1910 találat látható

Az örmény katolikus egyházi igazgatás már az örmény katolikus uniót követően kialakult. Oxendio Virziresco püspök halála után a Szentszék püspök helyett 1716-ban Budakovich Lázárt nevezte ki az erdélyi örmények apostoli vikáriusává „cum iure ordinandi”, erdélyi örmény főesperessé és szamosújvári plébánossá, aki 1721-ig viselte ezeket a tisztségeket. 1721-ben rövid ideig Jónás szebasztei örmény katolikus püspök volt Mártonffy György erdélyi római katolikus püspök suffraganeusa és örmény vikáriusa. Távozása után Theodorovich Mihály lett az örmény apostoli vikárius és az erdélyi örmény főesperes egészen 1760. január 3-ig. III. Károly király 1738-ban engedélyezte az erdélyi örmény püspök választását, azonban a Szentszék és az örmények nem tudtak megegyezni. Róma végül 1741. augusztus 28-án elfogadta azt a kérést, hogy a négy örmény plébániát az erdélyi római katolikus püspök kormányozza. Mária Terézia Theodorovich Mihályt 1758-ban kinevezte örmény püspöknek, de a kinevezés végrehajtását Dániel Tódor királyi örmény tanácsos nem tette lehetővé.

A szamosújvári örmény apostoli kormányzóságot a román konkordátummal alapították meg 1930. június 5-én, és közvetlenül a Szentszéknek rendelték alá. A kommunista időben nem ismerték el az önálló örmény kormányzóságot, 1951. december 27-én megszüntették, de a plébániák a gyulafehérvári római katolikus egyházmegye keretében továbbra is működhettek. Az örmény katolikus plébániákat Lengyel Zoltán apostoli kormányzó 1953. június 22-én adta át közigazgatásilag a gyulafehérvári római katolikus püspökségnek. A rendszerváltás után Bálint Lajos gyulafehérvári érsek kérésére a Szentszék 1991. június 13-án kinevezte dr. Jakubinyi György akkori segédpüspököt örmény apostoli kormányzónak, aki mindmáig képviseli az intézményt. Az örmény apostoli kormányóság ma is létezik egyházjogilag, államilag viszont – személyzet hiányában – nincs elismerve, így a négy örmény szertartású katolikus plébánia továbbra is a gyulafehérvári főegyházmegye keretében működik.

Bár az első, Gyergyóban letelepedett örményekről nincsenek egyértelmű történeti forrásaink, Szongott Kristóf és Merza Gyula írásaiból arról értesülünk, hogy Gyergyószentmiklóson a két első örmény – a Hercz vezetéknevű Ázbej és Vártig testvérek – 1654-ben telepedett le. Más adatok szerint az örmények csoportosan 1688-ban érkeztek Gyergyószentmiklósra. Kezdetben bérbe vett magánházakban tartották az istentiszteleteket. Ferenczy György római katolikus főesperes–plébános 1613-ban egy régi kápolnánál az idegeneknek temetőt létesített, amelyet 1698-ban Szebelébi Bertalan püspöki helynök az örmények rendelkezésére bocsátott. A hozzá tartozó – 1450 körül épült - gótikus kápolnát 1712-ben 120 aranyforintért megvásárolták az örmények Mártonffy György erdélyi püspöktől. Helyére a gyarapodó örmény közösség számára egy nagyobb templomot építettek, de amikor ez is szűknek bizonyult, 1729-ben kijelölték az új templom helyét. A templom főbejáratának jobb oldalán örmény tábla jelzi, hogy az 1688-ban letelepedett gyergyószentmiklósi örmény közösség 1733-ban felépítette jelenlegi barokk stílusú templomát, amelyet 1772. augusztus 24-én szentelt fel Bajtay Antal erdélyi püspök Szűz Mária születésének tiszteletére. Az építkezéseket Theodorovics Simon helyettes főesperes, örmény szertartású plébános vezetésével végezték elsősorban a jámbor társulatok költségén. A templom körüli lőréses várfalban a tizenöt állomást ábrázoló keresztúti képeket helyezték el. A Petőfi tér 4. szám alatt áll a plébánia impozáns épülete, amelynek telkét az örmények 1768-ban vásárolták meg. A plébánia udvarán 1780-ban kántori lakást és a telek végén harangozói lakot építettek. A plébánián érdekes könyvtár, a templomban pedig számtalan műkincs bizonyítja az örmények vallásosságát és kultúra iránti szeretetét.

A templom teljes felújítását 1889-ben végezték. Görög Joachim kanonok–plébános nevéhez fűződnek a templom festett üvegablakai, a pneumatikus rendszerű orgona beszerzése és felszerelése, az örmény temető gondos elrendezése és a plébánia felújítása a 19. század utolsó évtizedében.

A gyergyószentmiklósi örményeknek külön iskolájuk is volt, 1794-ben külön gimnáziumot tartottak fenn. Ebben az iskolában tanult Ákoncz-Kövér István, aki később a velencei mechitarista rend érsek–főapátja lett. A fokozatos elnéptelenedés miatt az örmény iskola az 1880-as évek elejére teljesen megszűnt.

A gyergyószentmiklósi örmény közösség életébe 2003-ban új lendületet hozott Puskás Attila örmény katolikus papi működése. Az elhanyagolt plébániaépület és a melléképületek korszerű tatarozását is ekkor végezték el. Leltározás és könyvtári feldolgozás alá került a plébánia régi könyvállománya. A levéltárat ekkor különítették el a könyvszekrények alsó részébe és egy önálló üveges almáriumba.

A szépvízi örmény plébánia a legújabb keletű valamennyi örmény plébánia között. Merza Gyula szerint 1768-ban Moldvában az orosz–török háborúk miatt nagy éhínség tört ki, amelynek következtében több száz apostoli örménynek kellett elhagynia a területet és így települtek le Szépvízen, ahol önálló Örmény Compániát hoztak létre. Uniáltatásukat Bajtay Antal püspök Karácsonyi János erzsébetvárosi főesperesre bízta. Kezdetben egy fakápolnában miséztek, a jelenlegi örmény katolikus templomot 1763–1785 között építették, melyet 1785-ben szenteltek fel Szentháromság tiszteletére. A szépvízi örmény rítusú egyházközség 1786-ig az erzsébetvárosi örmény főesperes–plébános jogkörébe tartozott, ekkortól pedig a felcsíki főesperesi kerületbe sorolták, ahová mindmáig tartozik. Az 1882-es évi sematizmus szerint a szépvízi örmény katolikus plébánia 202 lélekszámmal rendelkezett. A szépvízi örmény katolikus templomot az 1925–1926 közötti felújítás során újrafestették, két mellékoltárát kicserélték, új ablakokkal szerelték fel és új szobrokkal díszítették belsejét. A romos plébániaépületet és a kántor–harangozói lakást 1995-ben vásárolta meg a Csibész Alapítvány. A plébániát felújították és 1997-ben a mallersdorfi ferences nővérek gyermekotthont nyitottak meg benne, amely mindmáig működik. A helyi örmény iskola 1890-ig működött, majd beolvadt az állami magyar iskolába. Fakultatív módon ezután is tanították a magyar iskolában az örmény írást és olvasást, a szükséges örmény tankönyveket az erzsébetvárosi mechitaristák szolgáltatták.

Ebesfalván – a későbbi Erzsébetvárosban – az első örmények szintén a 17. század második felében jelentek meg. II. Apafi Mihály fejedelem 1696-ban Ebesfalvát az erdélyi örmények közigazgatási székhelyévé minősítette, kiváltságlevelében bíróválasztási jogot adott a helyi örményeknek és meghatározta az örmények bírájának hatáskörét. A katolikus egyházzal való uniót követően az örmények 1708-ban örmény szertartású plébániát szerveztek, Első templomukat 1725-ben építették Szentháromság tiszteletére. Ezt a templomot fekvése miatt kétszer is árvízkárosodás érte (1763, 1773). Megszületett az igény egy tágasabb és biztonságosabb földrajzi téren építendő templomra. Így épült fel az Issekutz Vártántól és Manótól megvásárolt központi fekvésű telken az új és impozáns megjelenésű templom. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. A főtéri hatalmas templomot, amelynek Árpádházi Szent Erzsébet a védőszentje, 1766–1791 között építették. Főhomlokzata számos vonásban hasonlóságokat mutat a kalocsai székesegyház homlokzatával. A mechitarista szerzeteseknek a városba való letelepedését követően, 1753-tól ismert Szent Péter és Pál tiszteletére épült templomuk illetve rendházuk. A 19. század első évtizedeiben felújított és átalakított templomukat a 20. században a római katolikusok megvásárolták és mindmáig használják. A városban összesen kilenc örmény kápolna és templom épült a hívek jóvoltából az elmúlt évszázadokban.

Szamosújvár városát (Armenopolis) az örmények alapították a 17. század végén a régi római castrum és a Martinuzzi Fráter György által 1540-ben építtetett vár közötti területen. Az örmények I. Lipót beleegyezésével 1700-ban megvásárolták a szamosújvári vártól délre eső részt, ide telepedtek le a szászok által 1713-ban Besztercéről elűzött örmények is. majd később Gyergyószentmiklósról és a Szépvízről is kerültek ide örmény családok. A város alapkövét 1700-ban tették le, nem sokkal a terület megvásárlása után. A város felépítése közel 15 évig tartott Oxendio Virziresco püspök vezetésével, aki I. Lipóttól kapott engedélyt az építkezésre. Szamosújvár 1786-ban II. József császártól szabad királyi városi rangot nyert. Szamosújvár ma is álló legkorábbi örmény katolikus kőtemploma az 1723–1724 között épült Salamon-templom, amely nevét építtetőjéről kapta (Simai Salamon és neje építtette). A kicsinek bizonyuló Salamon-templom egy nagyobb templom építését tette szükségessé. Az örmény székesegyház építését 1748-ban kezdték el a négyszögű főtér déli oldalán. A szentély 1759-re készült el, az első szentmisét ekkor tartották benne. A Szentháromság tiszteletére épített templomot 1804. június 17-én szentelte fel Mártonffy József püspök. Ugyanez év augusztus 2-án a templom tornyát villám sújtotta, a torony leégett és a nagy harang eltört.

