4 találat látható

Közreműködő
Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
PL I.01 · Szervezet/testület · 1001–

Az esztergomi érsekek a 10. század legvégétől, a főegyházmegye alapításától kezdve Magyarország prímásaiként a hazai egyházi hierarchia csúcsán álltak. Titulusaik közé tartozott 1394-től a született apostoli követi cím, 1714-től pedig a birodalmi hercegi rang is. Szent Istvántól kezdve ők koronázták a magyar uralkodókat, továbbá főkancellárként, Esztergom vármegye örökös főispánjaként, a királyi tanács, a Helytartótanács, a Hétszemélyes tábla tagjaként, sőt bizonyos időszakokban helytartóként az ország világi kormányzatában és belpolitikai életében is meghatározó szerepet játszottak. Maga a főegyházmegye is hatalmas kiterjedésű volt. A középkor folyamán – a viszonylag kis terjedelmű nyitrai egyházmegye kivételével – felölelte az ország egész északnyugati részét, a Dunától északra és a Morvától keletre egészen a Szepességig és Gömörig. Ezenkívül az érsekséghez tartozott még számos exempt (a területileg illetékes püspök joghatósága alól kivett) plébánia és kolostor is Magyarország egész területén, Budától Nagyszebenig.

A püspöki székhely, Esztergom a középkorban Magyarország legfontosabb egyházi központja volt. A városban a főszékesegyházi káptalan mellett még három társaskáptalan, kilenc plébánia és három szerzeteskolostor működött. 1249-ben IV. Béla az addigi királyi várat is végleg az érsekségnek adományozta. A főegyházmegye területén Szepesvár alatt és Pozsonyban szintén társaskáptalanok működtek, sőt Pozsonyban Vitéz János érsek (1465–1472) 1467-ben rövidéletű egyetemet is alapított Academia Istropolitana néven.

Mikor 1543-ban az oszmán csapatok elfoglalták Esztergomot, a káptalan és az érsek Nagyszombatba települtek, amely a következő három évszázadban Esztergom szerepét vette át. Ott alapította például Oláh Miklós érsek (1553–1568) 1561-ben az első magyarországi jezsuita kollégiumot, majd 1566-ban az első szemináriumot, ott tartották a 16-17. században az egyházmegyei és egyháztartományi zsinatokat, és ott jelentek meg 1578-tól a katolikus megújulás első magyar nyomtatványai a Telegdi Miklós apostoli adminisztrátor (1573–1586) által létrehozott nyomdában. A 17. századtól az érsekek székhelye inkább az ország közigazgatási és politikai központjában, Pozsonyban volt, de a káptalani és iskolai központ továbbra is Nagyszombat maradt. Pázmány Péter érsek (1616–1637) 1635-ben a jezsuita kollégiumot egyetemmé fejlesztette, amelyhez 1667-től jogi, 1769-től pedig orvosi kar csatlakozott. A 17. század második felétől három szeminárium is működött a városban: az Oláh által létrehozott és Pázmány által továbbfejlesztett Stephaneum, a Lósy Imre (1637–1642), Lippay György (1642–1666) érsekek és mások alapítványaiból működő Collegium Rubrorum (Seminarium Generale, a későbbi pesti Központi Szeminárium), valamint a Szelepcsényi György érsek (1666–1685) alapította Marianum. Ezeken felül Pázmány 1619-ben Bécsben (Pazmaneum), Lósy Imre 1642-ben Pozsonyban (Emericanum), Széchényi György (1685–1695) pedig 1687-ben a fölszabadult Budán alapított szemináriumokat, utóbbit jezsuita kollégiummal és konviktussal együtt.

1683-ban Esztergom is végleg fölszabadult az oszmán uralom alól, de a 19. század elejéig a káptalan továbbra Nagyszombatban működött, a prímások pedig elsősorban pozsonyi palotájukban laktak. Többük jelentősen hozzájárult Pozsony fejlesztéséhez. Esterházy Imre (1725–1745) például több templomot építtetett, az ottani reprezentatív érseki palota végleges formáját pedig Batthyány József (1776–1799) alakíttatta ki 1778 és 1781 között. Barkóczi Ferenc prímás (1761–1765) viszont 1763-ban komolyan megkezdte érsekség esztergomi székhelyének újjáépítését, de haláláig csak az épületek alapfalai készültek el.

