Mostrar 2884 resultados

Registo de autoridade
Szabadegyháza R. K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1949-

1778-ig Perkáta, majd Sárosd filiája.
1928-ban helyi káplánság szerveződik,
1949-től plébánia.
A község nevét 1948-ban a belügyminisztérium változtatta meg Szolgaegyházáról Szabadegyházára.

Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet
Pessoa coletiva · 1947-től napjainkig (jogelőd intézményeivel együtt)

Az evangélikus kántorképzésnek ma is helyet adó fóti villa eredetileg Mandák Mária fóti lakos, birtokos tulajdona volt, aki végrendeletben az evangélikus egyházra hagyta az épületet. Halála (1947. február 10.) után az épület egyházi kezelésbe került. Az intézmény többféle néven működött: Mandák (Mária) Otthon, Mandák Evangélikus Belmissziói Otthon, a Déli Evangélikus Egyházkerület Mandák (Mária) Intézete Kántorképző Intézet, jelenleg Evangélikus Kántorképző és Egyházzenei Intézet. 1947 nyarától különböző jellegű alkalmakat, képzéseket rendeztek, eleinte külön-külön fiú, lány, asszony, női és férfi hallgatóknak (evangélizációk); vezetőképzés gyülekezeti munkaág vezetőknek (pl. vasárnapi iskola, gyermekbibliakör, belmisszió); konferenciák (pl. középiskolás leány- és fiúkonf., külmissziói, bibliaiskolai, férfi és asszony, népfőiskolások, ifjúsági vezetők, antialkoholista/iszákosmentő, családi) A Mandák mindinkább a belmissziói és a kántorképző tanfolyamok színhelyévé vált, konferenciaközpont-jellegéből veszített. 1957-től kifejezetten a kántorképzés lett a fő profilja. 1958-1961-ben három közös - evangélikus-református - alapfokú kántortanfolyamot tartottak, 1961-től az épületben csak evangélikus kántorképzés zajlik.

Pessoa coletiva

A Szűz Mária Látogatásáról nevezett Rendet (Ordo Visitationis Sanctae Mariae, vizitáció, szaléziánák, VSM, OVM) Szalézi Szent Ferenc (1567–1622) és Chantal Szent Johanna Franciska (1572–1641) alapította, 1610-ben, Annecyben. Célját a Konstitúciók így fogalmazták meg: „Bensőséges életet élő lelkeket adni Istennek, akik az Urat lélekben és igazságban imádják.” Az Alapítók lehetőséget akartak adni a szerzetesi életre olyanok számára is, akik koruk, vagy gyengébb fizikumuk miatt más rendbe nem mehettek. Ezért nem a külső szigorra, hanem a belső önátadásra helyezték a hangsúlyt. Eleinte a nővérek szociális munkát is végeztek a szegényekhez, betegek fölkeresésével (innét kapta nevét a rend), de az Alapítók és V. Pál pápa úgy látták jónak, hogy 1618-tól a Vizitáció teljesen kontemplatív renddé alakuljon, az ágostonos regula követésével, pápai klauzúrával, ünnepélyes fogadalmmal. Csak egyes kolostorokban foglalkoznak a „kijáró nővérek” apostoli munkával is (a klauzúrán kívül, de lehetőleg a kolostor területén belül). 1640-től kezdve sok helyen leánynevelő internátusokat is nyitottak.

