3364 találat látható

Az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szereplő falunak feltehetően a 13. század első felében épített, várfallal körülvett temploma volt, amelyet a 15. században jelentősen átalakítottak. A várfalat 1639-re teljesen átépítették. A falu lakossága az 1560-as években tért át az unitárius hitre, és átvette a templomot is. A katolikus megújulás időszakától a falu kisszámú katolikusai a közeli Sepsikőröspatakhoz tartoztak, innen látják el őket ma is. A katolikusok a 17. században építettek kápolnát maguknak, a 18. században pedig templomot emeltek Szent István tiszteletére, amely ma is használatban van.

Barótot korán említik az oklevelek (1224, 1332–1334). Egyed Ákos történész szerint Barót Székelyföld első oklevélben említett települése. Középkori temploma helyébe a hívek költségéből 1564-ben építettek újat, amelyet 1760–1767 között teljesen átépítettek. Szentélye Keserű György nagyváradi kanonok hozzájárulásából épült. A templomtorony az 1802-es földrengéskor összeomlott, 1822-ben építették újjá. A reformáció idején csak átmenetileg hódított a hitújítás, mivel Nagy Baróti Katalin szervezésével megakadályozták a térítést, és Barót katolikus maradt. A templom középkori védőszentje Szent Miklós volt, az új templomot már Szent Adalbert tiszteletére szentelték A második bécsi döntés után a Barcasági Dékánság a Román Királysághoz került és az ottani főesperesség központja Brassó maradt, ezért 1940–1945 között Barót lett a Sepsi–Miklósvári főesperesség központja.

Köpecen 1936-ban egy malomhelyiséget alakítottak át kápolnává, és Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelték fel.

Az 1280-ban először említett Szamosfalva temploma a tatárjárás után épült. A reformáció idején a templomot a reformátusok használták, amelyet 1724-ben kapott vissza a katolikus egyház.

Bonchida 1263-ban jelentkezik először az oklevelekben. Románkori temploma a reformáció idején református kézre került. A Bánffy bárók katolikus ágának családi kápolnájában 1762-től ferencesek miséztek. A katolikusok 1781-ben szerveztek új plébániát, és 1801-ben építették templomukat. Bonchidát jelenleg Szamosújvárról látják el.

Magyarszarvaskend 1306-ban jelentkezik először az oklevelekben Kend néven. A pápai tizedjegyzékben is szerepel. Középkori temploma a hitújítás időszakában híveivel együtt református lett. Ezt a templomot 1725-ben szerezték vissza a katolikusok, a plébánia újraalapítása és anyakönyvvezetése is ekkora tehető.

A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein.

A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső–szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja.

Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak.

A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja.

A falu első okleveles említése 1269-ből ismert, ekkor Apa comes birtokát képezi. Mint egyházközség a pápai tizedjegyzékben is szerepel Szent Gellért tiszteletére épített templomával. Apafi család birtokaként a falu Bálványosváraljához tartozott. A reformáció idején a reformátusok kapják meg. A 19. században Fogarassy Mihály püspök plébániát szervezett és templomot építtetett (1867–1868) a katolikusok részére. Apanagyfalu 1866-ban helyi lelkészség volt, majd 1870-től lett önálló plébánia. Katolikus iskoláját 1883-ban alapították, majd 1948-ban államosították.

Középkori, Szent Kereszt tiszteletére épült templomát gótikus stílusban alakították át a 14–15. századokban. A település is a védőszentről kapta elnevezését. A templomot a reformáció alatt a reformátusok használták, majd rövid ideig az unitáriusok, aztán ismét a reformátusok. 1704-ben a labancok felégették, és 1715–re pusztán maradt. A katolikus megújhodás idején, többségüknek köszönhetően az épületet visszakapták a katolikusok, és az 1720 körül a tatár fogságból kiszabadult Torma József költségén javíttatták ki Szent István királynak felajánlva. A plébániát is ekkor állították vissza.

Dést holland és flamand telepesek alapították a 12. század közepén. 1214-ben Dees, 1236-ban Deeswar néven jelentkezik a forrásokban. Templomáról a 12. századból van tudomásunk, melyet az ágostonrendiek építettek Szűz Mária tiszteletére. Ennek a templomnak csak a tornya és a homlokzata maradt fenn. 1701-ben a rendház még használható volt, de a műemlékként őrzött tornyot 1938-ban felrobbantották. Plébániatemplomáról a pápai tizedjegyzékből értesülünk. Ennek alapjaira épült 1453–1456 között a ma is álló csúcsíves templom, amelyet Szent István tiszteletére szenteltek fel. A reformáció idejében a hívek a református felekezethez csatlakoztak.

Désen 1703-ban Lamprich Imre ferences szerzetes próbálkozott rövid ideig a katolikus hitélet újraindításával. 1712-ben P. Verner Konrad az ágostonrendi kolostor maradványaiban misézhetett. Ettől az évtől lett Dés önálló plébánia. Konrád ferences pap négy cellát, valamint egy kis kápolnát is épített a kolostorhoz. 1730–ra készült el a templom.

1234-ben Deesakna néven említik először az írott források, majd a pápai tizedjegyzékben is megjelenik. Már a tatárjárás előtt Szent Péter tiszteletére szentelt temploma volt. A második templom gótikus stílusban épült, mely 1618-tól a reformátusoké lett. Állapota megromlott, így a 20. század elején újat építettek. A katolikus bányászok részére 1750–1751 között építettek templomot. Désakna 1755-ben lett önálló lelkészség, és 1770-ben helyeztek ide külön plébánost. Jelenleg a dési ferencesek látják el.

Kapnikbánya bányászata ötszáz éves múlttal rendelkezik. A bányaváros két részre tagolódik: Alsókapnikra (Alsó-Handal) és Felsőkapnikra (Felső-Handal). A felsőkapniki városrészben a bányatársaság 1734-ben kezdeményezte a plébánia szervezését. A misézés ideiglenes imaházban indult, majd két előző elpusztult templom után 1800–1803 között építették Szent Borbála (a bányászok védőszentje) tiszteletére a ma is álló templomot – részben a hívek adományából és részben a kincstár hozzájárulásával. A kincstári plébánialakot az állam 1950-ben elvette, új plébánialakot 1959-ben vásároltak. Ezt 1984-ben eladták, majd ismét vettek egy újat, és ehhez 1995-ben egy új épületszárnyat építettek, amely a jelenlegi plébánia épületegyüttesét képezi. A plébániával szembeni domboldalon kálváriakápolna áll, amely a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére épült 1903-ban.

Alsókapnik városrészben 1795-ben építettek templomot, amelyet 1827-ben új templom váltott föl. Ez utóbbit közösen használták a görög katolikusokkal. 1819-ig Felsőkapnik filiája volt, ekkor önállósult, és külön papot helyeztek ide. Önálló anyakönyvezése az 1980-as évek második felében szűnt meg. Nincs külön ügyvitele, tehát külön iktatása sem. Jelenleg párhuzamosan ellátott plébánia. Kápolnájának titulusa Szent Kereszt Felmagasztalása.

Naszódon a katolikus plébánia szervezése összefüggött a román határőrség megszervezésével. A plébániát 1764-ben szervezték meg, a templom 1770-ben épült Nepomuki Szent János tiszteletére. A 19. század végén Besztercéről látták el. Egészen 1945-ig önállóan működő plébánia volt, utolsó helyben tartózkodó papja Rónay Alajos volt. 1945-től mindmáig Óradnáról látják el.

