1911 találat látható

Az ezeréves erdélyi püspökség megalapítását követően, a 11–12. században az egyházmegye területi alegységei is körvonalazódtak. A püspökség területét tizenhárom főesperességre osztották, köztük tizedikként szerepelt a telegdi főesperesség három alesperességgel: a csíkivel, az erdőhátival (erdőlaki) és a marosival. A telegdi főesperesi kerület erdőháti (erdőlaki) alesperessége földrajzilag a korabeli Udvarhely- (telegdi) széknek felelt meg, amely a Biharban állomásozó katonarendű székelyeknek a Nagy-Küküllő völgyében történő letelepedésével jött létre a 12. század közepén, vagy legkésőbb a 13. század elején. Az egyházközségek magas számából is látható, hogy az egyházmegye legnagyobb főesperessége volt a telegdi főesperesség, amelynek erdőháti (erdőlaki) alesperessége tulajdonképpen a mai udvarhelyi főesperesi kerületnek felel meg. Ez az egyházigazgatási beosztás a középkorban is érvényes volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben az erdőháti esperesség 31 plébániával szerepel, amelyből már kikövetkeztethető a kerület földrajzi nagysága is.

A telegdi esperesség egyik legrégebbi időkből ránk maradt írott forrása 1280-ból származik, amely tulajdonképpen egy adásvételi szerződés. Itt az esperesi kerület dyocesis Thelegd néven fordul elő. Néhány évvel később, egy 1288-ban kelt, a gyulafehérvári káptalan által kibocsátott oklevélből megtudjuk az akkori telegdi főesperes nevét is, akit Kiliánnak hívnak és az oklevél értelmében zálogba vesz néhány Fehér megyei birtokot. 1293-ban másik két oklevél is említi ugyanezt a Kilián mestert, aki telegdi főesperes és a korábbi elzálogosított birtokokat kiváltás híján továbbra is bírja. A 14. század első negyedében, 1319-ben, egy szintén a gyulafehérvári káptalan által kiállított, birtokcseréről szóló oklevél ezt a területet Thylegh elnevezés alatt rögzíti, amikor a tulajdonosok elcserélte földterület határrészeit jelöli meg.

Az erdélyi püspökség egyházközségeinek és papjainak a Szentszék részére történő első, módszeres, írásos említését az 1332–1337 között, Erdélyben összegyűjtött adók kimutatásában találjuk. A pápai tizedszedők számadásaiban találkozunk először a telegdi főesperesség Benedek nevű főesperesével, aki tulajdonképpen a pénzösszegek behajtását is végzi a plébániákon – subcollector decimarum minőségben – ebben az időszakban (1332–1337). Telegd ezekben a kimutatásokban Tylega, Tylegd, Telegd neveken fordul elő. Az 1333. évi pápai adójegyzék szerint az erdőháti (Erdeuhath) esperességben a következő települések papjai fizettek tizedet a pápai udvarnak: Sancto Martino, Almas, Vduorhel, Sancto Georgio, Vyda, Sancto Thoma, Vorkad, Tortha, Jandalaka, Sancto Symone, Dalya, Dobov, Karachni, Sancto Spiritu, Zokaloka és Kanad. Az erdőháti és az erdőlaki helynevek máig nem tisztázottak. Amint az más szakirodalmi forrásokból is ismeretes, a földrajzi tájegység említése csak ebben a pápai adójegyzékben fordul elő Erdenbach, Erdeuhath nevek formájában. Fancsali Dániel egyháztörténész 1838-ban Erdőlaknak minősítette, míg jó másfél évszázaddal később egy másik egyháztörténész, Léstyán Ferenc, Erdőhátnak. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Erdőhát (Erdőlak) nem felel meg a ma hasonló néven ismert történelmi tájegységnek, Erdővidéknek sem. A ma is használatos földrajzi helynevek között nem találjuk meg sem Erdőhát, sem Erdőlak név alatt, sőt a hazai okleveles forrásokban sem fordul elő. A tizedszedők kimutatása 1334-ben 31 egyházközséget említ az erdőháti (erdőlaki) (Erdenbach) esperességben: Sancta Cruce, Sancto Spiritu, Almas, Sancto Thoma, Sancto Laurentio, Dobov, villa Galamb, Kanad, Sancto Martino, Daya, Buguz, Kurnud, Vriczheg, Oduorhel, Sancto Paulo, Ers, villa Eyanis, Zathalaka, Luce, Farchad, villa Tarka, Sancto Georgio, villa Karasun, villa Voygias, Sancta Elyzabeth, Busmend, Sancto Abraam, Jandlaka, villa Sancte Marie, Sancto Nycolao és Sancto Symone.

A pápai adólajstrom utáni évtizedekben, eddigi ismereteink szerint, csupán egyszer tűnik fel a telegdi főesperes neve, László, egy 1359-ben keletkezett okmányban. A 15. századból ismeretes egy András nevű telegdi főesperes is, akiről egy 1443-ban kelt oklevél tesz említést. A pápai adólajstromban említett erdőháti egyházközségek többsége a 16. században a reformáció terjeszkedésével kiszakadt a katolikus egyházból, az addig apostoli hitvallású hívei református és unitárius hitre tértek, templomaikat pedig átadták az újonnan létesült egyházak képviselőinek.

Ebben az időszakban, a szekularizációt követően (1556) egészen a püspökség visszaállításáig (1713), az egyházmegyében a ferences és a jezsuita szerzetesrend tagjainak lelkipásztori tevékenysége tartotta fenn a katolikus hitéletet. Felszentelt papok hiányában egyes helyeken a plébániák adminisztrálását és a szentségek kiszolgáltatását licenciátusok végezték.

A 17. században több jelentést is küldtek Rómába a Hitterjesztési Kongregációhoz, amelyekben a ferences szerzetesek vázlatosan ugyan, de beszámolnak az erdélyi katolikus plébániák helyzetéről. Az egyik első ilyen ismert jelentés szerzője Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes, aki 1638-ban kelt felterjesztésében az udvarhelyi (Vduarhely) főesperességet is említi 13 plébániával. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a főesperesség székhelye folyamatosan Székelyudvarhely, ahol, ámbár van főesperes, a plébániákat licenciátusok vezetik. A kerület plébániái ekkor a következők: Udvarhely, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály (Oroszhegy és Diafalva filiákkal), Máréfalva, Remete, Lövéte, Oláhfalva és Olaszfalva egy helyre sorolva, Szenttamás (Ülke, Tibód, Kadicsfalva és Fancsal filiákkal), Szentlélek (Farkaslaka, Bogárfalva és Makfalva filiákkal), Vágás, Gagy, Korond, valamint Szombatfalva és Lengyelfalva szintén egy felsorolási pont alatt. Alig két évtizeddel később Damokos Kázmér ferences szerzetes 1657-ben kelt, hasonló jelentésében az udvarhelyi főesperesség 15 plébániával szerepel: Udvarhely, Szenttamás (Ülke és Tibód filiákkal), Szentlélek (Malomfalva, Farkaslaka és Bogárfalva filiákkal), Zetelaka (Fenyéd filiával), Lövéte, Remete, Máréfalva, Betlenfalva, Szombatfalva (Lengyelfalva filiával), Vágás, Szentkirály, Oroszhegy, Pálfalva, Atyha és Korond. Minden plébánia esetében a lélekszámot is feltüntették. Giulio Spinola bécsi nuncius erdélyi jelentésében, amelyet 1665-ben küldött fel Rómába, az udvarhelyi főesperességet nyolc plébániával jegyzi fel. Ezek a következők: Udvarhely, Szenttamás, Szentlélek, Zetelaka, Kadicsfalva, Szombatfalva, Vágás és Oroszhegy. Említést tesz arról is, hogy a kerületben egyaránt működnek a kálvinisták és a jezsuita rend tagjai is, valamint vannak még kisebb plébániák, melyeket licenciátusok látnak el. Damokos Kázmér, immár vikáriusi minőségében, 1668-ban a Hitterjesztési Kongregéciónak összeállított kimutatásában Udvarhelyszéken 14 plébániát említ, azok híveinek számadataival együtt: Lövéte, Remete, Máréfalva, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály, Szenttamás, Oroszhegy, Szentlélek (Farkaslaka és Malomfalva filiákkal), Atyha, Korond, Vágás, Lengyelfalva, Szombatfalva és Udvarhely. Ugyanő, két évvel később, 1670-ben az udvarhelyi főesperességben szintén 14 plébániáról tesz említést. Jelentéséből kiderül, hogy akkor ebben a főesperesi kerületben összesen hat pap és kilenc licenciátus tevékenykedett, kiknek neveit sajnos nem jelzi ebben a forrásban.