A Vizitáció szinte az egész világon elterjedt, az alapítónő halálakor már 87 rendház működött. Franciaországon kívül Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Angliában és, Írországban, Európán kívül pedig az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (Libanon) nyíltak rendházak. Az 1997-es adatok szerint 154 rendházban 2913 nővér élt. Az egyes rendházak önállóak, nincsen sem anyaház (bár Annecy, az első alapítás, szellemi központot jelent), sem általános főnöknő, sem rendtartományok. A rendházak federációkon keresztül tarják egymással a kapcsolatot, és segítik egymást.
Magyarországon a rend 1928-ban telepedett le. Az első nyolc nővér Thurnfeldből (Tirol) érkezett Böhm Margit Mária (1865–1948) anya vezetésével. A nővérek Érden, a régi Károlyi-kastélyban telepedtek le, amely előttük a jezsuiták noviciátusa is volt. Az alapító nővérekkel négy fiatal magyar nővér is érkezett, köztük a szentéletű Bogner Etelka, Mária Margit (1905–1933), nővér, aki még Thurnfeldben öltözött be, de Érden tette le az örökfogadalmat, és ott halt meg. Később Bécsből és Beuerbergből (Bajorország) is érkeztek nővérek, de kezdettől jelentkeztek magyarországi hivatások. A közösség 1940-ben Polgárdi-Ipartelepre költözött, ahol kápolnát, kolostort építettek, és leánynevelő intézetet (nyilvános jogú nyelviskolát) nyitottak. A háború alatt, 1944 októberében a heves harcok miatt a nővéreknek el kellett hagyniuk a kolostort. 1945 májusában visszatértek, és a háború rombolásai ellenére vállalták az újrakezdést. 1948 májusában a külföldi nővérek, köztük Anna Marguerite von Hartz főnöknő is kénytelen volt elhagyni az országot. Velük együtt távozott három magyar nővér is, akiket a párizsi rendház fogadott be. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1950-ben 30 nővérnek kellett elhagynia a kolostort, amelyből szociális otthon lett. (Néhányan továbbra is ott dolgoztak.) A szétszóratásban élő nővéreket Miklós Mária Filoména (1904–1994), majd 1985-től Őszi Mária Gertrúd (1927–2018) tartotta, össze. Közben kapcsolatba léptek a lengyelországi federációval, így Darók Mária Veronika 1967-ben a varsói kolostor tagja lett, ahonnét 1971-ben Claudia Niklewicz federális anya tanácsára tért vissza Magyarországra, hogy ápolónőként dolgozzon, és segítse a szerzetesi hivatást érző lányokat. Közülük hárman titokban öltöztek be.

A kommunizmus bukása után nyolc nővérrel kezdődött el újra a közös élet, 1991-ben Érd-Újtelepen, a plébániatemplom mellett, a sekrestyés számára épült házban. A közösség 1996-ban Budakeszire, a Kálvária mellé költözött, ahol házat vásároltak. 2001-ben 10 nővér élt benne (7-en pedig rendházon kívül).

Elöljárók: Böhm Laura / M. Mária 1928–1934; Hartz von, Karoline / Anna Marguerite 1934–1945; Varga Magdolna / M. Augusztina 1945–1950; Miklós Margit / M. Filoména 1950–1985; Őszi Valéria / M. Gertrúd 1985–1996; Darók Irén / M. Veronika 1996–

Bencze Imre
Pessoa singular · 1920-2002
Mezőkomárom R.K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1720-

A veszprémi egyházmegyében 1720-ban alapított plébánia.
1993-tól a székesfehérvári egyházmegyéhez tartozik

Maria Reparatrix Társaság magyarországi közössége
Pessoa coletiva · 1901–2006

A pápai jogú szerzetes kongregációt egy belgiumi születésű arisztokrata özvegy, Emilia d’Oultremont (szerzetesi nevén Marie de Jesus, 1818–1878) alapította 1857-ben Strasbourgban. A társaság életének sarokpontja az Oltáriszentség imádása lett, „hogy engesztelést nyújtsanak azokért a sérelmekért, amelyek az isteni Felséget és az Úr Jézust az Eucharisztiában érik”. Az eredeti célt a II. Vatikáni Zsinat után, 1984-ben elfogadott új szabályzat így fogalmazta meg: „Engesztelés mindenkiért és mindenütt, amennyire csak lehet. Így mindenkinek mindene leszünk, hogy megnyerjük őket Jézus Krisztusnak.” A karapácák (mère, mater) egymást váltva, naponta legalább egy órát töltöttek szentségimádással (emellett naponta Jézus Szívének zsolozsmáját mondták), a kisegítő nővérek (soeur, soror) pedig fél órát. Tevékenységükhöz tartoztak a különféle apostoli szolgálatok is, de a külső karitatív munkát csak az érettebb korú „kijáró nővérek” végezhettek. 1859-ben már néhány nővér Indiába indult misszióba. A kongregáció 1869-ben, szabályzata 1873-ban nyerte el a szentszéki jóváhagyást. Az alapító halálakor, 1878-ban Európa hat országában 18 házban mintegy 400 nővér élt. (Az alapítónő lelki tanácsadója Paul Ginhac SJ [1824–1895] volt, akinek biztatására 1864-ben egy másik kongregáció is létrejött, Marie-Thérèse Soubiran vezetésével Société de Marie Auxiliatrice néven.)

