2884 találat látható

Iratképző
Központi Egyházművészeti Hivatal
PL I.24 · Szervezet/testület · 1929–1944

A Központi Egyházművészeti Hivatalt a Magyar Katolikus Püspök Kar hozta létre 1929-ben Országos Egyházművészeti Tanács végrehajtó szerveként. Feladata egyházművészeti emlékek leltározása és szakszerű gondozása, a kortárs katolikus egyházművészet koordinálása, színvonalának biztosítása és ezzel kapcssolatos tanácsadás. Első vezetőjének Szőnyi Ottó régészt, a Műemlékek Országos Bizottsága előadóját nevezték ki.

Piarista Rend Magyar Tartománya
PMKL I.1 · Szervezet/testület · 1692–

A Kegyes Iskolák Rendjét a spanyol származású Kalazanci Szt. József (1556-1648) alapította, aki 1597-től kezdve munkatársaival „kegyes”, azaz ingyenes és vallásos iskolákat működtetett Rómában. A piarista iskokák kezdetben elsősorban anyanyelvű, elemi szintű képzést nyújtottak, de a rend tevékenységében egyre inkább a közép- sőt a felsőfokú oktatásra helyeződött a hangsúly. Közép-európai intézményeikben (amelyek közül az első 1633-ban a morvaországi Nikolsburgban nyílt meg) már szinte kizárólag csak latin nyelvű, gimnáziumi osztályok voltak, gyakran kiegészítve tanítási rendszerük egyik sajátos elemével, a matematikai osztállyal. A rend első magyarországi rendháza és iskolája 1666-ban jött létre Privigyén (de a Lengyelországnak elzálogosított szepességi Podolinban már 1642-től működtek piaristák). Onnét kiindulva Breznóbányán (1673) majd a Pozsony melletti Szentgyörgyön (1685) alapítottak piarista rendházakat, amelyek 1692-ig a lengyel, majd rövid átmeneti időszak után 1695-től „viceprovincia”-ként a Németországi Rendtartományhoz (Provincia Germaniae) tartoztak.

A török és kuruc háborúk lezárultával a piaristák nagyarányú terjeszkedésbe kezdtek, amelynek következtében 1721-ben létrejött az önálló magyar rendtartomány. Az új alapítások közül nem egy később országos jelentőségűvé vált, például a nyitrai (1698), a veszprémi (1711), a pesti (1717) vagy a szegedi (1720) gimnáziumok. A 18. század során rend tagjai a tanítás mellett szívesen elvállalták városi plébániák adminisztrációját is (pl. Breznóbányán, Szegeden, Máramarosszigeten) és részben a plébániai jövedelmekből tartották fönn kollégiumaikat. Több helyen nemesi konviktust (Nyitra, Debrecen, Vác, Szentanna) és filozófiai kurzust (Pest, Szeged, Kalocsa, Vác, Tata) is vezettek, 1763-tól pedig Szencen egy felsőfokú közgazdasági iskolát (Collegium Oeconomicum) indítottak, amely azonban 1776-ban egy tűzvész folytán megszűnt. A piaristák elsőként honosították meg a magyarországi katolikus iskolákban a kísérleteken alapuló „új filozófia” oktatását. Az 1770-es évek végén végén már 27 piarista iskola működött Magyarországon, beleértve azt a négyet is, amelyet a feloszlatott jezsuita rendtől vettek át 1776-ban (Kolozsvár, Kőszeg, Selmecbánya, Trencsén). 1782-től a podolini rendház is a magyar rendtartományhoz tartozott.

II. József reformjai következtében egy rendház megszűnt (Medgyes), kettő más városba költözött (Tokajból Sátoraljaújhelyre, illetve Szentannáról Temesvárra), továbbá 1781-től a magyarországi piaristáknak meg kellett szakítaniuk kapcsolataikat a rend római központjával. Az egység helyreállítására csupán 1904-ben került sor.