Oláhláposon a bányászat a 18. század elején indult be, a vashámort is ekkor létesítették. A plébánia alapítását 1772-ben kezdeményezték, és ferences szerzeteseket bíztak meg a hívek lelki gondozásával, a templom is ekkor épült. Az önálló plébánia 1785-ben alakult. Anyakönyvvezetése 1787-ben kezdődött.

A tőkési jelenlegi templomot 1902–1903 között építették egy régebbi kápolna helyén. Itt 1919–1923 között katolikus iskola is működött. A tőkési híveket ma Magyarláposról gondozzák.

Vicét 1315-ben említik először Wycze néven, majd 1332-ben a pápai tizedjegyzékben. A reformáció idején a katolikusok református hitre tértek templomukkal együtt. A vicei plébániát 1885-ben alapították, és a templom is ekkor épült.

Magyarpéterlaka 1846-ban Jobbágytelke filiája volt, 1918-tól Marosjára leányegyháza lett. 1968-ban sikerült állami engedéllyel megvásárolni egy épületet, amely azóta is istentiszteleti célt szolgál. Az imaház védőszentjei Szent Péter és Pál apostolok.

Bordos középkori templomát a reformáció után hosszabb ideig az unitárius közösség használta, 1781-ben kapták vissza a katolikusok. A következő években a Szentdemeteren tevékenykedő és a faluban már korábban is missziót végző ferencesek szervezték meg az önálló plébániát. Az első világi pap 1812-ben érkezett az egyházközségbe, és felépítette az új papi lakot. 1834-ben megnyílt az intézményesen szervezett iskola, amely új épületbe a 19. század végén költözött. 1852–1857 között került sor a templom újjáépítésére. Legfontosabb filiái Szentdemeter, Csöb és Gyulakuta voltak; ezek közül Szentdemeter 1923-ban önállósult.

Az 1724-es sikertelen templomfoglalás után Búzásbesenyőben csak a század második felében épült kis kápolna Horváth Miklós birtokán. A Kerelőszentpálhoz tartozó leányegyház 1966 októberétől dr. Jakab Antal szentszéki tanácsos kinevezésével lett helyi lelkészség, és elkezdődött iratainak iktatása. 1967-ben a hívek adományaiból házat vásároltak, melyet plébániahivatal és lelkészi lakás céljaira alakítottak át. Az egyházközség 1968-ban önállósult. A templom az 1970-es években nyerte el mai formáját.

Egrestő középkori templomának építése a 13. század második felére tehető, jelenleg a református hívek használják. A falu katolikus hitéletének új lendületet a Tompos János és felesége, Szeredai Katalin telkén 1758-ban elkészült udvari kápolna adott. A ferences missziónak köszönhetően a hívek száma nőtt, és 1764-ben az addig Abosfalvához tartozó egyházközségnek sikerült függetlenedni. A jelenlegi 1839-ben épült templomot egy 1785-ben a Szentháromság tiszteletére felszentelt épület előzte meg.

Havadtőn a katolikusok haranglábat emeltek, mely a 20. század közepén ment tönkre. A harangláb építési iratai a bordosi anyaegyház levéltárában voltak.

A hitújítás után a református gyülekezet által használt abafájai középkori templomot 1752-ben sikerült visszaszerezni a katolikus hívek számára. A templomi pasztoráció mellett a 18–19. században a báró Bornemisza és a báró Huszár család udvarában ferencesek működtek. A plébániaszékhely kezdettől fogva Szászrégen volt. 1942-ben az abafájaiak egy önálló lelkészség felállítását kérték. A következő évben helyi lelkészt kaptak, aki azonban 1944-ben elmenekült a filia értéktárgyaival együtt. Az egyházközség 1939-től kultúrházat épített, amit 1972-ben vásárolt meg a néptanács.

A település egyházilag a középkorban Nyárádszentbenedekhez tartozott. A marosvásárhelyi jezsuita szerzetesek missziója eredményeként 1714-től a faluban plébánia alakult és kápolna épült. A később újjáépített kápolnát az 1859–1862 között emelt, jelenleg is használt templom váltotta fel. 1944-ben a templomot számos találat érte, falai meghasadtak, tetőzete, akárcsak a plébániáé tönkrement. Ugyanekkor a levéltári anyag is megsemmisült.

Szentháromság leányegyházában, Bedében 1927 őszén kezdtek a Szent Máté apostol titulusú kápolna építésébe, a régi imaház ugyanis használhatatlannak bizonyult.

Az írott forrásokban először 1567-ben jelentkező településen 1638-ban jeleznek egy az Agyagos-tetőn álló fakápolnát. Az 1671-ben épült fatemplomot, melynek szentélyét és részben hajóját boltozatot utánzó kazettás mennyezet fedte, a Szent Őrzőangyalok tiszteletére szentelték. A jelenlegi templomot 1833-ban kezdték építeni, a fakápolnát pedig eladták a székelysárdi görög katolikusoknak. Az egyházközség 1868-ban önállósult. 1898–1899-ben épült fel az iskola kántori lakással, 1902-ben az új papi lak, 1907-ben a szövetkezeti ház, majd 1912-ben a tanítói lakás.

A település középkori eredetű, jelentősen átépített templomát a református gyülekezet használja. 1785-ben Ábel Károly Szent István király tiszteletére szentelt kápolnát épített a katolikus hívek számára.

Az ehedi hívek 1784-ben, majd 1791-ben kérték önállósításukat a székelyhodosi anyaegyháztól, ezt azonban nem érthették el, míg templomról, valamint a pap és a kántor eltartásáról nem voltak képesek maguk gondoskodni. A plébánia rangot Ehed végül 1839-ben kapta meg. Egy ideig filiája volt Iszló. Az egyházközséget 1999-től Deményházáról látják el.

A gyergyói esperesség a reformációt követő időszakban alakult ki. A középkori gyergyószéki plébániák 1276–1545 között a telegdi főesperességhez tartoztak. A pápai tizedjegyzékben (1332–1337) három plébános bejegyzése szerepel Gyergyószékben: ezek feltételezhetően Gyergyószentmiklós, Gyergyóalfalu és Szárhegy. 1478-ból ismeretes egy Benedek nevű gyergyószentmiklósi pap, aki alesperes volt. 1592-től Csík–, Gyergyó– és Kászonszék egy főesperességet alkotott, három /al/esperességgel, egészen a katolikus megújhodás korszakáig.

