859 találat látható

Komáromban született 1860. dec. 7-én. Apja, Takács János, akit korán elvesztett, vagyonos fakereskedő volt, anyja Eiselt Anna, a város egyik régi polgári családjából származott. (A család nevét 1887-ig „Takács” formában használták, akkor tértek át a „Takáts” írásmódra.) Születésekor a Vágduna soron, később a Barátok utcájában (Széchenyi utca) laktak, az egykori ferences (később helyőrségi) templommal szemben. Idősebb testvérei voltak József (szül. 1856. dec. 12.) és Anna (szül. 1859. máj. 9.), aki később Stindl Károlyhoz ment feleségül.
(Családja)
Húga, Vilma (1862. febr. 24– 1936. jan. 10.) 1884-től a Szent Szív Társaságban lett szerzetesnővér. Noviciátusát 1884. jan. 20-án kezdte meg a voralbergi Riedenburgban, első fogadalmát 1886. okt. 1-én tette le. 1886/1887-ben Budapesten, 1890-től Riedenburgban és Pressbaumban tartózkodott, ahol 1894. febr. 4-én letette örökfogadalmát. 1896/1897-ben Budapesten, 1897/1898-ban Bécsben, 1898/1899-ben Kienzheim-ban (Elzász), 1899-től Budapesten tanított. 1905-től Írországba helyezték, ahol legtöbbet a Dublin melletti Mount Ainville-ben, de 1913 és 1915 között Roscrea-ben és 1922-ben Newcastle-ban (Skócia) tartózkodott. 1922 és 1932 között ismét Budapesten élt, majd utolsó éveit Pressbaum-ban (Bécs mellett) töltötte. Elsősorban nyelveket (német, magyar) tanított, de tartott kézimunka-tanfolyamot, működött sekrestyésként, portásként, és a szegények iskolájában is, főként Budapesten.
Sándor öccse, Ernő (szül. 1863. jan. 14.) Lenk Paulát vette feleségül, egyik fiuk, Takáts Ernő (1896. máj. 4.–1951. aug. 17.) pedig esztergomi főegyházmegyés pap lett. A nagyszombati kisszemináriumban, majd a bécsi Pázmáneumban tanult, 1919-től a Ferencvárosban működött káplánként, és biblikus tudósként a Szentírás új magyar fordításán dolgozott, majd 1929-től a Szent István Társulatot irányította igazgatóként. Élete végén a Hittudományi Kar újszövetségi tanszékének professzora volt.
(Tanulmányai)
Takács Sándor a gimnázium első négy osztályát a helyi bencés kisgimnáziumban, a négy felső osztályt Pozsonyban, a királyi főgimnáziumban végezte, majd miután 1880-ban érettségizett, a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, és ott történelmet, magyart és latint hallgatott. Elsőéves bölcsészhallgatóként lépett be 1881-ben a piarista rendbe, nem azért, mert a szerzetesi élet iránt hajlandóságot érzett volna, hanem elsősorban azért, mert „megtudta, hogy több mint 300 tanárjelölt keres állást” (Nagy Miklós). Korának azon szabadelvű piaristái közé tartozott tehát, akik papi, illetve szerzetesi mivoltuknál sokkal fontosabbnak tartották tanári, tudományos és közéleti szereplésüket. Később – elsősorban a rendi elöljárókkal történt nézeteltérései miatt – többször föl is merült benne, hogy elhagyja a rendet, de hivatalosan élete végéig piarista maradt.
Piarista növendékként a váci noviciátus után két évet Nyitrán tanult teológiát, majd 1884-től Budapesten folytatta az egyetemet. 1885. okt. 22-én tett örökfogadalmat, majd 1886. júl. 13-án pappá szentelték, és a nyitrai gimnáziumba küldték tanítani. Már nyitrai tanárként kapta meg doktori diplomáját 1887. márc. 19-én. Magyar, latin és történelem szakos középiskolai tanári vizsgáját 1888. dec. 3-án tette le. Eközben 1887/88-ban rendkívüli hallgatóként római jogi és egyházjogi előadásokra is járt Budapestre. Nyitrai működése alatt a gimnázium értesítőjében két részben megjelent pedagógiai tanulmánya (A pedagógiai büntetések philosophiája, 1888-1889). Ennek és kibonatkozó történettudományi munkásságának köszönhette, hogy 1889-ben tartományfőnöke a rend budapesti gimnáziumába helyezte.