A nővérek kettős szerzetesi nevet vettek föl, de első nevük mindig Mária volt (pl. Marie de S. Maurice, Szt. Móricról nevezett Mária). A magyarországi gyakorlatban a „de” („nevezett”) kötőszót elhagyták, így a védőszent nevét személynévként használták (pl. Szt. Gergelyről nev. Mária helyett Mária Gergely vagy M. Gergely). Ezt a gyakorlatot a II. Vatikáni Zsinat után megszüntették, azóta a nővérek szerzetesi névként is keresztnevüket használják. Ruhájuk fehér volt, kék skapuláréval, amelyen elöl Jézus töviskoszorúval övezett, lángoló szívét ábrázoló jelvényt viseltek. A karapácák fátyla kék, a segítő nővéreké fehér volt. A Zsinat után a ruha egyszerűsödött, és teljes egyöntetűség helyett az egyes nővérekhez igazodott, de a kék ruha és fátyol mindenkinél megmaradt.

A kongregációt Budapestre a Központi Oltáregyesület hívta meg, azzal a céllal, hogy az építendő Örökimádás-templomban biztosítsák az állandó szentségimádást, és segítsék az egyesület munkáját. Az Oltáregyesület számára eredetileg az Anna de Meeûs (egyes szövegekben a „Mademoiselle” rövidítése alapján tévesen „Melle de Meeus”, 1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ által 1843-tól Belgiumban alapított örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) szolgált mintául. Ehhez kapcsolódóan Anna de Meeûs 1857-ben Brüsszelben szerzetesi kongregációt is alapított az Oltáriszentség Nővérei (Religieuses de l'Eucharistie) néven. Ez a kicsiny közösség azonban nem tudott szerzeteseket küldeni. Eközben, 1900-ban ismerte meg Pallavicini Edéné Mailáth Etelka, az Oltárgyesület elnöknője római zarándoklatuk során a Maria Reparatrix Társaságot, amelynek három tagja már a következő évben megérkezett Budapestre.

Első, ideiglenes lakóhelyüket és kápolnájukat 1901-ben, egy Oltáregyesület által bérelt ferencvárosi házban rendezték be (Rákos, később Hőgyes Endre utca 5.). Az első nővérek többsége belgiumi és franciaroszági kolostorokból érkezett, de voltak köztük németek is. A budapesti alapítás a rend belgiumi rendtartományához tartozott. 1905-ben, amikor már 14-en voltak, átköltöztek az Örökimádás templomhoz kapcsolódó házukba (Üllői út 75.). A templom 1908-ra készült el Aigner Sándor tervei szerint, neogótikus stílusban. Balról az Oltáregyesület lelkigyakorlatos háza és székháza (Üllői út 77.), jobbról pedig a nővérek rendháza csatlakozott hozzá. Emiatt Magyarországon „Örökimádó nővérek” néven váltak ismertté, noha a kongregáció eredeti célja ennél tágabb volt. Tagjai Budapesten kongregációs és patronázs (börtönpasztorációs és karitatív) csoportokat, lelkigyakorlatokat vezettek, gyerekeket készítettek föl elsőáldozásra, ostyát sütöttek, az első világháború alatt katonai kórházat működtettek, és ők vezették az Oltáregyesület központi irodáját.
A közösség létszáma az első világháború után már meghaladta a 40-et. Második magyarországi rendházuk 1937-ben létesült a Komárom megyei Neszmélyen, és részben nyaralóként, részben noviciátusi házként működött. 1947-ben Budapesten 39, Neszmélyen pedig 15 nővér és 10 novícia élt. Amikor a második világháború után a kommunista állam egyházellenes politikája miatt egyre inkább fenyegetve érezték magukat, az idegen ajkú és a fiatal nővérek közül többen Belgiumba távoztak. (Volt, aki már a háború alatt is így tett.)
Amikor 1950-ben elérkezett a szerzetesrendek feloszlatása, 70 nővérnek kellett elhagynia otthonát. Az Üllői úti ház kiürítési határideje október 20. volt, de az elhurcolástól való félelem miatt Verley Teréz M. Gilbert budapesti főnöknő a fiatalabb nővéreket már korábban kettesével-hármasával egyes családokhoz küldte. Ő maga 1951 végén távozott Magyarországról. Ekkor az addig vele együtt, egy Ráday utcai lakásban élő nővérek is máshová költöztek. A Magyarországon maradt rendtagok elöljárója a neszmélyi ház főnöknője, Sulek Júlia (M. Elek) maradt.