A 19. század első felében három újabb helyen kezdtek tanítani a piaristák Magyarországon: Léván (a bencéseknek átengedett kőszegi iskola helyett 1815-ben), a budai egykori jezsuita iskolában (1832) és Nagybecskereken (1846). 1806-ban rend megkapta az egykori fehérvári őrkanonokság Somogy megyei (mernyei) uradalmát. Az 1848/1849-es szabadságharc vihara a magyar piarista rendet is megtépázta. 1848 őszén a rend vezetői elbocsátották az összes növendéket, majd 1850 és 1852 között az osztrák kormányzat tiltotta novíciusok fölvételét. Ugyancsak a kormányzat vette el a rendtől a budai iskolát 1851-ben, majd a kalocsait az érsek adta át a jezsuitáknak 1860-ban. A breznóbányai (1857), korponai (1874) és besztercei (1878) intézetekről a megnövekvő oktatásügyi követelmények miatt kellett lemondania a rendnek.

Trianon előtt közvetlenül 24 piarista rendház és iskola volt Magyarországon, amelyekből azonban csupán 10 maradt magyar területen. Kilenc Csehszlovákia, négy Románia (ezek az 1920-as években önálló rendtartományokká szerveződtek), a nagybecskereki gimnázium pedig Jugoszlávia területére került. Ezen iskolák legtöbbjét államosították, csupán Kolozsvárott és Temesváron működhetett tovább egy-egy gimnázium. Magyarországon azonban a világháború és a forradalmak elmúltával a rend új virágzást élt meg, még a század elején megkezdett rendi reformnak köszönhetően, amely lassan leszámolt a 19. századi magyar piaristák elvilágiasodott szemléletével és életmódjával. E korszak legnevesebb, országos hatású piarista egyéniségei a teológus Schütz Antal (1880–1953) és a költő Sík Sándor (1889–1963) voltak.

A kommunista diktatúra 1948-ban államosította a rend iskoláit, majd 1950 nyarán hat rendház lakóit kényszerlakhelyre deportálta. Az 1950. évi egyezmény ugyan lehetővé tette, hogy a rendtartomány újból megnyithassa két iskoláját (Budapesten és Kecskeméten), de a 237 szerzetesből csak 90-en maradhattak meg a rendi keretben. A diktatúra bukása után négy piarista iskola (és rendház) nyílt meg újra: Vácott (1991), Szegeden (1991), Nagykanizsán (1992) és Mosonmagyaróvárott (1994). Ezenkívül a rendtartomány Gödön építőipari szakmunkásképző iskolát(1991-től), Sátoraljaújhelyen diákotthont (1992-től), Szegeden pedig egyetemi szakkollégiumot tart fönn (1992-től).

Mernyei uradalom
PMKL I.11 · Szervezet/testület · 1814-1945
Kecskeméti piarista rendház
PMKL II.07 · Szervezet/testület · 1715–

A rendház létrehozására Kecskemét város egyik földesura, Koháry István országbíró tett alapítványt 1714-ben. Az első piaristák 1715 januárjában érkeztek meg a városba, és február 21-én megnyitották gimnáziumukat, amely azóta működik. Lakhelyük eleinte a Mária Kongregáció háza volt, majd 1724-ben beköltöztek saját épületükbe (a ma is álló Jókai utcai piarista rendház keleti szárnyába), amely a következő évtizedekben folyamatosan bővült. A hozzá csatlakozó Szentháromság templom 1729 és 1738 között, tornya pedig 1765-ben épült föl. 1728-ban a rezidencia teljes jogú rendházi rangot kapott. 1730-től itt állították föl a magyar rendtartomány második noviciátusát, amely megszakításokkal 1848-ig működött. 1849 június végétől a rendházba osztrák katonai kórház költözött, a piaristák pedig 1851 őszéig magánházaknál laktak, de épületet 1859-ig a megyei bíróság is használta. Ezt követően a rendtartomány gimnazista korú növendékei (a studensek) éltek a kecskeméti rendházban, a stúdiumnak nevezett kisszemináriumban. Mikor ez 1935-ben megszűnt, helyén konviktus (diákotthon) nyílt. Eközben 1934-ben, miután elkészült a piarista gimnázium új (Hültl Dezső által tervezett) épülete, a rendház lakói a régi gimnázium üresen maradt helyiségeibe költöztek. 1944 októberében, Kecskemét teljes kiürítésekor a piaristáknak is távozniuk kellett. Rendházukat a megszálló orosz hadsereg foglalta el, amelytől 1945. október 15-én kapták vissza teljesen lepusztítva, bútorok nélkül. A piaristák addig a ferences kolostorban, az angolkisasszonyoknál és az új gimnázium épületében laktak. Gimnáziumuk 1948. évi államosítása után hitoktatással és lelkipásztorkodással foglalkoztak. 1948. július 29-től saját templomuk is plébániai rangra emelkedett. A rendház 1950-ben sem szűnt meg, mivel az állam és egyház közötti „megegyezés” értelmében Kecskeméten ismét megnyílhatott a piarista gimnázium és a konviktus. A rendház a 18. századtól kezdve birtokokat is szerzett a város környékén. Legfontosabb részei a Mária-hegyen (1735-től), Koháryszentlőrincen (1747-től 1861-ig), a Kisfái-dűlőben fekvő tanyák (1783-tól) és a Talfái dűlőben fekvő „konviktusi föld” (1935-től) voltak. Ezek közül az 1945. évi államosítások után csak a kisfái maradt, amelyhez 1960-ban megvásárolták a Salamon-féle tanyát.