A szamosújvári fiúárvaház alapítása Lukácsi Kristóf örmény katolikus plébános tevékenységéhez kötődik. Az árvaház tulajdonképpeni megvalósítása Lukácsi Kristóf 4000 forintos személyes adományával kezdődött 1860-ban, 4 árva gondozásával. Az árvaház alapítóinak sorába csatlakoztak Ákoncz János, Moldován Simon, Csomák Emánuel és Kapatán Márton. A plébános életében a felvett árvafiúk örmény családoknál voltak elszállásolva és csak Lukácsi Kristóf 1876-ban bekövetkezett halála után kezdődött el az intézetnek egy új épületbe való áthelyezése, amely végül 1877-ben az iskolakezdéskor következett be. A fiúárvaház egy újabb, 35.000 forintos alapítványi összeget örökölt Czetz Gergely gimnáziumi tanár halála után 1893-ban, amelyből egy új épület kivitelezését tudták fedezni Zotti Lorenzo építész tervei alapján, és így ettől az évtől már 18 árváról tudtak gondoskodni. Az árvaházi jótevő Czetz Gergely földi maradványait is az új intézet kápolnájába helyezték át, az új árvaházépületet Bárány Lukács plébános s igazgató szentelte fel.

A Cameller Alapítványt Cameller (Kamelller) György Erzsébetvárosból elszármazott örmény bevándorló hozta létre, aki a bécsi főtörvényszéken tevékenykedett hivatalos keleti tolmácsként a. 1838. február 3-án kelt végrendeletében az erzsébetvárosi örmény szertartású plébániára hagyta bécsi lakóháza eladási összegének kamatját, általános örökösének pedig az erzsébetvárosi Örmény Kompániát tette meg. Az alapítvány kezelésére a plébánia egy tizenkét tagú igazgatótanácsot választott. A hagyaték jövedelmének háromnegyedét az erzsébetvárosi örmény gyermekek taníttatására, örmény özvegyek és árvák támogatására, valamint jó erkölcsű, de szegényebb sorsú leányok kiházasítására fordították. A jövedelem fennmaradó egynegyed részét kezelési költségekre szánták. Az alapítvány igazgatására a városi testület 1840-ben az egyházközség második nagy jótevőjét, Kábdebó Simont kérte fölt, aki betegsége miatt nemsokára lemondott. Cameller bécsi házát 1872-ben eladták, az így nyert összeget a tizenkét tagú igazgatótanács a fentnevezett célokra fordította.

A szolnoki főesperesi kerület szerepel a pápai tizedjegyzékben (1332–1337), egyházközségeinek alapítása az egyházmegye körvonalazódásával egy időben történt. Területét több nemzet népesíti be ma is: magyarok, románok, szászok, örmények stb., de bányásztelepülései ennél sokkal összetettebb népességi és nemzetiségi képet mutatnak, ugyanis a 18–19. században Felső-Magyarország bányavidékéről, de a német és szláv nyelvterületről is számos bányaszakértő telepedett meg az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok bányavidékein. A vallásreform idején, a 16. században több plébániája a lutheránus vagy a református felekezethez csatlakozott. A kerület belső-szolnoki elnevezés alatt az 1761-es és az 1762-es évi egyházmegyei sematizmusban tűnik fel a következő plébániákkal: Csicsókeresztúr, Kapnikbánya, Dés, Beszterce, Szamosújvár és Bálványosváralja. Az 1782-es első nyomtatott egyházmegyei sematizmusban a kolozsi főesperességgel egyesült dobokai és belső-szolnoki kerületek (Archidiaconatus Kolosiensi cui canonice uniti sunt Districtus Dobocensis et Szolnok interior) elnevezés alatt tűnik fel, és nem önálló főesperességként. Ekkor az alábbi egyházközségek tartoztak ide: Kolozsvár, Kolozs, Bács, Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Erked, Fenes, Györgyfalva, Jegenye, Kapnik, Katona, Kide, Kajántó, Magyaregregy, Magyarlápos, Mócs, Szék, Teke, Désakna, Kolozsmonsotor és Oláhlápos. Ezek ma két főesperesi kerületbe (kolozs–dobokai és belső-szolnoki) csoportosulnak. A belső-szolnoki főesperesi kerületet 1846-ban 14 plébánia alkotta: Szamosújvár (külön örmény és latin rítusú plébániákkal), Bálványosváralja, Beszterce, Csicsókeresztúr, Dés, Désakna, Kapnikbánya, Alsó-Kapnik, Magyarlápos, Naszód, Oláhlápos, Oláhláposbánya (Erzsébetbánya) és Óradna. A szamosújvári örmény plébános volt egyben a főesperes is. A 19. század második felében a főesperesi kerület Apanagyfalu plébániájával bővült (1866), majd Székkel, így 16 egyházközség alkotta. Széket a kolozs–dobokai főesperességből csatolták ide. A belső-szolnoki főesperesi kerületet jelenleg 15 plébánia alkotja, a főesperességi hivatal a besztercei plébánián található.

Az erdélyi örmény katolikus plébániák két és fél évtizedig, 1762–1786 között két külön örmény rítusú főesperesség alá tartoztak. Az egyik főesperes Szamosújváron, a másik Erzsébetvárosban működött, és ők voltak egy személyben ezen települések örmény plébánosai is voltak. Ebből az évkörből azonban nem létesült külön főesperességi fond egyik plébánia esetében sem. A két külön szertartású (latin és örmény) ebesfalvi plébánia 1753-ban és az 1761-es egyházmegyei összeírásban a küküllei főesperesi kerület része volt. Az erzsébetvárosi örmény katolikus főesperesi kerület 1762-ben jött létre és két örmény szertartású plébánia tartozott hatáskörébe: Erzsébetváros és Gyergyószentmiklós. A szamosújvári örmény katolikus plébánia is külön főesperesi kerületet alkotott ekkor. Az erzsébetvárosi főesperesség még 1782-ben is létezett és három örmény katolikus plébánia tartozott az illetékességi körébe: Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós és Szépvíz. Az erzsébetvárosi latin szertartású plébánia ugyanebben az időszakban a küküllői főesperesi kerületbe volt sorolva. A szamosújvári örmény katolikus egyházközség egyben külön főesperességet is alkotott, egyetlen egy plébániával.

Mivel Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök az örmény főesperességeket 1786-ban megszűntette és az örmény rítusú egyházközségeket a latin szertartású főesperesi kerületekbe osztotta, így az 1788-as sematizmusban az örmény plébániákat nem sorolták külön örmény főesperességbe. Az erzsébetvárosi főesperességet Almakerék, Ebesfalva (Erzsébetváros), Sárpatak és Segesvár plébániák alkották. Főesperese Erzsébetváros plébánosa volt. 1846-ra az erzsébetvárosi főesperesség Kiskapus és Medgyes plébániákkal bővült, a sematizmus Erzsébetváros mindkét rítusú egyházközségét tárgyalja. Ez a főesperesi kerület 1884-től az ekkor alapított bólyai plébániával együtt nyolc egyházközségből állt. Jelenleg az erzsébetvárosi kerület Bólya, Erzsébetváros (latin), Kiskapus, Medgyes és Segesvár plébániákból áll, főesperese egyben a szeben–fogarasi kerület főesperese.

Zetelakát a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban. Középkori temploma a falu régi helyén állott. Erről a középkori templomról tanúskodik a mai templomtorony emeletén őrzött gótikus stílusú ablaktöredék. A település több fejedelmi kiváltságban részesült, az első kiváltságlevelet Bethlen Gábortól nyerte 1622-ben. Zetelaka egyházáról a fejedelemség idején is tesznek említést a források. Francesco Leone da Modica ferences szerzetes 1638-ban kelt jelentésében Szetalaka néven említi önálló plébániaként, felszentelt pap nélkül, ahol egy Benederium nevű licenciátus szolgáltatja ki a szentségeket és két filiája is van (Fenyéd és Küküllőkeményfalva). Közel két évtizeddel később, 1657-ben 500 hívővel jegyzik fel egy szintén Rómába küldött jelentésben. Damokos Kázmér 1668-ban Zotlaka néven említi, 1300 hívővel, 1670-ben pedig már Zetelaka néven terjeszti fel Rómába jelentését. Ekkor Zetelakát 1131 lélekszámmal jelöli. A falu második temploma a mai templom helyén épült 1615-ben. A tatárjárást követően, 1666-ban feljavították, 1755-ben pedig a templomhajót újították fel. A templomot 1852–1856 között kibővítették. Zetelaka jelenlegi templomát 1912–1923 között építették a régi templom titulusát megőrizve, Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A templomtól nyugatra elhelyezkedő Kisboldogasszony kápolna építési időpontja tisztázatlan, 1772-ből származó források azonban Szeredai Veronika költségén történt felújítását említik. Mostani plébániaépülete az új templommal egy időben épült.

A pápai tizedjegyzék a szomszédos Székelydobó plébániáját említi, Vágás település azonban nem szerepel az 1332–1337 közötti adójegyzékben. Ekkor Béta és Vágás vagy nem léteztek még, vagy valamelyik falu (Dobó vagy Farcád) leányegyházai. Hosszútövis települései, Béta, Dobó és Vágás falvak mai egysége a reformáció után alakulhatott ki. A Vágást említő első írásos forrás 1444-ből származik, amelyben az akkori vágási pap, mint a Keresztelő Szent János templom papja folyamodik a pápához, hogy a papi rendeket felvehesse. (Elképzelhető, hogy a plébánia historia domusában említett trinitárius rend felvételéről van szó. A fogolykiváltó trinitáriusok középkori jelenléte Erdélyben se levéltári forrásokkal, se régészeti ásatásokkal nem tisztázódott még.) Középkori templomáról azt tudjuk, hogy Keresztelő Szt. János tiszteletére volt szentelve, és a mai templom helyén vagy ennek közvetlen környezetében állhatott. A reformáció idején a templom a reformátusok kezére került, Dobó és Béta lakóinak nagy része az új hitre tért. A templomért folytatott küzdelemben Brandenburgi Katalin 1630-ban a többségben lévő katolikusok javára ítélte meg a templomot. Az egyházközség középkori emlékei közé tartozik a szentély keleti falában elhelyezett 15. századi szentségtartó fülke, valamint a 2014 nyarán előkerült, szintén 15. századi Mária-szobor.