Mivel az egyházmegye nagysága lelkipásztori szempontból is nehézségeket okozott, már Pázmány alatt tervezték területén újabb püspökségek fölállítását. Ezt végül Mária Terézia királynő tette meg, aki 1776-ban fölállította a besztercebányai, rozsnyói és szepesi püspökségeket. Egyidejűleg megszüntették az exemptiók túlnyomó részét is, de Esztergom még így is Európa egyik legnagyobb egyházmegyéje maradt.

1820-ban Rudnay Sándor érsek (1819–1831) elrendelte a káptalan és az érseki hivatal visszatérését Esztergomba, ahol 1822-ben Packh János terve szerint új székesegyház alapkövét tették le, amelyet Hild József módosított terve nyomán, több évtizedes munka után 1856-ban Scitovszky János (1849–1866) szentelt föl, de csak Simor János (1867–1891) alatt fejeztek be. A székesegyház építése mellett, ugyancsak Hild tervei szerint kezdték és a szeminárium és a kanonoki házak építését. 1842-ben nyílt meg az esztergomi érseki tanítóképző. Az addig Nagyszombatban működő két szeminárium közül a Stephaneum 1865-ben, a Marianum (a kisszeminárium) pedig 1885-ben költözött az új épületbe, amikor a kettő egyesült is. (A Stephaneum már 1850-től Esztergomban, a vízivárosi ferences zárdában működött). Az új prímási székhelyen 1853-ban készült el a Főszékesegyházi Könyvtár új épülete, 1882-re pedig a jezsuita kollégium helyén Simor érsek új érseki palotát építtetett, amely máig magába foglalja az általa összegyűjtött Keresztény Múzeumot is.

A 19. század második felétől új feladatot jelentett az egyházmegye számára a rohamosan fejlődő Budapest pasztorációja, ahol számos új plébánia és templom – köztük a lipótvárosi Szt. István bazilika – 1892-ben pedig önálló helynökség jött létre. 1918/1919-ben viszont az érsekek elvesztették egyházmegyéjük túlnyomó részét, ugyanis a trianoni béke következtében a Dunától és Ipolytól északra fekvő terület az országhatáron kívülre került. A területen eleinte apostoli adminisztratúra működött Nagyszombat székhellyel, majd ez 1937-től önálló érsekség lett.

A 20. század érsekei közül Serédi Jusztinián (1928–1945) elsősorban egyházjogászi tevékenységével alkotott maradandót, utóda, Mindszenty József (1945–1973) pedig a kommunista diktatúra elleni harc jelképévé vált. 1948-ban a kommunista hatóságok letartoztatták, koncepciós perben halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1956-ban kiszabadult a börtönből, majd a budapesti amerikai követségre menekült, ahonnét csak 1971-ben távozhatott nyugatra. (Hagyatékát a Magyarországi Mindszenty Levéltár őrzi.) Helyette az egyházmegyét apostoli kormányzók irányították. Csak Mindszenty fölmentése után kerülhetett sor Lékai László érsek (1976–1986) kinevezésére, aki a „puhuló” diktatúra lehetőségeit kihasználva újított meg és hozott létre új, kisebb egyházi intézményeket (templomok, leányfalui lelkigyakorlatos ház, farkasréti szeretetotthon). A kommunista rendszer megszűnte után azonban a főegyházmegye lehetőségei alaposan megváltoztak. Számos iskola és intézmény került vissza egyházi kézbe, vagy indult újra, köztük Esztergomban a szeminárium régi épülete és a Vitéz János Tanítóképző Főiskola.