Az erdélyi katolikus egyházmegye újraélesztése csíkszentgyörgyi Ilyés András püspöki kinevezésével kezdődött 1696-ban, majd csíkkarcfalvi báró Mártonffy György Gyulafehérváron történt püspöki beiktatásával folytatódott 1716-ban. Az udvarhelyi főesperesség területén a licenciátusok több plébániát is adminisztráltak, ahová a Székelyudvarhelyen 1592-ben letelepedett jezsuita atyák nem érhettek el. A licenciátusok jelenléte az udvarhelyi főesperesi kerületben még a 18. század negyedik évtizedében is kimutatható (pl. Bözödújfalu esetében). A plébániákra csak fokozatosan kerültek felszentelt papok a 18. században, akik aztán sorra átvették a licenciátusok helyét.

Az erdélyi püspökség visszaállítását követő első években összeállított jegyzékek szerint az udvarhelyszéki plébániák közül csak néhány rendelkezett pappal. 1716-ban mindössze öt plébánián szolgált felszentelt pap: Gergelyfi Ferenc udvarhelyi főesperes és Zetelakán plébános, Andrási István Székelyszentléleken, Vass János Székelyszenttamáson, Kari Miklós Vágáson és Fejérvári György Lövétén, mint plébánosok. Rá egy évre, 1717-ben már Korondnak is helyben lakó papja volt. Az említett összeírásban nem főesperesi kerületek szerepelnek, hanem székek és vármegyék. Az udvarhelyszéki, világi papok által adminisztrált és működő plébániák száma ekkor, a 18. század második-harmadik évtizedeiben, nyolc volt (Korond, Szentlélek, Szenttamás, Szentkirály, Zetelaka, Vágás, Vécke, Lövéte, Máréfalva). Szovátát ugyanekkor Marosszék részeként tartották nyilván.

A székelyudvarhelyi főesperesség az 1761-es évi egyházmegyei sematizmusban tizenhét plébániával szerepel: Székelyszentlélek, Székelyudvarhely, Máréfalva, Székelyszenttamás, Lövéte, Zetelaka, Székelyvécke, Székelyszentkirály, Korond, Farkaslaka, Bözödújfalu, Szentdemeter, Vágás, Oroszhegy, Homoródkarácsonyfalva, Atyha és Parajd. Székelyvécke és Szentdemeter plébániái később átkerültek a küküllői főesperesi kerületbe. Oláhfalu a felcsíki kerülethez tartozott. Ugyanez a felépítés egy évvel később, az 1762. évi lélekösszeírásban is érvényben volt.

Az erdélyi püspökség legelső nyomtatásban is megjelent, sematizmushoz hasonló kimutatása, a Batthyány Ignác püspök idejében kiadott 1782. évi kalendárium szerint az udvarhelyi főesperesi kerületet 24 plébánia alkotta: Oroszhegy, Udvarhely, Zetelaka, Atyha, Bardos, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Gyalakuta, Karácsonyfalva, Korond, Lengyelfalva, Máréfalva, Lövéte, Pálfalva, Parajd, Sárpatak, Szentlélek, Szentkirály, Szenttamás, Szitáskeresztúr, Vágás, Vécke, Zsombor. Jelenleg néhány egyházközség ezek közül más főesperesi kerületbe van sorolva: Bordos, Gyulakuta és Székelyvécke a küküllői főesperesi kerület részei, míg Sárpatak az erzsébetvárosi főesperesi kerülethez tartozik Segesvár filiájaként.

Az 1788-as sematizmusban az erdélyi egyházmegyének egy érdekes felosztásával találkozunk. Az akkori egyházmegye főesperesi kerületei (archidaconatus) a maguk rendjén kisebb kerületekre (districtus), alesperességekre tagolódtak. Az egyházmegye ekkor 14 főesperesi kerületből állt. Közvetlen a székeskáptalan tagjainak felsorolása és a püspöki kancellária alkalmazottjai után a sematizmusban a Szent József helynökség következik, amely a maga rendjén három kerületre van osztva: szebeni, hunyadi és zalatnai kerületekre. Ezután következnek az erzsébetvárosi, a küküllői, a kolozsi és a szamosújvári főesperességek. A kolozsi főesperességet ekkor három kerület alkotta: a felső-kolozsi, az alsó-kolozsi és a szolnoki. A sorra következő marosi főeperesi kerület két kerületből állt: a szintén marosinak nevezett és a nyárádi kerületekből. A marosit követik a tordai, az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói főesperesi kerületek. Ezek közül csak a felcsíki oszlik tovább két kerületre, a Kőd alatti és a Kőd feletti districtusokra. Ebben a sematizmusban az udvarhelyi főesperesi kerületet négy kisebb kerület alkotja: a Nagy-Küküllő menti (Udvarhely, Zetelaka, Lengyelfalva, Máréfalva, Szentkirály, Szenttamás, Vágás plébániákkal), a Kis-Küküllő menti (Atyha, Bözödújfalu, Bardos, Egrestő, Etéd, Gyalakuta, Szitáskeresztúr, Vécke, Zsákod egyházközségekkel), a Fehér Nyikó menti (Oroszhegy, Farkaslaka, Korond, Pálfalva, Parajd, Szentlélek plébániákkal) és a Homoród menti districtus (Lövéte, Oláhfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Zsombor egyházközségekkel). Az udvarhelyi után említik a miklósvári főesperesi kerületet, amely a fogarasival van egyesítve, majd az alsó-háromszéki és (a szintén a miklósvári főesperességgel egyesített) felső-háromszéki districtusokra bontott háromszéki főesperességet, majd a kászonit. Ebben az időszakban az udvarhelyi főesperesi kerületben számos olyan plébániát találunk, amelyek később a küküllői főesperesi kerület beosztásába kerülnek át, mint például Bordos, Egrestő, Gyulakuta, Vécke vagy Magyarzsákod. A felsorolásban azonban olyan plébánia is szerepel, amely a mai sepsi–barcasági főesperesi kerülethez tartozik, mint például Kőhalom.

Az udvarhelyi főesperességet 1844-ben 27 plébánia alkotta: Atyha, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Fenyéd, Homoródremete, Kadicsfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Korond, Lengyelfalva, Lövéte, Máréfalva, Oláhfalu (Szentegyházas), Oláhfalu (Kápolnás), Oroszhegy, Pálfalva, Parajd, Szászzsombor, Székelykeresztúr, Szentkirály, Szentlélek, Szenttamás, Szováta, Udvarhely, Vágás és Zetelaka. Ugyanez az összeállítás 1870-ben is érvényben volt. Az 1870-es évek végétől Kőhalom átkerült a sepi–miklósvári főesperesség alárendeltségébe, így az udvarhelyi főesperesi kerület egyházközségeinek száma 26-ra csökkent. Az 1894-ben alapított küküllőkeményfalvi plébánia a zetelaki egyházközségből szakadt ki.

