A Kegyes Iskolák Rendje (Ordo Scholarum Piarum) közismert nevén a piarista rend 1666-ban telepedett le Magyarországon, és viszonylag gyorsan elterjedt, az általa fenntartott, gimnáziumok iránti nagy igény következtében. Az elsősorban oktatással foglalkozó rend Erdélyben három helyen telepedett le a 18. században. Első rendházukat 1717-ben Besztercén, az egykori domonkos kolostor helyén állították fel, ahol 1878-ig vezették a gimnáziumot. Medgyesen 1741-ben nyílt meg redházuk és iskolájuk, amely 1789-ig működött. Legfontosabb és legjelentősebb központjuk Kolozsváron volt, ahová a jezsuita rend feloszlatása után kerültek 1776-ban. Mária Terézia rájuk bízta az akkor egyetemmé fejlesztett intézményrendszer gimnáziumi és filozófiai tagozatait, amelyeket egészen 1948-ig vezettek, tekintetbe véve, hogy a filozófiai (bölcsészeti) líceum 1850 után beolvadt a gimnáziumba, mint annak 7. és 8. osztálya. Az 1948. évi államosítás után a Kolozsváron maradt piaristák egyénileg, lelkipásztori, tudományos és magántanári munkával tartották fönn magukat.
A jezsuita rend Báthory István támogatásával 1579. október 1-én nyitott rendházat és gimnáziumot Kolozsmonostoron, amely rövidesen Kolozsvárra költözött, ahol 1581. május 12-én akadémiát alapítottak. 1579-től Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is jezsuita iskolák és rendházak nyíltak. 1588-ban a medgyesi országgyűlés határozata alapján kiűzték a jezsuitákat Erdélyből, de 1595 áprilisában visszatérhettek. A 15 éves háború után a kolozsvári országgyűlés 1607-ben a katolikus főurak tiltakozása ellenére újra kimondta a jezsuiták eltávolítását Erdélyből. 1614-ben Bethlen Gábor egy szerényebb méretű iskola működését újra engedélyezte Kolozsmonostoron, amely ettől kezdve 1660-ig a források tanúsága szerint folyamatosan működött. 1660 és 1667 között az iskolai forrásokban nincsenek új bejegyzések, de 1667 februárjában már bizonyosan folytatta tevékenységét. 1692-ben a jezsuiták Kolozsváron megkapták az óvári templomot és a volt unitárius kollégiumot, ahol 1698. november 17-én újra nyitották 1603 óta szünetelő akadémiájukat. 1692-ben iskolát alapítottak Nagyszebenben, 1713-ban Brassóban. 1711-ben kisgimnáziumot nyitnak Marosvásárhelyen, 1716-ban Gyulafehérváron. Székelyudvarhelyen 1625-től van adatunk a jezsuiták működésére, előbb kisgimnáziumot, majd 1736-tól hatosztályos nagygimnáziumot tartottak fenn a városban. A rendet 1773-ban Erdélyben is feloszlatták.
A kiegyezés után az erdélyi püspökség birtokaival, uradalmaival, különféle alapítványaival és alapjaival való foglalkozás egyre modernebb és széttagoltabb adminisztrációt igényelt. Az előző fondhoz tartozó uradalmak irányítása folytatódott, de a feudalizmus rendszerének megszűnte következtében új módszereket igényelt. A püspökségen belül az egyházi vagyon kezelésére és annak ellenőrzésére még 1875 előtt egyházmegyei Számvevői Hivatalt hoztak létre, amelynek szervezetét 1875. január 1-jétől megújították és korszerűsítették. Ettől kezdve a számvevő hivatalban egy elnök, egy alelnök, öt számtiszt és egy jegyző dolgozott. A számvevői hivatal minden héten egyszer ülést tartott, de szükség esetén erre hetente többször került sor. A hivatal ellenőrizte az egyházmegye templomainak, iskoláinak, kórházainak, valamint alapítványainak vagyonkezelését és azokról különféle nyilvántartásokat vezetett. A Számvevői Hivatallal egy szervezetben működött a Központi Pénztár, amely a konkrét kifizetéseket intézte. Létezett továbbá az erdélyi püspöki uradalom jószágigazgatósága, amelynek gazdasági iratait, számadásait a dualista-kor kezdetétől már itt helyeztük el. A századforduló után a Számvevői Hivatal működése kibővült az alapítványok felügyeletével. Ebben az időben a sematizmusokban már mint „Exactoratus Rationum et Fundationum Dioecesanarum” néven szerepel. Az iratokban Számvevői és Alapítványi Hivatalként találjuk, amely később a 20-as években „Alapítványi Hivatal, mint számvevőség” formára alakul át. Az 1930-as években az Alapítványi Hivatal elkülönült a számvevőségtől és teljesen önálló iratkezelést folytatott. Ennek iratait külön állagban helyeztük el, de itt is felhívjuk a figyelmet, hogy az itteni iratok és az Alapítványi Hivatal 1933 utáni külön iratai között kapcsolódások találhatók. A Számvevői Hivatal a II. világháború után Gazdasági Hivatallá alakult át és különböző elnevezésekkel napjainkig folyamatosan intézi a püspökség, illetve az érsekség pénzügyeit.
Az Alsó-Fehér megyében található Alvinc községben Mohács előtt a domonkosok építettek maguknak kolostort, amelyet 1550-ben Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök várkastéllyá alakíttatott át. Itt gyilkolták meg 1551. december 17-én. Később a kastély és az uradalom fejedelmi birtok lett. Erdélynek a Habsburg birodalomhoz csatolása után, a 18. század legelején az Alvinci Uradalom újra a római katolikus püspökség birtokába került. Itt tartotta székhelyét 1713–1715-ben Mártonfi György püspök mielőtt 1715-ben a püspökség visszakerült ősi székhelyére, Gyulafehérvárra. Az Alvinci Uradalom a 18. században az erdélyi székeskáptalan irányítása alá került.
A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán. Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek.
Irodalom: A Pallas Nagy Lexikona, I, Budapest 1895, 248. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125–126. – Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 1116–1134. – Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.
A Püspöki Hivatal iratai mellett talán a levéltár második legnagyobb forrásértékű fondjának tekinthetők a szentszéki iratok. A Szentszék elnevezés mai fogalmaink szerint inkább egyházi bíróságot jelent, létrejöttekor azonban ennél sokkal szélesebb körű feladatai voltak. A Szentszék olyan testület volt, amelynek tagjai a székeskáptalan kanonokjai, esetleg a püspök által kijelölt és a székhelyen működő egyházi személyek közül kerültek ki. Élén elvileg a püspök, gyakorlatilag az általa kinevezett elnök – praeses – állt, tagjai az ülnökök, a jegyző, s esetenként külön meghívott személyek.
A Szent István által alapított erdélyi egyházmegye élén 1009–1601 között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében „választott” püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696–1697-ig tartott. A katolikus restauráció 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik. A püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930–1991 között pedig a bukaresti római katolikus érsekség alá tartozott. 1932. március 22-én „erdélyi”-ről „gyulafehérvári”-ra változtatták a nevét. Ezen alárendeltsége 1991. augusztus 5-étől megszűnt, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte. Sem a név-, sem a jogállásban bekövetkezett változás miatt nem nyitottunk új fondot 1932-től, iilletve 1991-től, mivel az iratkezelésben és az irattározásban nem következett be változás.