Francesco Leone da Modica ferences szerzetes jelentésében, amelyet a Hitterjesztés Szent Kongregációjához küldött 1638-ban, a gyergyószéki plébániák a Háromszéki főesperességhez taroztak. Ez az okmány öt plébániát említ: Gyergyószentmiklós (plébánosa ekkor Ferenczi György esperes), Szárhegy, Újfalu, Alfalu és (különös módon) Koronka. Ez utóbbi település Marosszékben található, a jelentés szerzőjének elírása vagy téves helyismerete miatt kerülhetett ebbe a felsorolásba. Giulio Spinola bécsi nuncius hasonló jelentése 1665 végéről Gyergyó fiókszékben öt plébániát említ: Szárhegyet, Alfalut, Újfalut, Szentmiklóst és Ditrót (Gitro). Ugyanitt megjegyzi, hogy ezek nagy plébániák, és több faluban fiókegyházközségük van. Damokos Kázmér erdélyi apostoli vikárius székelyföldi vizitációs jelentésében, amelyet 1668-ban a Kongregációhoz terjesztett fel, Gyergyószékben négy anyaplébániát sorol fel: Gyergyószentmiklóst két filiával (Tekerőpatak és Kilyénfalva), Szárhegyet szintén két leányegyházközséggel (Ditró és Remete), Alfalut Csomafalva filiájával és Újfalut. Az 1753-as, az 1761-es és az 1782-es egyházmegyei sematizmusok szerint a következő plébániák tartoztak hozzá: Alfalu, Csomafalva, Ditró, Kilyénfalva, Remete, Gyergyószentmiklós, Szárhegy, Tekerőpatak, Újfalu. A gyergyószentmiklósi örmény plébánia 1782-ben külön örmény rítusú főesperesi kerületben szerepelt.

A gyergyói főesperesi kerületet 1846-ban 11 plébánia alkotta. 1870-ben a kerület Maroshévízzel bővült. 1882-ben 12 plébániája volt: Alfalu, Csomafalva, Ditró, Kilyénfalva, Remete, Szárhegy, Gyergyószentmiklós (külön örmény és latin szertartású plébániák), Tekerőpatak, Toplicza (Maroshévíz), Tölgyes és Újfalu. A főesperesség a 20. században tovább bővült Borszék (1901), Gyergyóbékás (1913), Gyergyóhodos (1925), Gödemesterháza (1927), Orotva (1973) és Marosfő (1999) egyházközségekkel. 2008-ban alapították Gyergyószentmiklós Szent István plébániáját, a templomot ugyanez évben szentelték fel. A gyergyói főesperesi kerületet jelenleg 21 plébánia alkotja. A főesperesség központja, rövidebb megszakításokkal, Gyergyószentmiklóson működött.

Gödemesterháza 1882-ben még Maroshévíz filiája volt, és csak 1927-ben önállósult. Kápolnája 1896–1897 között épült Jézus Szent Szíve tiszteletére. Innen látják el Palotailvát, Ratosnyát és Nyágrát. Korábban az első két település is Maroshévíz filiája volt. Plébániává szervezésekor megvásároltak egy régi lakást plébániának, amelynek helyére 1972–1976 között építették a mai emeletes paplakot.

A település első írásos említése egy 1567-es regestrumból való, amelyben 44 kapuval jegyzik. Azonban az 1333-as, illetve 1334-es pápai tizedjegyzék három gyergyói papot sorol fel (István, Tamás, Miklós), melyek közül az egyik, Gyergyószentmiklós és Szárhegy mellett Alfaluban szolgált. Ekkor tehát egyháza és papja van. Ezt erősíti meg a templom oldalán lévő felirat: Aedificata MCCXIII in honorem sacro Sanctorum Iudae et Simeoni Apostolorum et Sanctae Margharetae virginia et martiris (Építtetett 1213-ban, Szent Júdás és Simon apostolok és Szent Margit szűz és vértanú tiszteletére). Ugyancsak ezt látszik megerősíteni a torony aljában lévő, félköríves kapubejárat is. Az egyházközség első temploma román stílusú, mely építése után alig harminc évvel az 1241-es tatárjáráskor elpusztult. Ezt követte a nagyobb, gótikus stílusban emelt templom, melynek építési idejét stílusjegyei alapján a művészettörténészek a 15. századra teszik. Számos eleme a jelenlegi templomban is megtalálható. Innen maradt meg a kőalapokon nyugvó andezit–tufából faragott hatszögletű, gótikus kelyhet mintázó keresztelőkút is.

A hagyománmy szertint 1567-ben István gyergyóalfalvi pap sereget szervezett János Zsigmond térítő seregei ellenében, és a székelyek megvédték hitüket. Ennek nyomán indult el a Csíksomlyói zarándoklat. A Rómából hazatért P. Damokos Kázmér felszentelt erdélyi apostoli vikárius 1675-től Gyergyóalfaluból, mint az akkori idők legbiztonságosabb helyéről kormányozta az egyházmegyét. Itt is halt meg 1678-ban pestisben.

1707 decemberében Acton tábornok a császári csapatok élén büntető hadjáratot vezetett a székelység ellen. Ekkor égett le a templom tetőzete, több egyházi épülettel, köztük a plébániával. A javítási munkálatok évekig elhúzódtak, és amint a feljegyzésekből kiderül, ekkor már világossá vált egy nagyobb templom szükségessége az egyházközség számára. 1730-ban az addig Alfaluhoz tartozó Csomafalvát önálló plébániává szervezték át. 1755-ben Bálintffi Gergely plébános hozzálátott az új templom építésének előkészítéséhez. 1766-ban szinte a teljes gótikus templomot lebontották. Az új templom alapkőletétele 1766. június 27-én történt. Ez a templom már barokk stílusban épült. Az építkezést Mária Terézia osztrák császárnő is segítette 800 rhénes forinttal. A templomot végül 1786 Szentháromság vasárnapján szentelte fel Batthyányi Ignác akkori erdélyi püspök. Ehhez az eseményhez kapcsolódik a Szentháromságnapi–búcsú.

1806-ban hatalmas tűzvész söpört végig a falun. Leégett a templom tetőszerkezete és a paplak is. Ugyanebben az évben emelték a ma is meglévő plébániaépületet. Rendbe hozták a sérült templomot is. 1930-ban északi mellékhajóval bővítették a templomot.

Borzont filiába 1770-ben telepítettek moldvaiakat, akik görög katolikusok lettek. A görög katolikusok 1938-ban épült temploma jelenleg a római katolikusoké.

Gyergyóhodos Salamás falunak egyik közigazgatási részét képezi. 1848 után Ditróból több család telepedett le az Orotva patak Marosba folyásánál kialakult hodály szélén emelkedő dombháton. Ez a telep a Hodos nevet kapta. A közeli Salamáson lakó néhány katolikus családdal együtt, Hodos és Salamás név alatt tűntek fel, Ditró filiáiként. A jelenlegi hodosi plébániához tartozó Salamás a 19. században Ditróhoz tartozott. Templomát 1898–1899 között építették. Iskolája 1901-ben épült. A plébánia önállósítását szintén Ditró kérelmezte 1923-ban. Ekkor önálló helyi lelkészségként működött, majd 1925-től plébánia lett. Plébánialakja is ekkor épült.

Gyergyószentmiklóst a pápai tizedjegyzék említi először. Feltételezhetően már a 13–14. században temploma lehetett, melynek utódja az 1498-ban épített gótikus templom. A ma is álló templom 1756-ban épült Sikó József plébános idejében, melynek emlékét a templom nyugati homlokzatán lévő felirat őrzi, említést téve az akkori püspökről is. Barokk stílusban épült, ezt jellemzi a kórushomlokzat is. A toronyra írt évszámok (1753, 1756, 1857) a háromszori magasítás dátumai. 1995-ben, a torony felújítási munkálatai során, a déli oldalfalon napórát tártak fel. 1869-ben nagyobb javításokat végeztek a templomon, a tornyot új bádogburkolattal fedték be, új padlózatot készítettek és a padokat is kicserélték. A történelem folyamán több csapás is érte a települést: 1633-ban pestisjárvány, 1657-ben és 1661-ben a tatárbetörés, valamint a belharcok (1690, 1711, 1762) pusztították. A csúcsíves kiképzésű orgona 1877-ben került ajándékként a templomba Fogarassy Mihály gyergyószentmiklósi születésű püspök adományaként. A templomot fal veszi körül, melynek építéséről 1633-ban történik említés, majd az 1756-os újjáépítéskor a cintermet is kibővítik. A bejárati kapu egyidős a templommal. Haynald Lajos püspök alapította az irgalmas nővérek részére a leányiskolát, amelyet Fogarassy Mihály fejlesztett tovább bőkezű adományaival 1876-ban.