A másfél évszázadig püspök nélkül maradt egyházmegye csekély számú pappal rendelkezett, így Vágásnak csak 1714-ben lett állandó világi papja. A megrongálódott templom helyére 1779-ben újat építettek, mely költségeihez nagyobbrészt Székely János, tekerőpataki plébános járult hozzá. Az elkészült templomot 1783-ban szentelte fel Batthyányi Ignác püspök. A félévszázados használattól tönkrement templom helyén emelkedik mai temploma, amelyet 1843–1847 között építettek és 1851-ben szenteltek fel. Vágás egyik leányegyházközségében, Bétában, a 20. század első éveiben kezdeményezik először kápolna építését, melynek tervrajzai 1909-ből épen fennmaradtak a plébánia levéltárában. A világháború miatt a terv meghiúsult, a kápolnaépítésre különböző adományokból összegyűlt összeg elértéktelenedett. Hosszas huzavona után, az 1957. évi alapkőletételt követően, nagy nehézségek árán, Béta filiában végül 1976-ban sikerült a katolikusoknak templomot építeni.

Dobóban 1903-ra készül el az akkori római katolikus népiskola, amelynek néhány ügyirata megtalálható a plébánia iskolai iratanyagában.

Ülke első írásos említése 1550-ből származik, ekkor Wlke néven találkozunk vele az okiratokban. Ülkét a 17. századi, Rómába küldött jelentésekben is említik, mint Székelyszenttamás filiáját. 1638-ban Ilko névvel jegyzik fel. 1657-ben már Ülke néven tűnik fel mintegy 500 hívővel. Az ülkei katolikusok részére a rendszerváltás után építettek kápolnát Páduai Szent Antal tiszteletére, amelyet 1997-ben szenteltek fel. A kápolna szomszédságában területet is vásároltak, ahová az ülkei katolikus temetőt hozták létre. A ma 360 lelket számláló Ülkét Székelyszenttamásról látják el.

Szováta első telepeseinek írásos említése a 16. század utolsó évtizedeiben kelt fejedelmi levelekben történik. Báthori Kristóf 1578-ban kelt kiváltságlevelében a szovátai sóbánya őreit kiváltságokban részesíti. Ebben az adómentességet biztosító oklevélben a település Zovatha néven szerepel. Feltételezzük, hogy az akkori Szováta falu katolikus lakosainak lelki gondozásáról is gondoskodtak. Stefano a Lopara obszerváns ferences szerzetes 1654-ben kelt, erdélyi misszióról szóló jelentésében, amelyet a Hitterjesztési Konregációnak küldött Rómába szerepel Szováta is. A falunak ekkor már Szent Kereszt titulussal fatemploma van, egy oltárral és egy haranggal. A jelentésből azt is megtudjuk, hogy az atyák itt minden ünnepnap miséztek, továbbá olyankor, amikor hívják őket. Három évvel később Szováta újra felbukkan a Rómába küldött jelentésekben: Damokos Kázmér, az erdélyi ferences őrség őre, 1657-ben kelt jelentésében Szovátát, mint a marosi főesperesi kerület részét említi, ahol 37 katolikus család él. Ugyanebben az évben Szováta Nyárádköszvényes filiájaként jelenik meg a forrásokban. 1670-ben az egyébként szovátai születésű Damokos Kázmér OFM püspöki helynök jelenti a Kongregációnak, hogy Szováta egyházközsége nemrég tért vissza a kálvinizmusból, javait is visszakapta, az akkor 327 lelkes közösséget pedig licenciátus vezeti.

A paphiány miatt a licenciátusok egészen 1732-ig vezették a szovátai plébániát, majd 1733-ban a falu Halmágyi Mózes személyében helyben lakó papot kapott. A 18-19. századi püspöki vizitációkban Szovátáról, mint régi egyházközségről tesznek említést. Szováta plébániája a 18. század végén még mindig a marosi főesperesi kerülethez tartozott, az 1844-es sematizmusban azonban már az udvarhelyi kerületben találjuk. A régi templom leomlása után az 1822-ben épült templomtornyot 1888 őszén bontották le. A néhány évtizedig templom nélkül maradt egyházközségnek a katolikus iskolában miséztek. Szováta ma is álló templomának felépítését Czifra Ferenc építőmester kivitelezte 1870–1878 között, Heigel József kolozsvári mérnök tervei alapján, Sebestyén Gábor plébános kezdeményezésére és anyagi támogatásával.

Az 1870-es évek végére természeti csoda révén kialakult Medve-tó hozzájárult a település rohamos fejlődéséhez. A falut 1952-ben várossá nyilvánították. A Fürdőtelepen az 1940-es években, Fülöp Mihály plébánossága alatt épült fel a Jézus Szíve tiszteletére szentelt templom.

A Szentháromság titulusú katolikus templommal szemben lévő új plébániaépület 1986–1988 között készült el.

Szombatfalva első írásos említése 1497-ből ismeretes. Középkori temploma a falutól északra fekvő magaslaton, a mai temető helyén állt. A reformációt követően Lengyelfalva rövid ideig filiája volt Szombatfalvának. Ez időben a híveket licenciátusok gondozták. A legújabb történeti sematizmus szerint, a szombatfalvi plébánia önállósága 1638-ban szűnt meg, amikor a székelyudvarhelyi jezsuitákat felkérték az egyházközség ellátására. A jezsuita rend feloszlatása után továbbra is a székelyudvarhelyi Szent Miklós plébánia filiája maradt. Mindezeknek azonban ellene mondanak a korabeli írott források. Damokos Kázmér 1657-ben összeállított jelentéséből kitűnik, hogy az önálló Szombatfalvának nincs papja, híveinek száma körülbelül 250, Lengyelfalva pedig továbbra is filiája. Szombatfalvát önálló plébániaként 1665-ben és 1668-ban is említik a Rómába felterjesztett jelentések. Az 1711. évi püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyvben Szombatfalva még mindig önálló plébániaként szerepel, amelyet Bereczky Péter licenciátus adminisztrál. Itt említik még létező, Szent György titulusú templomát is. Az 1721. évi canonica visitatio feljegyzései szerint, Szombatfalva egyházközségét a székelyudvarhelyi jezsuiták vezetik. Korábbi licenciátusa ekkor kántori minőségben működik, ugyanitt. A későbbi, 18. századi canonica visitatiok is Székelyudvarhely filiájaként írnak róla. A történeti írott források alapján következtethetünk arra, hogy Szombatfalva önállósága valamikor a katolikus restaurációt (1716) követő első években szűnt meg, Mártonffy György püspöki kinevezése (1713) után nem sokkal. Mai temploma 1796-ban épült, a középkori templom védőszentje, Szent György tiszteletére. A jelenleg 1500 lelket számláló Szombatfalva önálló egyházközségként 2003-ban alakult újjá.

A falu első írásos említése 1566-ban történik. Tibód Székelyszenttamás filiája. Ez az állapot a 17. században is fennállt már, melyről a Rómába küldött jelentésekből értesülünk. 1638-ban Francesco Leone da Modica ferences szerzetes Tálold néven említi. Két évtizeddel később, 1657-ben Damokos Kázmér Rómába küldött felterjesztésében Tibob néven jegyzi fel 25 katolikus családdal. A település katolikus híveit nem érintette a reformáció, megmaradtak hitükben. Szent Erzsébet tiszteletére épített barokk stílusú kápolnája Török Pál költségén készült el. Ma Tibódon 120 katolikus él, kápolnájának védőszentje Sarlós Boldogasszony.

Szentkeresztbánya ma Szentegyházasfalu egyik városrésze, amely a 19. század első felében létesült, amikor a Gyertyánffy család 1836–1837-ben megalapította a vashámort és a vasércbányát magába foglaló gyártelepet. Az ide települt lakosságnak 1927-től szentmisét tartottak az iskola épületében, majd 1935-ben kápolnát építettek, amelyet aztán 1984-ben kibővítettek. Szentkeresztbányán 1941-ben szerveződött külön helyi lelkészség. A kommunizmus első éveiben azonban a helyi lelkészt elűzték, ezért néhány évtizedig Szentegyházáról gondozták a lelkészség híveit. 1990-ben alakult önálló plébániává.

A Szászzsombor néven ismert falu eredetileg szász telepítésű volt, azonban egy pestisjárvány következtében elnéptelenedett, továbbá a török-tatár betörés is megtizedelte az itt élő szász lakosságot. Ezt követően homoródalmási és homoródszentmártoni székelyek telepedtek a szászok helyére. A reformáció idején a lakosság többségében az evangélikus felekezetre tért át. Glacz András római katolikus kőhalmi királybíró és Mihálcz István SJ közbenjárására a katolikusok részére 1772-ben a katonaság épületében alakítottak ki egy misézőhelyet és a jezsuita atyának egy lakhelyet. Egy évtizeddel később külön templom- és plébániaépítésre kérnek engedélyt, a templom építését Mária Terézia is támogatta. Székelyzsombor mindvégig szórványegyházközségnek számított – 1882-ben csak 84 katolikus hívő élt itt. A falu szülöttjeinek leghíresebbje Nyírő József író. Székelyzsombor 1783-ban épült templomának védőszentje Avilai Szent Teréz. A faluban ma mindössze csak 30 katolikus él.

Az 1859-ben alapított székelyudvarhelyi leányiskola iratanyaga mennyiségével és összetételével lehetővé teszi, hogy a tanintézmény története rekonstruálható lehessen a meglévő források alapján. Az iskola iratgyűjteménye és az iskolaszéki iratok együttes kutatásával a helyi katolikus felekezeti oktatástörténet hitelesen feldolgozható. Az iktatott iratsorozat mellett fennmaradt a tanintézet első bizottmányi jegyzőkönyve 1859-től kezdődően – amelyből a leánynevelő intézet alapításának körülményeiről értesülhetünk –, valamint az új iskola építési tervrajzai is.

Székelyvarság egy több hegyi tanyából álló erdei település, amely 77 km² felületen terül el. Létrejöttétől Oroszhegy filiája volt – lakosai is onnan települtek ide –, majd 1902-ben szervezték önálló plébániává. Templomát 1902–1904 között építették Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére.