A 20. században az udvarhelyi főesperesi kerület több új plébániával bővült. 1902-ben önállósodott a varsági plébánia és vált külön az addigi oroszhegyi anyaegyháztól. Nem sokkal később, 1908-ban önállósodott a nyikómalomfalvi plébánia is, amely a székelyszentléleki egyházközségtől vált külön. A reformációkor megszűnt erdőszentgyörgyi katolikus plébánia Bözödújfalu 1989. évi elárasztásakor éledt újjá. Templomát 2004-ben építették. Szentkeresztbánya 1941-től helyi lelkészségként működött és csak 1990-től lett külön plébánia. A 20. század közepén, 1948-ban jött létre a pálpataki plébánia. A korábban Korondról ellátott plébánia templomát 1994-ben építették Szent Péter és Pál tiszteletére. Az 1988-ig Zetelakához tartozó Zeteváralja önállósodása szintén új egyházközség létrejöttét feltételezte. Templomát néhány évvel korábban alakították ki egy műhelyépületből 1984–1985 között, melyhez 1998-ban tornyot is építettek. Innen gondozzák a sikaszói, a libáni és az ivói híveket is. Mindhárom filia kápolnával is rendelkezik. Székelyudvarhely Bethlen negyedében (a hajdani Bethlenfalvának megfelelő területen) 1995-ben alapították a Lisieux-i Kis Szent Teréz plébániát, temploma pedig 1997–2001 között épült. Az udvarhelyi főesperesség 21. századi bővülését nyugtázza a bögözi plébánia alapítása is 2003-ban. Templomát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték. A székelyudvarhelyi városrész, Szombatfalva egykori középkori egyházközsége csak jóval a rendszerváltást követően, 2003-ban alakult újjá plébániaként. Szent György titulusú temploma a 18. század végén épült. Az udvarhelyi főesperesi kerületet ma 32 plébánia és 57 leányegyházközség alkotja.

Atyha első írásos említéséről nem rendelkezünk pontos adatokkal. A falu 1567-ben szerepel a katonai összeírásokban. Középkori temploma, amelyet Szent Mihály tiszteletére építettek, tűzvész áldozata lett a 16. században.

A hagyomány szerint Atyha, Korond és Pálfalva egy egyházközséget képezett a reformációig, közös templomuk a „Szentegyházas dombon” állt. A 16–17. századok folyamán a falu lakosságát háromszor térítették át az unitárius hitre, majd végül 1622-ben a katolikus felekezet mellett állapodott meg. A püspökség szünetelése idején Atyha híveit licenciátusok gondozták. Atyha 1707–1743 között Koronddal egy egyházközséget alkotott, majd 1743-ban önálló plébániává lett.

A falu második templomát 1651–1653 között építették a Kupásné nevű hegy alatt, a mostani temető helyén. Ez a templom később szűknek bizonyult, így újabbat építtettek Mária Magdolna tiszteletére a papi telek északi részén, amely 1799-ben készült el. Az új templom egy 1867-ben keletkezett tűzvész folytán, az oldalfalak kivételével, leégett. Megsemmisült a korábbi templomi berendezés, mindössze egy, feltételezhetően Szent Antalt ábrázoló faszobor maradt meg. A leégett templom újjáépítését 1873-ra fejezték be.

Tekerőpatakot az 1567-es regesztrum említi először. Egy 1583-as évi feljegyzés szerint Szent István tiszteltére épített fakápolnája volt, amelyet 1626-ban törökök pusztítottak el. Hívei Gyergyószentmiklósra jártak misére a kilyénfalviakkal együtt, ahol 1633-ban karzatot építettek részükre. 1724-ben lett önálló plébánia, és 1732-ig közös papja volt Kilyénfalvával. Temploma 1734-ben készült el a Gáborfi (Gáborffy) család támogatásával. 1801-ben tűzvész pusztította a falut, temploma is leégett a falu egyharmadával együtt. Templomát újjá kellett építeni a régi falak megtartásával. A most is létező, javítás alatt álló templom védőszentje Keresztelő Szent János.

A vaslábi hegyen 1660 körül épül kápolna a Gáborffy család segítségével Szent Sebestyén, Rókus és Rozália tiszteletére, az 1602. évi pestisjárvány emlékére. Ide évente kétszer zarándokolnak ki a tekerőpataki, kilyénfalvi hívek: pünkösd másodnapján és Szent Rozália napja utáni vasárnap, a búcsús szentmisére.

Vaslábot jelenleg Marosfőről látják el. 1940-től a vaslábi iskolában végezték a szentmisét, 1944 után magánházakban. 1969-ben megvásárolták a Csobotár–féle házat, templommá alakították, majd utólag toldottak hozzá egy tornyot és egy sekrestyét.

Ratosnyát Gödemesterházáról látják el. A 20. század közepén magánházban miséztek, majd 1992–1995 között a ratosnyai katolikusok részére kápolnát építettek.

A hagyomány szerint a szárhegyi Szármány hegy oldalán már a 15. század végén, de legkésőbb a 16. század első felében öt kápolna állt, amelyek kereszt alakban helyezkedtek el, és a Lázár család egyik tagja építtette őket római útjáról hazatérve, egy álmában történt látomásnak téve eleget. Szárhegyen 1642-ben jelentek meg a ferencesek Lázár István gróf hívására, hogy az említett kápolnák őrzését vállalják, kolostoruk 1665-ben létesült. Kájoni János házfőnöksége idején, aki 1669-ben került Szárhegyre, a kápolnát újrafödték és a kolostort újjáépítették. 1700-ban elrendelik, hogy hiteles a rendház pecsétet készíttessen. Ma is működő kolostortemploma 1749 után épült. A ferences kolostor területét 1755-ben adományozták a rendháznak. A kolostor 1872. május 22-én tűzvész áldozata lett. Ekkor pusztultak el rendi iratai is, könyvtára, valamint az épület teljes berendezése. Az égéskárosult templom és a kolostor felújítását 1877-ben fejezték be. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1949-ben maradék értékeit is államosították, igen kis mennyiségben maradtak meg. A ferences templom titulusa Nagyboldogasszony, a búcsút és a falunapokkal egybekötött rendezvényeket is ennek ünnepén (augusztus 15.) tartják.

Palotailvát Gödemesterházáról látják el. 1890 körül magánházban miséztek, amelyet a Bánffy grófok megvásároltak és 1936-ban kápolnává alakítottak. 1970-ben súlyos tűzkárt szenvedett és nagyszabású javításra szorult. Oltárképét ekkor kapta Gyergyóalfaluból. A régi családi házból átalakított kis templomot az összeomlás veszélye fenyegette, ezért 2008 augusztusában egy teljes felújítás mellett döntöttek. Pályázati forrásokból, a helyi önkormányzat és a hívek adományából a templom újjáépült.

A szárhegyi plébánia feltételezhetően egyike annak a három plébániának, amelyeket a pápai tizedjegyzék is említ. Szárhegy neve, mint Lázár Miklós előneve 1494-ben tűnik fel először az oklevelekben. Temploma a 13. században épült, amely 1658-ban és 1661-ben tatárpusztítás áldozata lett. 1729-ben a templomhajót lebontották, és 1730-ban kibővítették, a tornyot is ekkor magasították meg. A plébánialak 1865-ben épült Szabó Lajos plébános idején.

Háromkút Gyimesközéplokhoz tartozott. Kápolnáját 1950-ben alakították ki egy romladozó házból. Híveinek lelki gondozása megoszlott Gyimesközéplok és Gyergyószentmiklós között. Az itt lakó katolikus hívek ellátását 1961-ben a gyergyószentmiklói plébániára bízták, hogy a gyimesközéploki plébániát kisegítsék, anélkül, hogy adminisztráció szempontjából átkerült volna Gyergyószentmiklóshoz. 1967-ben a leányegyházközség római katolikus lélekszáma 150–200 közöttire tehető. Háromkutat 1999-ben csatolták Gyergyóbékáshoz, és így leválasztották Gyimesközéploktól. Jelenleg havonta miséznek itt.

Maroshévíz az 1760-as években Gyergyóremete filiája volt. A helyi lelkészség megszervezését 1867-ben kezdeményezték Molnár Mihály gyergyóremetei plébános indítványára. Az akkori Toplicza a szászrégeni esperesi kerülethez tarozott, majd a helyi lelkészség alapításakor 1870-ben a gyergyói főesperesi kerülethez csatolták. Temploma 1869-ben épült Szent Péter és Pál tiszteletére, melyet 1873-ban szentelt fel Fogarassy Mihály püspök. 1887 májusában tűzvész pusztította a falut, a templom tornya is leégett, két harangja megsérült. Ezt 1888–ra javították ki. A plébániaépületet 1887-ben építették újjá a tűzvészt követően. A maroshévízi római katolikus népiskolát 1870-ben alapították.