(Történészi pályakezdése)
Első történeti tanulmányai még egyetemi hallgató korában, 1884-től jelentek meg, és ezek szülővárosa, Komárom történetével foglalkoztak. Doktori disszertációjának is ez volt a témája (Lapok egy kisváros múltjából, Komárom, 1886). Helytörténeti munkássága korán megbecsülést szerzett neki. „Legújabban T. S. kegyesrendi tanár, szintén városunk szülötte, ifjúi munkakedvvel és szülővárosunknak múltja iránt érzett igazi lelkesedéssel keresi fel a történelem mezején azokat az adalékokat, melyek a város megírandó történetéhez becses anyagot szolgáltatnak” – írta a Komáromi Lapok 1884. nov. 15-én (1884:46). Az 1890-as évek elején a város hivatalosan is megbízta történetének megírásával. Ehhez „temérdek adatot is gyűjtött és egyes fejezeteket meg is írt” (Komárom megye monographiája, szerk. Borovszky Samu, [Bp., 1907], 364), de az összefoglaló munka végül nem készült el, csupán egyes értékes részlettanulmányok (például a vizahalászatról, a harmincadosokról). Miután 1887-ben közzétette Péczeli József (1750–1792) komáromi református lelkész életrajzát, érdeklődése a felvilágosodás kori magyar irodalom- és művelődéstörténet felé fordult. 1890-ben Péteri Takáts József (1767–1821) győri költőről írt életrajzot, és e korszakkal kapcsolatban kezdte meg piarista rendtörténeti kutatásait is, amelynek legfontosabb eredménye a komáromi születésű Benyák Bernátról készült oktatásügyi monográfia (1891), majd Pállya István életrajza (1894), és végül a pesti piarista gimnázium története (1895) volt. Mindezek mellett 1891-től a nagykárolyi piaristák fölkérésére az ottani gimnázium történetének megírásán is dolgozott, de ezzel 1895-ben végleg fölhagyott (ld. Vanke Józseffel folytatott levelezését: Levelezés, 18. tétel; PMKL, IV.48: Vanke József hagyatéka). Viszont eközben ismerkedett meg 1892-től a Károlyi család pesti nemzetségi levéltárával és vezetőjével, Éble Gáborral.
(Bécsi kutatómunkája)
A pesti piaristák és Komárom történetének kutatása céljával jutott el (a szintén komáromi Szinnyei József ajánlólevelével) Takáts Sándor a Monarchia bécsi központi levéltáraiba is. Bécsben szoros barátságba került Thallóczy Lajossal, az Udvari Kamarai Levéltár igazgatójával (tőle kapta Tyatya becenevét) és Károlyi Árpáddal, az Udvari, Házi és Állami Levéltár aspiránsával (később szintén igazgatójával). Az 1890-es évek közepétől évente több hetet is Bécsben töltött.
Ebben az időben komoly tárgyalások folytak a Monarchia közös pénzügyminisztériumának felügyelete alatt álló Udvari Kamarai Levéltár (Hokammerarchiv) szétosztásáról Ausztria és Magyarország között, mivel Pauler Gyula, az Országos Levéltár főigazgatója meg akarta szerezni annak Magyarországra vonatkozó anyagát. Ez végül az osztrák kormány ellenállása miatt nem valósult meg, de az előkészület érdekében a magyarok elhatározták, hogy megvizsgáltatják a szétválasztandó anyagot, és részletes jegyzéket készíttetnek a magyar vonatkozású iratokról. Ezzel a munkával Thallóczy és Pauler javaslatára 1898-ban magyar kormány Takáts Sándort bízta meg, részben alapos szakismerete miatt, részben pedig azért, mert ő piarista tanárként úgy dolgozhatott a levéltárban, „mintha csak kutató volna, mit róla igen, az országos levéltár valamely tisztviselőjéről el nem hinnének” (Szűcs László, Adalékok a bécsi központi levéltári anyag Ausztria és Magyarország közötti felosztásának történetéhez, 1875-1918, in Levéltári Közlemények 33[1962], 27-42: 37). A kormány tehát kikérte őt a rendtől, és 1898. július 1-től Bécsben megkezdte a jegyzékelést. Lakása Thallóczy Lajos otthonában (Traungasse 1.) volt.