1993-ban került sor az egyházmegye határainak újabb rendezésére II. János Pál pápa Hungarorum gens kezdetű apostoli konstituciójával. A csonka egyházmegye lemondott szigetközi és nógrádi plébániáiról, viszont megkapta az időközben megnövekedett Budapest teljes területét, valamint az Esztergom és Budapest közötti területeket. Ezzel együtt a főegyházmegye nevébe is fölvette az esztergomi mellé a „budapesti” elnevezést, központja pedig a budai érseki palotába költözött.

Piarista Rend Magyar Tartománya
PMKL I.1 · Szervezet/testület · 1692–

A Kegyes Iskolák Rendjét a spanyol származású Kalazanci Szt. József (1556-1648) alapította, aki 1597-től kezdve munkatársaival „kegyes”, azaz ingyenes és vallásos iskolákat működtetett Rómában. A piarista iskokák kezdetben elsősorban anyanyelvű, elemi szintű képzést nyújtottak, de a rend tevékenységében egyre inkább a közép- sőt a felsőfokú oktatásra helyeződött a hangsúly. Közép-európai intézményeikben (amelyek közül az első 1633-ban a morvaországi Nikolsburgban nyílt meg) már szinte kizárólag csak latin nyelvű, gimnáziumi osztályok voltak, gyakran kiegészítve tanítási rendszerük egyik sajátos elemével, a matematikai osztállyal. A rend első magyarországi rendháza és iskolája 1666-ban jött létre Privigyén (de a Lengyelországnak elzálogosított szepességi Podolinban már 1642-től működtek piaristák). Onnét kiindulva Breznóbányán (1673) majd a Pozsony melletti Szentgyörgyön (1685) alapítottak piarista rendházakat, amelyek 1692-ig a lengyel, majd rövid átmeneti időszak után 1695-től „viceprovincia”-ként a Németországi Rendtartományhoz (Provincia Germaniae) tartoztak.

A török és kuruc háborúk lezárultával a piaristák nagyarányú terjeszkedésbe kezdtek, amelynek következtében 1721-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány. Az új alapítások közül nem egy később országos jelentőségűvé vált, például a nyitrai (1698), a veszprémi (1711), a pesti (1717) vagy a szegedi (1720) gimnáziumok. A 18. század során rend tagjai a tanítás mellett szívesen elvállalták városi plébániák adminisztrációját is (pl. Breznóbányán, Szegeden, Máramarosszigeten) és részben a plébániai jövedelmekből tartották fönn kollégiumaikat. Több helyen nemesi konviktust (Nyitra, Debrecen, Vác, Szentanna) és filozófiai kurzust (Pest, Szeged, Kalocsa, Vác, Tata) is vezettek, 1763-tól pedig Szencen egy felsőfokú közgazdasági iskolát (Collegium Oeconomicum) indítottak, amely azonban 1776-ban egy tűzvész folytán megszűnt. A piaristák elsőként honosították meg a magyarországi katolikus iskolákban a kísérleteken alapuló „új filozófia” oktatását. Az 1770-es évek végén végén már 27 piarista iskola működött Magyarországon, beleértve azt a négyet is, amelyet a feloszlatott jezsuita rendtől vettek át 1776-ban (Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trencsén). 1782-től a podolini rendház is a magyar rendtartományhoz tartozott.

II. József reformjai következtében egy rendház megszűnt (Medgyes), kettő más városba költözött (Tokajból Sátoraljaújhelyre, illetve Szentannáról Temesvárra), továbbá 1781-től a magyarországi piaristáknak meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat a rend római központjával. Az egység helyreállítására csupán 1904-ben került sor.