Megélhetésükről főként ostyasütéssel gondoskodtak. Azok, akik Wiesenberger M. Margit családjához, egy Attila úti lakásba kerültek a tabáni templomban (1958-ig), a Murányi utcában lakó nővérek a Haller téri templomban, illetve a Regnum Marianum templomban sütöttek. Utóbbi lerombolása után, 1951-ben az ottani nővérek is a Haller téren folytatták a munkát, ahol akkor összesen 12-en dolgoztak. 1958-ban a tabáni templom felújítása miatt az ottani ostyasütő üzem is a Haller téri templom sekrestyéje melletti helyiségbe került. Az esztergomi főegyházmegyei ostyaellátó ügyvezetői is a nővérek közül kerültek ki (Peller M. Anna 1950–1964, Sulek Júlia M. Elek, 1964–1977). A többi nővér között volt olyan, aki családok háztartását vezette, és gyermekekkel foglalkozott; voltak, akik iskolatakarítást, éttermi mosogatást végeztek, egyházi ruhák varrását vállalták, egyikük, Wiesenberger M. Margit pedig az Örökimádás templom orgonistája maradt egészen 1980-ig. A nővérek közül többen további meghurcoltatást is szenvedtek. 1956. április 14-én Bakó Sarolta (M. Magdolna) nővért Eglis István akkori tabáni káplánnal együtt elvitte az ÁVH a Gyorskocsi utcába, ahol 5 hónapig volt fogságban. Ügyében más rendtársait (Virág Irén M. Ápra, Puskás Teréz M. Zéna) is kihallgatták.
A diktatúra enyhülésével, 1972-től lehetővé vált, hogy a Belgiumban élő nővérek évről-évre meglátogathassák a Budapesten élő rendtársaikat, és évi rendszerességgel elöljárói látogatásokra is sor kerülhetett. A körülményeket látva a kongregáció tagjai már 1988-ban elkezdték előkészíteni a Magyarországon való újjáalapítást. Miután 1989-ben hivatalosan is lehetővé vált a szerzetesrendek működése, Borvölgyi Karola elöljáró kezdeményezésére „Örökimádó Nővérek Társaság” néven kerültek bejegyzésre, amelyet 1990 tavaszán az „Örökimádó Nővérek Maria Reparatrix” formára változtattak. Akkor 15 idős örökimádó nővér élt az országban, de a fiatalabbak (közülük négyen 1950 után, titokban tettek fogadalmat) elég erőt éreztek az újjákezdéshez.

1990 februárjában a rend elfogadta a Széll család váci házát (Attila utca 17.), amelyben korábban Széll József és Kálmán váci kanonokok laktak. Ezt még abban az évben felújítottak, és megkezdték a közös életet. A rendház alapításáról és működéséről az 1990 és 2010 között többek által vezetett krónika (2: Kéziratok, 10), illetve Varga Margit Júlia naplója (2: Kéziratok, 9), tájékoztat.