Háromkút Gyimesközéplokhoz tartozott. Kápolnáját 1950-ben alakították ki egy romladozó házból. Híveinek lelki gondozása megoszlott Gyimesközéplok és Gyergyószentmiklós között. Az itt lakó katolikus hívek ellátását 1961-ben a gyergyószentmiklói plébániára bízták, hogy a gyimesközéploki plébániát kisegítsék, anélkül, hogy adminisztráció szempontjából átkerült volna Gyergyószentmiklóshoz. 1967-ben a leányegyházközség római katolikus lélekszáma 150–200 közöttire tehető. Háromkutat 1999-ben csatolták Gyergyóbékáshoz, és így leválasztották Gyimesközéploktól. Jelenleg havonta miséznek itt.

Tekerőpatakot az 1567-es regesztrum említi először. Egy 1583-as évi feljegyzés szerint Szent István tiszteltére épített fakápolnája volt, amelyet 1626-ban törökök pusztítottak el. Hívei Gyergyószentmiklósra jártak misére a kilyénfalviakkal együtt, ahol 1633-ban karzatot építettek részükre. 1724-ben lett önálló plébánia, és 1732-ig közös papja volt Kilyénfalvával. Temploma 1734-ben készült el a Gáborfi (Gáborffy) család támogatásával. 1801-ben tűzvész pusztította a falut, temploma is leégett a falu egyharmadával együtt. Templomát újjá kellett építeni a régi falak megtartásával. A most is létező, javítás alatt álló templom védőszentje Keresztelő Szent János.

A vaslábi hegyen 1660 körül épül kápolna a Gáborffy család segítségével Szent Sebestyén, Rókus és Rozália tiszteletére, az 1602. évi pestisjárvány emlékére. Ide évente kétszer zarándokolnak ki a tekerőpataki, kilyénfalvi hívek: pünkösd másodnapján és Szent Rozália napja utáni vasárnap, a búcsús szentmisére.

Az ezeréves erdélyi püspökség megalapítását követően, a 11–12. században az egyházmegye területi alegységei is körvonalazódtak. A püspökség területét tizenhárom főesperességre osztották, köztük tizedikként szerepelt a telegdi főesperesség három alesperességgel: a csíkivel, az erdőhátival (erdőlaki) és a marosival. A telegdi főesperesi kerület erdőháti (erdőlaki) alesperessége földrajzilag a korabeli Udvarhely- (telegdi) széknek felelt meg, amely a Biharban állomásozó katonarendű székelyeknek a Nagy-Küküllő völgyében történő letelepedésével jött létre a 12. század közepén, vagy legkésőbb a 13. század elején. Az egyházközségek magas számából is látható, hogy az egyházmegye legnagyobb főesperessége volt a telegdi főesperesség, amelynek erdőháti (erdőlaki) alesperessége tulajdonképpen a mai udvarhelyi főesperesi kerületnek felel meg. Ez az egyházigazgatási beosztás a középkorban is érvényes volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben az erdőháti esperesség 31 plébániával szerepel, amelyből már kikövetkeztethető a kerület földrajzi nagysága is.

A telegdi esperesség egyik legrégebbi időkből ránk maradt írott forrása 1280-ból származik, amely tulajdonképpen egy adásvételi szerződés. Itt az esperesi kerület dyocesis Thelegd néven fordul elő. Néhány évvel később, egy 1288-ban kelt, a gyulafehérvári káptalan által kibocsátott oklevélből megtudjuk az akkori telegdi főesperes nevét is, akit Kiliánnak hívnak és az oklevél értelmében zálogba vesz néhány Fehér megyei birtokot. 1293-ban másik két oklevél is említi ugyanezt a Kilián mestert, aki telegdi főesperes és a korábbi elzálogosított birtokokat kiváltás híján továbbra is bírja. A 14. század első negyedében, 1319-ben, egy szintén a gyulafehérvári káptalan által kiállított, birtokcseréről szóló oklevél ezt a területet Thylegh elnevezés alatt rögzíti, amikor a tulajdonosok elcserélte földterület határrészeit jelöli meg.

Az erdélyi püspökség egyházközségeinek és papjainak a Szentszék részére történő első, módszeres, írásos említését az 1332–1337 között, Erdélyben összegyűjtött adók kimutatásában találjuk. A pápai tizedszedők számadásaiban találkozunk először a telegdi főesperesség Benedek nevű főesperesével, aki tulajdonképpen a pénzösszegek behajtását is végzi a plébániákon – subcollector decimarum minőségben – ebben az időszakban (1332–1337). Telegd ezekben a kimutatásokban Tylega, Tylegd, Telegd neveken fordul elő. Az 1333. évi pápai adójegyzék szerint az erdőháti (Erdeuhath) esperességben a következő települések papjai fizettek tizedet a pápai udvarnak: Sancto Martino, Almas, Vduorhel, Sancto Georgio, Vyda, Sancto Thoma, Vorkad, Tortha, Jandalaka, Sancto Symone, Dalya, Dobov, Karachni, Sancto Spiritu, Zokaloka és Kanad. Az erdőháti és az erdőlaki helynevek máig nem tisztázottak. Amint az más szakirodalmi forrásokból is ismeretes, a földrajzi tájegység említése csak ebben a pápai adójegyzékben fordul elő Erdenbach, Erdeuhath nevek formájában. Fancsali Dániel egyháztörténész 1838-ban Erdőlaknak minősítette, míg jó másfél évszázaddal később egy másik egyháztörténész, Léstyán Ferenc, Erdőhátnak. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Erdőhát (Erdőlak) nem felel meg a ma hasonló néven ismert történelmi tájegységnek, Erdővidéknek sem. A ma is használatos földrajzi helynevek között nem találjuk meg sem Erdőhát, sem Erdőlak név alatt, sőt a hazai okleveles forrásokban sem fordul elő. A tizedszedők kimutatása 1334-ben 31 egyházközséget említ az erdőháti (erdőlaki) (Erdenbach) esperességben: Sancta Cruce, Sancto Spiritu, Almas, Sancto Thoma, Sancto Laurentio, Dobov, villa Galamb, Kanad, Sancto Martino, Daya, Buguz, Kurnud, Vriczheg, Oduorhel, Sancto Paulo, Ers, villa Eyanis, Zathalaka, Luce, Farchad, villa Tarka, Sancto Georgio, villa Karasun, villa Voygias, Sancta Elyzabeth, Busmend, Sancto Abraam, Jandlaka, villa Sancte Marie, Sancto Nycolao és Sancto Symone.