A történelmi sematizmusok Szentegyháza plébániájának alapítását 1360-ra teszik. A település nevének első említésével egy 1406-ban kelt oklevélben találkozunk, amelyben feltűnik Lőrinc nevű papjának neve is, aki egyben Csíknagyboldogasszonyban plébános. Egyháztörténeti művekből tudjuk, hogy a középkorban, a reformáció előtti időszakban – ahogy régen nevezték – Szentegyházasoláhfalu a csíki főesperesi kerülethez tartozott. A falu a székely katonai összeírásokban 1566-ban Oláhfalu, 1567-ben Szentegyházasoláhfalu, 1576-ban Túlsó-Oláhfalu néven fordul elő. Később a Szentegyházasoláhfalu településnév terjed el. Az 1968-ban, több szomszédos településsel egyesítve várossá nyilvánított Vlahica jelenlegi temploma 1756–1760 között épült, Szent András apostol tiszteletére. 1822-ben egy új szentéllyel bővítették ki. 1985-ben az orgonát és a kórust tűzkárosodás érte. Szentegyházasfalu a csíki főesperesi kerületből a 18. század első felében került át az udvarhelyi főesperesi kerületbe. 1735-ben a csíkiak még mindig protestálnak ez ellen. Szentegyháza 1838-ig Kápolnásfaluval egy plébániát alkotott. A két Oláhfalu lakóit Erdély fejedelmei és a Habsburg-ház uralkodói számos kiváltságlevéllel látták el. A város elnevezését a rendszerváltás után, 1990-ben változtatták vissza Vlahicáról Szentegyházára. 1760-ban alapított iskoláját 1948-ban államosították. Fennmaradt iskolai iratanyaga az 1898–1948 közötti időszakra vonatkozik.

Feltételezhetően már a 13. században állt egy, a székelyudvarhelyi Szent Miklós tiszteletére szentelt plébániatemplom, melynek papjáról a pápai tizedjegyzék tesz említést. Ebben Udvarhelyt a telegdi főesperességben tűntetik fel, amelyet három alesperesség alkotott: a marosi, a csíki és az erdőháti (erdőlaki). Ez utóbbi alesperességben említik Udvarhelyt. 1592 karácsonyán érkezett a városba Mediomontanus János jezsuita, akinek a nevéhez fűződik az első udvarhelyi középfokú tanintézet alapítása. Őt követte Marovásárhelyi Gergely jezsuita hitszónok, aki tudásával és kiváló hitszónoki képességével 250 lelket térített vissza a katolikus hitre. A reformáció idején templom nélkül maradt katolikusoknak a piac téri iparosok sátrában miséztek. A plébános is a bethlenfalvi leányegyházban székelt. 1612-ben a katolikus templomot birtokba vették a reformátusok és csak 1633-ban, fejedelmi rendeletre adták azt vissza. A hívek ez idő alatt Bethlenfalvára jártak szentmisére. A korszakra jellemző felekezetközi vitákat és ellentéteket több oklevél is tanúsítja. A 17. században a város lakossága vallásilag nagyjából egyforma arányban oszlott meg. 1646-ban, a gyulafehérvári káptalan által kiállított oklevél szerint, a város római katolikus lakossága kiegyezett a református résszel, hogy a bíróságot ezután felváltva viseljék: egyik évben a katolikusok, a másik évben a reformátusok. Megállapodtak abban is, hogy a tanácsban fele-fele arányban vesznek részt, és a bevételekből egyformán részesülnek.

1651-ben Sámbár Mátyás jezsuita atya a megrongált plébániaépület és templom felújításába kezdett, de komolyabb építkezésre csak az 1661-es török hadjárat után kerülhetett sor. Ez a templom a jelenleg plébániaként működő egykori jezsuita rendház és a mai templom közötti virágoskert helyén állt. Romjai 1989-ben bukkantak elő, a kőrisfagyökerek kiásásakor. Ebből a templomból egy gazdagon díszített, 1679-ben készült ajtókeret maradt fenn, amely a jelenlegi templom oldalkápolnájának keleti bejáratát keretezi.

Új templom építésére az 1780-as években került sor a jezsuitából világi pappá lett Kadicsfalvi Török Ferenc főesperes működése alatt. Schmidt Pál marosvásárhelyi tervező 1782-ben készítette el az új székelyudvarhelyi templom terveit, amelyek mindmáig megőrződtek a plébánia tervtárában. A háromhajós templom építésének irányítását 1788-tól Türk Antal vette át. Az építkezést 1793-ban fejezték be, a templomot Batthyány Ignác püspök szentelte fel.

A várossal a 16. század végén összeépült hajdani Gyárosfalva területén áll a Jézus kápolna. Építési idejét a 2011-ben végzett régészeti ásatások tisztázták. Eszerint, a kápolna a 15. század vége és a 17. század közepe között épült.

A fejedelemség idején a városközpontban létezett egy Szent Anna kápolna is, amelyet az első református templom építésekor bontottak le valamikor az 1633-as évi rendeletet követően. Az új reforomátus templom már nem a kápolna közvetlen helyére épült, hanem annak szomszédságába. A kápolna pontos építési idejét és létezését a régészeti ásatások, illetve további történeti írott források kutatása tisztázhatná.

Udvarhelyszék első középiskoláját a jezsuita szerzetesek alapították 1593-ban Székelyudvarhelyen. A reformáció idején Erdélyből többször kitiltott jezsuiták 1652-ben tértek vissza a városba és az általuk alapított iskolát 1652–1736 között kisgimnáziumként működtették. 1736-tól ez az intézmény teljes fokozatú gimnáziumként működött. Ebből az iskolából alakult ki a későbbi katolikus gimnázium, vagyis a jelenlegi Tamási Áron Gimnázium.

Székelyszenttamás egyházközségét a pápai tizedjegyzékben említik először 1333-ban – a telegdi (udvarhelyi) főesperesség egyik legrégebbi plébániája. A falu középkori templomát 1555-ben javították ki Izabella királynő támogatásával, szentélyét is ekkor építették. A tatárjárás idején a templomot lerombolták. A reformáció korában katolikus lakói megtartották hitüket – felszentelt pap hiányában a híveket ekkor licenciátusok gondozták. 1638-ban Székelyszenttamásnak négy filiája volt még: Ülke, Fancsal, Tibód és Kadicsfalva. 1657-ben a mintegy 60 katolikus családból álló egyházközséget úgy jegyzik fel, mint ahol pap is van . Ekkor Székelyszenttamásnak két filiája volt: Ülke és Tibód. Egy szűk másfél évtizeddel későbbi, 1670-ben összeállított jelentésből megtudjuk, hogy a kerületi főesperes Székelyszenttamáson székel, a falu katolikus hívőinek száma pedig 782 lélek. Az 1882. évi sematizmus szerint a faluba 1708-ban került felszentelt pap, addig licenciátusok és az udvarhelyi jezsuiták felváltva adminisztrálták. Jelenlegi templomát 1820–1821 között építették a régi templom helyén, szintén Szent Tamás apostol tiszteletére. 1881-ben esett át nagyobb mértékű felújításokon. Gótikus templomából egy kőfaragványt és egy szenteltvíztartót mentettek át az új templomba.

A Székelyszentkirály név magában hordozza a település gazdag történelmi múltját, hiszen tudjuk, hogy az első szent királyunkról nevezett településeink alapítása még a 12–13. századra tehetők. A szakirodalom is középkorinak véli az egyházközség alapítását. A 17. században a falut kétszer is tűzvész pusztította – temploma, papi lakja és levéltára is ekkor égett le. A székelyszentkirályi katolikusokat 1638-ban Fekete István licenciátus gondozta. Ekkor Székelyszentkirálynak két filiája is volt, Oroszhegy és Diafalva. Damokos Kázmér 1657-es évi jelentésében Székelyszentkirály még mindig felszentelt pap nélkül szerepel, megközelítőleg 450 hívővel. Két évtizeddel később, 1677-ben, szintén licenciátus gondozásában említik az egyházközséget, 426 lélekkel. A plébániát 1720–1724 között a székelyudvarhelyi ferencesek adminisztrálták. A falu ma is álló templomát 1796–1799 között építették.

Székelyszentlélek plébániáját és papját a pápai tizedjegyzékben említi először írott forrás, 1333-ban. Temploma négy falu híveit fogta össze – ezek: Szentlélek, Farkaslaka, Nyikómalomfalva és Bogárfalva. A reformáció időszakából, az 1622–1626 közötti évekből, fennmaradt egy tárgyalási jegyzőkönyv, amelyben a négy falu híveinek vitás kérdéseit tárgyalják a pap és a tanító eltartására vonatkozóan. Temploma román kori stílusjegyeket hordoz, szentélye gótikus. A székelyszentléleki templom tornyát Farkaslaka 1762. évi önállósodása után építtették, 1764-ben. A régebbi plébánialak 1832–1833 között készült. Mivel elhelyezkedése kedvezőtlen volt és az épület a felgyűlt csapadék miatt leromlott, ezért a század elején, 1913-ban új papi lakot építtettek, amely ma is áll.

Székelypálfalva egyházközségének első említése a pápai tizedjegyzékben maradt fenn. A település nevét hazánkban rögzítő első írásos említések a 15. században keletkeztek. Damokos Kázmér 1657-ben összeállított jelentésében Székelypálfalva parochiaként szerepel, pap nélkül, 15 katolikus családdal, akik az unitáriusokkal vegyesen élnek. Középkori templomukat a katolikusok a reformáció után az unitáriusokkal közösen használták. A szóbeli hagyomány alapján ma is tudni véljük, hogy a falu végén állt egy régi templom, amelyet 1661-ben a tatárok leromboltak. Ma is álló, Szent Mihály tiszteletére épült templomába több, a korábbi templomból származó gótikus faragványt beépítettek. Annyi bizonyos, hogy a kora újkorban Székelypálfalva Korond filiája volt, egészen a 18. század második feléig. A plébánia önállósodását 1772-ben kezdeményezték, kérésüket 1775-ben hagyták jóvá és 1777-ben helyeztek a faluba külön papot. Székelypálfalva mintegy 180 hívőből álló, kicsiny katolikus közösségét ma Farkaslakáról látják el.