Eközben, 1990 júniusában a rend európai provinciálisainak találkozóján úgy döntöttek, hogy a magyarországi újraindulás iránti felelősségét a belga provinciától a közép-spanyolországi (később déli-középső) provincia veszi át. Az átadás a gyakorlatban 1991 nyarán valósult meg, majd 1991 Magyarországra költözött Maria Teresa Zatarain nővér, aki 2001-től a váci ház elöljárójaként fogta össze a rend magyarországi működését. A rend 1994-ben visszakapta és ismét használatba vette a neszmélyi házat, ahol lelkigyakorlatokat vezettek, gyerekeket üdültettek. A budapesti Örökimádás templom melletti házukba nem költöztek vissza, ott csupán Tóth Mária (†2005) működött sekrestyésként. A hivatások hiánya miatt 2005-ben a váci közösségben már csak Maria Teresa Zatarain és az idős Borvölgyi Karola maradtak, így a rend 2006 nyarán elhagyta az épületet. (Helyükre Tímár Ágnes nyugalmazott kismarosi ciszterci apátnő és a történeti dokumentációs gyűjteménye költözött.) Ugyanakkor a neszmélyi lelkigyakorlatos ház működtetését a Chemin Neuf közösség vette át.
Budapesti főnöknők: Maria de Notre Dame de La Salette (1901–1909); Marie de Jerusalem (1909–1924); Maria de B. Joanne Damasceno (1924–1933); Maria de Notre Dame de Montaigu (1934/1935–1947/1948); Verley Teréz M. de B. Gilberto (1947/1948–1951)

Budapesti templomigazgatók (az Oltárgyesület ügyvezető igazgatói): Kánter Károly (1908–1920); Babura László (1927?–1929); Mátrai Gyula (1930–1942); Kiss István (1943–1944); Keil Mihály (1945–1953)

Az Örökimádás-templom igazgatói: Tiefenthaler József (1911–1915); Gamauf István (1915–1916); Horváth Rezső (1916–1920); Mátrai Gyula (1920–1942); Kiss István (1942–1944); Szüllő Rezső (1944–1945); Kiszner József (1945–1945); Keil Mihály (1945–1953)

A budapesti ház rendes gyóntatói: Esterházy Jenő SJ (1901/1902); Riesz Ferenc SJ (1904–1911); Hanauer Árpád István (1912–1918); Várkonyi Fidél OCist (?–1927); Tiefenthaler József (1928–1946); Weber Bernárd OFM (1946–1950).

Neszmélyi főnöknő: Sulek Júlia / M. Elek (1937–1950)

Magyarországi/váci elöljárók: Borvölgyi Karola (1985–1992); Solymár Rózsi (1992.02.08–1993); Sándor Mária (1993–1995); Bató Mária (1995–2001); Maria Teresa Zatarain (2001.07.16–2010)

Budapesti Központi Oltáregyesület
Pessoa coletiva · 1859–1949

Az első örökimádási és szegény templomokat támogató egyesület (Association de l’Adoration Perpétuelle et L’Oeuvre des Églises Pauvres) 1843-tól hozta létre Belgiumban Anna de Meeûs (1823–1904) grófnő és Jean-Baptiste Boone SJ. Ez szolgált mintául a budapesti Oltárgyesületnek, amely 1859-ben az angolkisasszonyok templomában alakult meg Trautwein János piarista és gróf Cziráky Jánosné vezetésével. 1898-ban Kanter Károly, a budai királyi palota plébánosa került az Oltáregyesület élére, aki Pallavicini Edéné Mailáth Etelka elnöknő segítségével megvalósította azt a tervet, hogy Budapesten is legyen az Eukarisztia folyamatos tiszteletét biztosító templom, amely egyben a meggyilkolt Erzsébet királyné emlékét is ápolja. Ebből a célból hívták 1901-ben Budapestre a Mária Reparatrix Társaság nővéreit (ld. II.9), akik számára kibérelték a Rákos (később Hőgyes Endre) utca 5. sz. alatti házat. Az Aigner Sándor által tervezett templom (valamint a hozzá csatlakozó zárda és az oltáregyleti székház) alapkövét az Üllői út 75-77. alatti területen I. Ferenc József apostoli király jelenlétében 1904 őszutóján tették le, és épületek 1908-ra készültek el. A templomnak 1911-ig nem volt saját lelkésze, csak misézői. Az első lelkészt 1911-ben nevezte ki Vaszary Kolos hercegprímás Tiefenthaler József személyében. Ugyanakkor viszont a nővérek „templomigazgatója” Kanter Károly, majd Babura László, az Oltáregyesület igazgatói maradtak. A kétféle templomigazgatóság csak 1930-ban egyesült Mátrai Gyula személyében. A Budapesti Központi Oltáregyesületet, mint társadalmi szervezetet 1949-ben belügyminiszteri rendelettel feloszlatták, épületeit államosították. A rendházat katonai szállóvá, a központi házat tiszti lakásokká alakították.