Kilyénfalvát 1567-ben említik először az írásos források Tekerőpatakkal együtt, és mint önálló települést az 1616-os lustrában. A kilyénfalviak kezdetben Gyergyószentmiklósra jártak templomba. 1633-ban külön karzatot építettek a gyergyószentmiklósi templomba, hogy beférjenek a tekerőpataki és a kilyénfalvi hívek. A falu lakosai 1646-ban fakápolnát építettek, majd 1659-ben kőkápolnát állíttattak Szent Kilián tiszteletére. Kilyénfalva 1732-ig Tekerőpatakkal közösen alkotott egy filiaegyházközséget, majd ettől az évtől kezdte önállósulását a tekerőpataki templom építésével. Rövid ideig Gyergyóújfaluhoz tartozott, majd 1743-ban külön lelkészt helyeztek ide. Anyakönyvezése is 1743-tól kezdődik. Jelenlegi templomát 1758–1761 között építették és 1786-ban szentelték fel Mária Magdolna tiszteletére. A templomot villámkárosulás érte 1828 júliusában, ezért 1829–1831 között újjáépítették. 1863 júliusában a templomtorony ismét tűzvész áldozatául esett, így újabb helyreállítási munkálatokra volt szükség. Egyházi népiskolájának alapító okiratát Szepessy Ignác püspök adta ki 1743-ban. Tanítójáról 1731-ből van adat.

Marosfő egy magaslati üdülőhely, ahol Ébner Jenő lazarista atya missziós háza volt az első misézőhely 1957-től. Nehéz megközelíthetősége miatt egy hétvégi házat alakítottak át kápolnának. Marosfő templomát 1990-ben építették és 1999-ben szentelték fel. Marosfőt Kilyénfalváról látták el a 20. század második felében, míg az 1990-es években Marosfőn el nem készült az új plébániaépület, és önállóvá nem vált.

Gyergyóújfalut 1567-ben említik a regesztrumban. A középkorban gótikus temploma volt, a 17. század második felében plébániaként szerepel az egyházi jelentésekben. Újabb templom építését 1786-ban kezdeményezték. Ma is álló templomát 1825–1830 között építették Sarlós Boldogasszony tiszteletére a középkori templom alapjaira.

Gyergyószentmiklóst a pápai tizedjegyzék említi először. Feltételezhetően már a 13–14. században temploma lehetett, melynek utódja az 1498-ban épített gótikus templom. A ma is álló templom 1756-ban épült Sikó József plébános idejében, melynek emlékét a templom nyugati homlokzatán lévő felirat őrzi, említést téve az akkori püspökről is. Barokk stílusban épült, ezt jellemzi a kórushomlokzat is. A toronyra írt évszámok (1753, 1756, 1857) a háromszori magasítás dátumai. 1995-ben, a torony felújítási munkálatai során, a déli oldalfalon napórát tártak fel. 1869-ben nagyobb javításokat végeztek a templomon, a tornyot új bádogburkolattal fedték be, új padlózatot készítettek és a padokat is kicserélték. A történelem folyamán több csapás is érte a települést: 1633-ban pestisjárvány, 1657-ben és 1661-ben a tatárbetörés, valamint a belharcok (1690, 1711, 1762) pusztították. A csúcsíves kiképzésű orgona 1877-ben került ajándékként a templomba Fogarassy Mihály gyergyószentmiklósi születésű püspök adományaként. A templomot fal veszi körül, melynek építéséről 1633-ban történik említés, majd az 1756-os újjáépítéskor a cintermet is kibővítik. A bejárati kapu egyidős a templommal. Haynald Lajos püspök alapította az irgalmas nővérek részére a leányiskolát, amelyet Fogarassy Mihály fejlesztett tovább bőkezű adományaival 1876-ban.

Gyergyóremetét az 1567-es regesztrum említi először. A plébániát 1726-ban alapították, addig Ditróhoz tartozott. Temploma 1771-ben épült Szent Lénárd tiszteletére. Ezt a templomot 1880–1894 között nagyobbították meg.

Gyergyóhodos Salamás falunak egyik közigazgatási részét képezi. 1848 után Ditróból több család telepedett le az Orotva patak Marosba folyásánál kialakult hodály szélén emelkedő dombháton. Ez a telep a Hodos nevet kapta. A közeli Salamáson lakó néhány katolikus családdal együtt, Hodos és Salamás név alatt tűntek fel, Ditró filiáiként. A jelenlegi hodosi plébániához tartozó Salamás a 19. században Ditróhoz tartozott. Templomát 1898–1899 között építették. Iskolája 1901-ben épült. A plébánia önállósítását szintén Ditró kérelmezte 1923-ban. Ekkor önálló helyi lelkészségként működött, majd 1925-től plébánia lett. Plébánialakja is ekkor épült.

Az 1882-es sematizmusban Békás Gyergyószentmiklós filiájaként szerepel, míg a település Zsedánpataka nevű része ugyanekkor Tölgyes filiája. 1893-ban Tölgyes fiókegyházaiként tüntetik föl a forrásokban Gyergyóbékást, Gyergyódomokost (Gyergyó-Domukot), Gyergyó-Hollót és Gyergyó-Zsedánpatakát. Ekkor Békásnak 170, Zsedánpatakának 31 katolikus hívője volt, akik a település többségét kitevő görög katolikusokkal éltek együtt.

Templomát 1903-ban szentelték fel, plébániaépülete 1913-ban épült, az egyházközség ekkor önállósult. Szintén ebben az évben került hozzá filiaként Gyergyódomokos. Mindkét világháború súlyos veszteségekkel járt, lakosainak nagy része szétszóródott. 1945–1955 között nem volt papja. A gyergyóbékási templomot és plébániát 1945-ban a görög katolikusok kérték használatra, de ez nem következett be, ugyanis időközben felépült számukra is a templom. A plébánia 1946-ban, amikor a háborús pusztítások miatt négy római katolikus családra csökkent, Gyergyószentmiklós gondozásába került (párhuzamosan ellátott egyházközségként) Háromkút és Gyergyódomokos filiákkal együtt.

A gyergyóbékási templomot és a gyergyódomokosi kápolnát Dani Gergely gyergyószentmiklósi plébános javíttatta ki 1955–1956 között. Bodó Péter személyében kisegítő lelkészt kapott a gyergyószentmiklósi plébánia, így kialakulhatott a rendszeres havi egyszeri szolgálat. A gyergyóbékási templomot és a plébániát 1970-ben ismét kijavították, ekkor 60 hívője volt.

Gyergyóbékás és a hozzá tartozó filiák 1993-tól Barth Ottó személyében önálló lelkészt kaptak. Így felváltva mindegyik helységben kéthetente szentmisét tartottak, a hitoktatás rendszeresedett, az épületeket helyrehozták. A plébánia 1999 augusztusától ismét Gyergyószentmiklós gondozásába került. Ez az ellátás napjainkban is tart.

Csomafalvát az 1567-es évi regesztrumban említik írásban először. Egészen 1730-ig Gyergyóalfalu filiája volt. A hívek kérésére Sorger Gergely püspök nyilvánítja önálló plébániává 1730-ban. A Lázár család támogatásával 1726–1728 között a régi fakápolna helyére új templomot építettek. A hívek számának gyarapodásával nagyobb templom építését vették tervbe, amely 1875–1878 között készült el, és ezt Szent Péter és Pál tiszteletére szentelték fel. Csomafalva Szászfalu nevű részében 1993-ban építettek templomot Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére. Első plébánialakja 1730-ban épült, a jelenlegi 1909–1910 között.