A pápai adólajstrom utáni évtizedekben, eddigi ismereteink szerint, csupán egyszer tűnik fel a telegdi főesperes neve, László, egy 1359-ben keletkezett okmányban. A 15. századból ismeretes egy András nevű telegdi főesperes is, akiről egy 1443-ban kelt oklevél tesz említést. A pápai adólajstromban említett erdőháti egyházközségek többsége a 16. században a reformáció terjeszkedésével kiszakadt a katolikus egyházból, az addig apostoli hitvallású hívei református és unitárius hitre tértek, templomaikat pedig átadták az újonnan létesült egyházak képviselőinek.

Ebben az időszakban, a szekularizációt követően (1556) egészen a püspökség visszaállításáig (1713), az egyházmegyében a ferences és a jezsuita szerzetesrend tagjainak lelkipásztori tevékenysége tartotta fenn a katolikus hitéletet. Felszentelt papok hiányában egyes helyeken a plébániák adminisztrálását és a szentségek kiszolgáltatását licenciátusok végezték.

A 17. században több jelentést is küldtek Rómába a Hitterjesztési Kongregációhoz, amelyekben a ferences szerzetesek vázlatosan ugyan, de beszámolnak az erdélyi katolikus plébániák helyzetéről. Az egyik első ilyen ismert jelentés szerzője Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes, aki 1638-ban kelt felterjesztésében az udvarhelyi (Vduarhely) főesperességet is említi 13 plébániával. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a főesperesség székhelye folyamatosan Székelyudvarhely, ahol, ámbár van főesperes, a plébániákat licenciátusok vezetik. A kerület plébániái ekkor a következők: Udvarhely, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály (Oroszhegy és Diafalva filiákkal), Máréfalva, Remete, Lövéte, Oláhfalva és Olaszfalva egy helyre sorolva, Szenttamás (Ülke, Tibód, Kadicsfalva és Fancsal filiákkal), Szentlélek (Farkaslaka, Bogárfalva és Makfalva filiákkal), Vágás, Gagy, Korond, valamint Szombatfalva és Lengyelfalva szintén egy felsorolási pont alatt. Alig két évtizeddel később Damokos Kázmér ferences szerzetes 1657-ben kelt, hasonló jelentésében az udvarhelyi főesperesség 15 plébániával szerepel: Udvarhely, Szenttamás (Ülke és Tibód filiákkal), Szentlélek (Malomfalva, Farkaslaka és Bogárfalva filiákkal), Zetelaka (Fenyéd filiával), Lövéte, Remete, Máréfalva, Betlenfalva, Szombatfalva (Lengyelfalva filiával), Vágás, Szentkirály, Oroszhegy, Pálfalva, Atyha és Korond. Minden plébánia esetében a lélekszámot is feltüntették. Giulio Spinola bécsi nuncius erdélyi jelentésében, amelyet 1665-ben küldött fel Rómába, az udvarhelyi főesperességet nyolc plébániával jegyzi fel. Ezek a következők: Udvarhely, Szenttamás, Szentlélek, Zetelaka, Kadicsfalva, Szombatfalva, Vágás és Oroszhegy. Említést tesz arról is, hogy a kerületben egyaránt működnek a kálvinisták és a jezsuita rend tagjai is, valamint vannak még kisebb plébániák, melyeket licenciátusok látnak el. Damokos Kázmér, immár vikáriusi minőségében, 1668-ban a Hitterjesztési Kongregéciónak összeállított kimutatásában Udvarhelyszéken 14 plébániát említ, azok híveinek számadataival együtt: Lövéte, Remete, Máréfalva, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály, Szenttamás, Oroszhegy, Szentlélek (Farkaslaka és Malomfalva filiákkal), Atyha, Korond, Vágás, Lengyelfalva, Szombatfalva és Udvarhely. Ugyanő, két évvel később, 1670-ben az udvarhelyi főesperességben szintén 14 plébániáról tesz említést. Jelentéséből kiderül, hogy akkor ebben a főesperesi kerületben összesen hat pap és kilenc licenciátus tevékenykedett, kiknek neveit sajnos nem jelzi ebben a forrásban.

Az erdélyi katolikus egyházmegye újraélesztése csíkszentgyörgyi Ilyés András püspöki kinevezésével kezdődött 1696-ban, majd csíkkarcfalvi báró Mártonffy György Gyulafehérváron történt püspöki beiktatásával folytatódott 1716-ban. Az udvarhelyi főesperesség területén a licenciátusok több plébániát is adminisztráltak, ahová a Székelyudvarhelyen 1592-ben letelepedett jezsuita atyák nem érhettek el. A licenciátusok jelenléte az udvarhelyi főesperesi kerületben még a 18. század negyedik évtizedében is kimutatható (pl. Bözödújfalu esetében). A plébániákra csak fokozatosan kerültek felszentelt papok a 18. században, akik aztán sorra átvették a licenciátusok helyét.

Az erdélyi püspökség visszaállítását követő első években összeállított jegyzékek szerint az udvarhelyszéki plébániák közül csak néhány rendelkezett pappal. 1716-ban mindössze öt plébánián szolgált felszentelt pap: Gergelyfi Ferenc udvarhelyi főesperes és Zetelakán plébános, Andrási István Székelyszentléleken, Vass János Székelyszenttamáson, Kari Miklós Vágáson és Fejérvári György Lövétén, mint plébánosok. Rá egy évre, 1717-ben már Korondnak is helyben lakó papja volt. Az említett összeírásban nem főesperesi kerületek szerepelnek, hanem székek és vármegyék. Az udvarhelyszéki, világi papok által adminisztrált és működő plébániák száma ekkor, a 18. század második-harmadik évtizedeiben, nyolc volt (Korond, Szentlélek, Szenttamás, Szentkirály, Zetelaka, Vágás, Vécke, Lövéte, Máréfalva). Szovátát ugyanekkor Marosszék részeként tartották nyilván.

A székelyudvarhelyi főesperesség az 1761-es évi egyházmegyei sematizmusban tizenhét plébániával szerepel: Székelyszentlélek, Székelyudvarhely, Máréfalva, Székelyszenttamás, Lövéte, Zetelaka, Székelyvécke, Székelyszentkirály, Korond, Farkaslaka, Bözödújfalu, Szentdemeter, Vágás, Oroszhegy, Homoródkarácsonyfalva, Atyha és Parajd. Székelyvécke és Szentdemeter plébániái később átkerültek a küküllői főesperesi kerületbe. Oláhfalu a felcsíki kerülethez tartozott. Ugyanez a felépítés egy évvel később, az 1762. évi lélekösszeírásban is érvényben volt.

Az erdélyi püspökség legelső nyomtatásban is megjelent, sematizmushoz hasonló kimutatása, a Batthyány Ignác püspök idejében kiadott 1782. évi kalendárium szerint az udvarhelyi főesperesi kerületet 24 plébánia alkotta: Oroszhegy, Udvarhely, Zetelaka, Atyha, Bardos, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Gyalakuta, Karácsonyfalva, Korond, Lengyelfalva, Máréfalva, Lövéte, Pálfalva, Parajd, Sárpatak, Szentlélek, Szentkirály, Szenttamás, Szitáskeresztúr, Vágás, Vécke, Zsombor. Jelenleg néhány egyházközség ezek közül más főesperesi kerületbe van sorolva: Bordos, Gyulakuta és Székelyvécke a küküllői főesperesi kerület részei, míg Sárpatak az erzsébetvárosi főesperesi kerülethez tartozik Segesvár filiájaként.

