Az 1642-ben alapított podolini piarista rendház, amely magyarországi, de lengyel közigazgatás alatti területen, a tizenhárom elzálogosított szepességi város egyikében működött, mindkét ország művelődéstörténetében fontos szerepet jászott. Lengyelországban ugyan a podolininál néhány hónappal idősebb varsói kollégium volt a rendtartomány központja, de Podolinban működött a noviciátus. Magyarországon pedig a piaristák podolini jelenlétének lényeges szerepe volt abban, hogy 1666-ban az országba az első piaristák nem a Habsburg Birodalom felől, hanem Lengyelországból érkeztek. Emiatt az első magyarországi rendházak egészen 1692-ig a Lengyel Provinciához tartoztak. (A podolini rendház maga viszont ezután is a lengyel piaristáké maradt és csak 1782-ben került át a magyar rendtartományhoz.). Mindezek miatt fogalmazott úgy Gaspar Szacinski, a rendház 18. század végi krónikása, hogy „ezen kollégium levéltára méltán tarthat számot az első helyre provinciánk levéltárai között”.
A Kalocsai Főegyházmegyében a tanügyigazgatásnak 1858-tól épült ki a szervezete. Az érseki aulán belül egyházmegyei iskolai főfelügyelő működött, munkáját pedig a kerületi tanfelügyelők (kerületi esperesek) segítették. Miután az 1868-as Eötvös-féle népoktatási törvény új alapokra fektette az állami tanügyigazgatást, és népiskolák ellenőrzésére elrendelte a királyi tanfelügyelőségek felállítását, Haynald Lajos kalocsai érsek is változtatott a régi rendszeren. 1873. május 28-án kelt, 896. számú rendeletével fölállította a Főegyházmegyei Tanfelügyelőséget, és ezzel az egyházmegyei főtanfelügyelő mellé hivatalt rendelt, és önálló ügykezelést írt elő számára. A főtanfelügyelőség feladata lett annak ellenőrzése, hogy az egyes iskolák megfelelnek-e a népoktatási törvény előírásainak, és milyen területeket kell még fejleszteni. Ezenkívül foglalkozott a tanítók személyi ügyeivel, illetményeikkel, nyugdíjukkal, nagyobb járványok idején iskolai szünetet rendelt el, jóváhagyta a vizsgák időpontjait, stb. A főtanfelügyelő rendszeresen végiglátogatta a katolikus oktatási intézményeket, figyelemmel kísérte a tanítók rendszeresen megtartott tankerületi értekezleteit és a tanítókat összefogó egyesületek tevékenységét. A Főtanfelügyelőség mellett az iskolai főtanácsnak (amely a Főszentszék tagjaiból állt, kibővítve a főtanfelügyelővel) is jelentős szerepe volt az egyházmegye tanügyigazgatásában. Az iskolai főtanács erősítette meg az újonnan megválasztott tanítókat és iskolaszékeket, jóváhagyta az új iskolaépületek terveit és költségvetését, döntött a szülők és tanítók között felmerülő vitás ügyekben és a fegyelmi kérdésekben. Az esperesek, mint kerületi tanfelügyelők felügyelték a hozzájuk tartozó népiskolákat. A tanügyi állapotokról rendszeresen jelentést küldtek a főtanfelügyelőnek. Haynald Lajos érsek 1881-ben öt (később hat) tankerületre osztotta az egyházmegyét, és minden tankerületbe iskolalátogatót nevezett ki, aki köteles volt évente legalább egyszer a rábízott kerület népiskoláit végiglátogatni és erről részletes beszámolót küldeni a főtanfelügyelőnek. Az iskolalátogatói intézmény felállításával a kerületi tanfelügyelők feladata már csak iskoláik állapotának felügyeletére és anyagi ügyeinek intézésére terjedt ki. A Főtanfelügyelőség 1948-ig, az iskolák államosításáig fogta össze az egyházmegye tanintézményeit, majd azt követően, 1948 és 1952 között mint Hitoktatási Főfelügyelőség működött. Miután az Elnöki Tanács 1949. évi 5. számú törvényerejű rendeletében fakultatívvá tette az iskolai hittanórákon való részvételt, ez a hitoktatás fokozatos visszaszorítását és a Hitoktatási Főfelügyelőség működésének végét jelentette. A hitoktatással kapcsolatos további teendőket az Érseki Hivatal vette át.