Gödemesterháza 1882-ben még Maroshévíz filiája volt, és csak 1927-ben önállósult. Kápolnája 1896–1897 között épült Jézus Szent Szíve tiszteletére. Innen látják el Palotailvát, Ratosnyát és Nyágrát. Korábban az első két település is Maroshévíz filiája volt. Plébániává szervezésekor megvásároltak egy régi lakást plébániának, amelynek helyére 1972–1976 között építették a mai emeletes paplakot.

A település első írásos említése egy 1567-es regestrumból való, amelyben 44 kapuval jegyzik. Azonban az 1333-as, illetve 1334-es pápai tizedjegyzék három gyergyói papot sorol fel (István, Tamás, Miklós), melyek közül az egyik, Gyergyószentmiklós és Szárhegy mellett Alfaluban szolgált. Ekkor tehát egyháza és papja van. Ezt erősíti meg a templom oldalán lévő felirat: Aedificata MCCXIII in honorem sacro Sanctorum Iudae et Simeoni Apostolorum et Sanctae Margharetae virginia et martiris (Építtetett 1213-ban, Szent Júdás és Simon apostolok és Szent Margit szűz és vértanú tiszteletére). Ugyancsak ezt látszik megerősíteni a torony aljában lévő, félköríves kapubejárat is. Az egyházközség első temploma román stílusú, mely építése után alig harminc évvel az 1241-es tatárjáráskor elpusztult. Ezt követte a nagyobb, gótikus stílusban emelt templom, melynek építési idejét stílusjegyei alapján a művészettörténészek a 15. századra teszik. Számos eleme a jelenlegi templomban is megtalálható. Innen maradt meg a kőalapokon nyugvó andezit–tufából faragott hatszögletű, gótikus kelyhet mintázó keresztelőkút is.

A hagyománmy szertint 1567-ben István gyergyóalfalvi pap sereget szervezett János Zsigmond térítő seregei ellenében, és a székelyek megvédték hitüket. Ennek nyomán indult el a Csíksomlyói zarándoklat. A Rómából hazatért P. Damokos Kázmér felszentelt erdélyi apostoli vikárius 1675-től Gyergyóalfaluból, mint az akkori idők legbiztonságosabb helyéről kormányozta az egyházmegyét. Itt is halt meg 1678-ban pestisben.

1707 decemberében Acton tábornok a császári csapatok élén büntető hadjáratot vezetett a székelység ellen. Ekkor égett le a templom tetőzete, több egyházi épülettel, köztük a plébániával. A javítási munkálatok évekig elhúzódtak, és amint a feljegyzésekből kiderül, ekkor már világossá vált egy nagyobb templom szükségessége az egyházközség számára. 1730-ban az addig Alfaluhoz tartozó Csomafalvát önálló plébániává szervezték át. 1755-ben Bálintffi Gergely plébános hozzálátott az új templom építésének előkészítéséhez. 1766-ban szinte a teljes gótikus templomot lebontották. Az új templom alapkőletétele 1766. június 27-én történt. Ez a templom már barokk stílusban épült. Az építkezést Mária Terézia osztrák császárnő is segítette 800 rhénes forinttal. A templomot végül 1786 Szentháromság vasárnapján szentelte fel Batthyányi Ignác akkori erdélyi püspök. Ehhez az eseményhez kapcsolódik a Szentháromságnapi–búcsú.

1806-ban hatalmas tűzvész söpört végig a falun. Leégett a templom tetőszerkezete és a paplak is. Ugyanebben az évben emelték a ma is meglévő plébániaépületet. Rendbe hozták a sérült templomot is. 1930-ban északi mellékhajóval bővítették a templomot.

Borzont filiába 1770-ben telepítettek moldvaiakat, akik görög katolikusok lettek. A görög katolikusok 1938-ban épült temploma jelenleg a római katolikusoké.

A gyergyói esperesség a reformációt követő időszakban alakult ki. A középkori gyergyószéki plébániák 1276–1545 között a telegdi főesperességhez tartoztak. A pápai tizedjegyzékben (1332–1337) három plébános bejegyzése szerepel Gyergyószékben: ezek feltételezhetően Gyergyószentmiklós, Gyergyóalfalu és Szárhegy. 1478-ból ismeretes egy Benedek nevű gyergyószentmiklósi pap, aki alesperes volt. 1592-től Csík–, Gyergyó– és Kászonszék egy főesperességet alkotott, három /al/esperességgel, egészen a katolikus megújhodás korszakáig.

Francesco Leone da Modica ferences szerzetes jelentésében, amelyet a Hitterjesztés Szent Kongregációjához küldött 1638-ban, a gyergyószéki plébániák a Háromszéki főesperességhez taroztak. Ez az okmány öt plébániát említ: Gyergyószentmiklós (plébánosa ekkor Ferenczi György esperes), Szárhegy, Újfalu, Alfalu és (különös módon) Koronka. Ez utóbbi település Marosszékben található, a jelentés szerzőjének elírása vagy téves helyismerete miatt kerülhetett ebbe a felsorolásba. Giulio Spinola bécsi nuncius hasonló jelentése 1665 végéről Gyergyó fiókszékben öt plébániát említ: Szárhegyet, Alfalut, Újfalut, Szentmiklóst és Ditrót (Gitro). Ugyanitt megjegyzi, hogy ezek nagy plébániák, és több faluban fiókegyházközségük van. Damokos Kázmér erdélyi apostoli vikárius székelyföldi vizitációs jelentésében, amelyet 1668-ban a Kongregációhoz terjesztett fel, Gyergyószékben négy anyaplébániát sorol fel: Gyergyószentmiklóst két filiával (Tekerőpatak és Kilyénfalva), Szárhegyet szintén két leányegyházközséggel (Ditró és Remete), Alfalut Csomafalva filiájával és Újfalut. Az 1753-as, az 1761-es és az 1782-es egyházmegyei sematizmusok szerint a következő plébániák tartoztak hozzá: Alfalu, Csomafalva, Ditró, Kilyénfalva, Remete, Gyergyószentmiklós, Szárhegy, Tekerőpatak, Újfalu. A gyergyószentmiklósi örmény plébánia 1782-ben külön örmény rítusú főesperesi kerületben szerepelt.

A gyergyói főesperesi kerületet 1846-ban 11 plébánia alkotta. 1870-ben a kerület Maroshévízzel bővült. 1882-ben 12 plébániája volt: Alfalu, Csomafalva, Ditró, Kilyénfalva, Remete, Szárhegy, Gyergyószentmiklós (külön örmény és latin szertartású plébániák), Tekerőpatak, Toplicza (Maroshévíz), Tölgyes és Újfalu. A főesperesség a 20. században tovább bővült Borszék (1901), Gyergyóbékás (1913), Gyergyóhodos (1925), Gödemesterháza (1927), Orotva (1973) és Marosfő (1999) egyházközségekkel. 2008-ban alapították Gyergyószentmiklós Szent István plébániáját, a templomot ugyanez évben szentelték fel. A gyergyói főesperesi kerületet jelenleg 21 plébánia alkotja. A főesperesség központja, rövidebb megszakításokkal, Gyergyószentmiklóson működött.

Borszék település neve egy 1745–beli peres iratban tűnik fel először, melyben fürdőházait és kápolnáját említik. A település fejlődése 1770-től kezdődik, ekkor ismertette Bánffy Dénes Borszék borvíz forrásainak jelentőségét. 1805-ben Zimmerhausen Antal betegségéből itt kigyógyulván, bérbe vette a forrást és a vendégek részére házat épített. A romossá vált kápolna helyett gr. Lázár László kancellár 1847-ben egy kis templomot építtetett a Szentháromság tiszteletére. Fenntartásáról Ditró és Szárhegy gondoskodott, mivel Borszék területe e két község birtokosságáé volt. Ebben az időszakban Ditró filiája volt. Borszék önálló plébániáját 1901-ben szervezték meg, templomát 1910-ben építették a birtokosság támogatásával.