Sík Sándor
PMKL IV.133 · Személy · 1889–1963

Budapesten született 1889. január 20-án. Apja Sík Sándor ügyvéd, anyja Winternitz Flóra, akik mindketten zsidó vallásúként születtek, de még gyermekeik születése előtt katolikus hitre tértek. Testvére volt Sík Endre, aki később a kommunizmus felé fordult, és 1945 után diplomata, majd külügyminiszter lett. A család Gödöllőn lakott, Sík Sándor ott végezte az elemi iskolát, majd onnét járt be a budapesti piarista gimnáziumba. Az 5. osztály után, 1903-ban jeletkezett a piarista rendbe, így a gimnáziumot, a Vácott töltött novíciátusi év után studensként Kecskeméten fejezte be 1906-ban. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán végreze, magyar–latin szakon. 1910-ben a középiskolai tanári oklevélen kívül doktori diplomát is szerzett. Piarista tanári működését az 1910/1911. iskolai évben Vácott kezdte meg, majd a közvetkező évtől a rend budapesti gimnáziumba kapott beosztást.

Már gimnazista korától kezdve írt verseket, egyetemi éveitől kezdve pedig az Élet című folyóirat rendszeres szerzője lett. Irodalomtörténeti és esztétikai értekezéseket, kritikákat és színműveket is írt. Első verseskötete 1910-ben jelent meg. Fontos szerepet játszott a katolikus pedagógia megújításában. 1913-ban Schütz Antallal együtt népszerű imádságoskönyvet írt a diákok számára, 1912/1913-tól pedig egyik alapítója és irányadója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatának. Az első világháború után a katolikus kulturális élet egyik meghatározó alakjává vált. Tagja lett a Szent István Akadémiának (1919), és a Kisfaludy Társaságnak (1923), elnökként vezette 1921 és 1923 között a Magyar Cserkészövetséget, amelynek később tisztelebeli társelnökévé választották. 1920 és 1930 között a Zászlónk diáklap főszerkesztője volt. Alszeghy Zsolttal és másokkal közösen magyar irodalmi és nyelvtani tankönyvsorozatot írt. 1929-ben a szegedi egyetem professzorává nevezték ki, a II. sz. magyar irodalomtörténeti tanszék élére, így Budapestről Szegedre költözött. Egyetemi előadásaiból születtek fontos irodalomtörténeti művei (Pázmány, az ember és író, 1939; Zrínyi Miklós, 1940; Esztétika, 1943). Egyetemi tanítványaival közvetlen kapcsolatot tartott. Baráti tanítványi köréhez tartozott Radnóti Miklós, Ortutay Gyula és Baróti Dezső.