Bécsi tartózkodása alatt, elsősorban Károlyi Árpád hatására fordult Takáts Sándor érdeklődése a 16-17. századi magyar történelem addig ismeretlen területei felé. „Teljesen elmerült – hivatalos órákon túl is – az Udvari Kamarai Levéltár hatalmas magyar anyaga búvárlásában, s óriási mennyiségű jegyzetei, másolatai, kivonatai alapján (melyeket udvari, állami és budapesti országos levéltárakból stb. kiegészített) készültek cikkei és könyvei a XVI. és XVII. századok magyar művelődés- és gazdaságtörténetéből, majd a hadi történelem köréből” – írta róla Károlyi Árpád (Friedreich Endrének, 1932. dec. 28.: PMKL, IV.104: Friedreich Endre hagy., Levelezés). Írásai többnyire nagyszerű, addig ismeretlen forrásanyagot tártak föl, élvezetes, közérthető stílusban, mégis németellenes elfogultsága, gyakran pongyola forráskritikája, és az a rossz szokása, hogy sem a szakirodalmat, sem a kiadott forrásokat nem olvasta, gyakran téves következtetésekhez vezették. Ehhez az is hozzájárult, hogy – mint Horánszky Lajos írta róla – „ritka különc jellem volt, komor, visszahúzódó, érzékeny lélek, a középkori krónikaíró barátok típusa. Kedélyvilága az érzelmek szélső pontjai között mozgott, s ezzel a mértékkel mérte alakjait is, sokszor önmagát legyőzni nem tudó makacs egyoldalúsággal. Nem az átfogó, nagyobb vonalú történetírásnak volt művelője, hanem a részletek rajzolója, de ebben mesteri kézzel dolgozott” (Horánszky Lajos, Magyarok Bécsben: Károlyi Árpád és Thallóczy Lajos köre, Bp., 1941 [A Thallóczy Lajos-társaság kiadványai, 10], 28). Viszont emiatt műveit sokan szívesen olvasták, köztük magyar írók is. Mikszáth Kálmán (A fekete város, Csász. kir. bor, Aranyos csikó), Herczeg Ferenc (Fogyó hold, amelyben egy Takátsdeák Sándor is szerepel) és mások egyes művei Takáts írásai és a vele folytatott beszélgetések alapján keletkeztek.
Mivel a kamarai levéltári munka nem túlságosan jól fizetett, más megbízásokat is vállalt. 1901/1902-ben Éble Gábor neve alatt (és kutatásai alapján) megírta a Dessewffy család történetét, 1901-től pedig a földművelődésügyi minisztériumtól is kapott évi 1000 koronát a magyar marhatenyésztésre vonatkozó kutatásokra. Emellett kutatásokat folytatott különféle ausztriai és németországi levéltárakban és könyvtárakban is (Graz, Laibach, Augsburg, München, Nürnberg, Würzburg).
(Az Országgyűlés levéltárosaként)
A kamarai jegyzékeléstől Takáts Sándor 1903. április 1-vel megvált. (A munkát Hodinka Antal folytatta, közös munkájuk eredménye: MNL OL, Magyar Kamara archívuma, E 239: A bécsi udvari kamarai levéltárban őrzött iratok segédletei és másolatai), mert komolyabb (és több fizetést ígérő) állást kapott: a magyar országgyűlés megbízta az 1790 és 1861 közötti országgyűlési iratok összegyűjtésével és sajtó alá rendezésük előkészítésével. E munkája mellett ismét szívesen tanított volna csökkentett óraszámmal a budapesti piarista gimnáziumban, de Magyar Gábor tartományfőnök úgy vélte, hogy „nincs szükségünk féltanárokra.” Ezért a budapesti rendházba sem költözött vissza, hanem a budai Duna-parton álló Fiume Szállóban bérelt szobát, idejének jelentős részét pedig továbbra is Bécsben töltötte, mert az országgyűlésekre vonatkozó források többsége ott volt. (Az általa kiválogatott és lemásoltatott, összesen 11331 másolatból álló iratgyűjtemény: MNL OL, Regnicolaris levéltár, N 119: Takáts Sándor országgyűlési iratgyűjteménye). Az országgyűléstől más feladatokat is kapott. 1914-től a Pragmatica Sanctio 200. évfordulóján (1923) kiadandó forráskiadványt kellett előkészítenie, 1916 és 1918 között pedig az általa gyűjtött levéltári anyag alapján megírta a magyar királykoronázások történetét. A Monarchia bukása miatt egyik munka sem jelent meg, és kéziratuk is elveszett. 1911. júl. 1-én hivatalosan is kinevezték a képviselőház levéltárosának, majd 1918. máj. 21-től főlevéltárosának. Emellett folytathatta a 16. századi művelődés- és hadtörténeti kutatásait, nemcsak Bécsben, hanem egyes családi levéltárakban, például a Zay család ugróci, illetve főként a Batthyány család körmendi levéltárában, ahol 1906-tól kezdve évente akár néhány hetet is eltöltött. 1927-ban az ottani tisztviselők egy levelükben „a legszorgalmasabb körmendi kutatónak” nevezték”. Nyári szabadságát mindig a komáromi Erzsébet-szigeten töltötte, ahol nevezetes, maga gondozta rózsás és gyümölcsös kertjei voltak.
