevékenységre vállalkoztak. Rendházaik voltak Brassóban, Kolozsváron, Nagyszebenben és Petrozsényben. A nővérek vezetése alatt volt többek között a nagyszebeni püspöki nevelőintézet is. A kommunista diktatúra idején a rendet betiltották, de napjainkban újra működik Székelyudvarhelyen, Kézdiszentléleken, Déván és Csíkszépvizen.
A konventuális ferences, más néven minorita rend évszázadok óta működött Magyarországon. A ferencesek másik fő ágától (obszervánsok) a 15. században váltak szét, és a 17. század végén települtek meg Erdélyben. 1714-ben alakult meg a Szentháromságról nevezett erdélyi őrségük. Legfontosabb rendházaik és iskoláik Gyulafehérváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Besztercén, Nagyenyeden voltak. Rájuk vonatkozó iratok a püspöki levéltárban nagy számban találhatók, ebben az állagban csupán egy táblázatos kimutatást őrzünk.
A gyulafehérvári római katolikus gimnázium Erdély egyik legrégibb katolikus középiskolája volt. Báthory István rendelkezése nyomán 1579-ben a jezsuiták kisgimnáziumot nyitottak a városban, amely 1588-ig működött. 1595-ben újra megnyílt, és ezúttal szünetekkel, de 1603-ig maradt fenn. Bethlen Gábor fejedelemsége idején 1615 novemberében a jezsuiták ismét megnyithatták iskolájukat és legalább 1653-ig újra működtették. Ezután hosszabb szünet következett és a városban már csak 1716-ban nyílt meg ismét a jezsuiták iskolája. A rend feloszlatása után állami katolikus gimnázium lett és működése 1848-ig folyamatos volt. A gimnázium épülete 1849-ben leégett, így újra csak 1853-ban nyílt meg immár nyolc osztályos főgimnáziumként. Az Erdélyi Katolikus Státus 1898-ban lebontatta az egykori domonkos, majd jezsuita templomot és 1899-re felépítették az új római katolikus főgimnáziumot. A gimnáziumot 1922-ben Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspökről nevezték el (Erdélyi Róm. Kath. Státus alba-iuliai-gyulafehérvári Majláth főgimnáziuma), és működését 1948-ig folytatta. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban a nagyhírű iskolát államosították.
A Szatmári Irgalmas Nővéreknek Hám János szatmári püspök 1843-ban alapította mint az irgalmas nővérek egyik önálló kongregációját. Mivel központjuk az I. világháború után Románia területére került, az erdélyi püspökkel való levelezésük megmaradt a levéltárban. Erdélyben is számos kórházban végeztek gyógyító tevékenységet.
A Páli Szent Vincéről elnevezett Szeretet Leányai Társulata (amelynek tagjait Magyarországon irgalmas nővéreknek nevezték) az egyik legismertebb, és legelterjedtebb női szerzetesi kongregáció, amelyet 1629-től Párizsban alapítottak. Az elsősorban szociális tevékenységgel foglalkozó nővérek szegényházakban, öregotthonokban, gyermekotthonokban és főleg kórházakban tevékenykedtek. Magyarországra Grazból érkeztek 1852-ben, amikor első házukat a Vas megyei Pinkafőn megalapították. A 19. században szerte az országban elterjedtek, és rendkívül sok szociális és oktatási intézményben működtek. Gyulafehérváron Haynald Lajos erdélyi püspök idején, 1856-ban telepedtek le, és innen kezdve gyakran gyulafehérvári irgalmas nővéreknek is nevezték őket.
Az orsolyita nővérek rendházaikban gyermekneveléssel és beteggondozással foglalkoztak. Magyarországon már 1676-ban volt egy kolostoruk Pozsonyban, de inkább a 18. században erősödtek meg. Ekkor kerültek 1733-ban Erdélybe, megalapítva nagyszebeni rendházukat. Később ők kezelték az ottani Teréz Árvaházat, amelynek anyaga a levéltár más fondjaiban található. A levéltárban 19. századi levelezés és néhány 20. századi kimutatás maradt meg az orsolyiták anyagából.
A Misszióspapok Társasága (Congregatio Missionis, lazaristák) szerzetesi kongregációt Páli (de Paul) Szt. Vince (1581–1660) alapította Franciaországban. Magyarországon első önálló rendházukat 1898-ban Piliscsabán hozták létre, majd Budapesten nyitottak missziós házat. Erdélyben az I. világháború alatt Kolozsváron, Szamosfalván és Csíkszeredában végeztek lelkipásztori feladatokat. A levéltárban csupán néhány levelük maradt meg a két világháború közötti évekből.