Szegedet 1944 végén, közvetlenül Budapest ostroma előtt hagyta el, és már nem is tért vissza, mert a második világháború után, mint a baloldaliak által is elismert személy, új feladatokat és elismeréseket kapott. 1945-től az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke, 1946-tól Vigilia irodalmi-teológiai folyóirat főszerkesztője, majd 1947-től a piarista rend magyarországi tartományfőnöke lett. Szintén 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választották, 1948-ban pedig megkapta a Kossuth-díjat. A diktatúra egyházellenes politikáját azonban következetesen elutasította, tiltakozott az iskokák államosítása és a fakultatív hitoktatás ellen. 1950-ben – másokkal együtt – kizárták az MTA-ból. Továbbra is szerkeszthette azonban a Vigiliát, mint a diktatúra által egyedül megtűrt, nem baloldali folyóiratot. A budapesti templomokban 1945 és 1961 között tartott ádventi és nagyböjti konferencabeszédeire tömegek voltak kívácsiak. Utolsó éveiben sokat tartózkodott pihenés céljából Mátraszentimrén, majd Klotildligeten. 1963. szeptember 28-án halt meg Budapesten, a Mikszáth Kálmán téri piarista rendházban. Temetése 1963. október 4-én volt a Farkasréti temetőben, de ott sírját 1980-ban fölszámolták, és hamvait a Kerepesi temető újabb piarista sírboltjába (511/A-512/A) szállították.

Katolikus Tanügyi Főigazgatóság
PMKL V.23 · Szervezet/testület · 1934–1950

A magyar katolikus tanügy az 1934. évi középiskolai törvénnyel (11. törvénycikk) nyerte el autonómiáját. 1934. márc. 20-án megalakult a Katolikus Középiskolai Főhatóság, amely iskolafenntartó püspökökből és szerzetesi elöljárókból álló testület volt. A Főhatóság 1934-ben hat katolikus főigazgatót nevezett ki, egyet-egyet a piarista, a bencés, a ciszterci, a jászói és csornai premontrei és a jezsuita rendek részére, a többi (leány)középiskolákat pedig ezekhez osztották be. 1938-tól új végrehajtószervként létrehozták a Katolikus Középiskolai Főigazgatóságot. Vezetői az elnök-főigazgató, a központi igazgató és a három tankerületi főigazgató (budapesti, dunáninneni, dunántúli) voltak. 1940-től a Főhatóság és a Főigazgatóság felügyelte a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi középiskolákat, szakiskolákat, tanítónő- és óvónőképzőket ezért neve Katolikus Iskolai Főhatósággá, illetve Katolikus Tanügyi Főigazgatósággá (KTF) változott. 1943-tól a polgári iskolák, 1946-tól pedig az akkor létrehozott általános iskolák ügyeivel is foglalkozott. Székhelye a Vörösmarty tér 3. sz. alatt volt.

A katolikus iskolák államosításával, 1948-ban a KTF feladatai gyakorlatilag megszűntek, szervezete leépült, és kivonult irodájából. Kürti Menyhért elnök-főigazgató véglegesen lemondott. Helyére a püspöki konferencia 1948. júl. 27-én Papp Elemért nevezte ki, aki azonban már csak hitoktatási kérdésekkel foglalkozott, Suhajda Róbert OCist központi igazgató (1948-1950) segítségével.

Podolini piarista rendház
PMKL.II.01 · Szervezet/testület · 1642–1919

Az 1642-ben alapított podolini piarista rendház, amely magyarországi, de lengyel közigazgatás alatti területen, a tizenhárom elzálogosított szepességi város egyikében működött, mindkét ország művelődéstörténetében fontos szerepet jászott. Lengyelországban ugyan a podolininál néhány hónappal idősebb varsói kollégium volt a rendtartomány központja, de Podolinban működött a noviciátus. Magyarországon pedig a piaristák podolini jelenlétének lényeges szerepe volt abban, hogy 1666-ban az országba az első piaristák nem a Habsburg Birodalom felől, hanem Lengyelországból érkeztek. Emiatt az első magyarországi rendházak egészen 1692-ig a Lengyel Provinciához tartoztak. (A podolini rendház maga viszont ezután is a lengyel piaristáké maradt és csak 1782-ben került át a magyar rendtartományhoz.). Mindezek miatt fogalmazott úgy Gaspar Szacinski, a rendház 18. század végi krónikása, hogy „ezen kollégium levéltára méltán tarthat számot az első helyre provinciánk levéltárai között”.