Csepel - Szabótelep R.K. Lelkészség
Pessoa coletiva · 1947-1988

Csepel-Belváros plébánia területén jött létre. 1946-ban helyi káplánság, 1947-től lelkészség, lazarista atyák vezetése alatt. 1949-ben a rendtagokat a rendőrség kiutasította a városból. 1969-ig egyházmegyés papok önállóan pasztorálták, majd Csepel-Belváros látta el. Megszűnése fokozatos volt: 1969-ig anyakönyvezett külön, 1984-ig önálló költségvetése volt. Egyházmegyei névtárakban utolsó feltűnése 1988.

Csepel - Kertváros R.K. Lelkészség
Pessoa coletiva · 1948-1988

A csepeli bencés rendház által 1948 nyarán létrehozott lelkészség. Ősszel a rendtagok többségét a rendőrség kiutasította a városból. 1949-ig egyházmegyés papok önállóan pasztorálták, majd Csepel-Belváros látta el. Megszűnése fokozatos volt: 1969-ig anyakönyvezett külön, 1984-ig önálló költségvetése volt. Egyházmegyei névtárakban utolsó feltűnése 1988.

Polgárdi R.K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1886-

Füle filiájából 1863-ban önállósuló lelkészség,
1886-tól plébánia

Diósd R.K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1921-

1921-ben megszervezett plébánia.
Korábban 1778-ig Érd, majd Nagytétény filiája volt, de 1854-től már önállóan anyakönyvezett.

Besnyő R.K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1896-tól

Göböljáráson 1896-ban Ráckeresztúr filiájaként megszervezett helyi káplánság, amely 1923-tól önállóan anyakönyvezett.
1943-tól lelkészség. 1955-től plébánia.
Templomának titulusa 1948-ban változott Magyarok Nagyasszonyára.
A település 1950-ben kapta a Besnyő nevet.

Rácalmás R.K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1848-

1848-ban megszervezett plébánia.
Korábban Adony, 1752-től Dunapentele filiája.

Úrhida R.K. Plébánia
Pessoa coletiva · 1946-

1946-ban önállósuló lelkészség, 1950-től plébánia rangban.

Péceli Árpád-házi Szent Erzsébet Gyermekotthon
Pessoa coletiva · 1909–1958

Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 700. évfordulóján, 1907-ben a magyar katolikus püspöki kar elhatározta, hogy országos gyűjtéssel egy katolikus gyermekotthont létesítenek Pozsonyban, amelyet a Szeretet Leányai Magyar Tartományára bíznak. Az otthon 1909-ben nyílt meg a Duna-parti Pálffy-kastélyban, amit erre a célra vásároltak meg. Az intézet első főnöknője Weiss Anna Candida nővér volt. Az intézetben a lányok 16 éves korukig voltak a nővérek nevelésére bízva, de azután is segítették továbbtanulásukat, elhelyezkedésüket. A rendes oktatás mellett házimunkákat, takarítást, főzést, vasalást, kézimunkázást is tanultak.