A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kongregációja 1858-ban telepedett meg Magyarországon, ahol a csanádi püspök segítségével Temesváron hozták létre anyaházukat. A rend különböző szintű tanítói tevékenységet végzett, így Erdélyben Kolozsváron és Désen. Irataik töredéke maradt meg az 1940-es évekből.
A Szociális Testvérek Társulata 1923-ban alakult gyermek- és családvédelmi céllal. A két világháború között Aradon működtek, mindössze egy táblázatos kimutatás található a levéltárban.
A Kegyes Iskolák Rendje (Ordo Scholarum Piarum) közismert nevén a piarista rend 1666-ban telepedett le Magyarországon, és viszonylag gyorsan elterjedt, az általa fenntartott, gimnáziumok iránti nagy igény következtében. Az elsősorban oktatással foglalkozó rend Erdélyben három helyen telepedett le a 18. században. Első rendházukat 1717-ben Besztercén, az egykori domonkos kolostor helyén állították fel, ahol 1878-ig vezették a gimnáziumot. Medgyesen 1741-ben nyílt meg redházuk és iskolájuk, amely 1789-ig működött. Legfontosabb és legjelentősebb központjuk Kolozsváron volt, ahová a jezsuita rend feloszlatása után kerültek 1776-ban. Mária Terézia rájuk bízta az akkor egyetemmé fejlesztett intézményrendszer gimnáziumi és filozófiai tagozatait, amelyeket egészen 1948-ig vezettek, tekintetbe véve, hogy a filozófiai (bölcsészeti) líceum 1850 után beolvadt a gimnáziumba, mint annak 7. és 8. osztálya. Az 1948. évi államosítás után a Kolozsváron maradt piaristák egyénileg, lelkipásztori, tudományos és magántanári munkával tartották fönn magukat.
A jezsuita rend Báthory István támogatásával 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron, amely rövidesen Kolozsvárra költözött, ahol 1581. május 12-én akadémiát alapítottak. 1579-től Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is jezsuita iskolák és rendházak nyíltak. 1588-ban a medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a jezsuitákat Erdélyből, de 1595 áprilisában visszatérhettek. A 15 éves háború után a kolozsvári országgyűlés 1607-ben a katolikus főurak tiltakozása ellenére újra kimondta a jezsuiták eltávolítását Erdélyből. 1614-ben Bethlen Gábor egy szerényebb méretű iskola működését újra engedélyezte Kolozsmonostoron, amely ettől kezdve 1660-ig a források tanúsága szerint folyamatosan működött. 1660 és 1667 között az iskolai forrásokban nincsenek új bejegyzések, de 1667 februárjában már bizonyosan folytatta tevékenységét. 1692-ben a jezsuiták Kolozsváron megkapták az óvári templomot és a volt unitárius kollégiumot, ahol 1698. november 17-én újra nyitották 1603 óta szünetelő akadémiájukat. 1692-ben iskolát alapítottak Nagyszebenben, 1713-ban Brassóban. 1711-ben kisgimnáziumot nyitnak Marosvásárhelyen, 1716-ban Gyulafehérváron. Székelyudvarhelyen 1625-től van adatunk a jezsuiták működésére, előbb kisgimnáziumot, majd 1736-tól hatosztályos nagygimnáziumot tartottak fenn a városban. A rendet 1773-ban Erdélyben is feloszlatták.
A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.
Az Alsó-Fehér megyében található Alvinc községben Mohács előtt a domonkosok építettek maguknak kolostort, amelyet 1550-ben Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök várkastéllyá alakíttatott át. Itt gyilkolták meg 1551. december 17-én. Később a kastély és az uradalom fejedelmi birtok lett. Erdélynek a Habsburg birodalomhoz csatolása után, a 18. század legelején az Alvinci Uradalom újra a római katolikus püspökség birtokába került. Itt tartotta székhelyét 1713–1715-ben Mártonfi György püspök mielőtt 1715-ben a püspökség visszakerült ősi székhelyére, Gyulafehérvárra. Az Alvinci Uradalom a 18. században az erdélyi székeskáptalan irányítása alá került.
A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.
Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.
A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.
A Szent István által alapított erdélyi egyházmegye élén 1009–1601 között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében „választott” püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696–1697-ig tartott. A katolikus restauráció 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik. A püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930–1991 között pedig a bukaresti római katolikus érsekség alá tartozott. 1932. március 22-én „erdélyi”-ről „gyulafehérvári”-ra változtatták a nevét. Ezen alárendeltsége 1991. augusztus 5-étől megszűnt, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte. Sem a név-, sem a jogállásban bekövetkezett változás miatt nem nyitottunk új fondot 1932-től, iilletve 1991-től, mivel az iratkezelésben és az irattározásban nem következett be változás.