A 19. század első felében három újabb helyen kezdtek tanítani a piaristák Magyarországon: Léván (a bencéseknek átengedett kőszegi iskola helyett 1815-ben), a budai egykori jezsuita iskolában (1832) és Nagybecskereken (1846). 1806-ban rend megkapta az egykori fehérvári őrkanonokság Somogy megyei (mernyei) uradalmát. Az 1848/1849-es szabadságharc vihara a magyar piarista rendet is megtépázta. 1848 őszén a rend vezetői elbocsátották az összes növendéket, majd 1850 és 1852 között az osztrák kormányzat tiltotta novíciusok fölvételét. Ugyancsak a kormányzat vette el a rendtől a budai iskolát 1851-ben, majd a kalocsait az érsek adta át a jezsuitáknak 1860-ban. A breznóbányai (1857), korponai (1874) és besztercei (1878) intézetekről a megnövekvő oktatásügyi követelmények miatt kellett lemondania a rendnek.

Trianon előtt közvetlenül 24 piarista rendház és iskola volt Magyarországon, amelyekből azonban csupán 10 maradt magyar területen. Kilenc Csehszlovákia, négy Románia (ezek az 1920-as években önálló rendtartományokká szerveződtek), a nagybecskereki gimnázium pedig Jugoszlávia területére került. Ezen iskolák legtöbbjét államosították, csupán Kolozsvárott és Temesváron működhetett tovább egy-egy gimnázium. Magyarországon azonban a világháború és a forradalmak elmúltával a rend új virágzást élt meg, még a század elején megkezdett rendi reformnak köszönhetően, amely lassan leszámolt a 19. századi magyar piaristák elvilágiasodott szemléletével és életmódjával. E korszak legnevesebb, országos hatású piarista egyéniségei a teológus Schütz Antal (1880–1953) és a költő Sík Sándor (1889–1963) voltak.

A kommunista diktatúra 1948-ban államosította a rend iskoláit, majd 1950 nyarán hat rendház lakóit kényszerlakhelyre deportálta. Az 1950. évi egyezmény ugyan lehetővé tette, hogy a rendtartomány újból megnyithassa két iskoláját (Budapesten és Kecskeméten), de a 237 szerzetesből csak 90-en maradhattak meg a rendi keretben. A diktatúra bukása után négy piarista iskola (és rendház) nyílt meg újra: Vácott (1991), Szegeden (1991), Nagykanizsán (1992) és Mosonmagyaróvárott (1994). Ezenkívül a rendtartomány Gödön építőipari szakmunkásképző iskolát(1991-től), Sátoraljaújhelyen diákotthont (1992-től), Szegeden pedig egyetemi szakkollégiumot tart fönn (1992-től).

Hanák János
Személy · 1812–1849

Az Abaúj megyei Kiskéren született 1812. jún. 25-én. Apja 1820-tól Boldogkőújfalura költözött, ahol csizmadia mesterségéből élt, de szőlőt és gyümölcsöt is termesztett. Őt magát csak későn küldték iskolába. Tizennégy éves korától, 1826-tól a sátoraljaújhelyi, majd 1828-tól a kisszebeni piaristáknál tanult szolgadiákként. 1832-ben, húsz éves korában jelentkezett a piarista rendbe. A noviciátus után 1833-től két évig Breznóbányán tanított, utána Vácott, Nyitrán és Szentgyörgyön végezte filozófiai és teológiai tanulmányait. 1837-ben nyitrai piarista növendéktársaival megalakították a Zobori Magyar Egyesületet, amely a piarista növendékek magyar nyelvű önművelését szolgálta. Pappá szentelése (1840. júl. 26.) után elöljárói Máramarosszigetre küldték tanítani.

Eközben egyre inkább a természetkutatás vált igazi szakterülete és szenvedélyévé. Már gyermekkorában is madarászott és gombászott, piarista növendék évei alatt pedig a nyári szünetekben Almásy Manó fiaival együtt járta be az országot. Sorsdöntő hatással volt rá, hogy megismerhette a magyar reformkor néhány kiváló természetkutatóját és gyűjteményeiket: Breznóbányán Sterba János erdőmestert, akiknek gyönyörű preparált állatai voltak, Nyitrán Láng Adolf gyógyszerészt, aki az ottani madárvilág legjobb ismerője volt, Szentgyörgyön pedig Bolla János tanítót, a virágtalan növények kutatóját. Máramarosban már szakszerűen és céltudatosan kutatott. „A nyugnapokon csak Sziget környékén tettem kirándulásokat, de a szünnapokban az egész megye havasait is több ízben összejártam, a természet három országából mindazt, mit csak lehetett, összegyűjtöttem, s az érdekes megye nevezetességeit följegyeztem”.