Miután 1918-ban Pozsony Csehszlovákia része lett, a csehszlovák hatóságok egy szlovák intézet gyerekeit is beköltöztették a magyar gyermekotthonba. A Szent Erzsébet Gyermekotthon Egyesület vezetői ezért 1922-ben az intézetet Cinkotára költöztették (Tabódy Ida korábbi pozsonyi tanítónőképezdei tanárnő, a cinkotai állami tanítóképző igazgatónője segítségével), és megvásárolták báró Korányi Sándor főorvos péceli nyaralóját, ahol a pozsonyihoz hasonló feltételeket tudtak biztosítani. Itt nem volt annyi képzési mód, mint Pozsonyban, de pl. a varróiskola eredményesen működött. A lelkinevelésben a nővérek segítségére volt Rajz Mihály péceli plébános (1944–1951) is. A jobb képességű leányok helyben is tovább tanulhattak, mert a nővérek 1926-ban fiú és leány polgári, 1927-ben pedig női felső ipariskolát indítottak Hannig Amália Kazimira irányításával. 1929-ben Mázy Teréz Engelberta vezetése alatt az iskola és az intézet vezetése egy kézbe került.

A második világháború alatt, 1944-ben két légitámadás érte az intézményt, de a bombák nem robbantak fel. A péceli szülők kérésére a nővérek az ő gyerekeiket is befogadták, és zsidó családokat bújtattak a padláson. A németek az egész épületet le akarták foglalni, Obetkó Elvira Lujza főnöknő azonban ellenállt. Így csak az épület egyes részein működött német és szovjet katonai kórház. 1946-ban – Rajz Mihály plébános kérésére – a nővérek megszervezték a községi általános iskolát is.

A felekezeti iskolák államosítását kimondó törvény értelmében 1948-ban a nővérek péceli iskoláit is államosították. Ezután iskoláskorú gyerekekkel nem foglalkozhattak tovább, azoknak fokozatosan távozniuk kellett. Helyettük kisebb fiúk és lányok kerültek az intézménybe, a nővérek pedig csecsemőgondozói végzettséget szereztek. 1950 júniusában egy leponyvázott autó érkezett a nővérekért, hogy internálótáborba vigye őket, de Nagy Gizella Mechtild főnöknő és nővértársai nem voltak hajlandók addig távozni, míg a rájuk bízott 100 apró gyermek gondozását valaki át nem veszi tőlük. Így helyükön maradhattak, de szerzetesi habitusaikat 1950. június 21-től nem hordhatták. Ehhez Velics Antónia Ferdinanda tartományi vizitátornő is hozzájárult. Az intézetet azonban államosították, és 1950 augusztuséban átköltöztették a péceli Vendéglősök Otthonába, amely lakásra teljesen alkalmatlan volt. A gyermekotthon eredeti épületében a Szemere Pál Általános Iskola működött ezt követően. A gyermekotthon vezetője 1952-ig Nagy Gizella Mechtild maradt, amikor is őt Vácra helyezték át kórházi szolgálatra, utódja Rév Miklósné lett. A nővérek többsége is kiköltözött, és a községben lakott, egy-egy szobában 5–6 fő. Az intézetet 1957-ben átköltöztették a Kossuth utcai pártiskola épületébe, amely a forradalom során megszűnt. 1958-ban azonban a pártiskola újraindult, így a hatóságok a gyermekotthont megszüntették. A gyerekek Zsámbékra és Nagykőrösre történő áthelyezésével az időközben visszahelyezett Nagy Gizella Mechtildet bízták meg. Ekkor 20 irgalmas nővér dolgozott az intézményben, akik részben követték növendékeiket, részben nyugállományba vonultak, részben budapesti kórházakban kaptak állást.

Intézeti főnöknők: Weiss Anna Candida (1909–1928); Haslehner Emma Hiacinta (1928–1929); Mázy Teréz Engelberta (1929–1939); Batizfalvy Janka Augusztina (1939–1942); Obetkó Elvira Lujza (1942–1946); Katona Erzsébet Blandina (1946–1947); Nagy Gizella Mechtild (1947–1952); Rév Miklósné (világi 1952–1953), Tükör János (világi, 1953–1958).