Az 1788-as sematizmusban az erdélyi egyházmegyének egy érdekes felosztásával találkozunk. Az akkori egyházmegye főesperesi kerületei (archidaconatus) a maguk rendjén kisebb kerületekre (districtus), alesperességekre tagolódtak. Az egyházmegye ekkor 14 főesperesi kerületből állt. Közvetlen a székeskáptalan tagjainak felsorolása és a püspöki kancellária alkalmazottjai után a sematizmusban a Szent József helynökség következik, amely a maga rendjén három kerületre van osztva: szebeni, hunyadi és zalatnai kerületekre. Ezután következnek az erzsébetvárosi, a küküllői, a kolozsi és a szamosújvári főesperességek. A kolozsi főesperességet ekkor három kerület alkotta: a felső-kolozsi, az alsó-kolozsi és a szolnoki. A sorra következő marosi főeperesi kerület két kerületből állt: a szintén marosinak nevezett és a nyárádi kerületekből. A marosit követik a tordai, az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói főesperesi kerületek. Ezek közül csak a felcsíki oszlik tovább két kerületre, a Kőd alatti és a Kőd feletti districtusokra. Ebben a sematizmusban az udvarhelyi főesperesi kerületet négy kisebb kerület alkotja: a Nagy-Küküllő menti (Udvarhely, Zetelaka, Lengyelfalva, Máréfalva, Szentkirály, Szenttamás, Vágás plébániákkal), a Kis-Küküllő menti (Atyha, Bözödújfalu, Bardos, Egrestő, Etéd, Gyalakuta, Szitáskeresztúr, Vécke, Zsákod egyházközségekkel), a Fehér Nyikó menti (Oroszhegy, Farkaslaka, Korond, Pálfalva, Parajd, Szentlélek plébániákkal) és a Homoród menti districtus (Lövéte, Oláhfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Zsombor egyházközségekkel). Az udvarhelyi után említik a miklósvári főesperesi kerületet, amely a fogarasival van egyesítve, majd az alsó-háromszéki és (a szintén a miklósvári főesperességgel egyesített) felső-háromszéki districtusokra bontott háromszéki főesperességet, majd a kászonit. Ebben az időszakban az udvarhelyi főesperesi kerületben számos olyan plébániát találunk, amelyek később a küküllői főesperesi kerület beosztásába kerülnek át, mint például Bordos, Egrestő, Gyulakuta, Vécke vagy Magyarzsákod. A felsorolásban azonban olyan plébánia is szerepel, amely a mai sepsi–barcasági főesperesi kerülethez tartozik, mint például Kőhalom.

Az udvarhelyi főesperességet 1844-ben 27 plébánia alkotta: Atyha, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Fenyéd, Homoródremete, Kadicsfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Korond, Lengyelfalva, Lövéte, Máréfalva, Oláhfalu (Szentegyházas), Oláhfalu (Kápolnás), Oroszhegy, Pálfalva, Parajd, Szászzsombor, Székelykeresztúr, Szentkirály, Szentlélek, Szenttamás, Szováta, Udvarhely, Vágás és Zetelaka. Ugyanez az összeállítás 1870-ben is érvényben volt. Az 1870-es évek végétől Kőhalom átkerült a sepi–miklósvári főesperesség alárendeltségébe, így az udvarhelyi főesperesi kerület egyházközségeinek száma 26-ra csökkent. Az 1894-ben alapított küküllőkeményfalvi plébánia a zetelaki egyházközségből szakadt ki.

A 20. században az udvarhelyi főesperesi kerület több új plébániával bővült. 1902-ben önállósodott a varsági plébánia és vált külön az addigi oroszhegyi anyaegyháztól. Nem sokkal később, 1908-ban önállósodott a nyikómalomfalvi plébánia is, amely a székelyszentléleki egyházközségtől vált külön. A reformációkor megszűnt erdőszentgyörgyi katolikus plébánia Bözödújfalu 1989. évi elárasztásakor éledt újjá. Templomát 2004-ben építették. Szentkeresztbánya 1941-től helyi lelkészségként működött és csak 1990-től lett külön plébánia. A 20. század közepén, 1948-ban jött létre a pálpataki plébánia. A korábban Korondról ellátott plébánia templomát 1994-ben építették Szent Péter és Pál tiszteletére. Az 1988-ig Zetelakához tartozó Zeteváralja önállósodása szintén új egyházközség létrejöttét feltételezte. Templomát néhány évvel korábban alakították ki egy műhelyépületből 1984–1985 között, melyhez 1998-ban tornyot is építettek. Innen gondozzák a sikaszói, a libáni és az ivói híveket is. Mindhárom filia kápolnával is rendelkezik. Székelyudvarhely Bethlen negyedében (a hajdani Bethlenfalvának megfelelő területen) 1995-ben alapították a Lisieux-i Kis Szent Teréz plébániát, temploma pedig 1997–2001 között épült. Az udvarhelyi főesperesség 21. századi bővülését nyugtázza a bögözi plébánia alapítása is 2003-ban. Templomát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték. A székelyudvarhelyi városrész, Szombatfalva egykori középkori egyházközsége csak jóval a rendszerváltást követően, 2003-ban alakult újjá plébániaként. Szent György titulusú temploma a 18. század végén épült. Az udvarhelyi főesperesi kerületet ma 32 plébánia és 57 leányegyházközség alkotja.

A település első írásos említése 1567-ből származik. Középkori templomáról nem rendelkezünk történeti forrásokkal. A reformáció idején a falu lakosai reformátusok és unitáriusok lettek, többségük azonban a szombatosokhoz csatlakozott. Templomukat a katolikusok 1729-ben kapták vissza, addig az unitáriusok használták. A régi templomban rövid ideig misézhettek, ugyanis 1740-ben egy fatemplomot építettek, amely helyére 1784-ben egy kőből készült templomot emeltek Szentháromság tiszteletére.

A víztározó gát építésekor az 1980-as évek végén a község lakosait kitelepítették, majd vízzel árasztották el a falut. Egykori templomának romjai ma is láthatók a bözödújfalvi tóban.

Etéd középkori katolikus lakói a reformáció alatt a református felekezethez csatlakoztak. A katolikus megújhodást követően a hívek egy 1725-ben, Keresztelő Szent János tiszteletére épített kápolnába jártak. A Firtos várában működő minoriták 1783-ban települtek át Etédre, ahol előbb imaházat és kápolnát (1794), majd plébániatemplomot (1875) építettek. Kis hívőszámú plébánia, 1882-ben 306 hívője volt, jelenlegi lélekszáma megközelítőleg 80. Ma Székelykeresztúrról látják el.

Fenyéd települést 1532-ben említik először írott források. Amint Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes 1638-ban, Rómának küldött jelentéséből kiderül, Fenyéd és Küküllőkeményfalva, Zetelaka filiáját képezi. Papjuk nincs, a szentségeket pedig egy Benedek nevű licenciátus szolgáltatja ki. Néhány évtizeddel később, egy 1657-es irat szerint, az akkor mintegy 300 hívővel rendelkező Fenyéd még mindig Zetelaka filiája. 1668-ban pedig szintén a zetelaki plébániáról ellátott egyházközségként tartják számon.