Ditró neve 1567-ben fordul elő az oklevelekben. A 18. század elején Szárhegy filiája volt, és 1711-ben önállósult. Ditró első templomának építési ideje sajnos ismeretlen, de valószínű, hogy már 1500 előtt állt. A település régi temploma gótikus jegyeket hordoz, amelyek a jelenlegi Szent Katalin templom csúcsíves nagy ablakkeretén és a főbejárat kőkeretén érzékelhetők. A templomhelyet a Csibi család adományozta. Ezt a templomot 1746-ban nagyobbították, tornya 1753-ban épült. A templomhajót 1756–1767 között bővítették és építették újjá.

Az Alexandriai Szent Katalin tiszteletére szentelt templom nem felelt meg az egyre nagyobb számú katolikus hívők befogadásának. A megnövekedett egyházközség nagyobb templom építését tette szükségessé már a 19. század második felében Takó János plébános idején, aki 1888-ban került Ditróba. A templomot Kiss István tervezte, az építkezést Kládek István szabadkai vállalkozó kivitelezte. Ezt a templomot 1911-ben áldotta meg Majláth Gusztáv Károly püspök, és 1913-ban szentelték fel Jézus Szíve tiszteletére.

A település középkori Kripta-hegyi templomát a reformáció után előbb az unitáriusok, majd a reformátusok kapták meg. 1720-ban a katolikusok vették birtokukba egyházközi megoldással. A romos állapotban levő templom Berzenczey István Marosszék főkirálybírója és felesége Kún Ilona jóvoltából megújult, de 1752-ben a főkirálybíró és családja, valamint a falu tehetősebb katolikus gazdái új istenháza építésébe kezdtek. A jelenleg is álló épületet csak 1779-ben fejezték be. A 18. századi plébánia helyett 1908-ban készült új lakás, 1912-ben pedig telket vettek az új iskolaépület számára, melyet az 1960-as évek elején bontottak le. A tanító egyben a templom kántora is volt. Részére az egyházközség kántortanítói lakást és földet biztosított. Az 1948-as államosításkor a kántortanítói épület szerencsés módon az egyházközség tulajdonában maradt, az 1980-as évek elején pedig plébániává alakították át. A templomot 1882-ben erődszerű kerítéssel vették körül, amely az 1960-as évek végén omladozó állapotba került, lebontották, és helyébe korszerű kerítést építettek. Székelykál legfontosabb filiái Erdőcsinád, Iszló (egy ideig Ehedhez tartozott), Jobbágyfalva, Kisillye, Marosjára, Székes, Vadad voltak. Jobbágyfalva 1875-ben, Marosjára 1918-ban önállósult.

A szentháromsági középkori plébániatemplomot a katolikus hívek 1752-ben foglalták vissza először az unitáriusoktól, majd 1764-től végleges főkormányszéki utasításra birtokolták azt. Az épületet a torony kivételével lebontották, és 1904-ben újat építettek helyette. A régi iskola 1887-ben készült első osztálytermét 1908-ban bővítették. Az egyházközség hitéletét jelentősen megzavaró eseményre 1937 márciusában került sor, amikor egy erőszakos hittérítés következtében 45 család tért át görög katolikus hitre.

Vajola középkori templomát a 18. század második felében a lutheránus hívek átalakították, ma a görögkeleti rítuson levők használják. A második világháború után az elmenekült szászok helyébe érkező katolikusok egyik lakásból alakítottak ki kápolnát. 1974-ben lakást vásároltak, majd 1979-ben a hívek közmunkájával tornyos kápolnává alakították át.

A szászrégeni plébániához tartozó filiában magánházakban miséztek, majd egy 1975-ben vásárolt lakásból alakítottak ki kápolnát.

A pápai tizedjegyzék által jegyzett plébániális falu lakossága a reformációkor reformátussá lett. Apostol György marosvásárhelyi jezsuita rendházfőnök 1765-ös missziós munkáját megtérések követték. A szentmiséket kezdetben egy csűrben tartották, amíg 1767-ben az addig reformátusok által használt templomot Bécs a már többséget képviselő katolikus híveknek ítélte oda. Július 14-én a templomot Szent Adalbert püspök tiszteletére szentelték fel, Raisz József jezsuita atyát pedig kinevezték a bői egyházközség adminisztrátorának. A plébániát 1810–1914 között ferencesek adminisztrálták. Székelybő 1937-től Nyárádszereda filiája lett.

A Nagyernyéhez tartozó sáromberki katolikus hívek 1899-től magánházban, 1905-től a Jézus Szent Szíve tiszteletére szentelt kis templomban vettek részt misén.

Székelyhodos katolikus hitet megtartó lakói már a 17. század első felében a bosnyák ferencesek misszióját élvezték. Az 1332-ben adatolt középkori templomot a 18. század második felében kövesdi Boér Imre főesperes-kanonok megújíttatta és bővíttette. 1880-ban a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt templomot újjáépítették. A falu római katolikus hívei a második világháborút követően nagyon megfogyatkoztak, ezért az egykori jelentős plébániát 1957-től Jobbágytelkéről látták el. A falu nagyon szeretett volna újra saját papot kapni, ezért az 1970-es években papi lakot is épített.

A szász telepítésű helység középkori eredetű, később bővített templomát a reformáció óta a lutheránus egyházközség használja. Középkori eredetű a magyarrégeni, jelenleg reformátusok birtokában levő templom is. 1700 után Szászrégen a mikházi ferencesek missziós területéhez tartozott. Az 1736-os alapítású plébánia az 1761-es egyházmegyei összeírás idején a tordai főesperesi kerülethez tartozott, 1782-ben már a marosi kerülethez. A Kisboldogasszony titulusú templom építése 1736-ban elkezdődött, de csak 1780-ban készült el. Az új papi lakásba 1771-ben költözött be a plébános, két előde még Abafáján lakott. 1848-ban a templommal együtt a plébánia is leégett, az újjáépítés hosszasan elnyúlt. Az 1930-as években felmerült egy egészen új, emeletes plébánia építése, de kivitelezése a nehéz idők miatt elmaradt. Iskola előbb 1782-ben, majd 1829-ben épült, a jelenleg is álló épületet pedig 1877-ben adták át. 1918-tól az elemi iskola épületében polgári iskola működött.

A Jobbágyfalvához tartozó nyárádszeredai katolikus hívek az 1920-as évek végén alakítottak ki maguknak egy szükségkápolnát. A kápolna 1928. október 8-ai megáldása után továbbra is a jobbágyfalvi plébános látta el a közösséget. A plébániaszékhelyet 1937-ben tették át Székelybőből Nyárádszeredába, mivel Bő fokozatosan elnéptelenedett. 1965-ben kibővítették a kápolnát, majd 1969-ben sikerült megvásárolni a kápolna tőszomszédságában levő házat, ahol 1980-ig a plébánia működött. Ekkor Jézus Szentséges Szíve tiszteletére szentelt templommá alakították át az épületet. 1981-ben cserével megszerezték a templom melletti házat plébánosi lakás céljára. A két épületet tornyos kapubejárattal kötötték össze.

A település pápai tizedjegyzékben szerepelő plébániatemplomát a Basta-féle harcok idején romokba döntötték. Apostol György exjezsuita atya missziós munkájának köszönhetően Nyárádtő plébániaként szerepelt az 1782-es és az 1788-as sematizmusokban. Annak ellenére, hogy Apostol György végrendeletileg is gondolt a plébánia további működésére és fenntartására, a későbbiekben a nyárádtői egyházközség Marosvásárhely filiája lett. Kezdetben magánházban tartották a szentmisét, 1818-ban építettek sövényfalú kápolnát. Jelenlegi templomát 1907-ben a kassai vértanúk tiszteletére szentelték fel. 1942-ben Nyárádtő helyi lelkészség lett, Maroskeresztúr filiával. 1981-től önálló plébániává vált.

Nyárádszentanna középkori plébániatemplomát ma a református gyülekezet használja. 1903-ban a település Jobbágyfalva filiája volt, és a gróf Lázár család udvarában volt Szent Anna tiszteletére szentelt kápolna. Jelenlegi temploma 1905-ben épült. 1937-től Nyárádszereda leányegyháza lett.