Váci Egyházmegye
VPKL I.1 · Szervezet/testület · 1040 körül–

A váci egyházmegyét a hagyomány szerint Szent István király, újabb vélemények szerint Péter király (1039–1046) alapította a XI. században. Szűz Máriának szentelt székesegyházát I. Géza király (1074–1077) építtette, akit ott is temettek el. Az egyházmegye határai már ekkor is nagyjából Duna és Tisza közi területeket ölelték föl. Az öt főesperesség közül az egyiket pestinek nevezték, de maga a város az esztergomi érsek joghatósága alatt állt. 1241-ben a tatárok Vácot is feldúlták, de Báncsa nembeli István püspök (1239–1242) túlélte a tatárjárást, mivel IV. Béla számára teljesített diplomáciai szolgálatokat. A 15–16. század során Vácnak kiváló humanista püspökei voltak, köztük a könyvgyűjtő és művészetpártoló Báthori Miklós (1474–1507), valamint a történetíró Brodarics István (1537–1539).

Ezt követően azonban az egyházmegye teljes területe oszmán hódoltság alá került, a püspökök nem léphettek egyházmegyéjükbe. Pongrácz György (1669–1676) azonban 1675-ben az egyházmegyén kívül, Garamszentbenedeken már papi gyűlést tartott, Dvornikovich Mihály (1689-1705) pedig az 1684-ben fölszabadult Vácra költözött és ott 1700-ban visszaállította a káptalant. Ennek első prépostja Berkes András lett, aki ezután összesen négy püspöknek volt helynöke és nélkülözhetetlen munkatársa. A 18. század püspökeinek, főként Althan Mihály Frigyesnek (1718-1734) és unokaöccsének, Althan Mihály Károlynak (1734-1756) főként templomok, plébániák gyarapítása és a protestantizmus visszaszorítása volt a céljuk. A váci székesegyházat, a püspöki palotát és a szemináriumot Migazzi Kristóf püspök (1756-1757, 1762-1786) építtette.

A 19. században az egyházmegye plébániáinak száma 108-ról 122-re növekedett, de emellett a püspökök számos egyéb intézményt is létrehoztak. Nádasdy Ferenc (1823–1845) részletes egyházlátogatási jegyzőkönyveket vett föl az egész egyházmegyéről és rendezte a plébániák anyagi viszonyait. Peitler Antal József (1859–1885) egyházmegyei könyvtárat, Csáky Károly Emmánuel (1900–1919) pedig Borromaeum néven papi otthont alapított.

A 20. század jelentős püspöke volt Hanauer Árpád István (1919–1942), aki új szemináriumot építtetett, jelentősen fejlesztette a tanyák lelkipásztori ellátását és két egyházmegyei zsinatot is tartott. Az egyház 1945 utáni üldözésének azonban nem csak az egyházi intézmények, hanem maga Pétery József püspök (1942–1967) is áldozatul esett. 1953-ban letartóztatták, bántalmazták, majd per és ítélet nélkül haláláig Hejcén tartották fogva. Ezalatt Kovács Vince apostoli kormányzó (1953–1969), majd Bánk József püspök (1969–1975, 1978–1987), neves egyházjogász irányította az egyházmegyét. A kommunista pártállam bukása után újra megélénkült az egyházmegye hitélete, ismét működhetnek az egyesületek, egyházi iskolák. 1993-ban II. János Pál pápa módosította az egyházmegye határait. Délen Bács-Kiskun megyei részeit a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyéhez csatolta, északon viszont Esztergomtól Váchoz kerültek az Ipoly-völgyének települései.

Árkosi római katolikus filia
Szervezet/testület

Az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szereplő falu feltehetően a XIII. század első felében épített fallal körülvett templomot, melyet a XV. században jelentősen átalakítottak. A várfalat 1639-re ó-olasz stílusban teljesen átépítették. A falu lakossága az 1560-as években tért át az unitárius hitre is vitte magával templomát is. A katolikus megújulás időszakától a falu kisszámú katolikusai a közeli Sepsikőröspatakhoz tartoztak. Ekkor, a XVII. században kápolnát is építenek számukra.