Az 1882. évi sematizmus szerint Fenyéd a 18. században szentszéki döntésre Máréfalvával közös egyházközséget alkotott. A két falu hívei egy, közös templomot használtak, amely a Csonka templom nevű dűlőben állott. Saját templomát 1763-ban építették a Szentháromság tiszteletére, de a plébánia csak 1815-ben önállósult.

Oroszhegy középkori plébániáját a pápai tizedjegyzék említi először. Ekkor templommal is rendelkezett. A 16. század végén, 17. század elején Oroszhegy lakosai is a reformáció vonzásába kerültek. A hitújítók tanainak követése azonban rövid ideig tartott. A reformáció időszakában Székelyszentkirály filiájaként említik a források, felszentelt katolikus pap hiányában pedig többször licenciátusok látják el a hívek lelki szolgálatát. Damokos Kázmér OFM 1657-ben tett oroszhegyi látogatásáról jelentést küld az apostoli Szentszéknek, amelyben Oroszhegyet egy 160 lelkes, önálló plébániaként említi. Ekkor rendelte el, hogy a Diafalva falurészen álló régi, romladozó templom helyébe újat építsenek. A falu második templomáról – melynek titulusa Nagyboldogasszony – már említést tesz az 1711. évi püspöki vizitáció. Az egy évtizeddel később ott szolgáló Halmágyi Sámuel licenciátusról az 1721-es egyházlátogatási jegyzőkönyvből értesülünk.

Oroszhegy plébániája a katolikus restaurációt követően 1748-ban önállósult, templomát 1765-ben ismét újjáépítették Tamási György olvasókanonok és a hívek támogatása révén. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom a harmadik katolikus templomnak számít a faluban. Az építkezés 1770-re fejeződött be és 1783-ban szentelték fel. Ezt a templomot 1937–1940 között kibővítették és felújították Márton Árpád lelkipásztor idején. 1902-ig Oroszhegyről látták el a székelyvarsági egyházközség híveit. Ezzel magyarázható a varsági templom és plébánia építésére vonatkozó, kis mennyiségű gazdasági iratok jelenléte Oroszhegy plébániai levéltárában.

Székelybethlenfalvát Betlenfalua néven említi Damokos Kázmér 1657-ben kelt jelentésében, mint egy 200 lelkes plébániát, amelynek filiája Bogárfalva. A jelentésből azt is megtudjuk, hogy ebben az időszakban nem volt papja. Alig tíz évvel később, egy 1668-ban írt jelentésében, már Székelyudvarhely filiájaként tűnik fel Betlemfalua néven. A 18. században – Kadicsfalvával egy egyházközséget alkotva – a székelyudvarhelyi plébániáról látták el. Kadicsfalva 1802. évi önállósodását követően, Székelybethlenfalva annak filiális helye lett. Ma is Kadicsfalváról gondozzák a híveket. Székelybethlenfalva Szűzanya tiszteletére szentelt templomát 1774-ben újították fel, Pál András egri kanonok támogatásából.

Székelykeresztúr első írásos említése a pápai tizedjegyzék korára tehető. Árpádkori temploma feltételezhetően a tatárjáráskor pusztulhatott el. Templomutódja gótikus stílusban épült Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére, amelyet a reformáció idején az unitáriusok használtak. Ezt a templomot 1767-ben kapták vissza a katolikusok, az egyházközség híveinek anyakönyvezése is ekkor kezdődött. Székelykeresztúr 1868-ban alapított felekezeti iskoláját 1948-ban államosították.

A Székelyszentkirály név magában hordozza a település gazdag történelmi múltját, hiszen tudjuk, hogy az első szent királyunkról nevezett településeink alapítása még a 12–13. századra tehetők. A szakirodalom is középkorinak véli az egyházközség alapítását. A 17. században a falut kétszer is tűzvész pusztította – temploma, papi lakja és levéltára is ekkor égett le. A székelyszentkirályi katolikusokat 1638-ban Fekete István licenciátus gondozta. Ekkor Székelyszentkirálynak két filiája is volt, Oroszhegy és Diafalva. Damokos Kázmér 1657-es évi jelentésében Székelyszentkirály még mindig felszentelt pap nélkül szerepel, megközelítőleg 450 hívővel. Két évtizeddel később, 1677-ben, szintén licenciátus gondozásában említik az egyházközséget, 426 lélekkel. A plébániát 1720–1724 között a székelyudvarhelyi ferencesek adminisztrálták. A falu ma is álló templomát 1796–1799 között építették.

Feltételezhetően már a 13. században állt egy, a székelyudvarhelyi Szent Miklós tiszteletére szentelt plébániatemplom, melynek papjáról a pápai tizedjegyzék tesz említést. Ebben Udvarhelyt a telegdi főesperességben tűntetik fel, amelyet három alesperesség alkotott: a marosi, a csíki és az erdőháti (erdőlaki). Ez utóbbi alesperességben említik Udvarhelyt. 1592 karácsonyán érkezett a városba Mediomontanus János jezsuita, akinek a nevéhez fűződik az első udvarhelyi középfokú tanintézet alapítása. Őt követte Marovásárhelyi Gergely jezsuita hitszónok, aki tudásával és kiváló hitszónoki képességével 250 lelket térített vissza a katolikus hitre. A reformáció idején templom nélkül maradt katolikusoknak a piac téri iparosok sátrában miséztek. A plébános is a bethlenfalvi leányegyházban székelt. 1612-ben a katolikus templomot birtokba vették a reformátusok és csak 1633-ban, fejedelmi rendeletre adták azt vissza. A hívek ez idő alatt Bethlenfalvára jártak szentmisére. A korszakra jellemző felekezetközi vitákat és ellentéteket több oklevél is tanúsítja. A 17. században a város lakossága vallásilag nagyjából egyforma arányban oszlott meg. 1646-ban, a gyulafehérvári káptalan által kiállított oklevél szerint, a város római katolikus lakossága kiegyezett a református résszel, hogy a bíróságot ezután felváltva viseljék: egyik évben a katolikusok, a másik évben a reformátusok. Megállapodtak abban is, hogy a tanácsban fele-fele arányban vesznek részt, és a bevételekből egyformán részesülnek.

1651-ben Sámbár Mátyás jezsuita atya a megrongált plébániaépület és templom felújításába kezdett, de komolyabb építkezésre csak az 1661-es török hadjárat után kerülhetett sor. Ez a templom a jelenleg plébániaként működő egykori jezsuita rendház és a mai templom közötti virágoskert helyén állt. Romjai 1989-ben bukkantak elő, a kőrisfagyökerek kiásásakor. Ebből a templomból egy gazdagon díszített, 1679-ben készült ajtókeret maradt fenn, amely a jelenlegi templom oldalkápolnájának keleti bejáratát keretezi.

Új templom építésére az 1780-as években került sor a jezsuitából világi pappá lett Kadicsfalvi Török Ferenc főesperes működése alatt. Schmidt Pál marosvásárhelyi tervező 1782-ben készítette el az új székelyudvarhelyi templom terveit, amelyek mindmáig megőrződtek a plébánia tervtárában. A háromhajós templom építésének irányítását 1788-tól Türk Antal vette át. Az építkezést 1793-ban fejezték be, a templomot Batthyány Ignác püspök szentelte fel.