A Nyárádselyéhez tartozó filiában 1930-ban épült kápolna. Ezt megelőzően a katolikusok egy kis földterülettel rendelkeztek a falu feletti dombtetőn, amelyen kereszt és harangláb állt. Ezt a területet 1907-ben megnövelték, és hosszas készületek után Páduai Szent Antal titulusú kis kápolnát építettek rá. Az 1990-es évek közepéig volt használatban.

Nyárádgálfalva 1846-ban Szentháromsághoz tartozott, 1937-től csatolták Nyárádszeredához.

A 15. század második felében már fennálló nyárádköszvényesi plébánia a reformáció végén pap nélkül maradt. A bosnyák provinciális által küldött, 1635-ben Mikházán letelepedett ferencesek 1629-től laktak a plébánián. Damokos Kázmér szovátai származású ferences testvér segítségével innen gondozták a környék katolikus híveit. Az 1731-es főesperesi vizitáció az egyházközség templomának 1522-es építési feliratot hordozó, gótikus szentélyboltozatát emelte ki. Ezt a középkori épületet lebontották, és 1822–1824 között újat építettek. 1901-ben új papi lak épült, 1904-ben pedig harangozói lakás. Az 1878-ban emelt iskola helyett 1905-ben építettek újat. 1924-ben új tanítói lakást szenteltek fel, 1940-ben új iskolaépület került fedél alá.

A településen 1649-ben Szent Fülöp és Jakab apostolok tiszteletére szentelt kápolna állt. Köszvényes-Remete – ahogy Nyárádremetét 1899-ig hivatalosan nevezték – 1783-tól lett önálló plébánia, addig Nyárádköszvényes filiája volt. 1784-ben már gyűjtöttek az új templom építésére, de azt csak 1804-től kezdték el építeni. A ma is álló papi lak 1871-ben, a négytantermes iskola 1891–1893 között, a vármezői filia iskolatemploma pedig 1913-ban készült el.

Templomának főoltárán kapott helyet az 1784-ben felszámolt gyulafehérvári trinitárius templom Szent Kereszt mellékoltárának feszülete. A bécsi trinitáriusok kalászos feszületének faragott másolatát gróf Batthyány Ignác püspök adta az egyházközségnek.

A selyei katolikusság a reformáció után Szovátához tartozott. 1637-ben zsindellyel fedett sövénytemploma épült. Jelenlegi templomát 1722-től Szent Mária Magdolna tiszteletére emelték, átépítésére pedig 1909-ben került sor. 1768-ig licenciátusok, ettől az évtől a mikházi ferencesek gondoskodtak a katolikus közösségről. 1891-ben költözött először egyházmegyés pap a faluba. Az egyházközség gazdasági hátterét az erdős területek jelentették. Az 1923-as kisajátítás után tízévi folyamatos pereskedéssel és kérelmezéssel sikerült az erdők nagy részét egyházi kézben megtartani. Az 1948-as államosítás az erdőtől és a legelőtől véglegesen megfosztotta az egyházat. Az egyházközségben a 18. századtól felekezeti iskola működött, melynek új épülete a 19. század végén épült. A Bekecs hegyének tisztásán már a 16–17. század fordulóján állt egy kápolna. Kőkeresztje a nyárádselyei templomban található. A kápolna a 18. század közepén dőlt össze.

A középkorban Nyárádköszvényeshez tartozó Mikháza kolostorának 17. századi alapítása a Nyárád-vidék és a környékbeli települések rendszeres lelki gondozásának kezdetét jelentette. Az 1603-ban felégetett tövisi kolostor helyett a következő évtizedekben sikerült az erdélyi fejedelmekkel egy új kolostor alapítását engedélyeztetni. 1635-ben Tholdalagi Mihály marosszéki főkapitány Mikházán házat és telket vásárolt a bosnyák provinciális által küldött, és a nyárádköszvényesi üres plébánián megtelepedett ferencesek részére, kiknek vezetője P. Szalinai István volt. A ferencesek a telken Szent István király tiszteletére szentelt kápolnát és egy szerény cellasort építettek. 1636–1639 között Damokos Kázmér szovátai származású ferences testvér is részt vett az építkezésben. A bosnyák obszerváns szerzetesek és a provincia magyar szerzetesei közötti konfliktus az előbbiek távozásával és P. Kájoni János házfőnök kinevezésével zárult. A gvárdián új emeletes kolostor építésébe kezdett. 1678-ban elkészült a késő reneszánsz sgrafittó-díszítésű, Erdélyben páratlan kőportálékkal büszkélkedő templom is, mely nagyrészt megőrizte az első templom falait, és amelyet 1692-ben Dluszki Jakab bákói püspök szentelt fel öt oltárral. 1896-ban Mikháza expositura, később újra Nyárádköszvényes filiája lett. A ferenceseknek 1949-ben el kellett hagyniuk a kolostort, ahol ezt követően elmegyógyintézetet rendeztek be.

A nagyernyei középkori templomot a katolikus hívek 1729-ben, a jezsuitáknak köszönhetően kapták vissza a szombatozó unitáriusoktól. A 18. században a faluban lakó Kun Zsigmond ítélőmester stefanita házi káplánokat tartott. Az egyházközség életében fontos időszakot jelentett Szabó György plébánossága a 19. század végén, 20. század elején. Szolgálata idején 1899-ben új plébánia épült a templom melletti telken, az 1778-ban készült papi lakot pedig bérbe adták. 1903-tól új, két tantermes iskolaépület, valamint mellette egy négy helyiséggel rendelkező, zsindellyel fedett kántor-tanítói lak szolgálta a felekezeti oktatást. Az 1881-ben készült új torony mellé 1904-ben új templomot építettek. Szabó plébános jelentős munkásságából megemlítjük még, hogy sikerült bekapcsolnia a falut a szövetkezeti mozgalomba, 1910-ben pedig saját területén „szegények házát” épített.

Marosszentkirály határában a reformáció előtt pálos kolostor működött, amelyet 1350-ben alapítottak. Utolsó említése 1535-ből való. Később János Zsigmond a kolostort Baki Pálnak adományozta. 1578-ban romokban hevert, az épületek köveit a marosvásárhelyi vár építésénél használták fel.

A középkori plébániális helyen 1740-ben alapítottak újra plébániát. 1740 előtt a mikházi ferencesek missziós területéhez tartozott. A későbbiekben többször volt stefanita adminisztrátora. Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt temploma 1773-ban épült. A plébániát ma a marosvásárhelyi Remete Szent Antal plébániáról látják el.

Marosszentgyörgy középkori plébániatemplomát 1720-ban gróf Petki Dávid vette vissza a reformátusoktól. Mivel az épület nagyon rossz állapotban volt 1731-ben felújította, majd a stefanitákra bízta. Előbb a csíki, majd 1735-től a mikházi ferencesek szolgáltak itt a gróf Petki család házi káplánjaiként. Az egyházközséget 1826-tól a marosvásárhelyi obszerváns ferencesek adminisztrálták, akik a városból jártak ki vasárnaponként szentmisére. A katolikus hívek telket adtak a rendnek örök haszonélvezeti joggal, amelyen 1936-ban elkezdődött a kolostor, a jelenlegi plébánia építése. Szeptember elsejétől P. Kiss Márton lett a házfőnök, egyben az önálló egyházközség vezetője. A szerzetesek a kolostorban 1938-ban kis házikápolnát alakítottak ki, és a teljes épületet, a plébánia hivatal szobája kivételével, klauzúra alá vették. Az 1901-ben épült egy tantermes iskolát kibővítették, igazgatója pedig P. Kiss Márton lett. Előbb 1953-tól 18 évig, majd 1984-től ismét világi pap került a marosszentgyörgyi egyházközség élére.

Középkori temploma helyett a református gyülekezet a 19. században újat épített. A katolikusoknak 1725-től fakápolnájuk volt, melyet 1784-ben újraépítettek. A 18. század végén stefanita adminisztrátora volt, aki egyben a mezősámsondi anyaegyházban is végezte a lelkészi teendőket.