Hamarosan olyan gyűjteményre tett szert, amilyenre a magyar piaristák közül sem addig, sem később senki sem. Amikor 1840-ben Máramarosszigetre érkezett, már 424 bogarat, 41 csigát és 222 szárított növényt vitt magával. A rohamosan gyarapodó gyűjteményt 1841-ben Grosser János tartományfőnök is megszemlélte. Egyedül a növénygyűjtemény, amely a pesti piarista gimnáziumba, majd onnét 1950-ben a Magyar Természettudományi Múzeumba került, több, mint 3500 lapból áll.

Kutatásait Máramaros vármegye természetrajzi tekintetben című könyvében készült összegezni, azonban nem készült el vele, mert belekezdett egy magyar nyelvű gimnáziumi természetrajz tankönyvbe is. Ezért a rend vezetése 1844-ben Vácra, majd a következő évben a pesti gimnáziumba küldte tanítani, hogy az ottani könyvtárak segítségével hatékonyabban dolgozhasson. A Természetrajz elemei című tankönyve 1845-ben jelent meg első ízben. Ezzel párhuzamosan egy bővebb, korszerű természetrajzi kézikönyvbe is belekezdett, amely a külföldi szakirodalom kritika nélküli átvétele helyett saját megfigyeléseire és tapasztalataira támaszkodott. Az emlősök és madarak osztályait bemutató kötet 1846-ban jelent meg, és Hanák nevét országosan ismertté tette.

Mindig jókedvű, élvezetesen beszélgető, érdekesen magyarázó, szívesen daloló, könnyen és gyorsan barátkozó tanár volt, aki nemcsak diákjai között lett népszerű, hanem megtalálta tudós társait is, személyesen vagy levelezés útján. 1841-ben a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1846-tól pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, és rendszeresen részt vett a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlésein

Széleskörű tevékenysége miatt a reformkor végén ő is kezdte szűknek kezdte érezni a szerzetesi élet kereteit. Ezért az 1848. évi forradalom után azokhoz csatlakozott, akik egyházi téren is reformokat sürgettek. 1848 júniusában Szerencspataki János álnéven megjelent röpiratában (Szózat az egyházi reform ügyében) nemcsak azt követelte, hogy a papok világi, magyaros ruhát viseljenek, hordhassanak szakállt és bajuszt (mint ő maga is tette), hanem a papi cölibátus, a káptalanok, sőt a szerzetesrendek eltörlését követelte, mert úgy vélte, hogy „ha a szaktanítás behozatik … nem leend többé tanító rendekre, hanem szakemberekre szükség”.

Ő maga is állami szakemberként képzelte jövőjét. 1848. június 13-án a Batthyány Lajos vezette minisztérium az egyetemi könyvtár III. segédőrévé, majd emellett november 2-án a budai szakgimnázium természetrajz tanárává nevezte ki. Eközben 1848 szeptemberében a honvédseregben harcolt Jellasics ellen. Mindezért Windischgrätz pesti bevonulása után, 1849 januárjában száműzték a fővárosból. Májusig, Pest visszavételéig Pólya József pesti orvos Rákos-menti kertjében húzta meg magát, majd ismét elfoglalta könyvtárőri állását. Július 4-én a honvédsereggel együtt hagyta el a várost. Egy hónapig Perczel Mór tartalék hadtestében szolgált élelmezési tisztként (talán hadnagyi rangban), majd a Lugos melletti Kricsón (Criciova) vállalt nevelői állást Orbók Ernő helyi birtokos két fia mellett. A szabadságharcot azonban alig két héttel élte túl. 1849. szeptember 2-án egy hirtelen meghűlés vitte a sírba. Kricsován temették el.