A várossal a 16. század végén összeépült hajdani Gyárosfalva területén áll a Jézus kápolna. Építési idejét a 2011-ben végzett régészeti ásatások tisztázták. Eszerint, a kápolna a 15. század vége és a 17. század közepe között épült.

A fejedelemség idején a városközpontban létezett egy Szent Anna kápolna is, amelyet az első református templom építésekor bontottak le valamikor az 1633-as évi rendeletet követően. Az új reforomátus templom már nem a kápolna közvetlen helyére épült, hanem annak szomszédságába. A kápolna pontos építési idejét és létezését a régészeti ásatások, illetve további történeti írott források kutatása tisztázhatná.

Udvarhelyszék első középiskoláját a jezsuita szerzetesek alapították 1593-ban Székelyudvarhelyen. A reformáció idején Erdélyből többször kitiltott jezsuiták 1652-ben tértek vissza a városba és az általuk alapított iskolát 1652–1736 között kisgimnáziumként működtették. 1736-tól ez az intézmény teljes fokozatú gimnáziumként működött. Ebből az iskolából alakult ki a későbbi katolikus gimnázium, vagyis a jelenlegi Tamási Áron Gimnázium.

Ülke első írásos említése 1550-ből származik, ekkor Wlke néven találkozunk vele az okiratokban. Ülkét a 17. századi, Rómába küldött jelentésekben is említik, mint Székelyszenttamás filiáját. 1638-ban Ilko névvel jegyzik fel. 1657-ben már Ülke néven tűnik fel mintegy 500 hívővel. Az ülkei katolikusok részére a rendszerváltás után építettek kápolnát Páduai Szent Antal tiszteletére, amelyet 1997-ben szenteltek fel. A kápolna szomszédságában területet is vásároltak, ahová az ülkei katolikus temetőt hozták létre. A ma 360 lelket számláló Ülkét Székelyszenttamásról látják el.

A szamosújvári fiúárvaház alapítása Lukácsi Kristóf örmény katolikus plébános tevékenységéhez kötődik. Az árvaház tulajdonképpeni megvalósítása Lukácsi Kristóf 4000 forintos személyes adományával kezdődött 1860-ban, 4 árva gondozásával. Az árvaház alapítóinak sorába csatlakoztak Ákoncz János, Moldován Simon, Csomák Emánuel és Kapatán Márton. A plébános életében a felvett árvafiúk örmény családoknál voltak elszállásolva és csak Lukácsi Kristóf 1876-ban bekövetkezett halála után kezdődött el az intézetnek egy új épületbe való áthelyezése, amely végül 1877-ben az iskolakezdéskor következett be. A fiúárvaház egy újabb, 35.000 forintos alapítványi összeget örökölt Czetz Gergely gimnáziumi tanár halála után 1893-ban, amelyből egy új épület kivitelezését tudták fedezni Zotti Lorenzo építész tervei alapján, és így ettől az évtől már 18 árváról tudtak gondoskodni. Az árvaházi jótevő Czetz Gergely földi maradványait is az új intézet kápolnájába helyezték át, az új árvaházépületet Bárány Lukács plébános s igazgató szentelte fel.

Az erdélyi ferences rendtartomány megbízására Hammer Konrád, a kolozsvári rendház szindikusa (intézője) 1735-ben megvásárolta Klementzius János és felesége Kolozsvári Judit Marosvásárhely főterének északnyugati részén levő házas telkét. Az obszerváns ferencesek gróf Haller János gubernátor közbenjárásának köszönhetően még ebben az évben berendezkedhettek a főtéri telken. Az első házfőnök, P. Csedő Gergely a rendelkezésre álló épületekben egy kis oratóriumot, valamint lakást alakított ki. Újabb telekvásárlások után, 1746-ban elkezdődött a kolostor építése, majd 1749-ben letették a Szent Imre hercegnek szentelt templom alapkövét, mely a Petki család jelentős támogatásával 1755-re készült el. 1784–1944 között a kolostorban működött a katolikus elemi fiúiskola. A ferencesek a hívek pasztorálása mellett az oktatásban is kivették részüket.

A szerzeteseket 1951. augusztus 19-e éjjelén kényszerlakhelyre vitték. A rendház teljes vagyonkészlete a városi Néptanács használatába került, a templom, a sekrestye, a kolostorban egy folyosó, az oratórium és egy szoba kivételével. 1952 után a kolostor épületében Művészeti iskola, igazgatói lakás és bentlakás működött. 1967-ben „kiderült”, hogy a ferences templom és kolostor a kommunista hatalom által Marosvásárhelyre tervezett színház előtti tér létrehozásának útjában áll. Az egyházzal kötött, kényszerhelyzet szülte megegyezés alapján az állami hatóságok egy Ady-negyedbeli ingatlanon kialakították a város második plébániájának épületeit, és 1972-ben, a torony és a kripta kivételével, lebontották a főtéri épületegyüttest. Az új egyházközség pasztorációját 2006 augusztusáig a ferencesek vezették. Ekkor adták át a plébániát ideiglenesen az érsekségnek.

Marosszentkirály határában a reformáció előtt pálos kolostor működött, amelyet 1350-ben alapítottak. Utolsó említése 1535-ből való. Később János Zsigmond a kolostort Baki Pálnak adományozta. 1578-ban romokban hevert, az épületek köveit a marosvásárhelyi vár építésénél használták fel.

A középkorban Nyárádköszvényeshez tartozó Mikháza kolostorának 17. századi alapítása a Nyárád-vidék és a környékbeli települések rendszeres lelki gondozásának kezdetét jelentette. Az 1603-ban felégetett tövisi kolostor helyett a következő évtizedekben sikerült az erdélyi fejedelmekkel egy új kolostor alapítását engedélyeztetni. 1635-ben Tholdalagi Mihály marosszéki főkapitány Mikházán házat és telket vásárolt a bosnyák provinciális által küldött, és a nyárádköszvényesi üres plébánián megtelepedett ferencesek részére, kiknek vezetője P. Szalinai István volt. A ferencesek a telken Szent István király tiszteletére szentelt kápolnát és egy szerény cellasort építettek. 1636–1639 között Damokos Kázmér szovátai származású ferences testvér is részt vett az építkezésben. A bosnyák obszerváns szerzetesek és a provincia magyar szerzetesei közötti konfliktus az előbbiek távozásával és P. Kájoni János házfőnök kinevezésével zárult. A gvárdián új emeletes kolostor építésébe kezdett. 1678-ban elkészült a késő reneszánsz sgrafittó-díszítésű, Erdélyben páratlan kőportálékkal büszkélkedő templom is, mely nagyrészt megőrizte az első templom falait, és amelyet 1692-ben Dluszki Jakab bákói püspök szentelt fel öt oltárral. 1896-ban Mikháza expositura, később újra Nyárádköszvényes filiája lett. A ferenceseknek 1949-ben el kellett hagyniuk a kolostort, ahol ezt követően elmegyógyintézetet rendeztek be.

A Nyárádselyéhez tartozó filiában 1930-ban épült kápolna. Ezt megelőzően a katolikusok egy kis földterülettel rendelkeztek a falu feletti dombtetőn, amelyen kereszt és harangláb állt. Ezt a területet 1907-ben megnövelték, és hosszas készületek után Páduai Szent Antal titulusú kis kápolnát építettek rá. Az 1990-es évek közepéig volt használatban.