Az erdélyi ferences rendtartomány megbízására Hammer Konrád, a kolozsvári rendház szindikusa (intézője) 1735-ben megvásárolta Klementzius János és felesége Kolozsvári Judit Marosvásárhely főterének északnyugati részén levő házas telkét. Az obszerváns ferencesek gróf Haller János gubernátor közbenjárásának köszönhetően még ebben az évben berendezkedhettek a főtéri telken. Az első házfőnök, P. Csedő Gergely a rendelkezésre álló épületekben egy kis oratóriumot, valamint lakást alakított ki. Újabb telekvásárlások után, 1746-ban elkezdődött a kolostor építése, majd 1749-ben letették a Szent Imre hercegnek szentelt templom alapkövét, mely a Petki család jelentős támogatásával 1755-re készült el. 1784–1944 között a kolostorban működött a katolikus elemi fiúiskola. A ferencesek a hívek pasztorálása mellett az oktatásban is kivették részüket.

A szerzeteseket 1951. augusztus 19-e éjjelén kényszerlakhelyre vitték. A rendház teljes vagyonkészlete a városi Néptanács használatába került, a templom, a sekrestye, a kolostorban egy folyosó, az oratórium és egy szoba kivételével. 1952 után a kolostor épületében Művészeti iskola, igazgatói lakás és bentlakás működött. 1967-ben „kiderült”, hogy a ferences templom és kolostor a kommunista hatalom által Marosvásárhelyre tervezett színház előtti tér létrehozásának útjában áll. Az egyházzal kötött, kényszerhelyzet szülte megegyezés alapján az állami hatóságok egy Ady-negyedbeli ingatlanon kialakították a város második plébániájának épületeit, és 1972-ben, a torony és a kripta kivételével, lebontották a főtéri épületegyüttest. Az új egyházközség pasztorációját 2006 augusztusáig a ferencesek vezették. Ekkor adták át a plébániát ideiglenesen az érsekségnek.

A marosvásárhelyi római katolikus egyházközség megalakulása valamikor a 12. század végére vagy a 13. század elejére tehető. Romanus alesperes-plébános a pápai tizedjegyzék szerint a legtöbb adót fizette Székelyföldön. A középkori plébánia több papja és káplánja ismert, azonban a vidék e legnépesebb gyülekezetére vonatkozó adatok ebben a korban szórványosak. Az egyházközség Szent Miklós tiszteletére szentelt temploma a hitújítás után elpusztult.

A konventuális minorita szerzethez tartozó ferencesek a 14. század elején telepedtek meg Marosvásárhelyen, kolostort, majd a 14. század utolsó harmadában és a 15. század első felében templomot építettek maguknak. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt épület tornyát a 15. században emelték. Az épületegyüttest 1446-ban Hunyadi János kormányzó átadta a rend obszerváns ágának, akik 1556-ig, a reformációig birtokolták azt. A középkorban jelen voltak Vásárhelyen a leánynevelő apácák, a beginák, valamint a betegeket gondozó ferences apácák, a Szentlélek-rendi testvérek is.

A 16. század közepén elterjedt hitújítás következtében a katolikus egyházközség megszűnt, a ferences kolostort iskolává alakították át. A katolikus egyházi élet 1702-ben indult újra, amikor jezsuita szerzetesek telepedtek le a városban. Előbb Boér Simon fogarasi főkapitány házában miséztek, majd fakápolnát építettek. 1727-ben Antalffy János püspök engedélyt adott a gyülekezet plébániaként való megszervezésére. 1728-ban letették a jelenlegi plébániatemplom alapkövét, melyet 1750-ben szentelt fel báró Sztoyka Zsigmond Antal püspök. A jezsuiták 1773-ig vezették a plébániát, működtették az elemi és a középiskolát. 1797-től egyházmegyés papok látták el a szolgálatot. A 18. század első felében visszatértek a városba a Ferenc-rendi szerzetesek is.

A 19. század plébánosai közül Horváth Pál újjászervezte az egyháztanácsot, úgy, hogy az a társadalom különböző osztályait képviselje. Veszely Károly a leányiskola ügyének megoldásába kezdett, de ez csak utódának, Kovács Ferencnek sikerült. Az 1890-es évek elején felépült leányiskolában a mallersdorfi ferences nővérek tanítottak egészen az 1948-as államosításig. Karácson Márton 1875-től kezdődő jelentős tanári–nevelői munkássága alatt vált nyolcosztályos főgimnáziummá a hatosztályos csonka fiúgimnázium. Fenntartója, az Erdélyi Római Katolikus Státus a 20. század elején új épületet és internátust építtetett az intézménynek. Karácson Márton 1899-ben Kovács Ferenc bártfai apát, pápai prelátus, marosi főesperes örökébe lépett. Plébánosként a hitélet megújításán, a leányiskola fejlesztésén fáradozott. A plébániát nyomasztó anyagi terhek hordozásában számtalanszor kivette a részét. A 20. század elején, plébánossága idején fejeződtek be a templom restaurálási munkálatai. Utóda Jaross Béla kitartással, odaadó munkával dolgozott a hitélet megújításán, az oktatás ügyén. Megalapította és irányította a helyi Mária Kongregációt, egy ideig vezette az Oltáregyletet, később felvigyázta az egyesületi tevékenységet. Plébánosként újjászervezte az első világháború alatt tönkrement plébániát, küzdött az iskolákért, intézményekért. A békepapi mozgalom idején, az 1950-es évek elején lecserélték, megalázták. Márton Áron püspök szabadulása után került vissza az esperesség és a plébánia élére 1959-ben bekövetkezett haláláig.

1959–1992 között Léstyán Ferenc főesperes-plébános vezette az egyházközséget. A város rohamos növekedésének köszönhetően a hívek száma egyre nőtt, szükségessé vált az egyházi intézményhálózat átszervezése és bővítése, új templomok és plébániák létesítése. 1968-ban az egyház beleegyezett a főtéri ferences kolostor és templom lebontásába, és helyette a Szabadság utcai negyedben második plébánia létrehozásába. A következő évtizedek nagy eredménye a város negyedeiben megvásárolt magánházak számára megszerzett misézési engedélyek voltak. Így imaházak létesültek a Hidegvölgyben, a Kövesdombon, a Tudor negyedben, Meggyesfalván és Remeteszegen. 1990-ben sikerült elintézni, hogy mindenik kápolna, mint plébánia kapjon működési engedélyt, a szükséges állások előirányzásával együtt. 1992 után – a Hidegvölgy kivételével – a lakónegyedekben önálló plébániák létesültek.

1973-ban egy emeletes épületet építettek a plébánia keleti részéhez, 1985-ben pedig a templom mögé épült újabb emeletes épület, amelyben két hittanterem és két garázs is helyet kapott. Erre 1998-ban ráépítettek még egy emeletet. Csató Béla főesperes-plébános idejében Deus Providebit Tanulmányi Ház épült a plébánia udvarán.

Lőrincfalva Nyárádtő filiája.

Marosjára 1918-ig a székelykáli római katolikus egyházközség filiája volt. A 18. század közepén a Baranyai családnál stefaniták működtek. A család későbbi eladósodott leszármazottjának, Baranyai Bélának a földbirtokát 1903-ban Szabó György nagyernyei esperes-plébános püspöki kölcsönnel megváltotta. Egy részét eladta, amelyből megadta a püspöktől kért kölcsönt és Baranyait haláláig gondozta. A birtok másik részét megtartotta az egyháznak. 1918-ban meghalt Baranyai Béla földbirtokos, a régi kápolna helyett megépült az új templom, és a falu katolikus hívei helyben lakó plébánost kaptak, aki ellátta Gernyeszeg, Kisillye, Körtvélyfája és Magyarpéterlaka filiák lelki gondozását is. 1929-ben elkészült az új plébánia épülete. A katolikus hívek számának állandó növekedésével már a 19. század végén iskola működött a faluban, előbb egy vályogházban, majd egy új iskolaépületben.

1942 előtt Marosvásárhely filiája volt, majd a helyi lelkészséggé, 1981-től pedig plébániává váló Nyárádtő leányegyháza lett. 1973-tól kápolnáját magánházban alakították ki, melyet 1987-ben váltott fel templom.