A plébánia történetéről a korabeli sematizmusok feljegyzéseiből értesülhetünk. Ezekből tudtuk meg, hogy 1533-ban Felvinczi János püspöki vikárius és gyulafehérvári kanonok Székelylengyelfalván templomot és két oltárt szentelt. A 2010-ben megjelent egyházmegyei sematizmus szerint Székelylengyelfalva a reformáció előtt Farcád filiája volt, majd a farcádi lakosok hittérítése után a helyi katolikusokat a szombatfalvi lelkész látta el. Annyi bizonyos, hogy 1638-ban Szombatfalvával közösen felszentelt pap hiányában licenciátus gondozta az itt lakó katolikusokat. Damokos Kázmér 1657-ben kelt jelentésében Székelylengyelfalva Szombatfalva filiájaként tűnik fel, ekkor a 250 lélekszámú közösségnek nincsen saját papja. Egy 1668-ból való hasonló összeírásban a falu azonban önálló plébániaként szerepel, 150 hívővel. Alig két évvel később, a szintén önállóságnak örvendő Lengyelfalva már licenciátussal is bírt. Székelylengyelfalvát a 17–18. században Székelyszenttamás filiájaként tartják számon. A falu 1767-ben kezdeményezte a különválását Székelyszenttamástól, így a plébánia önállósodása 1775-ben történt meg, helyben lakó pap is ekkor került ide. Mivel a falu régi temploma a 18. század végére már romos állapotba került, szükségessé vált egy új templom építése. Ezt 1802-ben fejezték be, titulusa pedig ennek is Árpádházi Szent Erzsébet maradt.

Székelybethlenfalvát Betlenfalua néven említi Damokos Kázmér 1657-ben kelt jelentésében, mint egy 200 lelkes plébániát, amelynek filiája Bogárfalva. A jelentésből azt is megtudjuk, hogy ebben az időszakban nem volt papja. Alig tíz évvel később, egy 1668-ban írt jelentésében, már Székelyudvarhely filiájaként tűnik fel Betlemfalua néven. A 18. században – Kadicsfalvával egy egyházközséget alkotva – a székelyudvarhelyi plébániáról látták el. Kadicsfalva 1802. évi önállósodását követően, Székelybethlenfalva annak filiális helye lett. Ma is Kadicsfalváról gondozzák a híveket. Székelybethlenfalva Szűzanya tiszteletére szentelt templomát 1774-ben újították fel, Pál András egri kanonok támogatásából.

Székelykeresztúr első írásos említése a pápai tizedjegyzék korára tehető. Árpádkori temploma feltételezhetően a tatárjáráskor pusztulhatott el. Templomutódja gótikus stílusban épült Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére, amelyet a reformáció idején az unitáriusok használtak. Ezt a templomot 1767-ben kapták vissza a katolikusok, az egyházközség híveinek anyakönyvezése is ekkor kezdődött. Székelykeresztúr 1868-ban alapított felekezeti iskoláját 1948-ban államosították.

Szakadát – falu Maros megyében –, Illyésmezőhöz hasonlóan. közigazgatásilag ma Szováta város részét képezi. Kisboldogasszony tiszteletére szentelt kápolnájához mintegy 240 lélek tartozik.

A falu első írásos említéséről 1505-ből van adatunk, ekkor Fanchal néven jegyzik. A 17. században Székelyfancsal Székelyszenttamás filiája volt. A település katolikus kápolnája 1766-ban épült, Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére, a hívek költségén. 1844-ben újjáépítették. Székelyfancsal, mint leányegyházközség Székelyszentkirályhoz tartozik. A filiában ma 140 katolikust tartanak nyilván.

Parajd első írásos említését egy 1552-vel keltezett tanúvallatásból ismerjük. A falu katolikusai a reformációt követően Szovátához taroztak. A 18. század második felétől a sóhivatal melletti kápolnában miséztek 1784-ig a parajdi katolikusoknak, mígnem egy másik épületet emeltek és új imaházat nyitottak. 1788-ban az obszerváns ferencesek látták el a faluközösség lelkipásztori szolgálatát. Parajd katolikus templomát 1800-ban építették a királyi kincstár költségén. Közel 200 év múltán azonban kénytelenek voltak lemondani a templom további használatáról, ugyanis a sós talaj miatt állapota már meglehetősen leromlottá vált. Jelenleg az 1990-es években épített, modern templomot használják, amelyet 2001-ben szenteltek fel szintén Keresztelő Szent János tiszteletére.

Oroszhegy középkori plébániáját a pápai tizedjegyzék említi először. Ekkor templommal is rendelkezett. A 16. század végén, 17. század elején Oroszhegy lakosai is a reformáció vonzásába kerültek. A hitújítók tanainak követése azonban rövid ideig tartott. A reformáció időszakában Székelyszentkirály filiájaként említik a források, felszentelt katolikus pap hiányában pedig többször licenciátusok látják el a hívek lelki szolgálatát. Damokos Kázmér OFM 1657-ben tett oroszhegyi látogatásáról jelentést küld az apostoli Szentszéknek, amelyben Oroszhegyet egy 160 lelkes, önálló plébániaként említi. Ekkor rendelte el, hogy a Diafalva falurészen álló régi, romladozó templom helyébe újat építsenek. A falu második templomáról – melynek titulusa Nagyboldogasszony – már említést tesz az 1711. évi püspöki vizitáció. Az egy évtizeddel később ott szolgáló Halmágyi Sámuel licenciátusról az 1721-es egyházlátogatási jegyzőkönyvből értesülünk.

Oroszhegy plébániája a katolikus restaurációt követően 1748-ban önállósult, templomát 1765-ben ismét újjáépítették Tamási György olvasókanonok és a hívek támogatása révén. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom a harmadik katolikus templomnak számít a faluban. Az építkezés 1770-re fejeződött be és 1783-ban szentelték fel. Ezt a templomot 1937–1940 között kibővítették és felújították Márton Árpád lelkipásztor idején. 1902-ig Oroszhegyről látták el a székelyvarsági egyházközség híveit. Ezzel magyarázható a varsági templom és plébánia építésére vonatkozó, kis mennyiségű gazdasági iratok jelenléte Oroszhegy plébániai levéltárában.

Malomfalvát 1505-ben említik először az oklevelek. A falu templomát 1808–1809 között építették Urunk színeváltozása tiszteletére. 1843–1846 között restaurálni kellett a templomot – falait ugyanis megépítésekor nem emelték kellő mélységű alapozásra. Tornyát 1843-ban visszabontották és helyette újat építettek. A közösség 1908-ig Székelyszentlélek leányegyházközsége volt. A 16–18. században Szentlélek, Farkaslaka, Malomfalva és Bogárfalva alkotott egy közös parókiát, Székelyszentlélek anyaegyházközséggel. Nyikómalomfalvának a 19. század elejéig csak kápolnája volt, amely a jelenleg is álló templom helyén állott.

Máréfalvát viszonylag későn, 1566-ban említik először az írott források. Szent Imre tiszteletére épített, középkori temploma a Botos-dűlőben állt, a mai falutól északra. Régészeti feltárását és kutatását 2007–2008. években végezték. A már feldolgozott forrásdokumentumok alapján, a helytörténészek azt állítják, hogy a középkori Máréfalva hívei a fenyédi templomba jártak szentmisére – eszerint tehát Máréfalva ekkoriban Fenyéd filiája volt. Régi templomáról egy Rákóczi György korából származó kőfelirat is tanúskodik. A falu lakosai a reformáció alatt is megmaradtak katolikusnak, azonban nem volt mindig helyben lakó papjuk, így lelki gondozásukat több esetben is licenciátusok végezték. Máréfalva első papjáról 1630-ban tesznek említést. Aztán 1739-ig Székelyudvarhelyről látták el ferences papok, majd 1739-ben önálló plébánia lett és külön papot helyeztek ki a hívek szolgálatára. A középkori templom nehézkes megközelíthetősége miatt, 1763-ban új templom építését kérelmezték, amely 1772-re készült el, majd 1783-ban szentelték fel ugyancsak Szent Imre herceg titulussal. A régi templom helyét és környezetét továbbra is temetkezőhelyként használták, egészen a 19. század első harmadáig. A régi templomból megmaradt egy, a 15-16. század fordulójáról való szentségtartófülke. A település már a 18. század második felében iskolával is rendelkezett, melynek első írásos említése 1786-ból származik. A helyi oktatási intézménynek sajnos nem maradt fenn történeti iratanyaga az egyházi gyűjteményben, az iskola levéltára pedig a megyei levéltárba sem került be a felekezeti iskolák államosításakor.

Küküllőkeményfalvát 1566-ban említik először történeti forrásértékű feljegyzések. Katolikus hívei a középkor idején, de még a koraújkorban is, Zetelakához tartoztak és a zetelaki templomban volt lehetőségük szentmisén részt venni. A település Francesco Leone da Modica ferences szerzetes 1638-as évi jelentésében Kemenjfalva néven fordul elő – ekkor Fenyéddel együtt Zetelaka filiáit alkotják. A 18. század végén még állt egy kápolna a mai temető közepén, amelyet püspöki utasításra, megrongált állapota miatt, 1783-ban lebontottak. Küküllőkeményfalva új temploma 1798–1802 között épült Szent László tiszteletére. Száz évvel később, 1898–1899 között feljavították. Küküllőkeményfalva 1894-ben vált önálló plébániává – addig mindvégig Zetelaka filiája volt –, 1988-tól 2002-ig azonban Fenyédről látták el. 2002-től helyben lakó plébánosa van.

A két Homoród menti unitárius közösségek határán fekvő, katolikus végbástyaként is számon tartott Lövéte első írásos említése (pápai tizedjegyzék) még nem tisztázódott. A település nevét először említő hiteles forrás 1523-ban kelt. Kisméretű gótikus temploma ekkor már minden bizonnyal állott, a mai település északkeleti részén, Sópástya Felső-Kiáltó nevű dombján, a korabeli falu akkori középpontjában. A reformáció idején katolikus pap nélkül maradt egyházközség tagjainak lelki gondozását időközönként a székelyudvarhelyi jezsuiták és a csíksomlyói ferencesek látták el. A középkori eredetű templom általános állapota és főként roskadozó szentélye egy új templom építését tette szükségessé. Az 1733–1772 közötti források több ízben említést tesznek a roskadozó templomról, amelynek lebontott építőanyagát a falu közepén épített új templom építésénél használták fel. Lövéte jelenlegi barokk stílusú temploma 1772–1776 között épült, Fancsali Mózes plébános irányítása alatt, a régi templom építőanyagának felhasználásával. Batthyány Ignác püspök szentelte fel Kisboldogasszony tiszteletére 1783-ban. A régi középkori templom felszerelésének néhány darabja (keresztelőmedence, szenteltvíztartó) átkerült a jelenlegi templomba.