Az első világháború és a Monarchia bukása az ő életét is jelentősen megváltoztatták. 1918 májusában utoljára kutatott Bécsben, mert a háborús „szállodai és élelmezési viszonyok”, majd a forradalmak után erre már nem volt módja (ld. jelentését a képviselőház elnökének, 1918. máj. 13.: Iratok, 1. tétel: Személyes iratok). Az országgyűlési iratok gyűjtését azontúl elsősorban az Országos Levéltár budapesti anyagából folytatta. 1918 végén (Friedreich Endre rendtársa közbenjárására) visszaköltözött a budapesti piarista rendházba (a II. emelet 8-9. sz., Dunára néző szobáiba), ahol a Tanácsköztársaság alatt ő is kénytelen volt aláírni azt a (később természetesen visszavont) nyilatkozatot, hogy „az egyházi pályát elhagyom”. A csehszlovák megszállás miatt lassanként elmaradtak komáromi nyaralásai, helyette inkább a Margitszigetre járt ki. Az 1920-as évektől alig mozdult ki Budapestről. Viszont minden délelőtt bejárt hivatalába, az Országházba, még a Tanácsköztársaság hónapjaiban is, sőt vasárnaponként is, mert sajnálta volna, ha odaszoktatott galambjai nem kapnak eledelt. A délutánokat többnyire othon töltötte, ahol gyakran fölkeresték őt barátai. Évente bekapcsolódott a rendház lelkigyakorlataiba is. (PMKL, Pesti rendház levéltára, Historia domus 1864-1961, p. 330).
Újabb levéltári kutatások helyett inkább addigi jegyzeteit dolgozta föl. Régebbi és újabb tanulmányait kötetekbe rendezte, amelyeket 1921-től a Genius kiadó jelentetett meg. Miután 1927-ben a bécsi szocialista zavargás alkalmával az osztrák igazságyügyi palotát (Justizpalast) fölgyújtották, és az ott őrzött titkosrendőrségi jelentések több mint fele megsemmisült, másik fele pedig hosszú évekre hozzáférhetetlenné vált (a megmaradt iratok mai jelzete: Österreichisches Staatsarchiv, Allgemeines Verwaltungsarchiv, Inneres Polizeihofstelle), Takáts Sándor megkezdte ott készült korábbi jegyzeteinek feldogozását is, a reformkori országgyűlésekről írott tanulmányok formájában. Életében megjelent utolsó két könyve kizárólag ilyen tanulmányokat tartalmazott (Kémvilág Magyarországon, I-II, a III. kötet halála miatt kéziratban maradt).
(Elismertsége)
Munkája elismertségét jelezte, hogy 1906. márc. 23-án a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává (székfoglaló beszédét 1908. máj. 3-án tartotta), majd 1925. máj. 7-én rendes tagjává válaszotta. Élete végén a kitüntetések sem kerülték el. 1927. márc. 10-én a kormányzótól II. osztályú Magyar Érdemkeresztet kapott, 1929-ben pedig a csonkaországi Komárom város díszpolgárává választotta. Hetvenedik életévéhez közeledve kezdett romlani egészségi állapota, bár leszokott a szivarozásról, és a rendházi ebéd nehezebb fogásai helyett is karfiolt és gyümölcsöt evett. 1932. dec. 21-én hunyt el a budapesti piarista rendházban. Két nap múlva a Kerepesi úti temetőben, a rend budapesti újabb (511/A-512/A számú) sírboltjába temették.
Takáts Sándor szerzői jogait még életében átruházta unokaöccsére, Takáts Ernő (1896–1951) prelátusra, a Szent István Társulat későbbi igazgatójára, aki után azt húga, Takáts Margit budapesti tanítónő örökölte, tehát a jogok nem a piarista rendé voltak (Tóth Gedeon ügyvéd levele Sík Sándor tartományfőnöknek, 1957. dec. 23.: PMKL, I.1: Magyar tartományfőnökség, c: Harmadik korsza, Vegyes ügyek, A piarista rend örökösödési jogával kapcs. iratok [N 1272/8a]).