A települést 1566-ben Kadichfalva néven említik az oklevelek. 1638-ban Székelyszenttamás filiájaként jelenik meg az egyik Rómába küldött jelentésben. Egy későbbi jelentés szerint, híveit 1665-ben a jezsuita szerzetesek gondozták. Ebben a forrásban Kadis Falua néven fordul elő. Amint az a korabeli okmányokból is kitűnik, Kadicsfalva évszázadokig Székelyszenttamásnak volt a filiája, de voltak hosszabb-rövidebb időszakok, amikor a székelyudvarhelyi jezsuiták látták el. Ez az állapot a 18. században is fennállt, amikor Bethlenfalvával egyesülve a székelyudvarhelyi jezsuiták adminisztrálták. Templomát 1778–1780 között építették Szent Anna tiszteletére. Többszörös folyamodványok eredményeként Kadicsfalva 1802-ben önálló plébánia lett. Ettől az évtől lett az új plébánia filiája Bethlenfalva. Ez a filiális viszony pedig mindmáig érvényben van.

Kápolnásfalu a középkorban egy egyházközséget alkotott Szentegyházasfaluval. A települést 1566-1567-ben Innetsőoláhfalunak hívták. Később, 1589-től, a Hargita-hegy Kápolna elnevezésű bércén épült kápolnájáról, Kápolnásoláhfalunak nevezik. A kápolna Szent Péter és Pál napi búcsúját 1643-ban engedélyezte VIII. Orbán pápa. Egy évszázad alatt a kápolna nagyon megrongálódott, és mivel látogatása is nehézkes volt, a búcsút a helyi lakosság kérésére 1721-ben XIV. Kelemen pápa átengedte a faluban ekkor épített új kápolnának. Jelenlegi temploma 1797–1800 között épült. 1838-ban vált külön Szentegyházától és kapott saját lelkészt. Anyakönyvezése is ettől az évtől kezdődik. Kápolnásfalu és Szentegyházasfalu évszázadokon keresztül nemcsak egy plébániát, de az 1876-os megyésítésig egy községet is alkottak, továbbá egyedülálló fejedelmi kiváltságokkal rendelkeztek.

A plébániahivatal első pecsétje 1854-ben készült, a templom védőszentjeit, Szt. Péter és Pál apostolokat ábrázolja. Szentegyháza plébániahivatalának első pecsétje 1861-ben készült, de mivel közösen adminisztrálták a két plébániát, papja még 1862-ben is a kápolnásfalvi pecséttel hitelesítette a szentegyházasfalvi iratokat.

Korond plébániáját a pápai tizedjegyzék említi először. Középkori, román stílusú templomán a 16. század elejején átalakításokat végeztek a gótika jegyében. A templom védőszentje Szent Bertalan volt. A 19. századi plébániai pecséten is őt látjuk: Szt. Bertalan, a közösség védőszentje, aki egy félholdon áll, baljában karddal, feje fölött glóriával. A pecsét körirata: „SIGILLUM PAROCHIAE KOROND AD S. BARTHOL. AP.” Látható továbbá a pecsétnyomó készítésének ideje is: „1855”. A középkor idején Korond, Pálfalva, Firtosváralja, Énlaka, Etéd, Küsmöd, Siklód, Parajd, Sófalva és Atyha egy egyházközséget alkottak. Közös templomuk Atyha határában, a Szentegyházas dombon állt. A templomot a reformációkor az unitáriusok szerezték meg és birtokolták egészen 1716-ig, amikor visszakerül az akkor és ott többségben lévő katolikusokhoz. Korond jelenlegi templomát 1910–1911 között építették Jézus Szent Szíve tiszteletére. Korond 1743-ig Atyhával közös plébániát alkotott. 1743-ban viszont már külön plébánost helyeztek mindkét plébániára.

A falu első két említése a pápai tizedjegyzékben 1333-ban és 1334-ből való, Villa Karachni, valamint Villa Karasun néven. A reformáció idejében a falu lakóinak többsége unitárius hitre tért és középkori templomukat is az unitáriusok használták. A források azonban említést tesznek egy kápolnáról is, amely a mai katolikus templom helyén állt és feltételezhetően a maradék katolikus közösséget szolgálta a püspök nélküli korszakban. E kápolna régi faberendezéséhez tartozhattak azok a 17. századi oltártöredékek (1646-os keltezéssel), amelyek ma a templom és a plébánia épületben találhatók.

Az 1700-as évek elején a karácsonyfalviak nagy többsége visszatért a katolikus egyházba, és Tamásy Márton, egy unitáriusból katolikussá lett férfi, kápolnát építtetett. 1739-től az udvarhelyi jezsuiták végezték a hívek lelki gondozását. Ez évhez köthető a plébánia önállósodása is. Homoródkarácsonyfalva jelenlegi templomát 1779–1785 között építették Sarlós Boldogasszony tiszteletére. A homoródkarácsonyfalvi plébánia irataiban, az ügyviteli iratanyag állagban, számos, Székelyzsomborra és Homoródalmásra vonatkozó feljegyzés található (pl. tankötelesek névsora, számadás stb.).

A ma mindössze 38 lelket számláló egyházközség neve először 1506-ban tűnik fel a forrásokban. A falu múltjáról meglehetősen keveset közöltek, lakosairól Orbán Balázs leírásából annyit tudunk meg, hogy a reformáció idején unitáriusok lettek, majd a 18. században, Ágotha János pap hittérítő munkájának köszönhetően, visszatértek a katolikus egyházba. Ezt az állítást megcáfolja Francesco Leone de Modica konventuális ferences 1638-ban Rómába küldött jelentése, amelyből az derül ki, hogy ekkor Homoródremete önálló katolikus plébánia volt, Pap János licenciátus vezetése alatt. A későbbi jelentések meggyőznek arról, hogy továbbra is létezik a 200-300 lélekszámú remetei katolikus plébánia a 17. században, a szentségeket pedig licenciátusok szolgáltatják ki. Az egyházközséget a 18. században a Székelyudvarhelyről beszolgáló ferences szerzetesek vezették, majd 1784-ben Ágotha János személyében világi plébánost helyeztek a faluba. A település ma is álló templomát az ő kezdeményezésére építették 1785-ben, Szent Jakab tiszteletére, a régi kápolna helyén. A kis templom építését az akkori földbirtokosok (gróf Bethlen Imre, gróf Rhédei László, a Tholdi grófi család, báró Wesselényi József) is tetemes összegekkel támogatták. Kétszáz év után, 1984-től napjainkig, az egyre elnéptelenedő plébánia vezetését ismét Székelyudvarhelyről végzik.

Homoródalmás nevét az 1332–1337 évi pápai tizedjegyzék említi először írásosan. Középkori katolikus lakosai untiárius hitre tértek a reformáció idején. A 18. században Homoródalmás kis létszámú katolikusai a homoródkarácsonyfalviakkal együtt Lövétéhez tartoztak, 1773-ban 30 hívőt írtak össze. Később Homoródkarácsonyfalva filiája lett. Az almási katolikusok 1882-ben 39-en voltak. Mai templomukat 1910–1912 között építették.

Illyésmező település ma Szováta városhoz tartozik, egyházszervezetileg pedig annak filiája. Temploma 1980–1981 között épült Páduai Szent Antal tiszteletére, Oláh Domokos plébános kezdeményezése folytán. Építését a helyi hatóságok különböző büntetésekkel próbálták megakadályozni. Illyésmező katolikus lakosainak száma 2010-ben 280 volt.

Csókfalva plébániáját a pápai tizedszedők említik először 1332-ben Chakafalua néven. A Csókafalva név később rövidült Csókfalvára. Ma a többségében unitárius és református lakosságú Csókfalva Hármasfalu szerves része. A csókfalvi falurész Székelyszentistvánnal és Atosfalvával közösen alkotja a Maros megyei Hármasfalut. A három falut közigazgatásilag 1950-ben egyesítették. A középkori katolikus egyházközség hívei a reformációkor kitértek régi hitükből, templomuk is unitárius lett. Csókfalva jelenlegi katolikus kápolnája a 19. század közepéről való. A kőből épült kápolna Kisboldogasszony tiszteletére épült, a mellette álló haranglábat pedig fából készítették. 1903-ban a falu népessége 925 fő, amelyből 82 volt katolikus. Őket Bözödújfaluból látták el szentségekkel. Hármasfalunak jelenleg 55 katolikus lakosa van, kiket Erdőszentgyörgyről pasztorálnak.

Fenyéd települést 1532-ben említik először írott források. Amint Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes 1638-ban, Rómának küldött jelentéséből kiderül, Fenyéd és Küküllőkeményfalva, Zetelaka filiáját képezi. Papjuk nincs, a szentségeket pedig egy Benedek nevű licenciátus szolgáltatja ki. Néhány évtizeddel később, egy 1657-es irat szerint, az akkor mintegy 300 hívővel rendelkező Fenyéd még mindig Zetelaka filiája. 1668-ban pedig szintén a zetelaki plébániáról ellátott egyházközségként tartják számon.

Az 1882. évi sematizmus szerint Fenyéd a 18. században szentszéki döntésre Máréfalvával közös egyházközséget alkotott. A két falu hívei egy, közös templomot használtak, amely a Csonka templom nevű dűlőben állott. Saját templomát 1763-ban építették a Szentháromság tiszteletére, de a plébánia csak 1815-ben önállósult.

A településre vonatkozó első írásos említés egy 1550-ben kelt oklevélben található. Farkaslaka a székelyszentléleki plébánia filiája volt évszázadokon keresztül. Ezt igazolják a ferencesek Hitterjesztési Kongregációhoz küldött jelentései is. Farkaslaka 1638-ban Bogárfalvával és Makfalvával együtt Székelyszentlélekhez tartozott, ahonnan felszentelt pap hiányában licenciátus gondozta a híveket. Ugyanez a helyzet állt fenn 1657-ben is, amikor Farkaslaka lélekszáma körülbelül 650 volt, akiket a székelyszentléleki pap (sacerdos) látott el. Damokos Kázmér 1668-ban írott jelentésében a falu neve Torkas Loka formában fordul elő, szintén Székelyszentlélek filiájaként.

A falu kis templomát 1759-ben építették, majd 1762-ben önállósult az egyházközség. A templom 1845-re romos állapotba került, így újabb templom építését vették tervbe, melynek anyagi támogatását a vallásalap és a hívek hozzájárulása mellett a falu szülöttje Fancsali Márton pap is magára vállalta. Az 1850-ben befejezett templom helyére az 1880-as évek végén egy harmadik templomot emeltek, szintén Nepomuki Szent János titulussal, amely ma is áll. A paplak a 18. században a Pap utcában állt, ahonnan 1809-ben került át cserevásár révén a mai helyére. Az új plébánia épülete 1888-ra készült el.

A település első írásos említése 1567-ből származik. Középkori templomáról nem rendelkezünk történeti forrásokkal. A reformáció idején a falu lakosai reformátusok és unitáriusok lettek, többségük azonban a szombatosokhoz csatlakozott. Templomukat a katolikusok 1729-ben kapták vissza, addig az unitáriusok használták. A régi templomban rövid ideig misézhettek, ugyanis 1740-ben egy fatemplomot építettek, amely helyére 1784-ben egy kőből készült templomot emeltek Szentháromság tiszteletére.

A víztározó gát építésekor az 1980-as évek végén a község lakosait kitelepítették, majd vízzel árasztották el a falut. Egykori templomának romjai ma is láthatók a bözödújfalvi tóban.

Etéd középkori katolikus lakói a reformáció alatt a református felekezethez csatlakoztak. A katolikus megújhodást követően a hívek egy 1725-ben, Keresztelő Szent János tiszteletére épített kápolnába jártak. A Firtos várában működő minoriták 1783-ban települtek át Etédre, ahol előbb imaházat és kápolnát (1794), majd plébániatemplomot (1875) építettek. Kis hívőszámú plébánia, 1882-ben 306 hívője volt, jelenlegi lélekszáma megközelítőleg 80. Ma Székelykeresztúrról látják el.

Erdőszentgyörgy középkori alapítású plébániája és temploma a reformáció idején reformátussá lett, és a rövid unitárius időszakot leszámítva mindmáig az is maradt. Az erdőszentgyörgyi katolikusok a reformáció után Bözödújfalu anyaegyházhoz tartoztak, egészen annak 1989-es évi elárasztásáig. Ekkor a bözödújfalvi plébániahivatal híveivel együtt Erdőszentgyörgyre költözött. Erdőszentgyörgyön 1943-tól egy magánházból kialakított kápolnában miséztek. Jelenlegi temploma a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére épült, 2004-ben.

Az ezeréves erdélyi püspökség megalapítását követően, a 11–12. században az egyházmegye területi alegységei is körvonalazódtak. A püspökség területét tizenhárom főesperességre osztották, köztük tizedikként szerepelt a telegdi főesperesség három alesperességgel: a csíkivel, az erdőhátival (erdőlaki) és a marosival. A telegdi főesperesi kerület erdőháti (erdőlaki) alesperessége földrajzilag a korabeli Udvarhely- (telegdi) széknek felelt meg, amely a Biharban állomásozó katonarendű székelyeknek a Nagy-Küküllő völgyében történő letelepedésével jött létre a 12. század közepén, vagy legkésőbb a 13. század elején. Az egyházközségek magas számából is látható, hogy az egyházmegye legnagyobb főesperessége volt a telegdi főesperesség, amelynek erdőháti (erdőlaki) alesperessége tulajdonképpen a mai udvarhelyi főesperesi kerületnek felel meg. Ez az egyházigazgatási beosztás a középkorban is érvényes volt. Az 1332-es évi pápai tizedjegyzékben az erdőháti esperesség 31 plébániával szerepel, amelyből már kikövetkeztethető a kerület földrajzi nagysága is.

A telegdi esperesség egyik legrégebbi időkből ránk maradt írott forrása 1280-ból származik, amely tulajdonképpen egy adásvételi szerződés. Itt az esperesi kerület dyocesis Thelegd néven fordul elő. Néhány évvel később, egy 1288-ban kelt, a gyulafehérvári káptalan által kibocsátott oklevélből megtudjuk az akkori telegdi főesperes nevét is, akit Kiliánnak hívnak és az oklevél értelmében zálogba vesz néhány Fehér megyei birtokot. 1293-ban másik két oklevél is említi ugyanezt a Kilián mestert, aki telegdi főesperes és a korábbi elzálogosított birtokokat kiváltás híján továbbra is bírja. A 14. század első negyedében, 1319-ben, egy szintén a gyulafehérvári káptalan által kiállított, birtokcseréről szóló oklevél ezt a területet Thylegh elnevezés alatt rögzíti, amikor a tulajdonosok elcserélte földterület határrészeit jelöli meg.

Az erdélyi püspökség egyházközségeinek és papjainak a Szentszék részére történő első, módszeres, írásos említését az 1332–1337 között, Erdélyben összegyűjtött adók kimutatásában találjuk. A pápai tizedszedők számadásaiban találkozunk először a telegdi főesperesség Benedek nevű főesperesével, aki tulajdonképpen a pénzösszegek behajtását is végzi a plébániákon – subcollector decimarum minőségben – ebben az időszakban (1332–1337). Telegd ezekben a kimutatásokban Tylega, Tylegd, Telegd neveken fordul elő. Az 1333. évi pápai adójegyzék szerint az erdőháti (Erdeuhath) esperességben a következő települések papjai fizettek tizedet a pápai udvarnak: Sancto Martino, Almas, Vduorhel, Sancto Georgio, Vyda, Sancto Thoma, Vorkad, Tortha, Jandalaka, Sancto Symone, Dalya, Dobov, Karachni, Sancto Spiritu, Zokaloka és Kanad. Az erdőháti és az erdőlaki helynevek máig nem tisztázottak. Amint az más szakirodalmi forrásokból is ismeretes, a földrajzi tájegység említése csak ebben a pápai adójegyzékben fordul elő Erdenbach, Erdeuhath nevek formájában. Fancsali Dániel egyháztörténész 1838-ban Erdőlaknak minősítette, míg jó másfél évszázaddal később egy másik egyháztörténész, Léstyán Ferenc, Erdőhátnak. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Erdőhát (Erdőlak) nem felel meg a ma hasonló néven ismert történelmi tájegységnek, Erdővidéknek sem. A ma is használatos földrajzi helynevek között nem találjuk meg sem Erdőhát, sem Erdőlak név alatt, sőt a hazai okleveles forrásokban sem fordul elő. A tizedszedők kimutatása 1334-ben 31 egyházközséget említ az erdőháti (erdőlaki) (Erdenbach) esperességben: Sancta Cruce, Sancto Spiritu, Almas, Sancto Thoma, Sancto Laurentio, Dobov, villa Galamb, Kanad, Sancto Martino, Daya, Buguz, Kurnud, Vriczheg, Oduorhel, Sancto Paulo, Ers, villa Eyanis, Zathalaka, Luce, Farchad, villa Tarka, Sancto Georgio, villa Karasun, villa Voygias, Sancta Elyzabeth, Busmend, Sancto Abraam, Jandlaka, villa Sancte Marie, Sancto Nycolao és Sancto Symone.

A pápai adólajstrom utáni évtizedekben, eddigi ismereteink szerint, csupán egyszer tűnik fel a telegdi főesperes neve, László, egy 1359-ben keletkezett okmányban. A 15. századból ismeretes egy András nevű telegdi főesperes is, akiről egy 1443-ban kelt oklevél tesz említést. A pápai adólajstromban említett erdőháti egyházközségek többsége a 16. században a reformáció terjeszkedésével kiszakadt a katolikus egyházból, az addig apostoli hitvallású hívei református és unitárius hitre tértek, templomaikat pedig átadták az újonnan létesült egyházak képviselőinek.

Ebben az időszakban, a szekularizációt követően (1556) egészen a püspökség visszaállításáig (1713), az egyházmegyében a ferences és a jezsuita szerzetesrend tagjainak lelkipásztori tevékenysége tartotta fenn a katolikus hitéletet. Felszentelt papok hiányában egyes helyeken a plébániák adminisztrálását és a szentségek kiszolgáltatását licenciátusok végezték.

A 17. században több jelentést is küldtek Rómába a Hitterjesztési Kongregációhoz, amelyekben a ferences szerzetesek vázlatosan ugyan, de beszámolnak az erdélyi katolikus plébániák helyzetéről. Az egyik első ilyen ismert jelentés szerzője Francesco Leone da Modica konventuális ferences szerzetes, aki 1638-ban kelt felterjesztésében az udvarhelyi (Vduarhely) főesperességet is említi 13 plébániával. Tőle tudjuk meg azt is, hogy a főesperesség székhelye folyamatosan Székelyudvarhely, ahol, ámbár van főesperes, a plébániákat licenciátusok vezetik. A kerület plébániái ekkor a következők: Udvarhely, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály (Oroszhegy és Diafalva filiákkal), Máréfalva, Remete, Lövéte, Oláhfalva és Olaszfalva egy helyre sorolva, Szenttamás (Ülke, Tibód, Kadicsfalva és Fancsal filiákkal), Szentlélek (Farkaslaka, Bogárfalva és Makfalva filiákkal), Vágás, Gagy, Korond, valamint Szombatfalva és Lengyelfalva szintén egy felsorolási pont alatt. Alig két évtizeddel később Damokos Kázmér ferences szerzetes 1657-ben kelt, hasonló jelentésében az udvarhelyi főesperesség 15 plébániával szerepel: Udvarhely, Szenttamás (Ülke és Tibód filiákkal), Szentlélek (Malomfalva, Farkaslaka és Bogárfalva filiákkal), Zetelaka (Fenyéd filiával), Lövéte, Remete, Máréfalva, Betlenfalva, Szombatfalva (Lengyelfalva filiával), Vágás, Szentkirály, Oroszhegy, Pálfalva, Atyha és Korond. Minden plébánia esetében a lélekszámot is feltüntették. Giulio Spinola bécsi nuncius erdélyi jelentésében, amelyet 1665-ben küldött fel Rómába, az udvarhelyi főesperességet nyolc plébániával jegyzi fel. Ezek a következők: Udvarhely, Szenttamás, Szentlélek, Zetelaka, Kadicsfalva, Szombatfalva, Vágás és Oroszhegy. Említést tesz arról is, hogy a kerületben egyaránt működnek a kálvinisták és a jezsuita rend tagjai is, valamint vannak még kisebb plébániák, melyeket licenciátusok látnak el. Damokos Kázmér, immár vikáriusi minőségében, 1668-ban a Hitterjesztési Kongregéciónak összeállított kimutatásában Udvarhelyszéken 14 plébániát említ, azok híveinek számadataival együtt: Lövéte, Remete, Máréfalva, Zetelaka (Fenyéd és Keményfalva filiákkal), Szentkirály, Szenttamás, Oroszhegy, Szentlélek (Farkaslaka és Malomfalva filiákkal), Atyha, Korond, Vágás, Lengyelfalva, Szombatfalva és Udvarhely. Ugyanő, két évvel később, 1670-ben az udvarhelyi főesperességben szintén 14 plébániáról tesz említést. Jelentéséből kiderül, hogy akkor ebben a főesperesi kerületben összesen hat pap és kilenc licenciátus tevékenykedett, kiknek neveit sajnos nem jelzi ebben a forrásban.

Az erdélyi katolikus egyházmegye újraélesztése csíkszentgyörgyi Ilyés András püspöki kinevezésével kezdődött 1696-ban, majd csíkkarcfalvi báró Mártonffy György Gyulafehérváron történt püspöki beiktatásával folytatódott 1716-ban. Az udvarhelyi főesperesség területén a licenciátusok több plébániát is adminisztráltak, ahová a Székelyudvarhelyen 1592-ben letelepedett jezsuita atyák nem érhettek el. A licenciátusok jelenléte az udvarhelyi főesperesi kerületben még a 18. század negyedik évtizedében is kimutatható (pl. Bözödújfalu esetében). A plébániákra csak fokozatosan kerültek felszentelt papok a 18. században, akik aztán sorra átvették a licenciátusok helyét.

Az erdélyi püspökség visszaállítását követő első években összeállított jegyzékek szerint az udvarhelyszéki plébániák közül csak néhány rendelkezett pappal. 1716-ban mindössze öt plébánián szolgált felszentelt pap: Gergelyfi Ferenc udvarhelyi főesperes és Zetelakán plébános, Andrási István Székelyszentléleken, Vass János Székelyszenttamáson, Kari Miklós Vágáson és Fejérvári György Lövétén, mint plébánosok. Rá egy évre, 1717-ben már Korondnak is helyben lakó papja volt. Az említett összeírásban nem főesperesi kerületek szerepelnek, hanem székek és vármegyék. Az udvarhelyszéki, világi papok által adminisztrált és működő plébániák száma ekkor, a 18. század második-harmadik évtizedeiben, nyolc volt (Korond, Szentlélek, Szenttamás, Szentkirály, Zetelaka, Vágás, Vécke, Lövéte, Máréfalva). Szovátát ugyanekkor Marosszék részeként tartották nyilván.

A székelyudvarhelyi főesperesség az 1761-es évi egyházmegyei sematizmusban tizenhét plébániával szerepel: Székelyszentlélek, Székelyudvarhely, Máréfalva, Székelyszenttamás, Lövéte, Zetelaka, Székelyvécke, Székelyszentkirály, Korond, Farkaslaka, Bözödújfalu, Szentdemeter, Vágás, Oroszhegy, Homoródkarácsonyfalva, Atyha és Parajd. Székelyvécke és Szentdemeter plébániái később átkerültek a küküllői főesperesi kerületbe. Oláhfalu a felcsíki kerülethez tartozott. Ugyanez a felépítés egy évvel később, az 1762. évi lélekösszeírásban is érvényben volt.

Az erdélyi püspökség legelső nyomtatásban is megjelent, sematizmushoz hasonló kimutatása, a Batthyány Ignác püspök idejében kiadott 1782. évi kalendárium szerint az udvarhelyi főesperesi kerületet 24 plébánia alkotta: Oroszhegy, Udvarhely, Zetelaka, Atyha, Bardos, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Gyalakuta, Karácsonyfalva, Korond, Lengyelfalva, Máréfalva, Lövéte, Pálfalva, Parajd, Sárpatak, Szentlélek, Szentkirály, Szenttamás, Szitáskeresztúr, Vágás, Vécke, Zsombor. Jelenleg néhány egyházközség ezek közül más főesperesi kerületbe van sorolva: Bordos, Gyulakuta és Székelyvécke a küküllői főesperesi kerület részei, míg Sárpatak az erzsébetvárosi főesperesi kerülethez tartozik Segesvár filiájaként.

Az 1788-as sematizmusban az erdélyi egyházmegyének egy érdekes felosztásával találkozunk. Az akkori egyházmegye főesperesi kerületei (archidaconatus) a maguk rendjén kisebb kerületekre (districtus), alesperességekre tagolódtak. Az egyházmegye ekkor 14 főesperesi kerületből állt. Közvetlen a székeskáptalan tagjainak felsorolása és a püspöki kancellária alkalmazottjai után a sematizmusban a Szent József helynökség következik, amely a maga rendjén három kerületre van osztva: szebeni, hunyadi és zalatnai kerületekre. Ezután következnek az erzsébetvárosi, a küküllői, a kolozsi és a szamosújvári főesperességek. A kolozsi főesperességet ekkor három kerület alkotta: a felső-kolozsi, az alsó-kolozsi és a szolnoki. A sorra következő marosi főeperesi kerület két kerületből állt: a szintén marosinak nevezett és a nyárádi kerületekből. A marosit követik a tordai, az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói főesperesi kerületek. Ezek közül csak a felcsíki oszlik tovább két kerületre, a Kőd alatti és a Kőd feletti districtusokra. Ebben a sematizmusban az udvarhelyi főesperesi kerületet négy kisebb kerület alkotja: a Nagy-Küküllő menti (Udvarhely, Zetelaka, Lengyelfalva, Máréfalva, Szentkirály, Szenttamás, Vágás plébániákkal), a Kis-Küküllő menti (Atyha, Bözödújfalu, Bardos, Egrestő, Etéd, Gyalakuta, Szitáskeresztúr, Vécke, Zsákod egyházközségekkel), a Fehér Nyikó menti (Oroszhegy, Farkaslaka, Korond, Pálfalva, Parajd, Szentlélek plébániákkal) és a Homoród menti districtus (Lövéte, Oláhfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Zsombor egyházközségekkel). Az udvarhelyi után említik a miklósvári főesperesi kerületet, amely a fogarasival van egyesítve, majd az alsó-háromszéki és (a szintén a miklósvári főesperességgel egyesített) felső-háromszéki districtusokra bontott háromszéki főesperességet, majd a kászonit. Ebben az időszakban az udvarhelyi főesperesi kerületben számos olyan plébániát találunk, amelyek később a küküllői főesperesi kerület beosztásába kerülnek át, mint például Bordos, Egrestő, Gyulakuta, Vécke vagy Magyarzsákod. A felsorolásban azonban olyan plébánia is szerepel, amely a mai sepsi–barcasági főesperesi kerülethez tartozik, mint például Kőhalom.

Az udvarhelyi főesperességet 1844-ben 27 plébánia alkotta: Atyha, Bözödújfalu, Etéd, Farkaslaka, Fenyéd, Homoródremete, Kadicsfalva, Karácsonyfalva, Kőhalom, Korond, Lengyelfalva, Lövéte, Máréfalva, Oláhfalu (Szentegyházas), Oláhfalu (Kápolnás), Oroszhegy, Pálfalva, Parajd, Szászzsombor, Székelykeresztúr, Szentkirály, Szentlélek, Szenttamás, Szováta, Udvarhely, Vágás és Zetelaka. Ugyanez az összeállítás 1870-ben is érvényben volt. Az 1870-es évek végétől Kőhalom átkerült a sepi–miklósvári főesperesség alárendeltségébe, így az udvarhelyi főesperesi kerület egyházközségeinek száma 26-ra csökkent. Az 1894-ben alapított küküllőkeményfalvi plébánia a zetelaki egyházközségből szakadt ki.

A 20. században az udvarhelyi főesperesi kerület több új plébániával bővült. 1902-ben önállósodott a varsági plébánia és vált külön az addigi oroszhegyi anyaegyháztól. Nem sokkal később, 1908-ban önállósodott a nyikómalomfalvi plébánia is, amely a székelyszentléleki egyházközségtől vált külön. A reformációkor megszűnt erdőszentgyörgyi katolikus plébánia Bözödújfalu 1989. évi elárasztásakor éledt újjá. Templomát 2004-ben építették. Szentkeresztbánya 1941-től helyi lelkészségként működött és csak 1990-től lett külön plébánia. A 20. század közepén, 1948-ban jött létre a pálpataki plébánia. A korábban Korondról ellátott plébánia templomát 1994-ben építették Szent Péter és Pál tiszteletére. Az 1988-ig Zetelakához tartozó Zeteváralja önállósodása szintén új egyházközség létrejöttét feltételezte. Templomát néhány évvel korábban alakították ki egy műhelyépületből 1984–1985 között, melyhez 1998-ban tornyot is építettek. Innen gondozzák a sikaszói, a libáni és az ivói híveket is. Mindhárom filia kápolnával is rendelkezik. Székelyudvarhely Bethlen negyedében (a hajdani Bethlenfalvának megfelelő területen) 1995-ben alapították a Lisieux-i Kis Szent Teréz plébániát, temploma pedig 1997–2001 között épült. Az udvarhelyi főesperesség 21. századi bővülését nyugtázza a bögözi plébánia alapítása is 2003-ban. Templomát Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték. A székelyudvarhelyi városrész, Szombatfalva egykori középkori egyházközsége csak jóval a rendszerváltást követően, 2003-ban alakult újjá plébániaként. Szent György titulusú temploma a 18. század végén épült. Az udvarhelyi főesperesi kerületet ma 32 plébánia és 57 leányegyházközség alkotja.